Poroltó a sioni felházban

2016. június 13-án nyilvánvalóvá vált, hogy Pünkösd ünnepét be fogja árnyékolni a látható, de facto szakadás az Orthodox Egyházban, mely erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy viszonylagos egységben tartsa meg a már régóta várt Összorthodox Zsinatot. A bolgár, az antiokhiai és a grúz egyházak nyomán a zsinaton való részvételt lemondta az Orosz Orthodox Egyház is, amit a Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályának elnöke, Hilarion Alfejev metropolita jelentett be a MP Szent Szinódusának rendkívüli ülése után. Ez a döntés nem volt váratlan, bár a legutolsó pillanatig pislákolt a remény, hogy mégsem minden olyan rossz, hogy a zsinat előtti utolsó napokra talán egy, legfeljebb két egyház marad távol; vagy talán eljönnek, és egyszerűen csak nem írják alá a zsinati dokumentumokat.

pentecost_primates-768x566[1].jpg

A helyi egyházak elöljáróinak közös Szent Liturgiája Pünkösd ünnepén Krétán, a Szent és Nagy Zsinat megnyitása előtt

A valóság ennél rosszabbnak bizonyult. Gyakorlatilag az Orthodox Egyház fele (nagyobbik fele, ha a különféle joghatóságokhoz tartozó nyáj [formális – ford. megj.] számát tekintjük) kitért a Zsinaton való részvétel elől. A tizennégy Helyi Egyház Pünkösd napján való találkozása eszméjének minden páthosza eltűnt, hogy átadja a helyét a keserűségnek, vitáknak, megosztottságnak. Mintha az első Pünkösd napján az apostolok egy része poroltóval felfegyverkezve oltotta volna el a sioni felházra leszálló lángnyelveket – kizárólag csak biztonsági szempontokból, és azon megfontolásból, hogy még egy kis időt kérjen az Úrtól, hogy kidolgozza ezen anomális jelenséggel kapcsolatban a konszenzust és  a közös határozatot.

Ha az Orosz, a Grúz és Bolgár Egyház szinódusai egy ilyen határozatot – hogy nem utaznak el Krétára és „jobb időkre” elhalasztják az Összorthodox Zsinatot – 2016. januárjában vagy februárjában – a Chambesy-ben tartott legutolsó zsinatelőtti megbeszélés után – hozták volna meg, akkor lehetne beszélni a nyílt ellentmondásokról és a Konstantinápoly által meg nem hallott tiltakozásokról. A fent említett helyi egyházak szinódusainak mostani álláspontja azonban túlságosan is hasonlít a Zsinat tudatos megtorpedózására. Viszonylag következetesnek csupán az Antiokhiai Orthodox Egyház álláspontja tűnik, amely valóban már két éve beszél annak lehetőségéről, hogy nem vesz részt a zsinaton a Jeruzsálemi Patriarchátussal kialakult megoldatlan konfliktusa miatt. Azonban megéri-e a Katarban élő nagyon kis létszámú közösség miatt megbontani a zsinatot, vagy hogy azon ne vegyen részt az egyik legnagyobb helyi egyház, mely mind örökségéről, mind diaszpórájáról, missziójáról és vértanúságáról is ismert?

Feltűnő, hogy az orosz sajtó figyelmét teljes egészében a zsinat ellenzőinek – a bolgár és grúz szinódus, az Orosz és a Görögországi Egyház egyes személyiségei, az antiokhiaiak és szerbek – nyilatkozataira és felhívásaira fordította. Eközben gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták napjaink Orthodoxiájának két kiemelkedő misszionáriusa és főpapja – az Alexandriai Egyház és az Albán Orthodox Egyház (II. Theodorosz pápa és Anasztásziosz érsek) elöljáróinak felhívásait, melyekben ők mindenkit a zsinaton való feltétlen részvételre hívtak fel. Ezeket, amennyire a szerző tudja, nem fordították le orosz nyelvre [valójában csak kivonatosan adott hírt róluk az orosz sajtó – ford. megj.] és nem kaptak nyilvánosságot a zsinat előkészítésének menetéről tudósító nagy orosz tömegtájékoztatási eszközökben. Ugyanez a helyzet II. Krizosztomosz ciprusi érsek hasonló felhívásával is.

