A sztarecek keresésével az emberek a lelki ürességüket próbálják elfedni

Kik azok a „spirituális turisták”, miért törekednek a mai világiak a szerzetesi lelkiségre, fennmaradnának-e a monostorok zarándokok nélkül és mi a monostori életről alkotott józan felfogás – mindezekről Pjotr (Mescserinov) igumen atyával beszélgettünk.

Miért igyekeznek az emberek mindél több zarándoklatra elmenni, mi a „spirituális turizmus”?

Ha a külső, nem egyházi embereket vesszük, akkor ebben megtalálhatjuk a divatot, a jólét demonstrálását. A gazdag emberek szeretnek az Áthoszra, Görögországba, a Szent Földre utazni. Ami a hazai monostorokat illeti, csak néhányba mennek, például a Valaam most egyre inkább kivált ilyen jellegű érdeklődést. Ez a zarándoktípus nem nagyon szeret utazni a vidéki Oroszországba.

Létezik egy bizonyos prédikációs „stílus” is, ami kimondottan a gazdagokra irányul: a zarándoklatok, a különféle adományok, a templomok és monostorok felújítása – számukra elérhető Istennek tetsző cselekedetek. Krisztus parancsolatainak megtartása talán elérhetetlen, de a pénz adományozása elérhető.

Hoznak valamilyen hasznot az ilyen utazások?

Az ilyen embereknek természetesen semmi hasznot nem hoznak, hiszen ez megtévesztés: a keresztény élet hirdetése helyett azt javasolják nekik, hogy pénzen váltsák meg magukat. Ami a monostorokat illeti, ez összetett kérdés. Én úgy gondolom, hogy a monostoroknak zártaknak kell lenniük, nem csak a turisták előtt, hanem mindenki előtt. A monostor – a szerzetesek közössége, akik belső munkálkodásnak szentelték magukat, és a külső emberek minden látogatása, még ha egyszerűen a szertartásokra jönnek is, egyáltalán nem segíti ezt a belső munkálkodást.

De nálunk már régóta úgy alakult: a monostorok példának vannak beállítva a világiak előtt, az istentisztelet végzése, a lelkipásztori szolgálat példáiként, és ezzel számolni kell.

Amikor egy monostor zárt, azzal jár, hogy a lakói kénytelen saját kezük munkájából megélni, foglalkozniuk kell valamivel, ami biztosítja a monostor ellátását, és úgy vélem, hogy ez nem mezőgazdasági munka kell legyen, mert az nem jövedelmező és nehéz összeegyeztetni a belső munkálkodással. Úgy gondolom, hogy kis közösségeknek kell lenniük, melyek intellektuális munkával foglalkoznak, bár országunkban ezt nehéz elképzelni – ez egyfajta utópia.

A mi világ előtt feltárulkozó monostorainknak pedig élniük kell valamiből. Lelkipásztori és istentiszteleti funkciókat látnak el, és természetesen, válaszul elvárnak valamilyen támogatást, adományt. Ilyen a mi monostoraink berendezkedése; de a szerzetesség célja – a belső munkálkodás – szempontjából, meglátásom szerint, ez egyáltalán nem hasznos.

Át lehet-e úgy alakítani a monostorok életét, hogy a szerzeteseket se zavarja, és a zarándokoknak mégis legyen lehetőségük, hogy ellátogassanak a monostorba?

Az is rossz, hogy hiányzik nálunk a szerzetesi rendek sokfélesége. Egyféle rendtartás van: a koinobikus monostoré, melynek középpontja a templomi istentisztelet. De a történelem különféle monostorokat ismert: a szkiti típusút, a koinobikust, még a 19. százaban – 20. század elején is. A kis monostorok megpróbálhatnának úgy élni, amiről fentebb beszéltem.

A nagy monostorokban, amelyek most lelkipásztori-felvilágosító funkciókat látnak el, mindent át kellene gondolni abból a célból, hogy a testvéreket maximálisan védjék a világi hiábavalóságoktól.

