A Kijevi Metropólia csatlakozása a Moszkvai Patriarchátushoz: hogyan történt?

Vlagyimir Viktorovics Burega egyháztörténész, a Kijevi Teológiai Akadémia prorektora (Moszkvai Patriarchátus)

1686-ban adta ki IV. Dionüsziosz (Mouszelimész, +1696) egyetemes patriarcha és a Konstantinápolyi Egyház Szent Szinódusa a Kijevi Metropóliának a Moszkvai Egyház kánoni joghatóságába kerülését elismerő Tomoszt [gör. τόμος, egy helyi egyház vezetőjének az egyházkormányzatot, pl. autokefalitás megadását, érintő ünnepélyes oklevele – ford.megj.]. E dokumentum kiadásának körülményei napjainkban is vitákat váltanak ki mind a tudósok, mind pedig az egyházi és politikai élet szereplői között. Mi is történt a valóságban?

1654. január 8-án [1] Perejaszlavban Bohdan Hmelnickij hetman és a kozák sztarsina [elöljárók – ford. megj.] hűségesküt tettek a moszkvai cárnak, amivel elindították Ukrajnának a Moszkvai Államhoz való csatlakozása folyamatát. Az Ukrajna életében bekövetkezett ily lényeges változás tükröződött az orthodox Kijevi Metropólia helyzetében is.

Chmelnicki_web[1]

Ukrajna Moszkvához való csatlakozását aláíró Bohdan Hmelnickij hetman

A kijevi metropoliták 1654-1685 között

A perejaszlavi szerződés idején a Moszkvai Egyház már több mint két évszázada rendelkezett az autokefalitással. 1589-ben Patriarchátus rangot kapott, és ily módon státusa közelebb került a régi keleti patriarchátusok méltóságához. A Kijevi Metropólia azonban autonóm egyháztartományként a Konstantinápolyi Patriarchátus joghatóságában létezett. A Bizánci Birodalom bukása után (1453) Kijev Konstantinápolytól való egyházi függése egyre jelentéktelenebbé vált. Az ukrán történészek e tényre alapozva állapítják meg: „Az Ukrán Egyház csak nominálisan függött a Konstantinápolyi Egyháztól, de gyakorlatilag független volt” [2].

Az 1654-es szerződés nem tartalmazott kitételeket a Kijevi Metropolita kánoni státusának megváltozásáról. A Moszkvai Állam és Ukrajna új viszonyát meghatározó 1654 márciusában elfogadott szerződés cikkelyei közül csak egy tétel érintette az Orthodox Egyház helyzetét. Eszerint a szerződés megerősítette és garantálta az ukrán papság vagyoni jogainak jövőbeni megtartását. [3]

Tudni kell, hogy 1654-ben messze nem az egész mai Ukrajna területe csatlakozott a Moszkvai Államhoz. A Kijevi Metropólia egyházmegyeinek többsége a Lengyel Királyság területén maradt. A Perejaszlavi Rada (Tanács) összehívásának pillanatában magán a kijevi egyházmegyén kívül a Metropólia egyháztartományának részét alkották még a lucki (Łuck), lvivi (Lemberg), a mahiljovi, a przemyśli és a csernyihivi egyházmegyék. Csak a kijevi és a csernyihivi szentszékek egyházmegyéi voltak a Moszkva ellenőrzése alatt álló területen. A többi egyházmegyei központ Lengyelországban területén volt, mely ekkor hadban állt a Moszkvai Állammal.

1647 és 1657 között a kijevi metropolitai széket Szilveszter Koszov töltötte be. Szilveszter metropolita a Moszkvával kötött állami szövetség ellenére visszautasította, hogy elismerje maga fölött a moszkvai patriarcha főhatóságát, és a Konstantinápollyal fennálló kánoni kapcsolat megtartását szorgalmazta. 1654-ben követeket küldött Szmolenszkbe, ahol akkoriban Alekszej MIhajlovics cár tartózkodott. Kérelmében „mint első szabadságjogot, mely gyökere minden más szabadságnak és jognak”, annak elismerését kéri, hogy a Kijevi Metropólia Konstantinápoly joghatóságában maradhasson [4].

Szilveszter metropolita 1657. május 13-án hunyt el. Bohdan Hmelnickij hetman Baranovics Lázár csernyihivi püspökre bízta a kijevi szentszék helytartói tisztségét, aki most már az egyetlen főpap maradt a Balparti Ukrajna [a Moszkva ellenőrzése alá került ukrán területek – ford. megj.] területén. A hetman levelet írt a Lengyel Királyság területén működő orthodox főpapoknak (a lucki, a lembergi és a przemyśli püspököknek), és Kijevbe hívta őket, hogy megválasszák az új metropolitát. Azonban július 27-én maga Bohdan is elhalálozott.

DionisiyBalaban[1]

Dioniszij Balaban Kijev, Galícia és az egész Rusz metropolitája

Az új metropolita megválasztását Kijevben már a következő hetman – Ivan Vihovszkij – idején tartották. 1657. december 6-án (Szent Miklós ünnepén) Dioniszij Balaban lucki püspököt választották meg a kijevi szentszékbe [Kijev, Galícia és az egész Rusz metropolitája, 1657–1663. – ford. megj.]. Intronizációját 1658. február 28-án tartották. Jellemző, hogy mind a választás, mind pedig az új metropolita beiktatása a moszkvai egyházi hatóságok részvétele nélkül történt. Dioniszij püspök jogosítványait oklevélben erősítette meg a konstantinápolyi patriarcha [5]. Dioniszijt később a lengyel király is elismerte törvényes kijevi metropolitának.

Az ukrán történelem Bohdan Hmelnickij halála után kezdődő szakasza az ukrán historiográfiában a „ruina” („rom”) megnevezést kapta. Valóban, egészen az 1680-as évek kezdetéig Ukrajna, különösen a Dnyeper jobb partjának történelme hemzseg a katonai összeütközések és a békés lakosság tömeges megsemmisítésének tényeitől. Az egyházi élet pedig „a széthúzás és ingadozás” korszaka volt.

Miután Ivan Vihovszkij elfordult Moszkvától és tárgyalásokba bocsátkozott Lengyelországgal, Dioniszij metropolita szintén részt vett az 1658. szeptember 8-i hadjacsi szerződés megkötésében. A metropolita Vihovszkijjal együtt utazott el Csihirinbe és többé nem tért vissza Kijevbe. Ettől fogva Dioniszij gyakorlatilag a Jobbparti [lengyel fennhatóság alatt álló – ford. megj.] Ukrajna metropolitája lett, mivel többé nem volt lehetősége a Dnyeper bal partján fekvő egyházmegyék kánoni felügyeletére.

1659. október 27-én Bohdan Hmelnickij fia, Jurij lett a balparti területek hetmanja. Ő új szerződést írt alá Moszkvával. Az A. N. Trubeckoj herceg által aláírásra benyújtott cikkelyek lényegesen különböztek az 1654 márciusi cikkelyektől. Ez az 1659-es új szerződés tartalmazta a következő kitételt: „A kijevi metropolita, valamint Kis Oroszország [“Kis Oroszország” – Ukrajna nagyorosz megnevezése – ford. megj.más papjai legyenek a szentséges moszkvai patriarcha áldása [értsd: egyházi főhatósága – ford. megj.] alatt” (8. cikkely) [6]. Később az „Orosz Birodalom Törvényeinek Teljes Gyűjteményébe” éppen ezen 1659-es szerződés szövege került be és úgy tekintettek rá, mintha ez lett volna az 1654-ben aláírt eredeti dokumentum. Valójában azonban ez a Bohdan Hmelnickij által aláírt márciusi cikkelyek egy átdolgozott változata volt [7]. Ugyanakkor a kijevi metropolita alárendelése a moszkvai patriarchának ekkor, 1659-ben, ténylegesen nem valósult meg.