A megosztottság realitása. A „pápista görögök” és „zsinati szlávok”

Most kétségkívül szitkok áradata indul majd meg az egyetemes patriarcha felé, akit „keleti pápizmussal” vádolnak. Azonban elég csupán megnézni a Konstantinápolyi Egyház szabályzatait és egyházmegyéinek különféle egyházkormányzati dokumentumait, hogy világos legyen: sem Bartholomeosz patriarcha, sem az Egyetemes Szentszék egyetlen főpapja sem rendelkezik a püspökök, igumenek és parochusok megfellebbezhetetlen, saját belátása szerinti, tanácskozás nélküli és a nyáj beleegyezését nélkülöző áthelyezésének jogával saját Patriarchátusának területén. Legalábbis olyan egyszerűséggel és mindenféle kontroll nélkül, ahogy ez a Moszkvai Patriarchátusban lehetséges, ahol a patriarcha bármikor bármelyik főpapot kinevezheti bármelyik egyházmegye élére vagy leválthatja, a főpapok pedig ugyanezt megtehetik az egyházközségi papokkal. Úgyhogy nem érdemes az Egyetemes Patriarchátust „pápizmussal” vádolni: a Moszvkai Patriarchátus vezetőségének „helyi pápizmusa” példa nélkül álló napjainkban az orthodox világban.

Találkozhatunk olyan állításokkal is, hogy a zsinaton, ha az mégis összeül, csak „görögök” lesznek jelen. De miféle „görögök”? A görögnyelvű főpapok, szerzetesek és papok között a legkülönfélébb irányzatok, ellentmondások, viták léteznek – a diskurzus sokkal élőbb, mint amivel ma a „szláv” egyházakban találkozhatunk. Ha a konstantinápolyi patriarcha és más főpapok akarata érvényesülne, ezek az ellentmondások teljesértékű kifejeződést kaptak volna a zsinaton. De éppen az Orosz Egyház és annak balkáni testvérei ragaszkodtak a döntések konszenzussal, nem pedig szavazás útján való meghozatalához. Megfosztani a testvéreket a szavazás lehetőségétől, majd pedig nem elmenni a zsinatra, pápizmussal vádolva meg a zsinati folyamat szorgalmazóit – ez egy olyan művelet, amit az egész világon megirigyelhetnének a politikusok és hadvezérek. Úgyhogy a mostani zsinati szabályzat és a szavazás formája (pontosabban a szavazás hiánya) sok mindenben éppen a Moszkvai Patriarchátus érdeme: azonban az oroszok és a bolgárok nézőpontja szerint mint mindig, most is a „hamis görögök” a hibásak.

