Egyházüldözés az ókorban és a szovjet korszakban: melyik volt a súlyosabb?

Alekszander Mazürin atya, egyháztörténész

Egyházüldözés az ókorban és a szovjet korszakban: melyik volt a súlyosabb?

Alekszander Mazirin atya, a Szent Tyihon Egyetem egyháztörténet professzorának előadása az “Oroszország történelmi útja: a Rusz megkeresztelése, Radonyezsi Szent Szergij, a XX. századi újvértanúk és a jelenkor. Vallási átgondolás” c. konferencián. Viborg, 2013. november 22. 

Az „egyházüldözés” kifejezést egyformán használjuk az ókori (római-pogány) korszakra, valamint a legújabbkori (szovjet-ateista) korszakra. Miközben, bár a keresztények üldözésének ontológiai okai változatlanok (a sátán és rabjai Isten és az Őt követők ellen támadnak), az üldöztetések körülményei nagyon erőteljesen különböztek. Következésképpen az ókori és a kortárs keresztények vértanúsága és másféleképpen tárul fel.

A római törvények a keresztény egyházra mint „collegium illicitum”-ra (nem engedélyezett testület) tekintettek, következésképpen a keresztények iránti viszonyt az alábbi tétel határozta meg: non licet vos esse („nektek nincs jogotok létezni” [1]. Más szavakkal: a római hatóságok szemében önmagában az egyházhoz tartozás volt olyan bűncselekmény, mely méltó a halálbüntetésre. A bíróság feladata egyszerű volt: meg kell állapítani, hogy a vádlott keresztény vagy sem. A vádlottnak volt lehetősége, hogy megmentse az életét Krisztus megtagadásával, amit a pogány áldozathozatalban való részvételével bizonyított. A hatalom számára a per ezen kimenetele volt a kívánatosabb, ezért a vértanúk életírásaiban nem ritkán olvashatunk arról, hogy a hitükben szilárd keresztényeket megpróbálták kínzásokkal rávenni a hittagadásra. A rómaiaknak azonban nem volt különösen érdekük, hogy olyanokat is a keresztények közé soroljanak, akik nem voltak azok, vagy megszűntek azok lenni. Következésképpen nem volt szükségük a bírósági perek hamisítására sem.

Egy ilyen per klasszikus leírásaként szolgál „Szent Polikarposz vértanúsága”: «Akkor a prokonzul sürgetve mondá: “Esküdj meg és szabadon bocsátlak: káromold Krisztust!” Erre Polikárp: “Nyolcvanhat éve szolgálok Neki, és még soha nem bántott engem, hogyan szidalmazhatnám tehát Királyomat és Megváltómat?”… Amíg ezeket és hasonló dolgokat mondta, bizalommal és örömmel telt el, s Isten kegyelme ömlött el az arcán, úgyhogy nemcsak nem zavarták meg a neki mondottak, hanem inkább a prokonzul képedt el, aki végül kiküldte a kikiáltóját a porond közepére és háromszor kiáltatta ki a következőket: “Polikárp megvallotta, hogy keresztény”» (9, 3; 12, 1). A továbbiakban pedig elevenen való elégetésének leírása következik [2].

Figyelemreméltó, hogy a bírósági eljárás nyilvános volt („a porondon”), ahogy a kivégzés is. A vértanú szilárdságának szemtanúi voltak mind az üldözők (az összegyűlt pogányok és zsidók), mind a keresztény hittestvérek, akiket lelkesített a hőstette. A vértanúk tisztelete azonnal az egyházi hagyomány részévé vált és új keresztényeket nevelt.  Tertullianus híres apologéta megalapozottan vetette oda a római pogány uralkodóknak: „Mi győzedelmeskedünk, amikor gyilkolnak minket, és szabadokká válunk, amikor börtönbe kerülünk… minél inkább írtotok bennünket, annál inkább növekszik a számunk; a vértanúk vére a keresztények magvetése” („Apológia”, 50. fejezet) [3]. Ily módon az ókori keresztények vértanúsága nyilvános és szemmel látható volt, és azonnal a hit növekedésének gyümölcsét hozta.