Лазарь_Баранович[1].jpg

Baranovics Lázár csernyihivi főpap, aki nagyon szeretett volna kijevi metropolita lenni

Mégis A. N. Trubeckoj herceg már 1659 októberében a kijevi metropolitai szentszék helytartójává nevezte ki Baranovics Lázár püspököt, aki elfogadta a kinevezést. Ezáltal a Kijevi Metropólia gyakorlatilag két részre szakadt. A Dioniszij Balaban metropolita Lengyel Állam területén folytatta főpásztori tevékenységét, míg a Moszkvai Állam által ellenőrzött területeken a legfelsőbb egyházi hatalom Lázár püspök kezében összpontosult. Ettől kezdve Moszkva többek között az egyházi befolyását is igyekezet növelni az ukrán területeken.

1661-ben Moszkvában Pityirim [szaraji és podonszki metropolita, 1672-1673 között moszkvai patriarcha], a moszkvai patriarchai szék helytartója misztyiszlávi püspökké szentelte Mefogyij Filimonovicset és kinevezte a Kijevi Metropólia felügyelőjévé. E tettének botrányos következményei lettek. 1662-ben Nyikon patriarcha (patriarcha 1652-1666 között, +1681) erre hivatkozva Pityirim metropolitát ünnepélyesen kiközösítette, a konstantinápolyi patriarcha pedig anathémát mondott Mefogyijra [8]. Az ukrajnai papság többsége visszautasította az engedelmességet az újonnan megjelent helytartónak. Az első kísérlet tehát, hogy a kijevi szentszék elöljáróját közvetlenül Moszkvában nevezzék ki, így kudarcot vallott.

1667-ben a moszkvai Helyi Zsinat úgy határozott, hogy a csernyihivi egyházmegyét érsekségre emeli. Ettől fogva Baranovics Lázár püspök érseki címet viselt. Ugyanakkor, mivel a döntést Konstantinápollyal való egyeztetés nélkül hozták meg, az egyetemes patriarcha nem ismerte el annak törvényességét [9].

Neliubovich[1].jpg

Joszif Neljubovics-Tukalszkij kijevi metropolita

1668-ben Petro Dorosenko lett a Dnyeper mindkét partjának hetmanja. Egy rövid időre sikerült majdnem minden ukrán területet a saját hatalma alatt egyesítenie. A kijevi metropolitai szentszékbe Joszif Neljubovics-Tukalszkij (+1675) került, akit még 1663-ban, az umanyi (Humań) zsinaton választottak meg metropolitává és akit e tisztségében a lengyel király is megerősített. Joszif metropolita a Konstantinápollyal való kánoni kapcsolat fennmaradását szorgalmazta. Ezért Kijevbe érkezése után elrendelte, hogy a templomokban szüntessék be Alekszej Mihajlovics cár kommemorálását és csak Petro hetmanról emlékezzenek meg. Mefogyij Filimonovicsról pedig levettette a mandiát és a panagiát [szerzetesi és főpapi köppeny és az Istenszülőt ábrázoló főpapi medallion, ezek nyilvános levétele a püspöki tisztségtől való megfosztást, lefokozást jelentette – ford. megj.] és az umanyi monostorba záratta [10]. Joszif metropolita kormányzása idején a Kijevi Metropólia moszkvai joghatósághoz való csatlakozására irányuló törekvések sikertelenek maradtak.

Joszif metropolita 1675. július 26-án hunyt el. Ezután a helytartó újra Baranovics Lázár lett. A metropolitai szentszék egészen 1685-ig betöltetlen maradt.

A Kijevi Metropóliának a Moszkvai Patriarchátushoz való csatlakoztatására irányuló újabb lépés 1683-ban történt. November 17-én elhunyt Innokentij Gizel, a Kijevi Barlangkolostor archimandritája. Ivan Szamojlovics hetman erről külön levélben tájékoztatta Joakim moszkvai patriarchát (1674-1690), és áldását kérte a Lavra új elöljárójának megválasztására. A patriarcha válaszlevelében megköszönte a hetmannak, hogy őhozzá fordult és áldást adott a választás megtartására [11].

KPL_1[1].jpg

A Kijevi Barlangkolostor ábrázolása

A hetman ezen eljárását azonban sérelmezte a kijevi papság. Varlaam Jaszinszkijt, az új archimandritát szabad választás során Szamojloviccsal való előzetes konzultációk nélkül választották meg. Ő pedig anélkül, hogy jogai megerősítését kérte volna Moszkvától, Baranovics Lázárhoz fordult szentelésért, aki archimandrita rangra emelte. Később azonban Joszif Sumlanszkij lembergi püspök megpróbálta megszerezni a Lavra birtokait, amivel arra késztette Varlaamot, hogy mégis kérje privilégiumainak megerősítését Joakim moszkvai patriarchától. A patriarcha végül el is küldte megerősítő oklevelét Varlaamnak, amiben azonban több szó esett a Barlangkolostor archimandritájának kötelességeiről, mintsem ősi privilégiumairól [12]. Kánonjogi szempontból Joakim patriarcha ezen aktusa a Lavra elszakítását jelentette a Konstantinápolyi Egyház joghatóságából. Ezt figyelembe kell venni, mivel sztavropigiális [közvetlenül az egyház elöljárójának, patriarchának alárendelt monostor vagy egyházközség – ford. meg.] monostorról volt szó, mely közvetlenül a Konstantinápolyi Egyház elöljárójának volt alárendelve [13].

Az önmagát a Kijevi Metropólia adminisztrátorának nevező Joszif Sumljanszkij lemebergi püspök aktivizálódása mind a hetmant, mind pedig a moszkvai kormányzatot arra késztették, hogy aktivizálják az üresedésben lévő metropolitai szentszék betöltésére irányuló tevékenységüket. A helyzetet bonyolította, hogy a lengyel területen működő Joszif nem csakhogy szolidáris volt a lengyel király Moszkva elleni terveivel, de készségét nyilvánította az unió elfogadására is. Ezért nem meglepő, hogy Joakim patriarcha Szamojlovicsnak írt 1684 október 31-i levelében azzal indokolta a kijevi kathedra mielőbbi betöltésének szükségességét, hogy „a Lengyel Államban az uniátusok, papi rangú emberek kijevi metropolitáknak és barlangkolostori archimandritáknak nevezik magukat, hogy ezáltal elragadják a Kijevi Metropóliát” [14].

Gedeon Szvatopolk-Csetverinszkij metropolita kinevezése

Gedeon_Mitropolit[1].jpg

Gedeon Szvjatopolk-Csetverinszkij herceg, az első Moszkva által beiktatott kijevi metropolita

Mindez arra késztette a hetmant, hogy keresse a megfelelő jelöltet a kijevi székbe. Ekkor egy nagyon kedvező lehetőség támadt. 1684-ben Lengyelországból Ukrajna Moszkva által ellenőrzött részébe menekült Gedeon Szvjatopolk Csetverinszkij herceg, lucki és osztrozsi püspök. Lengyelországból való elmenekülését magyarázva Jemeljan Ukrajincev dumai deáknak [tisztség a XVI-XVII. századi Moszkvai Államban, alsó szintű, írnoki feladatokat és más megbízásokat ellátó tisztviselő – ford. megj.] a következőket mondta: „Azért jöttem ide, mert a király üldöztetése miatt nem volt maradásom, folyamatosan szorongatott, hogy fogadjam el a római hitet vagy legyek uniátus; most pedig, hadjáratba tartva, maga a király és a királyné mondták nekem, hogy amikor a király visszatér a háborúból, én pedig nem leszek római vagy uniátus, akkor örök fogságra ítélnek Marienburgba. Megijedtem és ide menekültem, mert szeretném jámborságban befejezni az életemet” [15].

Az ukrán papság többsége, a hetman és a moszkvai kormányzat is a legmegfelelőbb metropolita jelöltként tekintettek Gedeonra. A jelöltségét csak Baranovics Lázár ellenezte, aki nyilvánvalóan maga is igényt tartott a kijevi metropolita tisztére. Azután, hogy Jemeljan Ukrajincev 1684-ben találkozott Gedeonnal és teljesen alkalmasnak ítélte a kijevi szentszék betöltésére, Szamojlovics hetman azonnal felajánlotta neki, hogy beiktatása elvégzéséért Moszkvába küldi őt. Ukrajincev azonban azt tanácsolta a hetmannak, hogy ne tegye ezt, nehogy konfliktus alakuljon ki a csernyihivi érsekkel (vagyis Baranovics Lázárral). „Ha a csernyihivi érsek gyűlöli a lucki püspököt, akkor a hetman inkább ne küldje el őt, a lucki püspököt, Moszkvába; inkább válasszák meg előtte a metropolitát a papi és világi személyek Kijevben” [16].

