Az orosz ortodoxia a Kijevi Rusz után: a „bipolaritás” kialakulása

Részlet Basil (Grigorij) Lourié atya „Az orosz ortodoxia Kijev és Moszkva között” c. könyvéből

1001094427[1]

Az orosz ortodoxia a Kijevi Rusz után: a „bipolaritás” kialakulása

Az egyháztörténészek többsége szerint a Kijevi Rusz korszaka 1237-ben, a tatár-mongol támadás évében ér véget. Ami azonban megfelelő lehet a világi, sőt az egyházi történetírás számára, nem mindig felelő meg az általában vett keresztény hagyomány története számára.

Ha a kereszténység oroszországi történelme szempontjából vizsgáljuk a kérdést, akkor érdemesebb az 1325-ös esztendőt tekinteni a korszak végének, amikor az „egész Rusz” hivatalosan még kijevinek nevezett metropolitai székét Pjotr metropolita (1308-1326) Moszkvába helyezte át. Bár a moszkvai egyházmegye feje csak a XV. század vége felé kapta meg hivatalosan a „moszkvai metropolita” címet, de Moszkva már Pjotr metropolita idején de facto a Rusz egész keresztény életének központjává vált és az is maradt majdnem egy évszázadon át, míg Kijev utóda, Novogrudok (a Litván Nagyfejedelemség egyházi fővárosa) részben vissza nem szerezte ezt a státuszt a XV. század közepén. Éppen akkor, a XV. században nyeri el az orosz ortodoxia bipoláris struktúráját.

Az orosz hészükhazmus a XIV. században

Az orosz ortodoxia történelme „moszkvai” periódusának kezdetét olyan jelentős orosz monostorok alapítása tette emlékezetessé a XIV. század közepén és második felében, mint a Moszkva közeli Szent Háromság-Szent Szergij Lavra és a Vologda közelében, az „Északi Théba” erdőiben alapított Kirillo-Beloozerszkij (Fehértengeri) monostor. Ez a korszak az orosz hészükhaszta hagyomány virágkora, melyet a szerzetesi mozgalom felemelkedése, a missziós tevékenység (a leginkább Permi Szent István példája ismert), az egyházi műveltség és művészet fejlődése, sőt az 1380-as Kulikovói-csatába torkoló politikai aktivitás erősödése (vö. különösen Meyendorff, 1989; Прохоров, 2000) kísért. A XIV. század közepétől a XV. század közepéig tartó időszak, úgy tűnik, azon korszak volt, amikor a történelmi Oroszország a leginkább megközelítette a „Szent Rusz” ideálját.

Maga a „hészükhia” és a belőle fakadó fogalmak oly gyakran megjelennek majd ezen oldalakon, hogy legalább röviden el kell időznünk annak jelentésénél (összességében e jelenség fejlődéséről lásd. ХОРУЖИЙ, 2004).

A korai szerzetesség idejéből (már a IV. századtól) eredő aszketikus kifejezésből, az ησυχία (ennek egyházi szláv megfelelője a „безмолвие”) fogalmából ered. A „némaság” alatt nem a szó szoros értelemben vett hallgatást értették, hanem a lélek belső némaságát, mely még akkor is elsősorban az ima felé fordul, amikor a szerzetesnek beszédbe kell elegyednie vagy valamilyen hétköznapi dolgot végez. „Hészükhasztáknak” („némáknak”) különösen azokat a szerzeteseket kezdték nevezni, akik elkülönülten éltek. Az „iszichía” fogalma fokozatosan szélesedett, terjedt ki általában az orthodox aszketikára, és a XIV. század közepén Bizáncban egyházi viták meglehetősen hosszú korszaka zajlott (megközelítőleg 1336-tól 1368-ig), melyben a „hészükhaszta” fogalomhoz bizonyosfajta egyházi-politikai jelentéstartalom is társult: az egyházi élet meghatározott irányultságának követőit kezdte jelölni.