Kiket látunk tehát majd a zsinaton? Valóban hat egyházi elöljáró (a zsinatra várt kilenc közül [mivel a Szerb Egyház mégis elment, tehát tíz – ford. megj.]) nyelve és kultúrája szerint görög. De mennyire különbözőek ezek a „görögök”… A Jeruzsálemi Patriarchátus és az Áthoszi Szent Hegy történelmileg a görög klérus legkonzervatívabb részét egyesítik; azokat, akiket a mai Orthodox Egyház „kanonikus ónaptárosainak” nevezhetnénk annak minden megnyilvánulásával, ami nem csak a naptár kérdésére, hanem az ökumenizmusra is vonatkozik. A meglehetősen konzervatív II. Ieronimosz athéni érsek kitartóan próbálja biztosítani az egyensúlyt az Egyetemes Patriarchátus vonala iránt lojális főpapok és a meglehetősen népszerű görög tradicionalisták és antiökumenisták között… A „görög” Anasztasziosz Jannulatosz – Őboldogsága, az albániai érsek – egyike azon ritka, egyedi főpapoknak, akinek omoforionja alatt felvirágzott az orthodox misszió Kenyában, majd poraiból feltámadt az Orthodox Egyház Albániában. Ráadásul Anasztásziosz érsek saját egyházának Szinódusában az egyetlen „görög”; a többi főpap – általa felszentelt albánok. Nem kevésbé kiemelkedő személyiség II. Theodorosz alexandriai pápa és patriarcha, valamint főpapjai, akik az afrikai kontinensen folytatott misszióért és szolgálatért felelősek. Egyébként az alexandriai az egyetlen olyan delegáció, melynek tagjai között afrikai származású főpapokat is találunk, ami rendkívül fontos tanúságtétel arról, hogy az Orthodox Egyházban valóban minden nép, minden ország, minden faj nyája, klérusa és püspökei egyesülnek. E tekintetben rendkívül szomorú az a tény, hogy az Orosz Orthodox Egyház Szinódusának döntése (2016. június 13.) megfosztotta a zsinaton való részvétel lehetőségétől a Japán Autonóm Orthodox Egyház főpapjait. Amennyire ismert, csak két delegáció választott nőket is a tanácsadói közé (a Konstantinápolyi és az Albán Egyház delegációi).

Az Egyetemes Patriarchátus delegációjának keretében több amerikai püspökkel is találkozhatunk, valamint Kallisztosz Ware ismert angol teológussal is, és azokkal a főpapokkal, akik a finnek, észtek, oroszok, ukránok, ruszinok, koreaiak meglehetősen nagyszámú orthodox egyházmegyéit képviselik. (Kétségtelen, hogy Sztefanosz metropolitának, az Észt Apostoli Orthodox Egyház fejének és Antonij metropolitának, az Amerikai Ukrán Orthodox Egyház fejének jelenléte a zsinaton Moszkvai Patriarchátus nyílt vagy rejtett elégedetlenségében csak olaj volt a tűzre. Valóban az „Orosz Világ” ideológiájának aktivistái és követői számára kellemetlen az a gondolat, hogy létezhetnek kanonikus orosz, észt, ukrán egyházi közösségek a Moszkvai Patriarchátuson kívül; hiszen az „Orosz Világ” ideológiája sokak számára magasabb rendű az Egyház egységénél, annak kánonjainál, azon apostoli parancsnál, miszerint Krisztusban „nincs sem zsidó, sem görög”.)

Az oroszokat, ukránokat, ruszinokat, lengyeleket, cseheket és szlovákokat pasztoráló főpapok jelenléte cáfolja, hogy a zsinatot a „görögök” tartják… vagy a „görögök és románok” a szlávok nélkül. Különösen a Szerb Orthodox Egyház azon döntésének fényében, hogy részt vesz a zsinaton. Egyébként, amikor arról kezdenek beszélni, hogy szembenállás van a „görögök” és „szlávok” között, valamiért senki nem számol a Román Orthodox Egyházzal: mégiscsak, a románok nem tartoznak sem a görögökhöz, sem a szlávokhoz. Azonban ez a Moszkvai Patriarchátus után második legnagyobb lélekszámú egyház teljesen támogatja az Összorthodox Zsinat megtartását.

Mégis milyen érveket hallhatunk a zsinat megtartásának ellenzőitől?

Minden egyháznak részt kell rajta vennie. Máskülönben ez nem „Összorthodox Zsinat”.

Ellenzői szerint a zsinat megtartásának egyik legnagyobb akadálya az, hogy az Összorthodox Zsinaton minden helyi egyház delegációjának részt kell vennie. Első pillantásra ez jogosnak tűnik. De vizsgáljuk meg mégis alaposabban ezt az érvelést. Az Összorthodox Zsinaton minden helyi egyháznak részt kell-e vennie, vagy pedig minden helyi egyházat vagy minden püspököt meg kell rá hívni? Mindenkit meghívtak az Amerikai Orthodox Egyház kivételével. Öten visszautasították a részvételt [végül csak négyen, mert a Szerb Egyház részt vesz a zsinaton – ford. megj.]. Ráadásul közülük négyen ragaszkodtak a „konszenzusos” döntéshozatalhoz, ami tulajdonképpen megfosztotta a zsinat résztvevőit annak lehetőségétől, hogy szabadon, zsinatilag kifejezzék esetleges egyet nem értésüket. Az Egyház nem felelhet azok helyett, akik nem akarnak eljönni a zsinatra, nem akarnak találkozni és nem akarják a felhalmozódott problémák élő megtárgyalását.