Samoilovich_IS[1]

Ivan Szamojlovics hetman

A későbbiekben a Jemeljan Ukrajincev által javasolt terv valósult meg. Mielőtt azonban az új metropolita megválasztására összehívták volna a zsinatot Kijevbe, a moszkvai kormányzat megpróbálta elnyerni a konstantinápolyi patriarcha beleegyezését a Kijevi Metropólia csatlakozásába a moszkvai joghatósághoz. Konstantinápolyba küldték a görög származású Zahariasz Szofirt, aki magával vitte Joann és Pjotr Alekszejevics [V. Iván (1682-1696) és I. Péter (1682-1725) – ford. megj.] moszkvai uralkodók Jákob patriarchának írt 1684. december 11-i keltezésű levelét. A levél azt a kérést tartalmazza, hogy Konstantinápoly engedje át a kijevi metropolita felszentelésének jogát a moszkvai patriarchának [17]. A patriarcha azonban azt felelte, hogy az Ottomán Birodalomban most zavaros idők vannak: a vezír a halálán van, és nem tudni, ki lép a helyébe; ezért nem tehet semmit sem [18]. így tehát Moszkva kérését nem teljesítették. Ezután a moszkvai kormányzat és Szamojlovics hetman úgy döntöttek, hogy nem várnak Konstantinápoly áldására.

Icon_02044_Patriarh_Ioakim_Moskovskij_1620-1690._Neizv._hud._XVII_v._Rossiya[1].jpg

Joakim, Moszkva és egész Oroszország patriarchája

Az új metropolita megválasztására összehívott zsinat 1685 július 8-án ült össze a kijevi Szent Szophia székesegyházban. Összetétele meglehetősen markánsan tükrözte a Metropóliában kialakult valóságos helyzetet. Nem jelent meg a zsinaton Baranovics Lázár, „aki egészsége gyengeségére hivatkozott” [19]. A csernyihivi érsek megbízottakat sem küldött Kijevbe. Ahogy Szamojlovics hetman írta Moszkvának, a csernyihivi egyházmegyéből a zsinaton „nem volt senki, sem az archimandriták és igumenek, sem a protopópák közül” [20]. Nem voltak jelen Kijevben a Lengyelországhoz tartozó egyházmegyék képviselői sem. Úgyhogy a Szent Szophiában tartott zsinaton csak a kijevi egyházmegye papságának képviselői jelentek meg – „az egész Kijevi Egyházmegye papi rendjének vezetői” [21]. Ugyanakkor nagyon jelentős volt a hetman által a zsinatra küldött világi méltóságok száma. A Szent Szophia templomban jelen volt Vaszilij Borkovszkij csernyihivi ezredes, Ivan Mazepa katonai eszaul (yasaul – kozák katonai tisztség – ford. megj.), Leontij Polubotok perejaszlavi ezredes, Grigorij Karpov kijevi ezredes és Jakov Zsurakovszkij nyezsinszki ezredes. A zsinaton tehát a papság képviselői „jóval kevesebben” voltak, mint a hetman küldöttei (22).

A zsinati ülések kezdete után derült ki, hogy a papság egyáltalán nem ég a vágytól, hogy „elhagyja a konstantinápolyi szentszék iránti korábbi engedelmességet” [23]. A papságban kialakult ellenzék ellenére Szamojlovics hetman szorgalmazására a zsinat végül mégis Gedeon Szvjatopolk-Csetverinszkijt választotta meg a kijevi szentszékbe.

Jellemző, hogy maga Gedeon püspök sem vett részt a zsinat munkájában. A választás után Feodoszij Uglickij és Ijeronima Dubina igumenek személyében küldöttség kereste fel őt, hogy közöljék vele a választás eredményét.

Nem meglepő, hogy a kijevi papság tiltakozott a zsinat tevékenysége ellen. A szakirodalomban olyan vélemények is megjelennek, miszerint az elégedetlenkedők Kijevben új zsinatot hívtak össze, amely tiltakozást nyújtott be Szamojlovics hetmannak [24]. Véleményünk szerint a tiltakozó levél szövege nem ad elég alapot ahhoz, hogy azt gondoljuk, Kijevben egy alternatív zsinatot is tartottak. Valószínűbb, hogy a tiltakozást a Szent Szophiában július 8-án összeült papság képviselői írták. A dokumentum tartalma megengedi, hogy következtetéseket vonjunk le arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen mi váltotta ki az ukrajnai papság aggodalmát [25].

A tiltakozás szerzői úgy vélték, hogy a július 8-i zsinat nem volt jogosult dönteni egy másik kánoni joghatóságba való átmenet kérdéséről. Véleményük szerint ezt a kérdést a két patriarchának – a konstantinápolyinak és a moszkvainak – egymás között kell megoldania. A Metropólia Konstantinápolytól való elszakítása kedvezőtlen hatással lehet azokra az egyházmegyékre, melyek Lengyelország területén vannak. A Moszkva joghatóságába való átmenet okot adhat az uniátus propaganda erősödésére Lengyelországban. A papság legnagyobb félelmeit azonban az a perspektíva váltotta ki, hogy a kijevi metropoliták elveszíthetik azokat a privilégiumaikat, melyekkel korábban rendelkeztek. A tiltakozásban nyíltan kimondják, hogy a Moszkvának való alárendelődés esetén Kijevben többé nem lesznek szabad metropolita-választások, hanem „akit a patriarcha küld, az lesz a metropolita”. A tiltakozó levél szerzői attól tartottak, hogy a moszkvai patriarcha ettől fogva be fog avatkozni a Kijevi Metropólia egyházi bírósági ügyeibe is. Aggodalmaikat azon eseményekre hivatkozva alapozták meg, melyek a Szlobozsanscsinában történtek a belgorodi metropólia megalapítása után.

Szlobozsanscsinának (Szlobodszkaja Ukrajna, észak-kelet ukrajnai területek) azt a történelmi régiót szokták nevezni, ami kiterjed a mai Ukrajna harkovi területére, a szumszki terület egy részére, a donyecki és luganszki területekre, valamint a mai Oroszország belgorodi, kurszki és voronyezsi területeinek egy részére. Bohdan Hmelnickij háborúja idejében e területekre tömegesen telepítettek ukrán kozákokat és parasztokat. A betelepítők hűségesküt tettek a moszkvai uralkodónak, amiért külön szabadságjogokat kaptak. Egyházi tekintetben a Szlobodszkaja Ukrajna a moszkvai patriarchának volt alárendelve. 1657-1667 között e földek közvetlenül a patriarchai egyházi terület részét alkották. Az 1667-es Moszkvai Zsinat azonban megalapította a Belgorodi Metropóliát, amely többek között kiterjedt a Szlobozsanscsina nagy részére is. Az első belgorodi metropolita a szerb Feodoszij volt. Később nagyoroszokat kezdtek kinevezni Belgorodba, akik aktívan munkálkodtak a moszkvai egyházi rend itteni bevezetésén [26].

A kijevi papság az említett tiltakozásában a Szlobozsanscsina egyházi életének rendjében bekövetkezett változásokat sorolja fel. Az egyházi adót most már nem a templomok száma, hanem az egyházközségekhez tartozó gazdaságok után számolják, és ezért gondosan összeírták az egyházközségek tagjait. A bevétel eltitkolásáért és más, jóval kisebb vétkekért, a papok testi fenyítésben részesültek. A világiakra is új adókat vetettek ki: „aki megfullad, vagy villámcsapás éri, vagy hirtelen meghal – egy hrivnya kártérítést kell fizetni érte a metropolitának” [27]. A kijevi nyomtatású egyházi könyveket moszkvaiakkal váltották fel, a kijevi egyházi éneklést betiltották, és bevezették a moszkvait. A papoktól megkövetelték, hogy kizárólag bemerítéssel kereszteljenek, nem pedig meghintéssel, ami miatt előfordult, hogy az ezen keresztelési módhoz nem szokott papok „megfullasztották a gyermekeket”. A templomokban az oltárokról leszedték a régi antimenzionokat és a moszkvai patriarcha által aláírt újakat helyeztek el rajtuk. A papságtól elvették a régi kinevezési és felszentelési okleveleiket, és helyettük a pap által fizetendő illeték ellenében „új moszkvaiakat” adtak ki.