A bizánci vitákban a hészükhaszták pártjának vezetője az egyik legnagyobb orthodox teológus, Palamasz Szent Gergely volt (1296-1357; vö.: Meyendorf, 1997). Ő adott a „hészükhaszta” fogalomnak egyházi-politikai jelentőséget, amikor azt bevezette legfőbb polemikus munkájának címébe: Triádok a szent hészükhaszták védelmében (1340). E mű tartalma messze túlmutat az aszketikus gyakorlat határain és elsősorban az orthodox dogmatika területéhez tartozik.

A XIV. századi bizánci zsinatok éppen Palamasz Gergely „hészükhasztiáját” hagyták jóvá az Ortodoxia egyetlen helyes értelmezéseként. E zsinatok közül a legfontosabb az 1351-es konstantinápolyi Összortodox Zsinat volt, melynek hivatalos státusza a lehető legmagasabb volt az Ortodoxián belül: ez volt az Ortodox Egyház történelmében a legutolsó Egyetemes Zsinat. Mivel azon dogmatikai problémák tartalma, melyeket 1351-ben tárgyaltak, szorosan kapcsolódott a VI. Egyetemes Zsinat (680-681) problematikájához, ezért az 1351-es zsinat aktáiban önmagát a VI. Egyetemes Zsinat „folytatásának” nevezi, vagyis annak kiegészítő üléseiként határozza meg. E gyakorlatban nem volt semmi szokatlan, mivel 692-ben a VI. Egyetemes Zsinatnak már volt bizonyos folytatása a püspökök más összetételével tartott zsinati ülések formájában; az akkor elfogadott egyházi kánonok kerültek be az egyházi törvénygyűjteménybe a „Hatodik Egyetemes Zsinat kánonjai” néven.

Azon kor számára, melyről mi beszélni fogunk, a „hészükhia” („némaság”) az Ortodoxia mint olyan szimbólumává vált, annak hangsúlyozásával, hogy ez a „helyesen felfogott” Ortodoxia. Ez a hangsúly aktuális volt akkor is, amikor az Ortodoxia és más keresztény felekezetek közötti különbségről kellett beszélni, és különösen akkor, amikor magán az Ortodox Egyház határain belüli különféle tendenciák között volt szükség az eligazodásra.

Sem a Moszkvai, sem a Litvániai Ruszt nem érintették közvetlenül a „hészükhaszta viták”, de a hészükhaszták győzelme a Konstantinápolyi Patriarchátusban, melynek részét alkották, hatalmas mértékben mutatkozott meg az életükben. Ennek következménye nem csak a szerzetesség és az egyházi kultúra felvirágzása volt, de még Dimitrij Donszkoj (szül. 1350; fejedelem 1359-1389 között) és közvetlen utódai korszaka Moszkvájának politikai felvirágzása is.  Az egyházon belüli harcban győztes hészükhaszta párt kihasználta befolyását a világi politikusokra annak érdekében, amit képviselőik egyidőben az egyház és az állam érdekeinek tartottak. Az egyházi érdek kárára megvalósuló „államérdek” fogalma nem létezett a számukra.

A XX. század orosz kultúrájában nevelkedett ember, amikor az óorosz kultúráról alkotott tudás sok évszázad elteltével általánosan elérhetővé vált, könnyedén képes intuitív, de a maga módján pontos „vizuális” képet alkotni a hészükhiáról. Ehhez elérhető a Kulikovói-csata korszakának két nagy ikonfestője, Görög Feofán (kb. 1340-kb.1410) és Andrej Rubljov (kb. 1360/70 – 1427/1430) munkássága. Azt is mondhatnánk talán, hogy a Görög Feofán által kifestett novgorodi Iljin utcai Megváltó templom (melynek freskóit csak a XX. században kezdték feltárni a meszelés alól) meglátogatása képes helyettesíteni a tudományos irodalom néhány évnyi tanulmányozását…

Az orosz nyugat és kelet közötti megosztottság első jelei

A XV. század közepe két egyidőben zajló változás miatt tűnik ki: a Litván Nagyfejedelemséghez tartozó nyugatorosz egyházmegyék elszakadtak a Moszkvai Metropóliától és újra a Konstantinápolyi Patriarchátus részét alkotó Kijevi Metropóliához csatlakoztak, míg a Moszkvai Metropólia maradéka kiszakadt a Konstantinápolyi Patriarchátus joghatóságából.