Más fényben tárul elénk az oroszországi újvértanúk és hitvallók küzdelme. Mindenek előtt meg kell jegyezni, hogy a szovjethatalom, bár lényege szerint istenellenes volt, a vallást mint olyant formálisan nem üldözte. Az „Egyház államtól és az iskola egyháztól való elválasztásáról” szóló 1918. január 23-i lenini dekrétum tiltott „bármiféle helyi törvényt vagy rendeletet, mely szorongatná vagy korlátozná a vallásszabadságot”. „Minden állampolgár vallhatja bármelyik vallást vagy egyiket sem” – hirdette ki ünnepélyesen a dekrétum [4]. Szovjet-Oroszország 1918. nyarán elfogadott Alkotmánya kimondta, hogy „minden állampolgár rendelkezik a vallási és vallásellenes propaganda szabadságával” [5]. Mint látjuk, semmiféle non licet vos esse. Igaz, 1929-ben megváltoztatták az Alkotmányt: a „vallási és vallásellenes propaganda szabadsága” helyett a „vallási hit megvallásának és a vallásellenes propaganda szabadsága” került, a Szovjetunió 1936-os Alkotmánya pedig csak a „vallási kultusz végzésének szabadságát” (és természetesen a „vallásellenes propaganda szabadságát”) deklarálta, de a „lelkiismereti szabadság” tétel soha nem tűnt el a szovjethatalom fennállása idején. A római pogány hatalom e tekintetben becsületesebb volt, mivel nem hazudott a „lelkiismereti szabadságról”.

Ahogy egy 1927-es egyházi dokumentum jogosan megjegyezte, a szovjethatalom „nem talált magában elég erőt, hogy nyíltan harcoljon az Egyházzal mint Egyházzal – ezt az egyházi hierarchia és az egyházi szervezetek politikai ellenforradalmisága elleni harc ürügyén teszi” [6]. Bár itt is jelen volt a hit iránti viszonyulás kérdése és az Egyház nyilvános megtagadása menekvést jelenthetett a haláltól még a „Nagy Terror” éveiben is (például 1938-ban így kerülte el Nyikoláj Platonov „élőegyházas leningrádi metropolita” a kivégzést, majd lett papból a leningrádi ateista múzeum munkatársa [7]), a nyomozóhatóságok vádanyagai általában politikai (sőt terrorista), nem pedig vallási témák körül épültek fel. Ennek markáns példája Feofán (Tuljakov) gorkiji metropolita elleni 1937-es vád: „A külföldi és moszkvai egyházi-fasiszta központok direktívái alapján Tuljakov V. Sz. a gorkiji terület területén, melyhez 11 periférikus kerületi egyházi-fasiszta szervezet tartozott 300 főt meghaladó taggal… A liszkovói, borszki és kurmisi kerületekben harci terrorcsoportokat hoztak létre, melyek Feofán Tuljakov metropolita közvetlen utasítására terrorcselekményeket készítettek elő az ÖK(b)P [az Összszövetségi Kommunista (bolsevik) Párt – ford. megj.] vezetői, többek között Sztálin elvtárs és Vorosilov elvtárs ellen. … Az ellenforradalmi szervezet tagjaként Gusin egyházközségi gondok, a gorkiji vasút masinisztája információkat gyűjtött a vasúti közlekedés állapotáról és a csapattestek Távol Keletre történő áthelyezéséről, melyeket Vinográdov pópán keresztül Feofán Tuljakov metropolitához juttatott el. E kémjelentéseket Tuljakov átadta Szergij Sztragorovszkij metropolitának, hogy átadhassa az egyik külföldi állam felderítő szerveinek, melynek utasítására végezte kémtevékenységét a moszkvai egyházi-fasiszta központ és a gorkiji ellenforradalmi szervezet” [8].

