A gonoszság dicsérete

Olga Szedakova orthodox keresztény költő, filológus és publicista, a szovjet korszak ismert disszidensének előadása Minszkben a jó és a rossz megkülönböztetésének képességéről

a8e7e72b-9a69-4e9a-b2a5-a5f9b416a325_cx5_cy10_cw87_w250_r1_s_r11

Olga Szedakova a gonosz iránti viszony orosz hagyományban kialakult sajátosságáról beszélt. Példának hozta fel a „nincs rossz jó nélkül” közmondást. Szedakova arról beszélt, hogy a népi bölcsesség szerint a gonosz mellett történhet valami jó is, de ezt nem lehet a rosszon belüli jó eszményeként magyarázni: „Egy kanál szurok tönkreteszi a hordó mézet”, vagyis a kis rossz még a nagy jót is tönkreteszi.

A történelem során azonban más volt a helyzet, mivel az emberek valamiért nem szeretik rossznak nevezni a rosszat. Szedakova szavai szerint az orosz kulturális hagyományban létezik egyfajta „etikai hajlékonyság”, amit nem elvtelenségnek, hanem rugalmasságnak tekintenek. Ez megengedi az ellenség megbocsátását, de hátoldala a „gonosszal való barátkozás”, amikor olyanokat mondanak, hogy „ne ítélkezz, mind bűnösök vagyunk” és idézik az Evangéliumot: „Aki bűn nélkül való – az dobja a követ”, hallgatva a folytatásról: „Menj és többet ne vétkezz”.

A bűnözőket azzal mentik fel, hogy szükség volt valaminek az elérése. A gonosz és a kegyetlenség istenítésének hagyománya példájaként Szedakova a Sztálin és Rettenetes Iván iránti viszonyt hozta fel:

„Ez őrület. Azt mondják: ‘Igen, Sztálin milliókat semmisített meg, de más részről felépítette az ipart”. Német nyelven elképzelhetetlen egy olyan mondat: ‘Hitler sokakat megölt, de milyen jó utakat épített’.

Szedakova szavai szerint a legfélelmetesebb a rossz megengedése, sőt egyenesen a magasztalása a kíméletlen erőszak, kegyetlenség formájában, a gonosz védelmének keresése: „Most azt látjuk, hogy emlékműveket állítanak Rettenetes Ivánnak, szeretik Maljutát, Beriját. Minél kegyetlenebb volt, annál jobban tetszik? Miért? Mert hiányzik a hit, hogy a jó önmagában képes valamire. Csak a gonosszal lehet rendet tenni a földön”.

December 22-én Olga Szedakova részt vett Kirill Szerebrennyikov „Sztálin-temetése” c. előadásán a Gogol-központban. „Ma nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történne, hogy nem halljuk meg azokat, akik arról beszélnek, hogy Sztálin idejében minden jó volt, hogy nem reagálunk arra, hogy emlékműveket állítanak a diktátornak. Meg vagyok győződve arról, hogy ahol embereket ölnek meg, az bűnöző rezsim és el kell ítélni. Ezért döntöttünk úgy, hogy megszólalunk e kérdésben” – mondta Szerebrennyikov a RIA Novosztyinak adott interjújában. A darabot csak egyszer adták elő.

Olga Szedakova az előadáson arról beszélt, hogy a jó és a rossz összemosásának furcsa tulajdonsága egyre gyakrabban jelenik meg Oroszországban.

Egyenlő jogok a jónak és a rossznak – ez a posztmodernizmus egy sajátos felfogása, amikor a Sztálint dicsőítő emberek megharagudnak azokra, akik azt akarják, hogy mondják ki hóhér voltát: miért vagytok ilyen intoleránsak, mi nem akadályozzuk, hogy Sztálint rossznak tartsátok, ti se akadályozzátok, hogy mi azt gondoljuk, hogy Sztálin jó. A mai Oroszországban elveszett a jó és a rossz megkülönböztetésének elvi lehetősége is?