Nálunk például a Danyilov monostorban nem a szerzetesek vezetik a látogatókat, hanem a professzionális idegenvezetőket alkalmazó szolgálat – ők érdekes dolgokat mondanak a monostorról. Vagyis meg kell találni valamilyen kompromisszumos megoldásokat.

Поиском старцев люди заполняют духовную пустотуAmi az egyházi életet élő hívőket illeti: ők miért válnak „spirituális turistákká”, mi hiányzik nekik a saját templomukban, és mit hoznak ők a monostorokba?

 Az egyházias turisták – a monostorban élő szerzetes nézőpontjából – hatalmas tehert jelentenek, teljesen pusztító hatással vannak a szellemi élet szempontjából. Ha szigorúan vesszük, a papság és a szerzetesség természetük szerint nehezen összeegyeztethető dolgok. Ha az ősi hagyományt nézzük, láthatjuk, hogy még a nagy koinobikus monostorokban is csak egy-két pap volt, kizárólag azért, hogy a szerzetesek számára végezzék a szertartásokat, nem pedig azért, hogy a világiakat pasztorálják. Ez később megváltozott, de ez a változás, véleményem szerint, a szerzetesség kárára van.

Miért mennek az emberek a monostorokba? Úgy tűnik azért, mert nem kapnak megfelelő lelkipásztori ellátást az egyházközségekben. Itt azonban egy olyan problémával találjuk szembe magunkat, amiről már sok éve beszélek. Nálunk nincs lelkipásztori pedagógia, ami lehetővé tenné, hogy az embereket valódi keresztény életre neveljük. Ez elsősorban a belső élet, a Krisztusban való élet, amely számára az összes egyházi szokás csupán eszköz, segítség, támogatás stb.

Amikor ez nincs, akkor az ember lelkében üresség támad, és igyekszik azt utazásokkal, zarándoklatokkal stb. kitölteni. Míg a régi korokban az egyházatyák arról beszéltek, hogy a zarándoklatoknak lényegében semmi közük nincs a keresztény élet lényegéhez, hogy az csupán idő és pénzkidobás, valamiféle „dezorientáció” – amely során a figyelem a belső életről a külső felé fordul…

Az embereknek azért nehéz belső életet élniük, mert nem tanítják erre őket. Ezért keresi a sztareceket, meg mit tudom én kiket.

De, aki keres, talál: a monostorok mégis támogatják ezeket a törekvéseket?

Természetesen, mondhatják, a kínálat nagy részben keresletet teremt. Valóban, papságom 25 éve alatt csak kevés olyan emberrel találkoztam, aki a spirituális életről kérdezte a papot: hogyan imádkozzon, kik azok a „tiszta szívűek”, mire gondol Pál apostol, amikor azt mondja: „hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben”, mi az a „belső ember”, akiről az apostolok írnak stb. Ezek a dolgok alig érdekelnek valakit. A keresztényeket ugyanazok a dolgok foglalkoztatják, mint a nem keresztényeket: mi lesz a jövőben, milyen cselekményeket kell elvégezni, hogy jó legyen.

Igen, ilyen a kereslet – de Krisztus Egyházában éppen azért létezik a papság rendje, hogy ellenálljon ennek az „általános vallásosságnak”, hogy az igazságra tanítsa az embereket, hogy az Evangéliumot és a Krisztusban való belső életet hirdesse, nem pedig a csodatevő sztareceket.

Ha pedig ez nincs, akkor a monostorokat megtöltik a sztareceket kereső „turisták”. Természetesen a valódi szerzetesek számára mindez nagyon terhes. De ma a monostorok körül olyan szubkultúra alakult ki, többek között gazdasági sajátosságokkal, hogy ez él, és ha kell, védi magát.