A kijevi papság attól tartott, hogy mindezeket az újításokat ugyanilyen módszerekkel Kijevben is be fogják vezetni, ha a Metropólia átkerül a Moszkvai Patriarchátus joghatóságába.

Meg kell jegyezni, hogy az új metropolita megválasztásáról tájékoztatva a moszkvai patriarchát és a moszkvai uralkodókat [29] Ivan Szamojlovics hetman maga is kéri a kijevi főpásztor korábbi privilégiumainak megerősítését. Kéri, hogy a továbbiakban is tartsák meg a kijevi metropoliták szabad választás útján történő megválasztásának procedúráját, és hogy a moszkvai patriarcha csupán beiktassa a kijevi metropolitát, de ne avatkozzon bele bírósági ügyeibe. A hetman azt is kérte, hogy a Kijevi Metropólia kapjon engedélyt saját nyomda és iskolák fenntartására. Szükségesnek tartotta azt is, hogy Joakim patriarcha kérje Konstantinápoly áldását a Kijevi Metropólia új joghatóságba kerülésére. Ugyanakkor Szamojlovics célszerűnek tartotta, hogy a kijevi metropolita titulusában őrizze meg a „konstantinápolyi patriarcha exarchája” címet [30].

Joakim patriarcha megerősítette a Kijevben történt választás eredményét. Szeptemberben levelet írt Gedeon püspöknek, melyben gratulált a megválasztásához és Moszkvába hívta bemutatkozó látogatásra [31]. Hasonló tartalommal küldött levelet Szamojlovics hetmannak is. Érdekes, hogy e levelek hallgatnak a Kijevi Szentszék ősi privilégiumainak megőrzése kérdéséről. Oklevelet küldtek a hetmannak a moszkvai uralkodók is, akik Joakim patriarchával ellentétben megígérték, hogy megőrzik a Kijevi Metropólia privilégiumait. Csupán azt a javaslatot utasították el, hogy a kijevi metropolita címében megmaradjon a konstantinápolyi patriarcha exarchája kitétel [32].

Októberben Gedeon Moszkvába ment, ahol 1685 november 8-án beiktatták a kijevi szentszékbe. A Kreml Nagyboldogasszony székesegyházában húségesküt tett Joakim patriarchának és „ha bekövetkezik, Isten áldásából Moszkva és egész Oroszország leendő Szentséges Patriarchájának és az egész Főtisztelendő Zsinatnak – az oroszországi főtisztelendő metropolitáknak, érsekeknek és püspököknek” [33].

Ezzel gyakorlatilag a kijevi metropolita áttért Moszkva joghatóságába. Azonban kánonjogi szempontból ez az aktus nem rendelkezett legitimitással a konstantinápolyi patriarcha (akár utólagos) jóváhagyása nélkül.

Tárgyalások Konstantinápolyban

Πατριάρχης_Ιεροσολύμων_Δοσίθεος[1]

II. Doszitheosz jeruzsálemi patriarcha

1685 novemberében Konstantinápolyba küldték Nyikita Alekszejev diákot. Ukrajnán keresztül átutazva csatlakozott hozzá Ivan Liszica, a hetman személyes küldötte is. Azt az utasítást kapták, hogy kérjék a konstantinápolyi patriarchától a Kijevi Metropólia Moszkva joghatóságába való átadását. A követekre bízták Joakim patriarcha, Iván és Péter cárok, valamint Ivan Szamojlovics hetman leveleit.

Ahhoz, hogy helyesen értékelhessük a delegáció konstantinápolyi tevékenységét, figyelembe kell vennünk, hogy a XVII. század közepére meglehetősen szoros kapcsolatok alakultak ki a keleti patriarchák és a moszkvai uralkodók között. A görög főpapság rendszeresen megfordult Moszkvában, ahol gazdag adományokban részesült. A görög főpapok kapcsolata Moszkvával ugyanakkor nem korlátozódott kizárólag az egyházi szférára. A keleti patriarchák már a XVI. század végétől, N. F. Kaptyerev professzor kifejezése szerint, a moszkvai cárok „politikai ügynökeivé” válnak. Tájékoztatják Moszkvát az Ottomán Birodalomban kialakult politikai helyzetről. II. Doszitheosz jeruzsálemi patriarcha (1669-1707) az egyik moszkvai uralkodónak küldött levelében nyíltan leírta: „Az Ön Isten oltalmazta államában mi az informátorok tisztségével rendelkezünk” [34]. Tudni kell azonban, hogy nem egyedül az anyagi érdekeltség volt azt egyetlen ösztönző erő, ami a görög főpapságot ilyen együttműködésre késztette. A keleti orthodox papság lelkesedéssel fogadta és minden módon támogatta Moszkva politikai megerősödését, remélve, hogy éppen a moszkvai cár segít majd a görögöknek a törökök gyűlölt hatalmának megdöntésében.

A keleti főpapok Moszkva politikai érdekeinek érvényesülésére irányuló tevékenysége aggodalmat keltett a török kormányzatban, mely árgus tekintettel figyelte a patriarchák és az orosz követek minden kapcsolatát. A Moszkvával fenntartott titkos kapcsolatok miatt akasztották fel Partheniosz patriarchát, moszkvai utazása miatt veszítette el kathedráját Paisziosz alexandriai és Makariosz antiokhiai patriarcha [35]. A XVII. század második felében a moszkvai követek Konstantinápolyban csak azután kereshették fel a patriarchákat, ha előtte minden politikai kérdést tisztáztak a vezírrel.

A keleti patriarchák a Bohdan Hmelnickij vezette felszabadító háború természetes kimenetelének tekintették Ukrajna csatlakozását az Orosz Államhoz. Paisziosz jeruzsálemi patriarcha még 1648 decemberében Moszkvába tartó útja során találkozott Hmelnickijjel és megpróbálta rávenni, hogy legyen moszkvai alattvaló. Ugyanezt szorgalmazta Moszkvában is. 1651-ben ugyanerről beszélt a konstantinápolyi patriarcha Hmelnickij követével Konstantinápolyban. Más keleti patriarchák is vállaltak közvetítő szolgálatot Hmelnickij és Moszkva közötti kapcsolatok létrehozásában [36]. Ukrajna csatlakozása a Moszkvai Államhoz a görögök elképzelése szerint reményt ad a kozákok és a nagyoroszok közös támadására a tatárok és a törökök ellen.

Nagyon jellemző, hogy a már említett Paisziosz jeruzsálemi patriarcha abban is reménykedett, hogy Ukrajna után a Dunai Fejedelemségek (Havasalföld és Moldva) is a Moszkvai Állam részei lesznek. 1655-ben egyenesen arra kérte Alekszej Mihajlovicsot, hogy vegye oltalmába Moldvát. E kérdést támogatta Makariosz antiokhiai patriarcha is [37]. Ez a terv azonban nem valósult meg.

Tehát a moszkvai követek 1686 tavaszán érkeztek meg Hadrianopoliszba [magyar nevén Drinápoly, a mai törökországi Edirne – ford. megj.]. Itt a görög származású Jurij Mecevit azt javasolta, hogy mindenek előtt keressék fel a vezírt és kérjék a segítségét a Kijevi Metropólia kérdésének megoldásában. Alekszejev diák számára ez a javaslat nagyon furcsának tűnt. Úgy vélte, hogy itt szigorúan egyházi ügyről van szó, ezért feltételezte, hogy a patriarcha a vezírrel való tanácskozás nélkül is meg tudja oldani. Mecevit azonban így felelt: „Ha a patriarcha ezt az ügyet a vezír utasítása nélkül oldja meg, és valamelyik metropolita feljelenti, hogy a patriarcha kapcsolatba lépett Moszkvával, akkor a patriarchát azonnal kivégzik” [38].

Ekkor a követek megpróbáltak kapcsolatba lépni Doszitheosz jeruzsálemi patriarchával, akit Moszkvában nem minden alap nélkül a szövetségesüknek tekintettek. De ez a főpap sem volt hajlandó találkozni a küldöttséggel a vezír engedélye nélkül. Ekkor Alekszejev mégiscsak a vezírhez fordult, és elnyerve az engedélyét, újból jelentkezett Doszitheosznál.