O. Sz.: Igen, de úgy gondolom, hogy ez nem napjaink Oroszországában következett be. Éppen azt szeretném megmutatni, hogy a gonosz iránti türelmes, sőt baráti viszonynak mély gyökerei vannak. Ezt össze lehet hasonlítani a posztmodern hangulattal, de jegyezzük meg, hogy a posztmodernizmus sehol máshol nem ölt ilyen formát.

Nem lenne teljesen igazságos a posztmodernizmus iránt, ha ezt posztmodernizmusnak neveznénk. Milyen mélyen gyökerezik Oroszországban a jó és a rossz meg nem különböztetésének ezen hagyománya? Ez a XX. század öröksége?

O. Sz.: Itt a hagyomány jóval hosszabb, bár szerepe volt benne a „szovjet erkölcsi dialektika” szellemében való nevelésnek is. Még csak azt sem mondanám, hogy ez a meg nem különböztetés – félelem attól, hogy a rosszat rossznak nevezze, tartózkodás egy ilyen ítéletalkotástól.

Mi az oka ennek a félelemnek?

O. Sz.: Az általános világkép, amely feltételezi, hogy a jó erőtlen és csak a gonosz rendelkezik valamiféle erővel. Ha a jó valamit el akar élni, akkor azt nem tudja megtenni a gonosz nélkül. Mert a jó az orosz hagyományban olyan képekben jelenik meg, mint Miskin herceg – ez nagy különbség az európai, nyugati hagyományhoz képest, ahol Dantével kezdve egy egészen más képet látunk: a jó az erős.

Ez kimondottan orosz kulturális hagyomány: nem hinni a jó erejében?

O. Sz.: Természetesen nem. Egyszerűen más kultúrákkal nem volt lehetőségem oly sokat foglalkozni. Más helyeken is elképzelhetjük ezt, minél Keletebbre tartunk a Nyugat-Kelet, vagy délre az Észak-Dél szembeállításban. Olyan területekre, ahol az etika egy kissé más.

Oroszország a nyugati civilizáció része, és éppen hogy a nyugati civilizáció részeként alkotja annak ellenzékét, amit feltételesen nevezhetnénk dél-keletinek, bár ez nem teljesen követi a földrajzot. Az Ön előadásában különös hangsúlyt kapott, hogy az orosz kultúra jó sajátossága: a kifinomultság a jó és a rossz felfogásában, ami eltér annak egyenes szembeállításától Nyugaton.

O. Sz.: Ez nem teljesen így van. Minden tulajdonságnak van világos és árnyoldala is. A gonosz iránti türelmes, összetettebb viszonynak van egy nagyon világos oldala, amit ismernek és csodálnak a nyugati megfigyelők: hogy Oroszországban milyen könnyen megbocsátanak a bűnözőknek. A nyugati kutatók gyakran beszélnek arról, hogy a Nyugat túlságosan kegyetlen, primitív e megkülönböztetésben. A sötét oldal nem a megbocsátással, a gonoszon való felülemelkedéssel kapcsolatos, hanem ellenkezőleg, a gonosz szolgálatával, a gonosz szeretetével. Ezek ugyanazon jelenség különböző oldalai.

A kifinomultságról szólva – eljutunk a különleges orosz lélekről szóló beszélgetésekig: úgymond, nyugaton jobbak az utak, azonban az orosz lélek sokkal kifinomultabb. Ön azonban arról beszél, hogy az orosz kultúrában élő ember megbocsátja a rosszat.

O. Sz.: Nem teljesen megfelelő a „kifinomultság” szó, sokkal helyénvalóbb a „hajlékonyság”, a változtatás képessége. Természetesen ez pont az ember szovjet indoktrináció utáni megváltozása. A gonosz fölé emelkedés, a teljes megbocsátás képessége – a múltban maradt, ma már nagyon kevés van belőle. Megmaradt azonban az árnyoldal: a gonosz megszokása. A megbocsátás, megbékélés – ma rendkívül ritka a szovjet és posztszovjet alkatú emberekben.