A grúz és a bolgár szinódusok arról szóló nyilatkozatainak fényében, miszerint az Egyház kánonjainak szigorú megtartására törekednek (és ezért nem jelennek meg a krétai zsinaton), nem lehet nem emlékeztetni a nagytiszteletű főpapokat a Laodíceai Zsinat 40. kánonjára: „Azok a püspökök, akiket zsinatra hívtak, ne vessék meg a meghívást, hanem menjenek el, és mondják el, vagy tanulékonyan hallgassák meg, ami egyházuknak és a többieknek javára szolgál. Aki az ilyen meghívást megveti, önmagát vádolja, hacsak valami különleges ok nem akadályozza a részvételét” [A kánon magyar fordítása: Az ókeresztény kor egyházfegyelme. Ford. Erdő Péter. 326. o. – ford. megj.]. Igaz persze, hogy az orthodox tradicionalisták rendkívül válogatósak a kánonok és hagyományok védelmében; szigorúak, amikor a más felekezetűekkel való kapcsolatokról van szó, és rendkívül erősen hajlanak az „oikonomiára” (maguk felé), amikor az Egyház egységéről, a zsinatokon való megjelenésről, a joghatóságok megsértéséről, a filetizmus eretnekségéről van szó.

Visszatérve a krétai zsinat el nem ismerése, „összorthodox” voltának el nem ismerése kérdéséhez és azon vágyhoz, hogy önmagukat és nyájukat e zsinat határozatain kívül állónak tekintsék… A történelem során az Egyház soha nem ragaszkodott ahhoz, hogy a zsinatokon a püspökök mindig 100 %-ban jelen legyenek. Az egyházatyák zsinati tárgyalásokat és a Szent Lélek segítségét akarták, nem pedig az összes egyet nem értő és elmenni nem akaró püspökök megjelenését. Az – egyetemes és helyi – zsinatok többségén elsősorban a Balkán-félsziget és Kis-Ázsia püspökei vettek részt, vagyis a Konstantinápolyi Patriarchátus területéről. A közel-keleti patriarchátusokat (Alexandria, Antiokhia, Jeruzsálem), valamint a Római Egyházat általában nagyon kis létszámú delegációk, gyakorlatilag elöljáróik apokrisziarioszai [„küldött”, képviselő – tisztség a római pápai udvarban és a bizánci birodalomban – ford. megj.]. A Grúz Egyház gyakorlatilag egyetlen bizánci zsinaton sem képviseltette magát (kivéve talán a Ferrara-Firenzei Zsinatot). Még akkor is, ha nem „delegációkként”, hanem az „egy püspök – egy szavazat” alapján szavaztak, senki nem tiltakozott, senki nem nyilatkozott Konstantinápoly „gonosz ambícióiról” és követeléseiről.

A főpapok (és néha egész helyi egyházak) nagy mértékű távolmaradását sem tekintették akadálynak a zsinat megtartása előtt, beleértve annak akár egyetemes zsinatként való elismerését is. A zsinatra mint az Egy Egyház püspökeinek gyűlésére, mint a viták és megbeszélések helyszínére, és mint a Szent Lélek működése és iránymutatása várásának helyére tekintettek.

