Milyen lesz az európai orthodoxia?

Andrej Gyesznyickij írása

Az oroszországi orthodoxia természetesen nagyon sokféle. 2016. őszének legfőbb trendje világos: Ilij sztarec, akit mindenki remetének tekint és a patriarcha lelkiatyjának, megszenteli Rettenetes Iván emlékművét. A médiaszereplők nagy számban mély együttérzéssel beszélnek „az ellentmondásos hősről, Motoroláról” [az úgymond az „orosz orthodoxiáért” harcoló kelet-ukrajnai orosz szabadcsapatok egyik vezére volt – ford. megj.], a népi igazságosság és a jóllakott elitek elleni harcosról. Itt nincs semmilyen kidolgozott és szisztematikus ideológia, itt a cárizmus együtt él a szocializmussal, csupán a tagadás vektora világos: minden ellenséges, ami Nyugatról jön, ami a személyes szabadsággal áll kapcsolatban, ami akár egy kis mértékben is elitárius és nem vonható ellenőrzés alá.

A társadalomban növekszik az érdeklődés az egyházi élet iránt, de nem annak glamour és hivatalos oldala iránt. A médiában különféle elbeszélések jelennek meg a monostori és egyházközségi élet valóságáról, feltárva annak csúf részleteit – nem tudom, mennyire becsületesek és jogosak ezek a kellemetlen történetek, de mindenesetre arról tanúskodnak, hogy az Egyházon kívüli emberek számára fontos lenne megérteni, hogy mi történik azon belül, és a tisztán protokolljellegű válaszok arról, hogy minden rendben van, már nem elégít ki senkit sem. A társadalom kezd megérni az egyházon belüli problémák nyilvános megtárgyalására, ahogy megérett például a tanárok és a diáklányok közötti (megengedhetetlen) szerelmi kapcsolatok vagy a szexuális erőszak következményeinek témájához („nem félek elmondani”). Ez általában szégyent, kellemetlenséget, sértettséget kelt – de a tanúskodik a fejlődésről is. Elkezdünk végül beszélni a lényegről, nem pedig csak a glamour színfalakról.

Akkor hát (kérdezik sokan keserű csalódottsággal) e színfalak mögött Rettenetes Iván és Sztálin Motorolával vegyített sötét világa rejtőzik? Igaznak bizonyult a szovjet propaganda állítása a vallás örök népbutító voltáról? – vagy pedig a „vallási újjászületés” valójában éppen ennek a propagandának az állításait vette mintául és az azzal való gondos megfelelést akarta?

Úgy gondolom, hogy mindez jóval egyszerűbb. Az Egyház, ezt újból leírom, a társadalom része. A mi körülményeink között hozzá kell tennünk: „és az állam része”, még ha ez formálisan nincs is így. Bárhogy is van, ez azt jelenti, hogy az Egyház nem lesz alapvetően más, mint ami a társadalom összességében. Vannak és lesznek is benne szentek, akik képesek magasra emelkedni e szint fölött (különben miféle Egyházról lenne szó!), de ők választói szempontból mindig jelentéktelen statisztikai kisebbséget alkotnak.

Hasonló ultrakonzervatív és egyúttal enyhén populista álláspontot foglaltak el a főpapok és a papok számos olyan országban, ahol, mondjuk így, az állami konzervativizmus vált divattá: Portugáliában Salazar idején, Olaszországban Mussolini idején vagy Görögországban a „fekete ezredesek” idején, hogy vegyük egy orthodox ország példáját is. És nyilván mindezen esetekben voltak másféle hívők, többek között papok is, csak ők észrevehetetlenek voltak a politikai rezsim megváltozásáig.

Ma az államban és részben a társadalomban is világosan látszik az igény a „kemény kéz” és az „egyszerű ember” iránt, akit ez a kéz védelmez a megrohadt elitekkel és a külső fenyegetettséggel szemben. Úgyhogy retorikai figuraként jól jön Rettenetes Iván, sőt még Motorola is, naivitás lenne ugyanakkor azt kérdezni, hogy e katyvaszból miféle ellentmondás nélküli világkép következik, milyen hitet vallanak ennek és a másiknak a hirdetői. Ezek nem dogmák, hanem PR – múló és töredezett. Nem érdemes róla hosszasan és részletesen beszélni, azon hírelem-klippek közé tartozik, amik ma eltöltik a nyilvános teret. És éppen azért töltik el, hogy folyamatosan ezekről beszéljük, hogy elveszítsük az összefüggések meglátása és a rendszerszerű gondolkodás képességét. Egyszer ez is be fog fejeződni.