Vagyis megmaradt, nagyrészt, az árnyoldal, a gonosz megszokása, a kétely, hogy a jónak ereje van?

O. Sz.: Hogy megküzdjön a világgal, ami természete szerint gonosznak és ellenségesnek látszik.

De ez negatív tulajdonság, amikor az ember hajlamos arra, hogy a gonoszhoz forduljon, mivel ezt tartja egyetlen lehetséges eszköznek, hogy elérjen valamit?

O. Sz.: Én nem a negatív szót használnám. Ez egy rettenetes tulajdonság.

Ez magyarázná, hogy a mai orosz tudat miért védelmezi oly dühödten Sztálint és Rettenetes Ivánt, az orosz történelem két legvéresebb vezetőjét?

O. Sz.: Természetesen. Első munkámat a gonosznak az orosz hagyományban betöltött szerepéről, a gonosszal való barátkozásról, már 10 éve megjelentettem. A végén írtam a bűnözők előtti főhajtásról, az irántuk való „de” nélküli tiszteletről. Nem úgy, mint ahogy korábban beszéltek: Sztálin sokakat megölt, de ezt meg azt tette, hanem hogy azért borulnak le előtte, mert „kemény” volt, kíméletlen és kegyetlen. Akkor tiltakoztak: miért mond ilyeneket? Most pedig látjuk, hogy egyre inkább kialakul a kegyetlenség kultusza, a bűnözők kultusza, akiket kiválasztanak a történelemből és hódolnak előttük. Természetesen nem hivatalos szinten beszélnek Maljuta Szkuratov, Berija kanonizálásáról, mindazokról, akik bűntetteik miatt dicsőültek meg.

De mindig lehet pozitívat is találni. Berijáról azt mondják, hogy ő vezette az atomprogramot és nélküle a Szovjetunió nem rendelkeznek bombával az USA-val való szembenállásában. Igen, mondván, kegyetlen volt, de nem baj, mert lehet hogy más semmit nem ért volna el.

O. Sz.: Amikor azt mondják, hogy csak gonoszsággal, kíméletlenséggel lehet elérni valamit: ez meglehetősen visszafogott álláspont. De most már nem azt tárgyalják, hogy mi jót is tett Maljuta Szkuratov. Azt mondják, hogy kíméletlen bűnöző volt, és ez jó: az egyik rossz segítségével legyőzi a másik rosszat, mivel az egész világ gonosz és ezért így kell cselekedni. Ez a gonoszság romantizálása. Úgy gondolom, hogy Zahar Prilepinnél találhatunk ilyen dolgokat, amikor magasztalja azon hadsereg eszméjét, amelyben az elsők között haladókat hátulról lőtték, nehogy meghátráljanak.

Előadásában említi a nincs rossz jó nélkül közmondást, vagyis hogy az orosz kultúrához tartozó ember úgy véli, hogy a jó a gonosszal együtt létezik. Most Ön rettenetes dologról beszél: elkezdődött a gonosz mint olyan kultusza, amikor az emberek azt gondolják, hogy éppen a rossz a jó.

O. Sz.: Leírom a rossz iránti viszonyt, amikor igazolást keresnek a számára, amikor arról beszélnek, hogy van benne valami jó, vagy hogy valamiért szükség volt rá. De ennek csúcspontja: amikor a gonoszt gonoszként dicsőítik, mint a világban való cselekvés helyes módját. Ez egy egészen új dolog, ilyen nem volt korábban.

Ez egy átmeneti deviancia, vagy a sokévszázados hagyomány logikus fejlődése, amiről Ön beszélt, vagyis tartós jelenség, ami csak erősödni fog?

O. Sz.: Én remélem, hogy nincs jövője. Hogy mennyi ideig tart, ezt nehéz megmondani. Korábban soha nem jutottunk el odáig, hogy a bűnözőt azért dicsőítsük meg, mert bűnöző volt. Ez szó szerint az elmúlt években jelent meg. Ezért itt, úgy gondolom, nem csak olyan kulturális-földrajzi szembeállítás jelenik meg, mint a Nyugat-Kelet, Dél-Észak, hanem a közeg is.