Létezik-e valamilyen értelmes kiút ebből a helyzetből, radikálisan meg kellene változtatni az egész rendszert, a monostorok berendezkedését, vagy az emberekkel kellene dolgozni?

Az értelmes kiút nem a forradalmakban és reformációkban van, hanem abban, hogy minden ember törekedjen a helyzet keresztény és józan értékelésére. Nem mondom, hogy a mai monostorokban egyáltalán nem lehet élni és üdvözülni, lehetséges, de arra van szükség, hogy minden a helyére kerüljön, hogy az embert ne ámítsák el a régi könyvek, hanem reálisan lássa a dolgokat.

Amikor a Danyilov monostorba jöttem – úgy vélem, hogy belső berendezkedése szerint ez a legjobb monostor, bár a város központjában van – akkor az egyik lelkiatya, akit erről kérdeztem, azt mondta nekem: „ugyan, ugyanolyan monostor, mint bármelyik más, ahogy a könyvekben van, ahogy az atyáknál van: alázat, engedelmesség”. De kiderült, hogy ez nincs így, hogy meg vannak a maga sajátosságai. A monostorba jövő embereknek az igazat kell elmondani: hogy mi vár rájuk, milyen veszélyekkel találkozhatnak, milyen zsákutcák vannak, és akkor megtalálhatja a helyes utat. Mert lelkipásztori segítség nélkül az ember nehezen képes eligazodni.

Az én nemzedékem, mely a 80-as évek végén – 90-es évek elején jött a monostorba, semmi ilyesmivel nem rendelkezett. Teljesen üres helyen kezdtük, és természetesen becsaptuk magunkat a tekintetben, hogy mi van a könyvekben a szent atyáknál és hogy mit is jelent napjaink valóságos szerzetesi élete, különösen egy nagyvárosi monostorban, hogy ez úgymond, egy és ugyanaz.

Szeretném hangsúlyozni, hogy lehet élni ilyen monostorokban is, mindenki megtalálhatja a helyét, átalakíthatja valami jóvá ezek életét. De azoknak, akik eljönnek a monostorokba, el kell mondani mindent, úgy ahogy van, nem szabad ködösíteni a szent atyákkal való idézetekkel, nem szabad dezorientálni az embereket. Ma már felhalmozódott egy nemzedéknyi tapasztalat, hogy ez lehetséges legyen.

Hogyan kell beszélni a „turista”-zarándokokkal?

Ugyanúgy, ahogy a szent helyeket járó gazdag emberekkel, igazat kell nekik mondani: járjatok, adományozzatok, de tudjátok, hogy ezzel nem vettetek magatoknak helyet a menyországban. Beszélni kell nekik arról, hogy a legfontosabb: Krisztus parancsolatainak megtartása a hétköznapi életben és a társadalmi szolgálatukban, hogy ne csaljanak, ne hazudjanak, ne legyenek gőgösök, ne lopjanak stb. – és akkor az ötödik vagy tizedik helyen, valamiféle opcióként, „szellemi pihenésként” akár hasznukra is lehet egy áthoszi vagy jeruzsálemi zarándoklat.

Önmagában azonban ez nem fogja „kiegyensúlyozni” igaztalan életüket. Erről beszélni kell! Úgy gondolom, sokan csodálkoznának, mert lelkivezetőiktől, sajnos, gyakran csak igazolásokat hallanak: „mindenki gyenge, bűnös, te építs egy harangtornyot, és akkor megbocsáttatnak a bűneid”.

A „sztarecek” – egy egész pszeudo-egyházi ideológia és szubkultúra, amit az egyházi vezetésnek fokozatosan meg kell változtatnia az egészséges egyházi pedagógiával. Ez azonban egyelőre, úgy tűnik, nem tartozik egyházi életünk kiemelt feladatai közé.

Pjotr atyával Irina Jakuseva beszélgetett

www.pravmir.ru

 

 

Advertisements