Az új hatalom körülményei, az új társadalmi berendezkedés körülményei közepette kezd kialakulni nálunk az orthodoxia egyfajta új felfogása, egyfajta sajátos „európai orthodoxia”, ami képes összeegyeztetni a liberális értékeket és a demokratikus eljárásokat? Igen, elkerülhetetlenül kialakul. Ennek példája az Európai Unió és NATO országai: Görögország, Bulgária, Románia, sőt Makedónia és Montenegro – mind ebbe az irányba haladnak. Sőt, még Szerbia is. Hiszen negyed évszázaddal ezelőtt a szerb orthodoxia harcosan nyugatellenes volt, és ez a harcosság nem volt elméleti: a pravoszláv lobogók a harcmezők fölött lengedeztek.

Hogy milyen lesz ez az „európai orthodoxia”, azt nem csak balkáni hittestvéreink (a Balkán mégiscsak túlságosan sajátos képződmény) tapasztalataira támaszkodva képzelhetjük el, de a Nyugaton élő orosz orthodox közösségek tapasztalatára is, melyek gyakorlatilag függetlenek a helyi hatalomtól és jelentéktelen mértékben vannak kitéve a helyi társadalom nyomásának. Igaz, figyelembe kell venni, hogy ezek alapjában véve emigránsokból állnak, akik rendelkeznek az egyházi élet tőlünk eltérő saját felfogásával, valamint ki vannak téve a Moszkvai Patriarchátus központi struktúrái gyakran erőszakos nyomásának (lásd pl. az angliai Szurozsi Egyházmegye példáját).

Mégis mindenki, aki egy kicsit is komolyan megismerkedett az orthodox orosz külföld életével, úgy vélem, egyetért azzal a megfigyeléssel: az egyházközségi és egyházmegyei élet ott jóval inkább függ a hívőktől, mintsem Oroszországban. Az egyházközségi gyűlések, például, egyáltalán nem az előre előkészített döntések formális jóváhagyásának gépezetei, ahogy az Oroszországban az esetek 99,99%-ban történik, hanem az egyházközségi önkormányzat szervei, ahol valóságos dialógus zajlik és ahol nem előre borítékolt döntéseket hoznak. Úgy vélem, hogy ennek legfőbb oka egyszerű, és bármilyen furcsa, teljes mértékben materiális: magának az egyházközségnek a túlélése függ a tagjai áldozathozatalától. Az emberek fizetnek az egyházukért, és szeretnék maguk eldönteni, hogy mire költsék el a pénzüket.

Oroszországban, ahol a hívőknek nem kell fizetniük az egyházközségi tagságért és nem vonatkozik rájuk semmiféle világos kötelezettség, a templom vagy a monostor elsősorban a kevés gazdag szponzortól és a nagyszámú „betévedőtől” függ, akik gyertyát vesznek, tojást szenteltetnek Húsvétkor, ilyen-olyan magánszertartást rendelnek, de más nem érdekli őket és nem is tartanak igényt semmire sem. Valamint természetesen az egyházi és világi főnökség jóindulatától, valamint a biznisztől, ha azt sikerül egyeseknek beindítaniuk.

Ez a megközelítésmód magától alakítja ki a mágikus tudatot: vannak valamiféle különleges emberek, pópák-sámánok, akik mindenféle rituálékat végeznek, mi pedig elmegyünk hozzájuk, hogy biztosítsuk magunknak a felsőbb erők védelmét, fizetünk (elnézést, önkéntes adományokat adunk) a rituális cselekményekért, és nem zaklatjuk őket a kérdéseinkkel. Kell-e magyarázni, hogy az Evangéliumban és az egyházatyáknál egészen más megközelítésmódot találunk? De ennek van gazdasági létjogosultsága: van kereslet, van kínálat, és nem látszik, hogy létezne-e bármi is, ami képes lenne megszakítani ezt a köteléket.