Léteznek alvilági körök, bűnözői körök, lumpen körök a szó legrosszabb értelmében, és ők rendelkeznek ilyen világképpel: ha nem csalsz, nem gyilkolsz, akkor nem érhetsz el semmit sem. A társadalom legalantasabb elemei kerülnek a felszínre, melyek minden társadalomban léteznek, de sehol sem kapnak jogosultságot arra, hogy nyilvánosan hirdessék a hitüket.

Egyszer beszélgettem Szvetlana Sztivenszon szociolódussal, aki „Az Oroszország bandái. Az utcáról a hatalom folyosóira” c. könyvet írta, arról, hogy a bűnözői etika a 90-es években intézményesedett és kiterjedt az egész társadalomra. Ön is valami hasonlóról beszél.

TO. Sz.: Tény, hogy a banda, a társadalom alantas, marginális részeinek etikája ma majdhogynem hivatalossá vált. A hivatalos körök nem így viselkednek, de teret adnak ezeknek a Motoroláknak és Sebészeknek: ők azok, akikre a népnek büszkének kell lenniük. Vagyis itt szociális változások vannak, ez nem csak kulturális jelenség.

Az előadásában arról beszélt, hogy eltűnt az egymás megértésére törekvés a beszélgetőtársak között. Ez kapcsolatban áll a gonosz dicsőítésével?

O. Sz.: A megértés és a figyelem hiánya egy másik, de valamilyen módon kapcsolatos dolog. Ahhoz, hogy igazolhassuk a kegyetlenséget – hogy ma megölünk néhány millió embert, kivégezzük minden tizediket – meg kell szűnnie a másik ember érzésének. Embereket nem lehet így gyilkolni, megsemmisíteni csak lélektelen tárgyakat lehet.

Ön részt vett Szerebrennyikov „Sztálin temetése” c. előadásán. Szólna róla?

O. Sz.: Nagyon örülök, hogy részt vettem benne, mert jelentős eseménynek tűnt, ami túlmutat a színházi előadás keretein. Mindenkinek olyan érzése volt, hogy valami a valóságban történik. A falon megjelent a híradó, egy időben haladt két vonal: Sztálin temetése és a zokogó tömegek, valamint Prokofjev temetése, ami ugyanazon a napon zajlott. Szemtanúk beszámolói, visszaemlékezések hangzottak el mind az egyikről, mind a másikról, melyeket részletekben építettek be az elbeszélésbe. Ezekből és Prokofjev zenéjének részleteiből nagyon sok minden érthetővé vált: a két elem összeütközése, melyek bizonyos tekintetben összekeveredtek, mivel Prokofjev szovjet zenéje is elhangzott. A rendező által meghívott embereket felkérték, hogy mondják el, mit gondolnak erről. Ezek élő tanúbizonyságok voltak. Nem vagyok nagy színházi ember, beismerem, nem nagyon szeretem az excentrikus teatralitást. De ott ez egyáltalán nem volt jelen, minden nagyon visszafogott és tiszta volt.

Miről szólt az Ön fellépése?

O. Sz.: Felszólalásom rövid volt, ahogy a többieké is, Szerebrennyikov mindenkinek 5-7 percet adott. Mivel a halálról volt szó, azt mondtam: a szokásos meghatározás, miszerint az ember halandó, szomorúságot vált ki. De vannak emberek, akik elgondolkodtatnak arról, hogy ez jó, mivel csak a haláluk hozhatja el a szabadság lehetőségét. Ez volt az egyik tézis: a halál lehet felszabadulás, amikor nincs semmi más lehetőség a szabadulásra. A második tézis: az, amit ő tett az emberekkel, az országgal, nem halt meg, megmaradt a nyoma. Megpróbáltam felsorolni, hogy milyen nyomot hagyott a lelkekben. Sokan beszéltek a félelemről, az árulásra, behódolásra való készségről.

Sztálin gonosz volt, akit meg kell különböztetni és ki kell mondani: gonosz volt minden jó nélkül?

