Alekszander Jelcsanyinov atya “Feljegyzések”

(Folyamatosan frissítve)

“Ha beteg az egyik tag – szenved az egész test” – ez az Egyházról szól, és ha ezt nem érezzük, akkor nem vagyunk az Egyházban.

A lelki közömbösségről

Mi az, ami a leginkább riaszt önmagamban? – ez az érzéketlenség, a szellemi lustaság, vakság állapota. Milyen fájdalmat és bűnbánatot kellene kiváltania a bűnnek, a bűnbánat és megbocsátás utáni micsoda vágyat kellene éreznie a léleknek! De átlalában nincs semmi ilyesmi. Körülöttünk is az élet úgy zajlik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne a világon. Ez a közömbösség talán azon szellemi rombolás eredménye, ami a bűn következménye.

Az egymásról alkotott képünk valóságos volta

Az ún. reális valóságunk – csak félig reális és félig valóság. Viszonyulásunkkal mi tesszük a jelenségeket ilyenné vagy olyanná, mi fejezzük be, tesszük azt jóvá vagy rosszá. Ugyanez a helyzet az emberekkel is. Hogy milyenek ők a valóságban, az Istenen kívül senki számára nem ismeretes; pontosabban, az emberek valamiféle bizonytalan állagúak és alakulásban lévők, mi pedig – gyakran véletlen jegyek alapján – képzelt sematikus figurát alkotunk róluk, amit [saját képzeletünk alkotását] magunk magasztalunk vagy gyalázunk. Mennyivel bölcsebbek az egyszerű emberek: ők nem kitalálják maguknak az embereket, hanem olyannak fogadják el őket, amilyenek, és tiltakozás nélkül fogadják el gyakran nyilvánvalóan disszonáns vonásaikat is.

A hívők közömbössége

A hívők közömbössége sokkal félelmetesebb dolog mint az a tény, hogy léteznek nem hívők.

A szentimentális vallásosságról

“Létezik olyan vallásosság, ami szorosan összekavarodik az esztétikai, szentimentális, szenvedélyből fakadó emóciókkal, és amely könnyen megfér az egoizmussal, a hiúsággal, az érzékiséggel/érzelgősséggel. Az ilyen emberek a lelkiatyjuk dicséretét és róluk alkotott jó véleményét próbálják kiváltani, gyóntatásuk nagyon nehéz, mert azért jönnek gyónni, hogy másokra panaszkodjanak, siránkozzanak, el vannak telve önmagukkal és könnyedén vádolnak másokat. Vallási egzaltációjuk silány voltát a legjobban az bizonyítja, hogy könnyedén fordulnak ingerültségbe és dühbe. Az ilyen típusú emberek távolabb vannak az igazi bűnbánattól a megátalkodott bűnösöknél is.”

A betegség lehetőség a megtérésre

“A betegség a legkedvezőbb idő ahhoz, hogy visszatérjünk a szívünkbe, Istenhez. A gyógyulás után ez a lehetőség újra végtelen távolságra kerül.”

Mi ad értelmet a földi szenvedésnek?

Nincs más vigasztalás a szenvedésekben, csak ha a „másvilág” perspektívájában tekintünk rájuk, lényegében ez az egyetlen helyes nézőpont. Ha csak ezt a világot nézzük, akkor abban minden – értelmetlenség, elválás, fájdalmak, ártatlanok szenvedése, halál. Mindennek értelmet csak a láthatatlan élet földi életünk kicsiny szigetének partjait mosó óceánja vízének tükrében találhatunk. Ki ne élt volna már meg sugalmazást „onnan” álmában, imáiban! Amikor az ember erőt talál magában, hogy elfogadja az Istentől jövő megpróbáltatásokat, hatalmas lépést tesz előre szellemi életében.

Mi jellemzi a hívőket?

“Én mélyen hívő vagyok” – közös nevező ez a kijelentés minden beképzelt, korlátolt és kishitű ember számára. Az apostolok, látván Krisztust, megérintvén Őt, így kérték: “növeld bennünk a hitet”, az Evangélium pedig pontosan leírja, hogy mi jellemzi a mélyen hívőket: “Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” (Mk. 17); ” s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen” (Mt. 17); “Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok”. – Hasonlít-e ez ránk, ridegekre, gyámoltalanokra és lelkileg betegkre?

A jelen pillanatáról

Állandó hibánk, hogy nem vesszük komolyan életünk éppen zajló, adott pillanatát, hogy vagy a múltban vagy a jövőben élünk, hogy mind várunk valamilyen különleges pillanatra, amikor életünk majd teljes jelentőségében megfordul, és nem vesszük észre, hogy az elfolyik, mint a víz az ujjak között, mint az értékes mag a rosszul megkötött zsákból.

Az élet ajándékáról

Az élet értékes és megismételhetetlen ajándék, mi pedig értelmetlenül és könnyelműen tékozoljuk el, elfelejtkezvén annak rövidségéről. Vagy busongva nézünk a múltba, vagy várjuk a jövőt, hogy úgymond elkezdőjék majd a valódi életünk. A jelen pedig, vagyis az, ami van, ami valóságosan az életünk, elmúlik e terméketlen sajnálkozások és álmodozások között.