Az Orthodox Egyház elismeri a 451-es Khlakédóni Zsinatot IV. Egyetemes Zsinatként, annak ellenére, hogy azon nem vett részt a kaukázusi egyházak hármasa (az örmény, a grúz és az albán – terméseztesen a Kaukázusi Albániáról, nem pedig a mai balkáni Albán Egyházról van szó) és annak ellenére, hogy e zsinat döntéseit nem ismerte el a korabeli Alexandriai Egyház. Egyébként a Khalkédóni Zsinat emlékének felidézése visszavezet minket egyes elöljárók és delegációk „meg nem jelenésének” problematikájához. 451-ben Dioszkorosz alexandriai pápát háromszor szólították fel, hogy jelenjen meg a zsinat előtt: amikor visszautasította, letaszították – nem mint „eretneket” (ilyennek nem tekintették a középbizánci korszakig), hanem mint az egyik fundamentális, egyházfegyelmi kánon megsértőjeként. Az Alexandriai Egyház tiltakozása jegyéül nem vett részt a zsinaton – a zsinatot mégis megtartották és, legalábbis, a keresztény világ nagy többsége Egyetemes Zsinatként fogadta el (a keleti szakadás tragédiájáról, a miafiziták és khalkedóniak sok évszázados megosztottságáról most sajnos nem beszélhetünk részletesen, ez túlságosan messzire vezetne minket a jelen cikk témájától).

Dioszkorosz pápa és egyes kortárs főpapok nyomatékos elutasítása, hogy részt vegyenek az Összorthodox Zsinaton, arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk a kérdésről: jogosult-e mondjuk öt (vagy hat, vagy hét, vagy tizenöt) elöljáró arra, hogy felszólítsák valamelyik testvérüket a zsinaton vagy szinóduson való részvételre, és ha ott nem jelenik meg, akkor letehetik-e székéből, vagy legalábbis a testvéri közösségen kívül lévőnek tekinthetik-e? Létezik-e legalább elvben a zsinati befolyásolás lehetősége az egyházi elöljárókra vagy szinódusokra? Nyilvánvalóan nem létezik. Ami újra megerősíti azt a tényt, hogy az Orthodox Egyház napjainkban az egymástól teljesen független helyi (néha – nemzeti) egyházak konföderációja, melyek egy hittanításban osztoznak és viszonylag hasonlóan (de egyáltalán nem azonosan) magyarázzák a szentségeket, kánonokat és a Szent Hagyományt.

A vöröstől a baltiig. Viták a kánoni területekről.

Az Összorthodox Zsinattal kapcsolatos június 13-i felszólalásában Hilarion Alfejev metropolita elsősorban azt tartotta szükségesnek felemlíteni, „miszerint egy sor helyi egyháznak problémái vannak a más egyházakkal való kapcsolataikban”. Néhány nappal a zsinat tervezett kezdete előtt már nem csupán Antiokhia és Jeruzsálem konfliktusáról van szó a katari közösséggel kapcsolatban és nem csupán a románok és szerbek konfliktusáról… Hilarion metropolita újra emlékeztetett Moszkva és Konstantinápoly Észtország miatti, már régóta ismert (és úgy tűnhetett, mára már elcsendesedett) konfliktusára és az Orosz és Román Egyházak hasonló konfliktusára Moldávia miatt, valamint az Amerikai Orthodox Egyház autokefalitásának elismerésére. Ez utóbbi egyébként saját maga szinódusi felhívásban nyilvánította ki az egyetemes patriarcha iránti támogatását és a 2016-os zsinat megtartásának szükségességét – annak ellenére, hogy nem vehet részt rajta. Úgyhogy a Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályának aggódása az amerikai autokefália elismerése kapcsán még nem jelenti azt, hogy az Amerikai Orthodox Egyház Moszkva felé orientálódna; inkább arról a tényről tanúskodik, hogy ez a nem mindenki által elismert helyi egyház igyekszik független álláspontot kialakítani, kiegyensúlyozott és baráti viszont fenntartani mind a Phanarral, mind Moszkvával és a jelen pillanatban inkább a zsinat megtartását szorgalmazza.