A Feofán metropolita ügyében eljáró Guszev állambiztonsági őrmester elégedetten jelentette, hogy „Tuljakov Vaszilij Sztyepanovics vádlott teljes mértékben elismerte bűnösségét” [9]. Hogy valójában mit mondott Feofán metropolita a kihallgatásokon, a történelem nem tudja, de az utolsó hangsúly nagyon jellemző volt. Míg a római bírónak meg kellett győződnie arról, hogy a vádlott a keresztény egyház követője (vagy nem követője), addig az NKVD nyomozó legfőbb feladata az volt, hogy minden eszközzel érje el a vádlott beismerő vallomását a neki tulajdonított szovjetellenes, többek között összeesküvő, terrorista stb., tevékenységéről. Ennek során nagyon gyakran, különösen 1937-1938-ban a vádat különösen fantazmagórikus jelleget öltöttek (ahogy ezt Feofán metropolita esetében is láttuk), ami azonban egyáltalán nem zavarta az NKVD szerveit. A nyomozás különösen érdeklődött a vádlott „társainak” nevei után: a vádlottak többsége valamilyen csoportos ügyben szerepelt. A „társak” listáinak összeállítása vagy a házkutatás során elkobzott levelek és naplók, vagy az OGPU-NKVD besúgóhálózata által közvetített adatok alapján történtek. Mindezeket felhasználták a kihallgatási jegyzőkönyvek szerkesztésekor, melyekben a vádlottak nevében előadott elbeszélések voltak „szovjetellenes szervezeteik” tevékenységéről [10]. A vádlottak vallomásait a szükséges módon hamisították. Például Afanaszij (Szaharov) psüpök 1939-ben az NKVD népbiztosának írt nyilatkozatában leírja, hogy hogyan zajlott 1936-ban a kihallgatása: «Az egész nyomozás tendenciózus volt. Vallomásomat Novikov nyomozó nem pontosan a szavaim szerint írta le, hanem úgy fogalmazta meg, hogy azok teljesen más értelmet nyertek. Például, a „kik az ismerőseim” kérdésre adott egyszerű felsorolás nagyjából ilyen megfogalmazást nyert: „az általam vezetett szervezetnek ezek és ezek a tagjai”» [11]. Szent Afanaszijnak volt lehetősége, hogy tanúságot tegyen a nyomozóhatóság hazugságáról, sokan másoknak azonban nem. Sajnos ma is sokan hajlamosak túlzott bizalommal viszonyulni a kihallgatási jegyzőkönyvek iránt és ezek alapján nyilatkozni arról, hogy az Egyház egyik-másik szolgája „nem bírta ki a nyomást és megvádolta önmagát és másokat”.

A szovjethatalom első éveiben gyakorlat volt, hogy a papság ügyében kirakatpereket szerveztek, melyek közül a legjelentősebb Venjámin (Kazanszkij) petrográdi metropolita ügye volt, akit vértanútársaival együtt 1922-ben végeztek ki. Hasonló kimenetellel készítették elő 1923-ban a Tyihon patriarcha elleni kirakatpert is. A hatalom azonban hamarosan lemondott ezekről az akciókról, és az egyházi személyek ügyeit zárt, bíróságon kívüli eljárás keretében kezdték intézni. A (gyakran halálos) ítéleteket meghozó szerv az OGPU Kollégiuma, Különleges Tanácsa volt, majd pedig az úgynevezett Trojkák, melyek az ügyeket a nyomozók által szerkesztett vádiratok alapján gyorsított eljárásban tárgyalták. Az ítéletek általában rövidek, néhány sorosak voltak, például: „Poljanszkij Pjotr Fjodorovicsot, aki a krutyicai metropolita, kivégezni. Személyes vagyonát elkobozni” [12]. Szent Péter metropolita vértanú, Patriarchai Helytartóként az Orosz Egyház elöljárója volt. Kivégzési ügyében nem találhatók meg még a kihallgatási jegyzőkönyvek sem, elegendő volt csupán azon Felsőuráli Börtön helyettes vezetőjének jelentése, ahol fogva tartották, és az ezen jelentés alapján készített igazolás [13].