Egyelőre nem látszik. A társadalmi változásokkal együtt azonban elkerülhetetlenül megváltozik az Egyház – pontosabban annak aktív része – helyzete és szerepe is. Lesznek továbbra is olyanok, akiknek a pénzért vásárolt rituálékra lesz szükségük, lesznek olyanok is, akik továbbra is nyújtanak majd erre lehetőséget, lesznek olyanok, akik az egyházi közegben személyes ambícióik, hatalomvágyuk vagy valamilyen ideológiai programjuk megvalósításán munkálkodnak majd. De mindez fokozatosan a perifériára szorul.

Mi kerül akkor a középpontba? Ahogy a nyugati orthodox közösségek esetében is van: Istennek az elöljárója körül összegyűlt népe közösségi élete a templomban. Az elmúlt negyedszázadban Oroszországban az orthodox „liberálisok” és „konzervatívok” különféle témákról vitáztak: milyen gyakran szabad és kell áldozni, kötelező-e előtte a gyónás, lehet-e imádkozni orosz nyelven és újra lefordítani a Bibliát stb. Mindezek a részletkérdések lényegében a legfontosabb kérdés elágazásai: mi egyáltalán az Egyház, mi a berendezkedése, miért van rá szükség? Most az a modell győzedelmeskedett, amelyben minden jogosultságot a professzionális klerikusok vontak magukhoz, ők döntenek mindenről és ők cselekednek, míg a világiak és az egyházközség tagjai csupán passzív kliensek helyzetében maradnak. És minél magasabb közöttük a fal, annál könnyebb megőrizni az irányíthatóságot és a stabilitást. Messze nem mindenütt és mindig ez a helyzet, de éppen ez a modell a domináns. Ez azt jelenti, hogy minden részkérdés éppen e keretek között dől el. Innen a megváltoztathatatlan szent nyelv, a rituálé látszólagos megingathatatlansága (még ha csupán arról is lenne szó, hogy reggel tartsák a Hajnali Istentiszteletet), a bezárt királyi ajtók és a ritka áldozás.

Megváltozhat-e mindez? Igen, természetesen, ahogy ez Nyugaton is történik, és részben Oroszország nagyobb városaiban is, de csak ha az egyházközség életében valami valóságosan függni fog a hívőktől, és itt a pénz – a legegyszerűbb, de nem az egyetlen csatorna. Amikor megváltozik ez a strukturális vonás, akkor a többi kérdés természetes úton kerül megoldásra.

Valaha Pál apostol írta: „Az egyházban pedig Isten némelyeket apostolokká, másokat prófétákká, ismét másokat tanítókká tett. Adott továbbá csodatévő hatalmat, gyógyító erőt, segítőkészséget, kormányzóképességet, különféle nyelvadományt” (1Kor. 12, 28). Figyeljük meg, hogy a kormányzó adminisztrátorok az utolsó előtti helyen állnak, míg napjaink egyházi valóságában úgy tűnik, ők állnak egy időben az első, második és harmadik helyen is. De a valóság megköveteli a jogosultságok kompetenciák alapján történő megosztását is, mert ha ez nincs, akkor durva torzulások és téves számítások alakulnak ki a tevékenység legkülönfélébb területein. Éppen ezt figyelhetjük meg a „Pereszvet” banktól [az a bank, amelyben különféle egyházi vonatkozású pénzeket kezelnek és számos vonatkozásban köze van a legfelsőbb egyházi vezetéshez – ford. megj.] kezdve az egyházi PR-ig.

A sok és különféle részekből álló Egyháznak mint Krisztus Testének újszövetségi képe, valamint a zsinatiság elve, melyről az orosz orthodoxok jóval többet beszéltek, mint amennyire a gyakorlatban követték, alapjává válhatnak annak, amit e cikkben feltételesen és egy kicsit provokatívan „európai orthodoxiának” neveztem. A valóságban ez egyszerűen visszatérés, formális Reformáció nélküli megtisztulás lenne azon Egyház eszményéhez, mellyel az apostoloknál és a szent atyáknál találkozunk.

Ehhez azonban az Egyháznak újra kicsinnyé, gyengévé és szabaddá kell válnia, mint amilyen a megtestesült Krisztus volt, mégpedig az öröm érzetével. Amíg a császár szolgálatában a birodalmi légvárak kergetése a divat, semmi nem fog komolyan megváltozni.

Forrás

Advertisements