Valami hasonló történt már korábban egy rövid időre, amikor Vitold (Vytautas) litván fejedelem (1392-1430) szorgalmazására a nyugatorosz püspökök 1415-ben a novogrudok-i zsinaton kijevi metropolitává választották a korszak kiemelkedő egyházi szláv íróját és a hészükhaszta párt kiváló képviselőjét, Grigorij Camlakot (kb. 1364-1420), Konstantinápolytól, még inkább pedig Moszkvától függetlenül, ahol akkoriban Fotyij kijevi metropolita (1408-1431) székelt (e történetről lásd különösen ЛОМИЗЕ, 1991). Ezért Euthimiosz akkori konstantinápolyi patriarcha (1410-1416) Grigorij metropolitát világivá fokozta le és kiközösítette az Egyházból és kiátkozta, Moszkvában pedig a Camblak elleni anathémákat bevették az Orthodoxia Vasárnapján ünnepélyesen felolvasott anathémák közé. De még ezek az intézkedések se segítettek nagyon. A következő patriarcha, II. József (1416-1439) Fotyijnak írt levelében megerősítette a Camlak elleni anathémát, ugyanakkor mindkét metropolitát, Grigorijt és Fotyijt egyházi bíróság elé Konstantinápolyba rendelte. Egyikük sem ment el (bár Fotyijnak előírták, hogy „iparkodjon”). Úgy tűnik, Fotyij nem véletlenül félt elmenni, mivel érezte, hogy József patriarcha el akarja ismerni Grigorij metropolitát. Arról, hogy ez az elismerés végül valóban megtörtént, az a tény tanúskodik, hogy a Grigorij metropolita által a konstanzi zsinaton (1414-1418) végzett Liturgián részt vettek és áldoztak a bizánci császár hivatalos követei. A diplomáciai ceremóniák nyelvén ez azt jelentette, hogy Grigorij a Római Katolikus Egyház előtt nem önmagát, de még csak nem is saját metropóliáját, hanem legalábbis a Konstantinápolyi Patriarchátust képviselte. Grigorij metropolita halála után a patriarcha visszaállítja a korábbi rendet, és 1420-tól a nyugatorosz egyházmegyék újra Moszkva joghatósága alá kerültek.

Mégis, a XV. század közepétől megtörténik a két ugyanazon nevet viselő – „Kijev és egész Rusz” – metropólia újabb és jóval mélyebb szakadása. Kialakult az orosz ortodoxia történetének az a jelensége, amit a fejezet címében bipolaritásnak neveztünk. Jelen vázlatunkat e kérdés áttekintésének szenteljük.

Irodalomjegyzék:

MEYENDORFF, 1989 – J . M e y e n d o r f f . Byzantium and the Rise of Russia: A Study of Byzantine-Russian Relations in the Fourteenth Century, 2nd ed. Cambridge: Cambridge University Press, 1989.

ПРОХОРОВ Г. М. Византийская литература XIV века в Древней Руси (СПб.: Изд-во Олега Абышко, 2009) (Библиотека христианской мысли. Исследования) [Сборник статей автора, выходивших в разные годы].

ХОРУЖИЙ, 2004 – Исихазм. Аннотированная библиография / Под общей и научной ред. С. С. ХОРУЖЕГО. М.: Издательский совет Русской Православной Церкви, 2004.

МЕЙЕНДОРФ, 1997 – И. МЕЙЕНДОРФ. Ж и з н ь и труды святителя Григория Паламы. Введение в изучение. Изд. второе, исправленное и дополненное для русского перевода / Пер. Г. Н. Начинкина под ред. И.П. Медведева и В.М. Лурье. СПб.: Византинороссика, 1997

Ford. KM

Reklámok