Félszavak – Emlékezés Kalota József atyára

 

Az én József atyám – Filó Veronika visszaemlékezése

Én „kívülről” jött ortodox vagyok, engem különösebben nem indított és nem fogott meg semmi a keresztény vallásban, csak az ikonok. Amikor ortodox lettem, ennek az ikonos vonalnak a megtartását, elmélyülését, és azt, hogy kitartottam, és újra és újra elmentem a Dimitris Siregelas által vezetett ikonfestőkurzusokra, azt József atyának köszönhetem. Így érthető, hogy ő az én hánytvetett életemben mekkora szó – vagy hogy írjam. Többször mondtam neki, most azonban, hogy ezt írom, elbizonytalanodom, hogy lehet, nem elégszer mondtam: – József atya, én nélküled nem mennék semmire. Nem ülnék itt, pedig a Dimitris igen jó tanár. Mennék haza a francba. Nem lehet ezt kibírni.

De ő mindig bebizonyította, hogy de, igen. Ki lehet bírni. Tartott minket. Nem csak engem! A többieket is. Az egész tanfolyam lelke volt. És ezt Dimitris is tudta.

Látszott is ennek az ára, ő az ikonjaival sokkal lassabban haladt – most már megértettem, miért. És ez most fáj. Hiányzott, amikor ő már nem festett, mondtam neki, ne hülyéskedjen, jöjjön már, nem jó nélküle, és ahogy kórházban feküdt (tavaly ősszel), én sem mentem a tanfolyamra. Hát igen. Ezt soha többé nem tehetem meg.

Most festek. Nem is tehetek mást, ez alakult ki. Én ezt köszönöm neked, atyácska, na ezt tényleg nem tudtam elmondani.

Hogy festek, azzal tehát neki is tartozom, sokszor mondta, számolgattuk, ő mennyi ikont tud még megfesteni, meg nekem mennyit KELL. Összeállt a kép.

Ha József atyára gondolok – és mindig itt van a szemem előtt a fotómontázs, amit Fehér Márta készített a második ikonfestő tanfolyamon –, a legtöbbször arra gondolok, hogy szétröhögtük magunkat… Ó, hogy mennyi, de mennyi poén, meg marhaság, meg gag jött ki azokon az alkalmakon, most is, nem is igazán sírnom kell… hanem ezek a vidám, mégis erős, és elképesztően megnyugtató pillanatok fognak a legjobban hiányozni, ahogy… ahogy ő is vezette az ecsetünket. A tanfolyami órák után a legtöbbször együtt mentünk haza, futottunk a buszra a Ferenciek terén (rendesen futott, nem kellett lassítanom), az Astoriánál leszálltunk, és úgy mentünk metróval. Ezeket az utakat legalább úgy szerettem, mint festeni. Nem lehet az ikonfestést teljes komolysággal csinálni! Az égtől nagyon messze van az ember, emlékszem, mikor József atya egyszer körülnézett a metróban, ahol éppen elég rossz fazonú emberek ültek, és azt mondta: Na látod, ezek olyan jók, hogy templomba sem kell járniuk. Nekünk meg kell, mi? – duzzogtam. De kell ám – mondta teljes komolysággal, de a bajuszkája alatt mindig mosolygott, mindenre volt válasza, sehogyse tudtam megzavarni/belezavarni, nem tudtam előtte „rossz” lenni. Na meg az is volt, amikor csak nem sikerült úgy megfesteni a Szent Miklóst, ahogy Dimitris elvárta, akkor így szólt: Na, ez se Head & Shoulderst használ! Á, ezeket fel sem lehet sorolni, el is felejtettem őket, azonnal humorral oldott. De ha komoly dologról volt szó, türelmesen végighallgatta; én gyónni kifejezetten utálok, de gyónni nála nagyon jó volt. Én akkor őt tényleg úgy láttam, mintha Szent Miklós lenne. Na jó, ha nem ő, akkor a Télapó (ugye atyácska, nem haragszol meg ezért a poénért? 🙂

Még annyit, hogy amikor meghalt, éppen az apám 70. születésnapján roptuk a táncot. Én korábban táncoltam József atyával, egyik tanfolyamon valahogy úgy jött ki a lépés, hát igen, és az ő és a táncos apám születésnapja egy nap híján egybeesett. Én erre utalgattam neki, hogy ő volt az ortodox apám. És lám, úgy érzem, tőlem igazán így búcsúzott, amilyen a mi közös történetünk volt: tánccal és vidámsággal. Szerettelek, József atya, és most, mikor potyogtatom a könnyeimet, meg tudom ígérni, hogy úgy alakítom a dolgaimat, hogy mindig tudjak ikont festeni és táncolni is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

***

Grosch Nándor

Jól jellemzi József atya szeretnivalóan szarkasztikus humorát az Eszter lánya esküvőjén elsütött poénja. A saját lustaságom miatt azóta is vágás alatt álló, a szertartásról készített felvétel részeként a liturgia után megkérdeztem József atyát, egy kicsit forszírozott riporter-riportalany helyzetet teremtve: Milyen örömapának lenni? József atya riposztolt: Hát azt nem tudom, de biztos, hogy jobb, mint örömlánynak lenni!

 

 

Fehér Márta

…megszakad a szívem, hogy már nem fog felhívni telefonon többet, nem hallom a hangját, humorát…

…ami még sokszor eszembe jut, az a papi méltósága vagy tartása… vagy nem is tudom, minek nevezzem… például, amikor csak simán pólóban volt, és a betegsége miatt bot a kezében, akkor is olyan méltósággal járt-kelt közöttünk, de alázattal, szeretettel. Fel lehetett ismerni benne az atyaságot.

Nehéz megfogalmazni valójában azt a sok jót, amit kaphattunk tőle…

Nagyon szerette az ikonfestőket, jól érezte magát velünk, és mi is vele. Sokszor festettem én is mellette, és bizony sokszor folyt a könnyem a nevetéstől, mert nyomta a humort… 🙂

…ezt a mosolyra derítést még a kórházban is megőrizte. Ő már alig tudott beszélni, de félszavakból is értette a vicceket, s nem szűnt meg ez a különös vidámsága sem. Igaz, ezt már csak a múlt közös emlékeivel együtt lehetett megérteni. …Ó!… Ezek a félszavak!…, amikor már beszélni sem kell…

Hiszem, hogy a szeretet párbeszéde szavak nélkül is működik… sőt a csendben a hallásunk mintha erősödne…

Azt gondolom, hogy tanításai a szívünkben munkálkodnak tovább, s egyszer talán a terméséből sokaknak jut majd belőle…

 

 

Archív fotók: Fehér Márta. A temetési képet Kaulics Irén készítette.

 

Megemlékezés az Exarchátus oldalán, életrajzzal, képekkel

http://www.patriarchatus.hu/es_2018_01_20_hu.html

Reklámok