O. Sz.: Kétség kívül. Ahogy Európában is szokás beszélni a nácizmusról és Hitlerről: ők az abszolút rosszat képviselték.

Ön azt mondta, hogy Sztálin műve nem halt meg, hanem folytatódik. Van elképzelése arról, hogy ki és hogyan tudna végezni vele? Önök, értelmiségiek kicsiny csoportja, összegyűlvén a Gogol-központban, eltemették Sztálint, emlékeztek Prokofjevre. Minek kellene megtörténnie, hogy egész Oroszországban valóságosan eltemessék Sztálint és végül elismerjék gonosznak?

O. Sz.: Úgy gondolom, hogy a többség még sokáig nem fogja ezt elismerni. Németországban a többség hosszú ideig nem akarta elismerni, hogy mi történt a nácizmus idején. Kellene valamilyen törvényesen elfogadott döntés: az, ami nem történt meg 1991-ben a kommunista párt elleni bíróság meglehetősen buta formájában: semmit nem mondtak ki, semmit nem tettek. Valamilyen megalapozott, részletesen indokolt, bizonyított döntés – arról, ami nem csak Sztálin, hanem az 1917-es forradalmi fordulattal kezdődően történt. Kinek kellene ezt előkészítenie, átgondolnia, hogy mi történt? Természetesen az értelmiségnek és az értelmiségieknek.

Vagyis először az értelmiség és az értelmiségiek feladata, hogy eltemessék Sztálint, és csak utána fogadja el a társadalom?

O. Sz.: Az értelmiségiek, tudósok, történészek feladata, hogy előkészítsék az anyagokat a történésekről, a döntést azonban valamilyen hivatalos szinten kell meghozni, hogy ez állami döntés legyen.

De ez nem csak Sztálinra vonatkozik. Például Rettenetes Iván? Akkor az egész történelmet bele kellene vonni?

O. Sz.: A történelmet nálunk senki sem ismeri, mindezek csupán a közelmúlt projekciói a régmúltra. Magától el fog múlni.

Ön arról az érzésről beszélt, hogy a Gogol-központ falai között „valami valóságos történt”. Van rá remény, hogy végül tényleg elkezdődik Sztálin temetése?

O. Sz.: Szeretnék hinni ebben. Sajnálom, hogy erről sok ember nem tudott. Nem hiszem, hogy mindenkire hatott volna, de lettek volna olyanok, akik megváltoztatják a nézeteiket. A Gogol-központ előadása egy nagyon fontos évenként ismétlődő eseményt folytat: a repressziók áldozataira való emlékezést a Szolovki-kőnél Moszkvában és más városokban. Én minden évben részt veszek ezen. Ez egy erőteljes esemény, amit egy kisebbség visz véghez.

Nincs abban semmi meglepő, hogy kevesen tudnak a Gogol-központ előadásáról, mert az Első Csatornán nem beszélnek Sztálin bűntetteiről, nem mondják, hogy Sztálin – gonosz. Úgy vélem, hogy a rossz és a jó megkülönböztetésének hiánya minden nem demokratikus hatalom számára kedvező. De ön maga is az orosz kultúra sokévszázados hagyományáról beszélt. Tegyük fel, hogy a hatalom valamilyen okból adásidőt ad Önnek vagy az Önhöz hasonló embereknek az Első Csatornán, hogy arról beszéljenek: Sztálin rossz volt. Ön szerint a társadalom megváltozna?

O. Sz.: Ez hosszú ideig tartana. A felvilágosító munka nem megy végbe egy pillanat alatt, mivel az olyan szokások, mint a gonosz banalizálása, a kegyetlenség banalizálása mélyen gyökereznek az emberben. De végső soron hatással lehet. Nem gondolom, hogy Oroszországban az emberek alapvetően beszámíthatatlanok, egyszerűen csak nem beszélnek velük erről és dühödten tiltják az erről való beszédet.

Valentyin Barisnyikov

Ford. KM

Advertisements