A területi konfliktusok kérdésének felemlegetése a Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályának vezetője részéről talán valóban a zsinatra irányuló legerőteljesebb veszély, mivel a megtartását gyakorlatilag az amúgy is széttöredezett Orthodoxia minden kánoni vitájának teljes rendezéséig elhalasztaná. Ahelyett, hogy az egyházak összegyűlnének és kidolgoznák az autokefalitásról és autonómiáról, a házasságról, a misszióról, az Orthodox Egyház és más keresztények viszonyáról szóló oly szükséges dokumentumokat, újra előtérbe kerülnének a területi viták: Moldávia, Észtország, Katar. Eközben a Moszkvai Patriarchátus nyilvánvalóan nem kívánja megvizsgálni saját egyházközségeinek amerikai és finnországi jelenléte; a Külföldi Orosz Orthodox Egyház amerikai egyházmegyéi; a Kubában (Moszkva kezdeményezésére) létesített párhuzamos hierarchia kérdéseit… Tulajdonképpen a Moszkvai Patriarchátus azon furcsa tendenciájának kérdését, hogy minden olyan területre kiterjessze kánoni hatalmát, ahol az Orosz Birodalom, a Szovjetunió vagy az Oroszországi Föderáció világi hatalma kiterjedt (a XVII-XXI. században ez a politika közvetlenül érintette Grúziát, Moldáviát, Ukrajnát és Észtországot, sőt még Nizzát is). Nyilvánvaló, hogy most az Egyházat arra akarják rávenni, hogy elnapolja a zsinatot és vesse bele magát a területi háborúk sorába, melyek során egyetlen joghatóság sem hajlandó lemondani egy talpalatnyi földről sem, egy maroknyi hívőről sem, még kevésbé a diptichonban betöltött helyéről, egy rég megszűnt egyházmegye címéről vagy egy látványos építészeti emlékről.

2016 Pünkösd. Hogyan tovább?

Arra a kérdésre, hogy mit tegyenek azok az egyházak, melyek részt akarnak venni a zsinaton, csak egy válasz létezik: a zsinatot meg kell tartani. Az, hogy a főpapok akár egy jelentős része is visszautasítja a zsinaton való részvételt, valóban nem akadálya a megtartásának, nem szabad megkötnie azokat, akik szeretnének találkozni, szeretnének tanúságot tenni az egységükről azok számára, akik kívánatosnak tartják a zsinati folyamatot és ezért várják a találkozást, nem csak testvéreikkel, hanem a Lélekkel is. Lehet, hogy ezt a zsinatot „Krétai Zsinatként” fogják ismerni. Bár megőrizheti (és nyilvánvalóan meg is fogja őrizni) korábbi nevét: Összorthodox Zsinat, nem azért, mert azon minden orthodox részt vett hanem azért, mert meghívták rá az összes orthodox egyházat. És azok mentek el, akik valóban részt akartak venni benne. Ez annak bizonysága lesz, hogy legalább a helyi egyházak egy része képes zsinatot tartani, kinyilvánítani törekvését az egység iránt, a felmerült problémák zsinati (nem pedig a „zsinatelőtti”, kulisszák mögötti) megoldására. Egyébként nem lenne értelmetlen mégiscsak helyet adni az Amerikai Orthodox Egyháznak is, a hiányzó főpapok helyett. És újra nyomatékosan felhívni az Antiokhiai Egyházat, felajánlva a Jeruzsálemmel kialakult konfliktus zsinati megtárgyalását. [A két közel-keleti patriarchátus megbékélésének teljesen elfogadható formája lehetne (akár csak átmenetileg is) az elöljárók „kettős” kommemorálása Katarban: előbb Őboldogsága X. János antiokhiai patriarhca, majd Őboldogsága III. Theophilosz jeruzsálemi patriarcha nevének említése. A katari közösség pedig megkaphatná a Jeruzsálemi Patriarchátus metochionjának státuszát az Antiokhiai Patriarchátus területén. ] És meghívót küldhetne mindazon orosz, szerb, bolgár és grúz püspöknek (valamint a klérusnak és papoknak), akik szeretnének elmenni a zsinatra – akár csak megfigyelői státusban is. Bár nyilvánvaló, hogy ez utóbbi javaslatok megmaradnak utópiának.

