A pravoszláv birodalom és a szekuláris világ között. Miért fordult az egyházi újjászületés az Egyház krízisébe?

Szergej Csapnyin: “A pravoszláv birodalom és a szekuláris világ között. Miért fordult az egyházi újjászületés az Egyház krízisébe?”

Mennyire befolyásos az Orosz Orthodox Egyház Oroszországban és hogyan alakul a viszonya az állammal és a társadalommal? E kérdések központivá váltak abban a széles társadalmi vitában, mely újult erővel lángolt fel az elmúlt években. Az Egyház képe a társadalmi tudatban határozottan megváltozott: az ateista hatalom által üldözött Egyház nincs többé, de itt van az Egyház, amely az oroszországi hatalom megbízható ideológiai partnerévé vált.

A Orthodoxia mai Oroszországban betöltött helyzetéről szóló viták kiindulópontjává az államhoz fűződő viszony vált, de a diszkusszió tárgya jóval szélesebb: milyen szerepet fog játszani az Egyház Oroszország történelmi sorának alakulásában? Mennyire erőteljesen és meggyőzően fog hangzani az Egyház hangja, ha nem használja az állami sajtót?

Az Orosz Orthodox Egyház külső jóléte nyilvánvaló, de ez nem árul el semmit annak belső életéről. Egyre gyakrabban hangzanak el olyan hangok, melyek szerint az „egyházi újjászületés” 25 éve után az Egyház Oroszországban, bármennyi is paradoxon ez, újra mély krízisbe került, mely teljes mértékben hasonlítható a szovjet korszak kríziséhez. A legfőbb probléma az, hogy nem az Örömhír hirdetése áll a kiterjedt és sokféle egyházi tevékenység középpontjában.

Természetesen e nézőpontnak vannak ellenzői is. Az ő érvelésük arra alapul, hogy Kirill (Gungyájev) patriarkátusa – az Egyház történelmének kiemelkedő korszaka. Kirill patriarcha – entellektüel, kiemelkedő igehirdető és tapasztalt diplomata, aki nem minden alap nélkül tart igényt a nemzet spirituális vezetőjének szerepére. Tisztelettel viszonyul az Egyházon belüli konzervatív szárny iránt, egyúttal pedig következetesen megvalósítja az egyházi átalakítás liberális programját.

Valóban, Kirill patriarchának és környezetének van mit felmutatnia tevékenysége eredményeképpen. A pátriárkátusának 8 éve alatt végbement az egyházkormányzat komoly reformja, mely szó szerint mindenkit érintett: az egyházközségektől és a kolostoroktól kezdve a legfelsőbb egyházhatalmi szervekig. Sikerült megállapodni az állammal a „Vallási kultúra és világi etika alapjai” tantárgy bevezetéséről, melynek fő eleme az „orthodox kultúra alapjai” tantárgy. Moszkva kormányzatával együtt sikerült megkezdeni több száz új fővárosi templom felépítésének programját. Több kánoni határozatot fogadtak el, melyek közvetlenül érintik az egyházi-hitéleti gyakorlatot. Például a gyakori áldozás, melyet a liberálisok hosszú évek óta támogattak és keményen kritizáltak a konzervatívok, most elnyerte nem csak a patriarcha, de a Főpapi Zsinat hivatalos támogatását. Végül pedig Kirill patriarcha rászánta magát a római pápával való történelmi találkozóra, amit elődje, II. Alekszij (Rüdiger, +2008) többször elhalasztott.

De a legszembetűnőbb eredményként azon politika sikerét kell kiemelni, melyet Kirill patriarcha Vlagyimir Putyin orosz elnökkel való kapcsolatában választott. Az Egyház a szó szoros értelmben lubickol az államhatalommal való jó viszonyban. A patriarcha és az elnök rendszeresen találkoznak, és e találkozók nem csak a Kremlben zajlanak, de a Valaam monostorban vagy az áthoszi Szent Hegyen, és az elnök ezen utazásait nehéz lenne másképp nevezni mint zarándoklatok. Az elnök imagemaker-ei meglehetősen sikeresen építik a pravoszláv orosz elnök, az Egyház barátja és a hagyományos értékek védelmezője képét.