Képtalálat a következőre: „митрополит петр полянский”

Szent Péter (Poljanszkij) metropolita újvértanú, Patriarchai Helytartó, az Orosz Egyház elöljárója. 1937-ben kivégezték. (A felvétel 1927 körül készült a metropolita sarkvidéki száműzetése idején)

Ami a kínzások kérdését illeti, erre aligha adhatunk kimerítő választ. A szovjet hóhérok természetesen nem dobták az oroszlánok elé áldozataikat, de az általuk alkalmazott kínzási módszerek rendkívül kifinomultak voltak, különösen a sztálini uralom utolsó szakaszában (a Berija-féle Szuhanov-börtönből szabadult egyik fogoly 52 féle kínzási módszert sorol fel, melyet ebben a börtönben alkalmaztak [14]). Ráadásul az ókori vértanúk kínzásai, bármennyire is vadállatiak voltak azok, általában nem tartottak hosszú ideig, míg a szovjet rabok hosszú éveket tölthettek el embertelen körülmények között. Ennek példája látszik Szent Péter metropolita levelében, melyben leírja fogságának körülményeit a szverdlovszki börtön magánzárkájában: „Állandóan a halálnál is nagyobb fenyegetettség előtt állok, amilyen például a bénulás, mely már megérintette jobb lábam végét, vagy a skorbut, melynek már három hónapja a hatalmában vagyok, és rettenetes fájdalmakat élek meg hol a lábikráimban, mintha valamilyen vaspánt szorítaná, hol a talpamban – elég csak lábra állnom, és mintha tűvel szurkálnák a talpamat. Különösen gyilkos számomra, hogy megfosztottak a friss levegőtől, még egyszersem vittek ki sétára nappal; már harmadik éve nem láttam napfényt, teljesen elveszítettem annak érzetét. Koratavasztól kénytelen voltam beszüntetni az éjszakai sétákat is. Ebben a fulladás (tüdőtágulás) akadályoz, mely esténként olyannyira eluralkodik rajtam, hogy teljesen helyhez köt, előfordul, hogy még néhány lépést sem tudok megtenni a cellában. Ez változatlanul minden éjjel megismétlődik, és kénytelen vagyok felülni az ágyban. Órákat ülök, néha egészen hajnalig, kihat a szívemre is – súlyos fájdalmak egészen az ájulásig fokozódnak… Sokszor könyörögtem az orvosnak, hogy járjon ki nekem nappali sétát és táplálóbb étkezést az általános koszt helyett, mely nehéz és nem felel meg a szervezet szükségleteinek… de minden hiábavaló, nem egyszer fordultam magam is a vezetőséghez ugyanezzel a kéréssel, de eredménytelenül, a betegségeim pedig egyre erőteljesebben és erőteljesebben elmélyülnek és vonszolnak a sírhoz” [15]. Péter metropolitát, a szovjet börtönök sok más foglyával ellentétben, nem verték meg, de létezését enélkül is sikerült folyamatos kínzássá tenni, úgyhogy ő maga kérelmezte, hogy magánzárkája helyett inkább vonulhasson koncentrációs táborba. Végül a szverdlovszki börtön magánzárkájából átvitték a Felsőuráli Börtön magánzárkájába, ahol a hatalom a – nézetei szerint – legveszélyesebb politikai bűnözőket őrizte.