A moszkvai követekkel folytatott beszélgetés során Doszitheosz határozottan ellenezte a Kijevi Metropólia Moszkvának való alárendelését. Mélységesen romlottnak nevezte a moszkvai kormányzat eljárását. Doszitheosz joggal jegyezte meg, hogy mindenek előtt Konstantinápoly áldását kellett volna kérni, és csak utána lett volna szabad Moszkvában kijevi metropolitát állítani. „Most meg ideküldték őket áldást kérni, amikor már kinevezték! Ez a Keleti Egyház szétszakítása” – mondta a patriarcha [39]. Doszitheosz patriarcha valószínűleg az Alekszejevvel és Liszicával folytatott beszélgetés után küldte el leveleit a moszkvai uralkodóknak és Joakim patriarchának, melyekben az általuk kigondolt terv törvénytelenségét és helytelenségét bizonyította [40].

Az egyik legfontosabb érv, amit Doszitheosz patriarcha megfogalmazott a Kijevi Metropólia Moszkvának való alárendelésével szemben, az az aggodalom volt, hogy ezt az aktust nem fogják elismerni Lengyelországban, ahová a Metropólia területének jelentősebb része tartozott. A Lengyelországban élő orthodoxok más metropolitát fognak keresni maguknak, és ez új szakadás okává válhat [41].

Számunkra azonban érdekesebb az a szigorú erkölcsi értékelés, mellyel Doszitheosz patriarcha Moszkva eljárását jellemezte: „Miért szakítotok el idegen egyházmegyét? Hát nem szégyenteljes ez az emberek előtt, nem bűn-e Isten előtt!? Igen, pénzeket küldtetek és megőrjítitek az embereket, az Egyházzal és Istennel ellentétes okleveleket adtok ki. Követetek elmondta nekünk, hogy nem hozott tőletek levelet, csak azt a parancsot kapta, hogy adjon nekünk alamizsnát, ha megadjuk neki azt a levelet, amit kíván; ha pedig nem adjuk meg neki, akkor ne adjon nekünk” [42]. Doszitheosz patriarcha e szavaiból nyilvánvaló, hogy az orosz küldött Hadrianopoliszban nyíltan üzletelt. Az elbocsájtó okirat megszerzéséért cserébe gazdag „alamizsnát” ígért Doszitheosznak. A Jeruzsálemi Egyház felháborodott főpásztora ezt nyilvánvaló szimóniának és a „Keleti Egyház megalázására” irányuló haszonlesésnek nevezte [43].

Bár a moszkvai uralkodóknak írt levelében Doszitheosz patriarcha azt írta, hogy Joakim patriarcha eljárásmódja nem igazolható, megemlítette, hogy ő, Doszitheosz, mégis örül annak, hogy Kijev végül metropolitát kapott, „akinek felszentelését is elfogadjuk és a többitől eltekintve, imádkozunk az Úr Krisztushoz, hogy adjon neki erőt a jó és Istennek kedves kormányzáshoz” [44].

Egyúttal azonban Doszitheosz patriarcha kereken visszautasította, hogy közvetítsen a moszkvai követek és a konstantinápolyi patriarcha közötti tárgyalásokon.

Doszitheosz Joakim patriarchának írt leveléből világos, hogy még amikor Alekszejev és Liszica Hadrianopoliszban voltak, Dionüsziosz konstantinápolyi patriarcha maga próbálta felvenni velük a kapcsolatot. Doszitheosz elmondja, hogy Alekszejevvel Dionüsziosz nevében egy archimandrita vette fel a kapcsolatot, aki nyíltan pénzt kért a moszkvai követtől a szükséges oklevél megszerzése fejében. Alekszejev azonban azt felelte, hogy „előbb adja oda az oklevelet és csak utána fogadja el tőle a pénzt” [45].

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a patriarchákkal közvetlenül nem tudják rendezni a kérdést, a moszkvai követek felkeresték a vezírt. Ez az ügy egy újabb aspektusát tárja fel előttünk..

Az az időszak, amikor Alekszejev és Liszica Adrianopoliszba érkeztek, az Ottomán Birodalom súlyos krízisének időszaka volt.1683-ban a törökök újabb háborúba kezdtek Ausztria ellen. Július 16-án ostrom alá vették Bécs városát, ami után egész Európában pánik tört ki. A háborúba belépett Lengyelország és Velence is. III. Sobieski János seregével egészen Bécsig vonult, ahol szétverte a törököket. Kara-Musztafa nagyvezír elmenekült a hadszíntérről és később a szultán parancsára a török nagyurak esetében hagyományos módon – selyemzsinórral megfojtották – kivégezték. A szövetségesek hadserege ellentámadásba indult. A törökök egymás után szenvedték el a vereségeket. 1686-ban feladták a magyar fővárost, amit több mint 140 évig uraltak [46].

Tehát a moszkvai követek épp e háború közepén érkeztek Törökországba, amikor az Ottomán Birodalom helyzete közel állt a katasztrófához. Ugyanakkor Oroszország még 1681-ben békeszerződést kötött Törökországgal, ezért a szultán potenciális szövetségesként tekintett rá. Ráadásul az andruszovói tűzszünet ellenére (1667) a Moszkvai Állam továbbra is háborúban állt Lengyelországgal, amely akkoriban Törökország egyik legfőbb ellenfele volt. E helyzetben a vezír úgy döntött, hogy minden módon támogatni fogja a moszkvai uralkodók kérését, hogy a Kijevi Metropóliát rendeljék Joakim patriarcha joghatósága alá, remélve, hogy ezáltal erősítheti a Moszkvához fűződő baráti viszonyt. Ezért amikor Alekszejev felkereste őt, a „vezir teljes készséget tanúsított kívánsága teljesítésére, és többek között, megígérte, hogy magához hívatja Doszitheoszt és megparancsolja a moszkvai kormányzatnak a Kijevi Metropóliára vonatkozó kérése teljesítését” [47].

A vezírrel való találkozás után Alekszejev újból felkereste Doszitheosz patriarchát és úgy találta, hogy annak álláspontja teljesen megváltozott: „Megtaláltam a kánonok között – mondta a patriarcha -, hogy minden főpapnak szabadságában van más főpaphoz engedi az egyházmegyéjét; győzködni fogom Dionüsziosz patriarchát, hogy teljesítse a cár akaratát, és magam is írok az uralkodóknak és Joakim patriarchának és külön a magam nevében is áldást adok, nem pedig csak Dionüsziosszal együtt” (48). E változás dokumentummal alátámasztott tanúbizonysága Doszitheosz patriarcha azon levele, amit Lengyelország orthodox lakosságának és Szamojlovics hetmannak küldött. Ebben a jeruzsálemi főpásztor arra hív fel, hogy Gedeon Csetvertinszikijt tekintsék valódi kijevi metropolitának és minden módon segítsék az ő főpásztori szolgálatát [49]. Álláspontjának ezen alapvető korrekciójáért Doszitheosz patriarcha Nikita Alekszejevtől 200 cservonyecet [korabeli orosz aranypénz – ford. megj.] kapott [50].

Eközben Hadrianopoliszba érkezett Dionüsziosz konstantinápolyi patriarcha is. Találkoznia kellett a vezírrel, hogy elnyerje jóváhagyását a beiktatásához. Meg kell jegyezni, hogy Dionüszioszt élete során öt alkalommal választották meg, majd taszították le a konstantinápolyi patriarchai székből. 1686-ban negyedik alkalommal foglalta el a patriarchai trónt [51]. Tudomást szerezvén a vezír akaratáról, Dionüsziosz megígérte, hogy amint visszatér Konstantinápolyba, összehívja a metropoliták zsinatát és teljesíti Moszkva kérését.

1686 áprilisában tehát sikerült megszerezni Dionüsziosz és Doszitheosz patriarchák és a nagyvezír elvi beleegyezését abba, hogy a Kijevi Metropólia a Moszkvai Patriarchátushoz kerüljön. Májusban visszatérve Konstantinápolyba, Dionüsziosz patriarcha levelet írt a moszkvai uralkodóknak, Joakim patriarchának és Szamojlovics hetmannak, melyekben beleegyezik a Kijevi Metropólia kánoni függőségének megváltoztatásába [52].