Néhány évvel ezelőtt az állam büntetőjogi kategóriává tette a vallásos érzések megsértését, a pravoszlávok pedig megtanulták, hogy rendszeresen megsértődjenek, így befolyásolva többek között az állam által finanszírozott kultúra projektjeit. A Jarovaja-féle terrorellenes törvénycsomaggal együtt elfogadott misszió-ellenes törvényt, melyet elméletben az orthodoxok ellen is felhasználhatnak, a hatalom most csak a muszlim radikálisok és a protestáns közösségek ellen használja. A Moszkvai Patriarchátus jogászai támogatják ezt a törvényt és nem látnak benne semmiféle veszélyt az Orthodox Egyházra nézve.

Kirill patriarcha a maga részéről segített az elnöknek, hogy új ideológiát fogalmazzon meg és ezáltal konszolidálja, ha nem is a nemzetet, de legalábbis a politikai elitet. Két koncepció – az „orosz világ” és a „hagyományos értékek” – kihasználását javasolta a Kremlnek. Mindkettőt az akkor még Kirill metropolita vezetésével működő Egyetemes Orosz Népi Zsinat [amolyan Oroszok Világszövetsége jellegű szervezet – ford. megj.] fogalmazta meg. Míg az első koncepció „lágy erőből” meglehetősen gyorsan birodalmi bunkósbottá vált, és ma gyakorlatilag már nem használják, a „hagyományos értékek” koncepció fontos elemévé vált Putyin harmadik elnöksége kül- és belpolitikájának. Nem kétséges, hogy az elnök emlékszik erre és mély hálát érez a patriarcha iránt.

Azonban az Orthodox Egyház körül kialakuló vitában nem a konkrét eredmények kérdése vetődik fel. Az Egyház milyen mértékben marad Egyház, ha első helyre nem a szellemi életet, hanem a politikai számítást és a pénzügyi hatékonyságot helyezi? Tényleg ez lenne az Orosz Orthodox Egyház létezésének egyetlen történelmi módja: hogy hű szövetségese legyen az államnak?

Az Egyház és az állam szoros együttműködésének eredménye lett az elmúlt évtizedben az eszmék azon külön komplexuma, melyet gazdagon díszítenek a pravoszláv szimbólumok és egyházi terminológia, de eközben mélyen szekuláris, ideológiai jellegű – egyfajta saját posztszovjet szekuláris vallás. Kétségtelen, hogy az államnak szüksége van az új identitás kialakítására és nehezen nélkülözheti az Egyház segítségét. Az Egyház számára azonban reális veszélyként merül fel a „Krisztus nélküli kereszténység”, melyről 130 évvel korábban a Nagy Inkvizítor beszélt Dosztojevszkij „Karamazov testvérek” c. regényében. Krisztushoz szólva a Nagy Inkvizítor így beszél: „Kijavítottuk a művedet és a csodára, titokra és tekintélyre alapoztuk azt. És az emberek örültek, hogy újra nyájként vezetik őket”.

Az Oroszországba más országokból hozott szent ereklyék és más relikviák előtti sokkilométeres sorok: mindez az oroszországi emberek jelentős részében élő csodavárás közvetlen kihasználása az Egyház részéről. Nem véletlen, hogy azok száma, akik a szociológiai felmérésekben évről évre magabiztosan pravoszlávoknak nevezik magukat (Oroszország lakosságának 60-70%-a), tízszer nagyobb, mint azoké, akik rendszeresen templomba járnak (5-7%).

A titok, amiről a Nagy Inkvizítor beszél, többek között a hit kérdéseiben mutatkozó általános műveletlenséget is jeleni, amely egyrészről a katechizáció, másrészről a komoly teológiai oktatás hiányával kapcsolatos. Az Egyház tagjainak többsége nem ismeri saját hitének alapjait.