Tehát a vértanúság hőstette a kereszténység első századaiban és a szovjet időkben jelentősen különbözött. Az ókori üldözők Krisztus követésével vádolták a vértanúkat, akik örömmel ismerték be ezen „bűnüket” és örömmel fogadták a gyalázkodásokat és a halált Megváltójukért. Az újvértanúkat politikai bűnökkel vádolták, melyekben ők nem tartották magukat vétkeseknek, mivel igyekeztek távol tartani magukat a politikai harctól. Az ókori vértanúaktákban meg lehet bízni mint történelmi forrásokban, mivel a pogány kormányzóknak nem volt érdekük eltorzítani az ügyek jellegét. A szovjet korszak nyomozati ügyei azonban tele vannak szélsőségesen tendenciózus vádanyagokkal, melyekkel a hazug hatalom teljesen kifordított képet próbált kialakítani. Az első századok vértanúinak tanúságtétele új szíveket lobbantott lángra, az Egyház győzedelmesen megerősödött az egész Római Birodalomban és annak határain túl. Az újvértanúk küzdelmét igyekeztek minél inkább elrejteni a szemtanúk előle, a kommunista propaganda pedig rágalmak özönét zúdította rájuk. A legszomorúbb az volt, hogy ez a rágalom nem kis mértékben elérte célját: az ateizmus által elbutított szovjet emberek milliói veszítették el hitüket. Az Egyház XX. századi követői számára pszichológiai értelemben jóval nehezebb volt a látottak feldolgozása, mint az első századok keresztényeinek. Úgy tűnhetett, hogy minden visszavonhatatlanul összeomlik. Szergij (Sztragorodszkij) 1941. májusában mondta egy ismerős papnak: „Az Egyház a végnapjait éli” [16], és beismerte, hogy tehetetlen bármit is tenni ez ellen.

Az oroszországi újvértanúk és hitvallók azonban még ebben a külsőleg kilátástalan helyzetben sem estek kétségbe, és végül, az ókori vértanúkhoz hasonlóan, ők kerültek ki győztesen. Az oroszországi Egyház megmaradt, az ateista hatalom elbukott. Az újvértanúk vére újból a kereszténység magvetésévé vált, bár ez a mag csak évtizedekkel később szökött szárba.

Jegyzetek:

  1. См.: Болотов В. В. Лекции по истории древней церкви. Т. 2: История церкви в период до Константина Великого. М., 1994. (Репр. воспр. изд.: СПб., 1907.) С. 26.
  2. См.: Мученичество св. Поликарпа // Писания мужей апостольских. Рига, 1994. С. 384–388.
  3. Цит. по: Антология. Отцы и учители Церкви III века / Сост. иеромонах Иларион (Алфеев). Т. 1: Климент Александрийский, Тертуллиан. М., 1996. С. 376, 378.
  4. См.: Гидулянов П. В. Отделение церкви от государства в СССР: Полный сборник декретов, ведомственных распоряжений и определений Верховного Суда РСФСР и других социалистических республик. 3-е изд. М., 1926. С. 615–616.
  5. Там же. С. 21.
  6. Алчущие правды: Материалы церковной полемики 1927 года / Сост., авт. вступ. ст. свящ. А. Мазырин, О. В. Косик. М., 2011. С. 126.
  7. См.: Левитин А., Шавров В. Очерки по истории русской церковной смуты. М., 1996. С. 630–631.
  8. Архив УФСБ РФ по Нижегородской обл. Д. П-6820. Л. 108–109.
  9. Там же. Л. 109.
  10. См., например: Последнее следственное дело архиепископа Феодора (Поздеевского) / Автор-сост. Т. В. Петрова. М., 2010. С. 43 и далее.
  11.  Молитва всех вас спасет: Материалы к жизнеописанию святителя Афанасия, епископа Ковровского / Сост., предисл. и примеч. О. В. Косик. М., 2000. С. 206.
  12. Кифа – Патриарший Местоблюститель священномученик Петр, митрополит Крутицкий (1862–1937) / Отв. ред. прот. В. Воробьев. М., 2012. С. 836.
  13. См.: Там же. С. 834–836.
  14. См.: Головкова Л. А. Сухановская тюрьма: Спецобъект 110. М., 2009. С. 75.
  15. Цит. по: Дамаскин (Орловский), иером. Мученики, исповедники и подвижники благочестия Русской Православной Церкви ХХ столетия: Жизнеописания и материалы к ним. Кн. 2. Тверь, 1996. С. 366–368.
  16. Цит. по: Поспеловский Д. В. Митрополит Сергий и расколы справа // Вестник РХД. 1990. № 158. С. 75.

Forrás

 

Reklámok