Végül Konstantinápolyban összehívták a főpapok zsinatát, melyen végleges döntést hoztak a kérdésről. A zsinat oklevelet (Tomoszt) adott ki, mely elrendelte Gedeon Csetvertinszkij törvényes kijevi metropolitaként való elismerését. Dionüsziosz patriarcha mellett az oklevelet 21 metropolita írta alá [53]. Emellett Dionüsziosz júniusban két másik oklevelet is kiadott, melyeket Szamojlovicsnak és a Kijevi Metropólia híveinek címzett, és melyekben arról ír, hogy átengedi a Metropóliát a moszkvai patriarchának és elrendeli, hogy ezentúl az újonnan választott metropoliták Moszkvába utazzanak a felszentelésért [54].

Nyikita Alekszejev Dionüsziosz patriarchának e dokumentumokért 200 aranypénzt és három egységnyi cobolyprémet adott, amiért saját kezű aláírással ellátott átvételi elismervényt kapott Dionüsziosztól [55]. Jellemző, hogy a moszkvai cárhoz írt levelében a konstantinápolyi patriarcha „ajándékokat” kért a Tomoszt aláíró többi főpapnak is.

Így fejeződött be az orosz küldöttek missziója Konstantinápolyban. Miután megszerezték a kért „dokumentumcsomagot”, Alekszejev és Liszica hazatértek.

Schultz_John_III_Sobieski[1]

III. Sobieski János lengyel király

Ahogy említettük, az ügy ily gyors befejezése mindenek előtt a török kormányzat azon vágyával magyarázható, hogy megőrizzék a békét Moszkvával. A vezír azonban hiábavalóan reménykedett. 1686 tavaszán, amikor a moszkvai követek Törökországban voltak, Moszkvában már tárgyaltak a lengyel király személyes követeivel a békeszerződés aláírásáról. A Lengyelországgal kötött „örök békét” április 21-én írták alá. Moszkva kötelezte magát, hogy felmondja a békét a török szultánnal és a krími kánnal és azonnal sereget küld a Krímhez Lengyelország védelmére a tatár betörésekkel szemben. A lengyel kormányzat pedig a maga részéről garanciát vállalt arra, hogy az orthodox lakosságot Lengyelország területén nem kényszeríthetik az unióba, a felsőbb papság pedig a kijevi metropolitától fogadja el a szentelést [57].

Ez a szerződés azonban csak azután léphetett életbe, hogy Sobieski János király is aláírta, ő azonban ekkor Moldvában járt hadjáraton, és csak 1686 őszént hagyta jóvá a szerződést. Ekkor Moszkvában döntést hoztak arról, hogy hadjáratot indítanak a krími kán, Törökország szövetségese ellen.

Ez gyakorlatilag az Ottomán Birodalom elleni hadüzenet volt és majdnem semmissé tette Nyikita Alekszejev diák missziójának eredményét. Az oklevelekkel Konstantinápolyból hazafelé tartó moszkvai követet a Krímben feltartóztatták. A moszkvai kormányzat úgy tudta kiszabadítani, hogy egy jelentős tatár foglyot küldött cserébe a krími kánnak [58].

Amint Konstantinápolyban tudomást szereztek arról, hogy Moszkva „örök békét” kötött Lengyelországgal, Dionüsziosz patriarcha helyzete rendkívül megnehezült. Azonnal ellenzéke támadt a Szinódusban. A Dionüsziosszal elégedetlen főpapok Moszkvával való titkos kapcsolattartással vádolták meg, és ennek bizonyítására a Kijevi Metropólia moszkvai patriarchának való átadását hozták fel. Végül Dionüsziosz a konstantinápolyi szentszék elfoglalása után két hónappal újból elveszítette a patriarchai széket [59]. Azonban a Kijevi Metropólia moszkvai joghatóságba kerülésének aktusát nem érvénytelenítették, amiből látható, hogy az erre vonatkozó vádak csupán ürügyként szolgáltak Dionüsziosz eltávolítására.

Következmény

Hogy mi történt ezután? A Gedeon Csetvertinszij metropolita és Baranovics Lázár csernyihivi érsek közötti konfliktus oda vezetett, hogy ez utóbbi kilépett a kijevi metropolita joghatóságából és közvetlenül a moszkvai patriarcha alá rendelte magát. Ezáltal a csernyihivi egyházmegye gyakorlatilag kiszakadt a Kijevi Metropóliából [60]. Ugyanez történt a mohiljevi egyházmegyével is. A XVIII. századtól kezdve az itteni főpapokat már nem Kijevben választották meg, hanem Moszkvából (illetve a Szinódus megalapítása után Pétervárról) küldték őket [61].

A lengyel kormányzat 1686-ban adott garanciái ellenére az uniátus propaganda nem szűnt meg. Ennek következtében a XVIII. század kezdetére a lembergi, lucki és peremisli egyházmegyék végleg uniátussá váltak. Úgyhogy húsz évvel a Moszkvai Patriarchátus joghatóságába való átmenet után a kijevi metropolita egy kiterjedt autonóm egyháztartomány fejéből csupán a kijevi egyházmegye kormányzó főpapjává vált.

Gedeon Csetvertinszkij két utódját – Varlaam Jaszinszkijt (1690-1707) és Joaszaf Krokovszkijt (1708-1718) zsinaton választották meg Kijevben és Moszkvában csak felszentelték őket. Azonban az I. Péter által véghez vitt szinódusi reform után a kijevi papság elvesztette a jogát, hogy a metropolitát szabad választáson való szavazás útján válassza meg. 1722-ben a kijevi főpásztort az új rend szerint „választották meg”. A Szinódus négy jelöltet javasolt az uralkodónak, Péter pedig Varlaam Vonjatovicsot választotta, aki 1730-ig töltötte be a kijevi széket. Jellemző, hogy Varlaam már nem kapott metropolitai, csak érseki címet. Ettől fogva a Kijevi Metropólia gyakorlatilag az Orosz Egyház egyik átlagos egyházmegyéjévé válik. Fokozatosan jelentős mértékben elsorvadt a sajátos ukrán egyházi énekmód, az ukrán istentiszteleti stílus, az ukrán egyházi könyvnyomtatás. Úgyhogy az ukrán papság 1685-ben megfogalmazott aggodalmai teljesen jogosnak bizonyultak.

A fentiek alapján meg kell jegyeznünk, hogy az 1686-os események erősen tükröződtek mind a Moszkvai Patriarchátus, mind a Konstantinápolyi Egyház, mind a Kijevi Metropólia belső állapotában. Először is, politikai erejére ráérezve Moszkva a maga számára megengedhetőnek tartotta, hogy az egyházi kérdések megoldásában lényegesen eltérjen a kánoni rendtől. Mind Gedeon Csetvertinszkij megválasztásának módja, mind pedig Moszkvában történt intronizációja, mind pedig a konstantinápolyi patriarcha utólagos áldásának megszerzése a kánonok megsértésével történt. Másodszor, a keleti patriarchák viselkedése e kérdésben teljes mértékben két tényező– a török kormányzat álláspontja és személyes anyagi érdekeik – függvénye volt. Doszitheosz jeruzsálemi patriarcha álláspontjának korábban említett megváltozása a moszkvai követek és a vezír találkozója után azt mutatja, hogy még a görög püspökök ezen messze nem a legrosszabb képviselője is képes volt e két tényező hatására kánoni nézeteinek alapvető felülvizsgálatára. Végül, a Perejaszlávi Rada utáni harminc év során az ukrajnai papság is erőteljesen megváltozott, N. D. Polonszkaja-Vaszilenko szavaival élve „nagy evolúción” ment keresztül [62]. Míg 1654-ben még szilárdan kiállt a Konstantinápolytól való kánoni függés mellett, addig 1685-ben már alázattal a konstantinápolyi patriarchára bízza a kérdést. Jellemző, hogy nem látunk tiltakozásokat Gedeon metropolita megválasztása és beiktatása eljárásával szemben sem a hetman, sem a kozák sztarsina, sem az egyházi testvériségek részéről.