A képmutatásról

Más emberek véleménye rólunk: olyan tükör, ami előtt majdnem mindenki pózol. Az ember olyannak mutatja magát, amilyennek szeretné, hogy lássák. Hogy milyen igazából, milyen a valóságban, azt senki sem tudja, beleértve gyakran őt magát sem, hanem valamilyen kitalált és feldíszített személy él és cselekszik. Az ámításra való törekvés olyan erős, hogy az ember – saját természetén téve erőszakot – feláldozza érte még önmagát is, egyetlen és megismételhetetlen személyiségét.

Ugyanakkor mennyire megragad bennünket minden alkalommal, amikor e sebtől mentes emberrel találkozunk, és mennyire szeretjük a még a tudatosság korába nem lépett gyermekekben igazi egyszerűségüket és közvetlenségüket. De el lehet jutni e bonyolultságból az egyszerűségbe tudatos küzdelem útján is: ha tudatosítjuk magunkban ezt a rosszat, azzal már félig nyert ügyünk van.

Az Orthodoxia legfőbb életeleme az abszolút szabadság

Egyre világosabbá válik számomra, hogy az Orthodoxia legfőbb életeleme az abszolút szabadság. Óvakodás a szabályzatoktól, szabályoktól, a különféle korlátoktól, valamilyen szó, gondolat vagy dekoráció idő előtti vagy megalapozatlan kiemelésétől, undorodás a propagandától, az akárcsak tisztán eszmei vagy pszichológiai erőszaktól, óvakodás a győzködéstől; csupán a vallási élet létébe vetett hit, minden más önmagától helyrére kerül.

Az önimádatról

Olyannyira érzem a lelkeket elemésztő, családokat leromboló, minden közös ügyet elpusztító önimádatban a sátán valódi leheletét. A keresztény számára elégnek kellene lennie az apostol szavainak: „Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot?” (1Kor. 6, 7); de a ravasz emberi ész azonnal megtalálja a kibúvót: úgymond nem önmagáért heveskedik, hanem az igazságosságért stb. Istennek nagyon nehéz dolga van az emberekkel, akik oly makacsul építik a poklot, olyannyira nem akarják a világosságot és a boldogságot. Minél hosszabb ideje élek, annál meggyőzőbben látom, hogy mennyire erős a sátán.

A barátságról

…Minél inkább öregszik az ember, annál inkább megtanulja értékelni a baráti kapcsolatok szilárdságát ebben a bizonytalan, hűséget nem ismerő, múlékony világban…

A vallásról

A vallásra gyakran tekintenek nálunk úgy, mintha az a gyermekkori emlékekből, a templomban néha átélt szentimentális érzésekből, a hímes tojásokból és a húsvéti kulicsokból [kalácsokból] állna. Hogyan lehetne megéreztetni, legalább: a bűnös lélek Istenhez vezető keresztútja… (nincs befejezve).

Jóságunkról és a szemrehányások elviseléséről

Lehetünk angyalian jók azokkal, akik bizalommal, szeretettel viszonyulnak irántunk, de elég csak összetalálkozni a gonoszsággal, ítélkezéssel, ellenségességgel és jóságunk az ellentétes érzésbe fordul, ami nyilvánvalóan mutatja teljes erőtlenségünket a rosszal, mindenekelőtt a bennünk lévő rosszal szemben, ami mindig feltámad mások minket érő kritikájára. A szemrehányások, kritikák: ezek a keserű orvosságai hiúságunknak, önelégültségünknek.

Mások gyógyításáról

“Nem lehet gyógyítani más lelkeket (“segíteni az embereknek”), mielőtt az ember maga meggyógyulna, helyre tenni a másik lelkiállapotát, míg saját lelkében káosz van, elvinni a békét másoknak, ha maga nem rendelkezik vele.”

* * *

Alekszander Jelcsanyinov atya Nyikolájevben született tiszti családban 1881. március 1-én. 1900-ban elvégezte a tifliszi (Tbiliszi, Grúzia) gimnáziumot, ahol P. A. Florenszkijjel és V. F. Ern-el [orosz filozófus] tanult egy osztályban. Elvégezte a Szentpétervári Egyetem Történelmi-Filológiai Karát. Ezután felvételizett a Moszkvai Teológiai Akadémiára. 1905-ben megválasztották a Vlagyimir Szolovjov Moszkvai Vallási-Filozófiai Társulat tanácsának tagjává. 1910-től gimnáziumban tanított, majd gimnáziumi igazgató lett. 1921-től családjával Franciaországban, Nizzában élt. 1926-ban szentelték pappá, a papi szolgálat mellett orosz nyelvet tanított. Az Orosz Keresztény Diákmozgalom egyik vezetője volt. Szergij Bulgakov atya a következőket írta róla mint papról:

„…szokatlan és különleges jelenség volt, mert megtestesítője volt az Orthodoxia iránti odaadás és a gyermeki hit egyszerűsége, valamint az orosz kulturális hagyomány minden kifinomultsága organikus összefonódásának”.

1934-ben a párizsi Névai Szent Sándor székesegyház papjává nevezték ki, de csak egy hetet szolgált, majd súlyosan lebetegedett. 1934. augusztus 24-én hunyt el Párizsban, a Párizs közeli Meudon temetőjében temették el.