2016-ban az oroszországi pravoszlávoknak feltették a kérdést, ami közvetlen kapcsolatban áll a Szent Háromság dogmájával: melyik állítást tartják helyesnek: „A Szent Lélek az Atyától és a Fiútól ered” vagy a „Szent Lélek az Atyától ered”? A válasz döbbenetes volt: 69% az „Atyától és Fiútól”-t választotta, 18% nem tudott felelni és csak 10% válaszolt helyesen. Eközben a pravoszlávok között a katolikusellenes hangulat meglehetősen erős és táplálja azt a nyugatellenes állami propaganda.

Végül a tekintélyről, a Nagy Inkvizítor harmadik érvéről. A patriarcha dicsőítése és bármiféle kritikájának hallgatólagos tilalma: ez mindenek előtt a tekintélyért folytatott harc, mely során az Egyház tekintélyét kizárólagosan az egyházi hierarchák személyes tekintélyeként fogják fel, teljesen azonosítván saját véleményüket az Egyház véleményével.

Ezt a tekintélyt sokan szélsőségesen szekuralizált formában fogják fel: a püspököknek, a monostorok igumenjeinek és a gazdag egyházközségek elöljáróinak ugyanolyan fogyasztási szinttel kell rendelkezniük, mint a megfelelő szintű állami hivatalnokoké. E szempontból nem meglevő, hogy a patriarcha sehogy sem reagált a botrányra, amely során egy kicsiny és szegény egyházmegye fiatal püspöke drága terepjárót vásárolt és a saját nevére íratta azt. Létezik egy ki nem mondott konszenzus: senki nem akadályozhatja, hogy a püspök gazdagon éljen. Eközben nem találhatunk az Orosz Egyház püspökei által írt figyelemre méltó prédikációkat vagy teológiai írásokat, hiszen abszolút többségük nem ezért van hivatalban. A feladatuk: irányítsanak, pénzt hajtsanak fel. Egyes parókusok beismerik, hogy az egyházközségek által az egyházmegyékbe fizetett, majd a patriarchátusnak továbbított nem hivatalos adó Kirill pátriárkátusának idején nyolcszorosára emelkedett.

Egy hónapja írtam egy facebook bejegyzésben Kirill patriarcha bizonyos hibáiról Ukrajnával kapcsolatban. Többek között említést tettem két papról, akik ott szolgáltak és széles körben ismertek voltak oroszbarát álláspontjukról. Nem sokkal a Majdan után Oroszországban bukkantak fel és a patriarcha mint Moszkva püspöke a legjobb fővárosi egyházközségekbe nevezte ki őket. Ilyen kinevezésről a más régiókból Moszkvába érkező papok többsége még csak nem is álmodhat. Elolvasván a bejegyzésemet, e papok egyike „liberális fasisztának” nevezett engem és kijelentette, hogy ha elmegyek a templomába, megtagadja tőlem az Eucharisztiát.

A világi hívő áldozásának deklaratív elutasítása politikai nézetkülönbségek miatt – ez már egyáltalán nem kivételes eset. Néhány évvel ezelőtt egy moszkvai pap tagadta meg az Eucharisztiát Andrej Zubov történésztől, mert nyíltan fellépett a Kreml azon döntésével szemben, hogy a Krímet Oroszországhoz csatolja. Ezek nagyon aggasztó tünetek.

Meg vagyok győződve arról, hogy az Egyháznak, mint minden más társadalmi intézménynek, szüksége van a kritikára. De az egyházi hierarchia Oroszországban elutasítja a kényelmetlen dialógust: mindenkit, aki kritikusan mer megnyilvánulni, azonnal disszidensnek vagy az Egyház ellenségének bélyegeznek. Pedig nem ateistákról vagy egyházellenes emberekről van szó. Hanem azokról, akiket aggaszt, hogy az Orthodoxiát egy szekuláris vallássá redukálják.

Ugyanakkor a hierarchia viselkedése teljes mértékben előre látható: ha a hatalommal barátkozol, nem veszed észre a társadalmat. Csak az a probléma, hogy egy ilyen Egyház jövője nem irigylésre méltó.

Forrás: Francia nyelven Orosz nyelven (a szerző változata)

A szerzőről

 

Advertisements