Hogyan értékeljük ma az 1686-os aktust? Nyilvánvaló, hogy a XVII. század második felében kialakult politikai konjunktúra függvénye volt. Ukrajnának a Moszkvai Államba történő integrációjának folyamata elkerülhetetlenül vezetett közigazgatási berendezkedése, helyi önkormányzatisága, oktatási rendszere sajátosságainak fokozatos eltünéséhez. E kontextusban elkerülhetetlennek tűnik a Kijevi Metropólia csatlakozása a Moszkvai Patriarchátushoz a Perejaszlavi Rada után. A történelmi folyamat ezen kérlelhetetlen logikáját jól értették mind az oroszországi, mind pedig az ukrajnai történészek. Például I. I. Ogienko professzor (a későbbi Iilarion metropolita [1951-1972 között az emigráns Kanadai Ukrán Orthodox Egyház feje – ford. megj.]) azt írta, hogy a Kijevi Metropólia csatlakozása a Moszkvai Patriarchátushoz „logikusan következett a politikai egyesülésből, az 1654-es aktusból, és nem volt erő, ami megakadályozhatta volna. A papság harminc két éven keresztül (1654-1686) védelmezte Egyháza függetlenségét –  és csak csodálkozhatunk, hogy oly makacsul és hosszasan visszautasította, hogy lemondjon a szabadságáról” [63].

Ugyanakkor az a mód, ahogy ez a csatlakozás végbement, nem tekinthető normatívnak. Ezért nem meglepő, hogy az ukrán nemzeti historiográfia mindig kétségbe vonta az 1685-1686-os aktusok kanonikus voltát.

A XX. században a konstantinápolyi patriarchák nem egyszer léptek föl kritikával az 1686-os eseményekkel kapcsolatban. 1924-ben VII. Gergely (Grégóriosz, 1923-1924) patriarcha a Lengyel Orthodox Egyház autokefalitásáról kiadott Tomoszában a következőket írta: „A kijevi metropolitai szentszékünk és a tőle függő litvániai és lengyelországi orthodox metropóliáink elszakítása és a Szent Moszkvai Egyházhoz való csatlakozásuk nem a kánonjog előírásai szerint történtek, valamint nem tartották be mindazt, ami elrendeltetett a kijevi metropolita teljes egyházi autonómiájával kapcsolatban, aki az Egyetemes Szentszék Exarchája címet viselte” [64]. Gergely patriarcha három okot nevezett meg, ami lehetővé teszi a számára, hogy autokefalitást adjon az Orthodox Egyháznak az újjászülető Lengyel Állam területén. Először is az egyházi határok és az új politikai határok egyeztetésének szükségessége [a korai egyházból eredő alapvető kánonjogi elv, hogy az egyházi tartományok határainak egybe kell esniük a politikai határokkal – ford. megj.], másodszor, a Konstantinápolyi Patriarchai Szentszék joga, hogy támogassa a „szükségben lévő” Orthodox Egyházakat, harmadrészt pedig a kánonjogi szabályok 1686-ban történt megsértése (Lengyelország, Litvánia és Belorusszia orthodox egyházmegyéi 1686-ban a Kijevi Metropóliához tartoztak). Azonban magát az 1686-os aktust Gergely patriarcha nem érvénytelenítette. Ukrajna területén továbbra is a Moszkvai Patriarchátus joghatóságát ismerte el törvényesnek.

792199177103_0_ALB_1[1].jpg

Vszevolod (Majdanszkij) érsek, az Amerikai Ukrán Orthodox Egyház főpapja és Őboldogsága Vlagyimir kijevi metropolita (Moszkvai Patriarchátus)

Nagy visszhangot váltott ki az a nyilatkozat, amit Vszevolod (Majdanszkij, + 2007) érsek tett 2005 márciusában, akit nem minden alap nélkül tekintettek a Konstantinápolyi Patriarchátus „ukrán politikája” felelősének. V. Juscsenkó elnökkel folytatott megbeszélése során kijelentette, hogy a Konstantinápolyi Patriarchátus soha nem ismerte el törvényesnek a Kijevi Metropólia csatlakozását a Moszkvai Patriarchátushoz, ezért Konstantinápoly napjainkban is saját kánoni területének tekinti Ukrajnát. Bár e nyilatkozat kemény tiltakozásokat váltott ki az Orosz Orthodox Egyház részéről, azonban Konstantinápoly hivatalosan sehogy nem kommentálta Vszevolod érsek nyilatkozatát, világossá téve ezzel, hogy gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja Moszkva elégedetlenségét.

Nemrég Kijevben a Kijevi Rusz Megkeresztelése 1020. évfordulójának szentelt jubileumi ünnepségek során Bartholomeosz egyetemes patriarcha a Konstantinápolyi Patriarchátust többször is az Ukrán Orthodox Egyház Anyaegyházának nevezte. 2008 július 26-án a kijevi Szophia-téren az ukrán nemzethez mondott beszédében Bartholomeosz patriarcha a Kijevi Metropóliának a Moszkvai Patriarchátushoz történt csatlakozását egyenesen annexiónak nevezte. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az Egyetemes Patriarchátus azért fogadta el ezt az „önkorlátozást”, hogy hozzájáruljon „Bizánc szellemi öröksége” minél szélesebb kiteljesedéséhez, és hogy védelmezze az ukrán nép orthodox identitását.

Bartholomeosz patriarcha az 1686-os eseményeket egy sorba állította a balkáni egyházaknak – a görögországi, szerb, bolgár, albán egyházaknak – adott autokefalitásokkal. Mindezek az aktusok a helyi politikai elitek nyomására történtek és Konstantinápolytól kikényszerített lépések voltak, ma azonban mégsem vonjuk kétségbe a törvényességüket.

Ily módon a Konstantinápolyi Patriarchátus viszonyulása az 1686-os Tomoszhoz szemmel láthatóan kettős. Egyrészről maguk az egyetemes patriarchák, valamint hivatalos képviselőik is nem egyszer jelentették ki, hogy az 1685-1686-os események során sérült a kánoni rend, másrészről hivatalosan soha nem érvénytelenítették az 1686-os Tomoszt.

Barholomew_Ua[1].jpg

Bartholomeosz konstantinápolyi patriarcha és Vlagyimir kijevi metropolita a Kijevi Barlangkolostorban

Valóban, az orthodox egyházi tudat számára a kanonikusság kritériumát nem az ilyen vagy olyan döntések folyamatának procedúrája jelenti, hanem a végbement változások Egyház általi recepciója. Például a IV. Egyetemes Zsinat 17. kánonja arra az esetre, ha a püspökök között vita alakul ki egy bizonyos terület kánoni hovatartozását illetően, azt írja elő, hogy az adott területek határainak régiségét vegyék irányadó kritériumnak. Ha egy vitatott terület harminc éven keresztül egy egyházmegyéhez tartozott, akkor nem lehet kétségbe vonni annak kánoni hovatartozását. Ezt a normát erősítette meg 25. kánonjával a Trulloszi Zsinat is [65]. Bár e kánonok szó szerint a falusi és vidéki egyházközségekre vonatkoznak, Nikodém (Milas) metropolita megjegyzése szerint, a kánonjogi hagyomány általános kontextusában kell azokat értelmezni, mely szerint „az egyházmegyés püspökök saját területeikre vonatkozó jogaik legfőképpen a szokásjogra, majd pedig a régiségre alapulnak” [66].

E kritériumból kiindulva az a tény, hogy a Konstantinápolyi Egyház most már több mint 300 éve elismeri az Orosz Orthodox Egyház által Ukrajnában felállított hierarchiát, megfelelő alapot nyújt ahhoz, hogy az 1686-os aktust napjainkban is érvényesnek tekinti.