Ha tehát nem is látjuk meg „mindenki gyülekezetét”, de meghallhatjuk legalább a kilenc helyi egyház, legalább 250 püspök és kísérőik hangját a házasságról, a böjtről, a más keresztények iránti viszonyról, a „diaszpóráról”. A legfontosabb talán éppen az ún. orthodox „diaszpórát” érintő zsinati határozat lehet az amerikai, nyugat-európai és ausztráliai orthodox püspöki konferenciák megtartásáról. Ha a zsinat képes meggyőzni az „Új Világ” és Nyugat-Európa püspökeit e konferenciák megtartásáról, és hogy évente tartsanak két vagy három ülést, dolgozzanak ki közös programokat a „vitás” területekre a misszióval, a szociális szolgálattal, az oktatással és a kölcsönös segítséggel kapcsolatban: ez már hatalmas lépés lesz az orthodox egység felé.

Talán a következő alkalommal – három vagy öt év múlva – már nem csak kilenc, hanem tíz vagy tizenegy helyi egyház is jelen lesz: mindenkinek meg kell kapnia a meghívást a zsinaton való teljes értékű részvételre, annak kidolgozásában és előkészítésében való részvételre. Ez a határozottság, ez a nyilvánvaló törekvés a zsinatok megszervezésére és megtartására – lépésről lépésre – visszavezetheti a valódi „zsinatiságot” az Orthodoxia életébe.

Ahogy az Orthodox Egyház történelmi tapasztalata mutatja, nem lehet tovább hátrálni és halasztgatni. Sem néhány évre, sem egy évre, sem néhány hónapra. A helyi egyházak közötti skizmák és az orthodox népek közötti háborúk (a 2008-as orosz-grúz háború, a folytatódó háború Ukrajnában) túlságosan világos és rettenetes tanúbizonyságként szolgálnak arra, hogy az Orthodox Egyháznak napjainkban mint még soha szüksége van egysége visszaállítására és megerősítésére.

Következésképpen csak imádkozhatunk azokért, akikben volt elég bátorság és alázat, hogy Krétán összegyűljenek, és azért, hogy gyülekezetüket a Szent Lélek vezérelje. És reménykedhetünk abban, hogy Kréta további zsinatok sorának kezdete, vagy több ülésszakával hónapokra vagy évekre elhúzódó zsinat lesz (hasonlóan a trulloszi vagy a II. Vatikáni Zsinathoz). És hogy minden új ülésszakon, minden új zsinaton egyre szélesebb lesz a résztvevők köre, hogy végül e „zsinati megújulás” realitását minden helyi egyház elismerje.

Pneumatofóbia

Tehát 2016 Pünkösdjét megelőzően az Orthodox Egyház a megosztottság és a zsinati folyamat megértésének és megvalósításának abszolút képtelensége precedens nélküli példáját mutatta fel a világnak. Lényegében ez a harmadik és legsúlyosabb „zsinati bukás” az elmúlt negyedszázadban – azon negyedszázadban, ami a vasfüggöny és a kommunista terror bukása óta eltelt.

Kezdetben – 1990-ben – meghiúsult az egységes, zsinati dialógus az Orthodox Egyház és a Kelet khalkedón-előtti egyházai között. A döntő lépés előtt egyes helyi egyházak tiltakoztak, az egységes, aktív dialógus pedig időben és térben végtelenségig elhúzódó „kétoldalú konzultációk” sorozatára bomlott. [Figyelemre méltó például az a tény, hogy külön dialógus folyik az Orosz Orthodox Egyház és a Kopt Egyház között, mely tárgyalások Egyiptomban zajlanak, az orthodox Alexandriai Patriarchátus bármiféle részvétele nélkül. Képzeljünk el egy nagyszabású orthodox-katolikus teológiai fórumot vagy kétoldalú dialógust, mondjuk az egyetemes patriarcha (vagy más helyi egyház) szervezésében Oroszország területén a Moszkvai Patriarchátus részvétele nélkül. Az ilyen gyakorlat nyilvánvalóan nem annyira a dialógusról, mint a döbbenetes megosztottságról – nem annyira a miafiziták és khalkedoniták közötti – mintsem az úgymond „Egy” Orthodox Egyházon belüli megosztottságról tanúskodik.]