Ezért perspektívátlannak tűnnek a XVII. század végén Konstantinápolyban elfogadott döntések felülvizsgálatára irányuló kísérletek. Véleményünk szerint sokkal aktuálisabb az Ukrán Egyház autonómiája ősi hagyományának újjáélesztése, amely gyakorlatilag teljesen elveszetett a Moszkvai Patriarchátushoz való csatlakozás után. Itt nem lehet hallgatni arról, hogy az Ukrán Orthodox Egyház kánoni státusa ma nagyon közel áll ahhoz, amilyennel a Kijevi Metropólia a XVII. században rendelkezett. Hiszen a XX. század utolsó évtizede nem csak az ukrán orthodoxiában kialakult tragikus megosztottság ideje volt, hanem a Kijevi Metropólia autonómiája ősi hagyománya újjászületésének korszaka is. Az Ukrán Orthodox Egyház most már több mint tizenöt éve széleskörű önkormányzattal rendelkezik: saját zsinatokat hív össze, saját Szent Szinódusa van, saját maga választja meg az elöljáróját, akit a moszkvai patriarcha csak megerősít a tisztségében. Az Ukrán Egyház saját maga avatja szentjeit, saját oktatási intézményei vannak. Az elmúlt években érezhetően modernizálódnak az Ukrán Egyház szinódusi intézményei, melyek névleges szervekből reálisan működőkké alakulnak át.

Az a mód, ahogy a Kijevi Metropólia csatlakozott a Moszkvai Patriarchátushoz, fontos történelmi leckét jelent a számunkra. Újból emlékeztet minket arra, hogy Krisztus Egyházának, amely az igazság oszlopa és biztos alapja (1Tim. 3, 15), minden körülmények között, minden politikai konjunktúra idején a kánoni rend megingathatatlan megtartására kell törekednie. Hiszen a kánoni normáktól való bármilyen eltérés, indokolják azt akármilyen nemes célokkal is, nem múlik el következmények nélkül. A politikusok és a főpapok XVII. században elkövetett bűnei bumerángként térnek vissza hozzánk, utódaikhoz, és nehéz választások elé állítanak minket. Képesek vagyunk méltó választ adni erre a kihívásra?

Jegyzetek:

[1] A dátumok a juliánus naptárt követik.

[2] Огiєнко I. I. Українська церква: Нариси з iсторiї Української православної церкви: У 2 т.: Т. 1-2. Київ, 1993. С. 198.

[3] Власовський І.Ф. Нарис історії Української Православної Церкви. Т 2: (XVII ст). Нью-Йорк, 1956. С. 302.

[4] Цит. по: Шевченко О. М. Про пiдпорядкування Київської митрополiї Московському патрiархату наприкiнцi XVII ст // Український iсторичний журнал. № 1(394). Сiчень – лютий, 1994. С. 54.

[5] Власовський І.Ф. Op. cit. С. 109-110.

[6] Цит. по: Полонська-Василенко Н. Iсторiя України: У 2 т. Т. 2. Вiд середини XVII столiття до 1923 року. Київ, 1992. С. 194.

[7] Грушевський М. С. Переяславська умова України з Москвою 1654 року. Статтi й тексти / Грушевський М. С. Хто такi українцi i чого вони хочуть. Київ, 1991. С. 60-69. Полонська-Василенко Н. Op. cit. Т. 2. С. 39-40.

[8] Огiєнко I. I. Op. cit. С. 174-175.

[9] Полонська-Василенко Н. Op. cit. Т. 2. С. 196.

[10] Огiєнко I. I. Op. cit. С. 179.

[11] Терновский С. Исследование о подчинении Киевской митрополии Московскому патриархату. Киев, 1872. С. 89.

[12] Там же. С. 91-92.

[13] См.: Огiєнко I. I. Op. cit. С. 182. Полонська-Василенко Н. Op. cit. Т. 2. С. 196. Яковенко С. Г. Западнорусская Церковь в последней трети XVII в. В кн.: Макарий (Булгаков), митрополит Московский и Коломенский. История Русской Церкви. Книга седьмая. М., 1996. С. 536.

[14] Архив Юго-Западной России, издаваемый временною комиссиею для разбора древних актов, высочайше учрежденною при Киевском, Подольском и Волынском генерал-губернаторе (далее — АЮЗР). Часть первая. Том V. Акты, относящиеся к делу о подчинении Киевской митрополии Московскому патриархату (1620-1694). Киев, 1872. С. 42.

[15] Соловьев С. М. Сочинения. В 18 кн. Кн. VII. Т. 13-14. История России с древнейших времен / Отв. Ред. И. Д. Ковальченко, С. С. Дмитриев. М., 1991. С. 371.

[16] Там же. С. 372.

[17] Полностью текст письма опубликован в: АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 46-50.

[18] Соловьев С. М. Указ. соч. Кн. VII. С. 376.

[19] Письмо гетмана Ивана Самойловича к царям Иоанну и Петру Алексеевичам. 20.07.1685. АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 66.

[20] Там же. С. 66.

[21] Там же. С. 65.

[22] Терновский С. Указ. соч. С. 101.

[23] Письмо гетмана Ивана Самойловича к царям Иоанну и Петру Алексеевича. 20.07.1685. АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 66.

[24] Терновский С. Указ. соч. С. 103. Огiєнко I. I. Op. cit. С. 185.

[25] Полностью этот документ опубликован в: АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 55-61.

[26] Багалiй Д. I. Iсторiя Слобiдської України. Харкiв, 1993. С. 179.

[27] АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 60.

[28] АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 61.

[29] 1682 és 1696 között Szófia cárnő régenssége mellett Iván és Péter cár közösen uralkodtak Moszkvában.

[30] АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 68.

[31] АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 84-85.

[32] Текст грамоты см.: АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 93-101.

[33] Исповедание, произнесенное Гедеоном Четвертинским при посвящении его в митрополиты Киевские. 8.11.1685. АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 103.

[34] Цит. по: Каптерев Н. Ф., проф. Характер отношений России к православному Востоку в XVI и XVII столетиях. Сергиев Посад, 1914. С. 299.

[35] Там же. С. 307-308.

[36] Подробнее см.: Там же. С. 354-359.

[37] Каптерев Н. Сношения Иерусалимских Патриархов с русским правительством с половины XVI до конца XVIII столетия. М., 1895. С. 160-162.

[38] Терновский С. Указ. соч. С. 134.

[39] Соловьев С. М. Указ. соч. Кн. VII. С. 377.

[40] Полностью письма опубликованы в: АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 142-158.

[41] АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 144.

[42] Там же. С. 144-145.

[43] Там же. С. 145.

[44] Там же. С. 153.

[45] Там же. С.145.

[46] Шимов Я. Австро-Венгерская империя. М., 2003. С 108-111.

[47] Терновский С. Указ. соч. С. 141.

[48] Соловьев С. М. Указ. соч. Кн. VII. С. 378.

[49] Обе грамоты опубликованы в: АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 160-166.

[50] Соловьев С. М. Указ. соч. Кн. VII. С. 378.

[51] Лебедев А. П. История Греко-Восточной церкви под властью турок: От падения Константинополя (в 1453 году) до настоящего времени: В 2 кн. СПб., 2004. Кн. 1. С. 270-271.

[52] АЮЗР. Ч. 1. Т. V. С. 166-177.

[53] Текст грамоты см.: Там же. С. 186-189. Ezt a zsinati oklevelet meg kell különböztetni az ugyanakkor kiadott patriarchai oklevéltől, mely megerősíti Gedeont a metropolitai tisztségben. Ez utóbbit csak Dionüsziosz patriarcha írta alá. Ее текст см.: Там же. С. 184-186.

[54] Там же. С. 182-184, 189-191.

[55] Там же. С. 177.

[56] Соловьев С. М. Указ. соч. Кн. VII. С. 378.

[57] Яковенко С. Г. Указ. соч. С. 541.

[58] Терновский С. Указ. соч. С. 147.

[59] Там же. С. 146.

[60] Полонська-Василенко Н. Op. cit. Т. 2. С. 198.

[61] Там же. С. 198-199.

[62] Там же. С. 197.

[63] Огiєнко I. I. Op. cit. С 194.

[64] Цит. по: Ігор (Ісіченко), архієпископ. Історія Христової Церкви в Україні. Б. м.: Видавництво «Акта», 2008. С. 305. См. так же: Полонська-Василенко Н. Історичні підвалини УАПЦ. Мюнхен, 1964. С. 113-116.

[65] См.: Правила Православной Церкви с толкованиями Никодима, епископа Далматинско-Истрийского. Том 1. М., 2001. С. 372, 508.

[66] Там же. С. 373.

 

Forrás / bogoslov.ru – A Moszkvai Teológiai Akadémia internetes teológiai folyóirata / Ford. KM

Advertisements