Később, 1994-ben kudarcba fulladt az amerikai orthodox püspökök kísérlete, hogy egységes szinódust hozzanak létre és nyíltan fellépjenek az észak-amerikai kontinens orthodox híveinek egysége mellett; a 29 (görög, antiokhiai, OCA, szerb, román, bolgár, valamint „konstantinápolyi” ukrán és ruszin) főpapok híres találkozójáról van szó a pennsylvaniai Legioneer-ben. Most, 2016 Pünkösdje előtt, még nagyobb mértékben, mint 1990-ben vagy 1994-ben, látjuk sok orthodox makacs ellenállását aziránt, hogy tanúságot tegyen az Egyház egységéről és – közös erőfeszítéssel – fenntartsa a valódi zsinati folyamatot. A „zsinatiság” és „egység” fogalmait a „konszenzus” és a „konfliktusok és ellentmondások hiánya” fogalmakkal cserélik fel. Az egyetemes patriarcha felhívását e nagy ünnepen tartandó közös liturgiára udvarias vagy durva elutasítással és a „pápizmus” vádjával fogadják.

A zsinat újbóli és újbóli elhalasztását javasló helyi egyházak álláspontját egy szóval „szinodofóbiának” nevezhetnénk. Vagy talán helyesebb lenne „pneumafóbiának” nevezni. Lényegében a „regionális”, geopolitikai „helyi” blokkokban való megmaradás… utáni vágyról van szó, vagyis bármi másról, csak ne kelljen összegyűlni Pünkösd napján, ne kelljen szabad véleménycsere formájában tárgyalni a Krisztusban való testéreikkel, ne kelljen gyülekezetüket „zsinatnak” nevezni…

Hiszen az Úr színe előtt az egész világnak bejelenteni, hogy Krisztus Egyházának püspökei zsinatra gyűlnek össze, ez azt jelenti, hogy önkéntelenül részvételre hívnak még egy „delegátust” – a Szent Lelket. Ez pedig kockázat, mivel a Lélek a szakadásokon és vitákon, szembenállásokon keresztül Önmagával ragadva, messze a „komfortzónán” kívülre vezetheti az egyházat… Látjuk a zsinati folyamat tagadását és az attól való valódi félelmet, különösképpen pedig a Szent Lélek lejövetelétől és részvételének lehetőségétől való félelmet. A Pneumafóbia – szomorú valóság az Orthodoxia jelentős része számára… Magától a zsinattól való félelem. Félelem a zsinaton való működésétől vagy éppen a hiányának megmutatkozásától… Magától a zsinattól való félelem.

Éppen ezért ezen a Pünkösdön az apostolok nem minden utóda gyűlt össze: a zsinat megtartása vagy legalább a közös liturgián való részvétel sokak számára erőt meghaladó feladatnak bizonyult. Csak az marad, hogy higgyünk a Szent Lélek működésében és jelenlétében, kérjük az Ő vezetését, imádkozzunk azokért, akik részt vesznek a Szent és Nagy Zsinaton, ahogy azokért is, akik nem lesznek jelen Krétán Pünkösd idei ünnepén.

A szerzőről:

Szergej Pavlovics Brjun – orosz történész, publicista. Számos tudományos és tudományos-népszerűsítő mű szerzője a Latin Kelet, a keresztes hadjáratok, a közel-keleti és bizánci történelem témájában. A kétkötetes „Rómaiak és frankok Antiokhiában, Szíriában és Kilikiában a XI-XIII. században. A latin és bizánci keresztények érintkezésének történetéhez a Kelet határain” c. monográfia szerzője (Moszkva, Maszka, 2015).

Forrás

Reklámok