Kommentár – Andrej Kurajev atya: „Mi az oka a nem-Zsinatnak?”

Kuraev_002[1]A lustaság és a becsületesség hiánya. A geopolitikának és akárkik intrikáinak nem sok.

Egyszerűen az „egyetemes orthodoxia” nem rendelkezik elegendő intellektuális becsülettel, becsületes önreflexióval.

Magasztos-kenetteljes kincstári szavak töltik el az agy azon térfogatát, amely arra hivatott, hogy gondolkodjon, ne pedig aranyozott bizánci vatta töltse ki azt.

Túl sok volt és most is túl sok az önmagunkról, státusunk és szolgálatunk nagyságáról és szentségéről és az Ősi Forrás iránti változatlan hűségünkről szóló rituális tanúbizonyság.

Felszentelésekor minden papnak esküt kell tennie, hogy hű marad a szabályzatokhoz és kánonokhoz, melyekről csupáncsak felületes megismerésük után jól tudja, hogy sem ő, sem pedig elöljárói nem fogják azokat megtartani a maguk teljességében. Minden prédikátor arról győzködi a hallgatóságot, hogy őrizzük az apostoli hagyományokat és rendelkezéseket, hogy egy jottányit sem engedtünk belőlük az évszázadok során, hogy semmit nem tettünk hozzájuk, nem fejlesztettük és saját fejünk szerint nem magyaráztuk azokat.

Ennek következtében, amikor egy egyházi vezető valóságos és komoly választás elé kerül, megzavarodik. Csak arra tanították, hogy engedelmeskedjen, másoljon és utánozzon. Senki nem tanította az önálló gondolkodás kultúrájára és arra, hogy választásait és döntéseit becsületes és egyenrangú vitában védje meg. Ha tanították is, akkor a templom falain kívül, világi egyetemen. De felvéve az egyházi rangot és hatalmat, hamar rájön, hogy egyszerűbb azt mondani: „nem adok áldást az ellenkezésre”, mintsem bonyolult és megalapozott érveket kigondolni.

Az embereket háromféle módon lehet meggyőzni arról, hogy éppen az általad választott úton haladjanak: 1) az érvek erejével, 2) a hatalom erejével, 3) a személyes példa erejével.

Az érvek erejét a mi főpapjaink elveszítették. A Nagy Zsinat előkészítésének 50 éve alatt kacsintva suttogják egymásnak: „személyesen nem vagyok ellene, de a nép nem érti meg, hiszen tudatlan”.

A hatalom erejét az összes patriarchátust magába foglaló Egyetlen Birodalom eltűntével veszítették el az orthodox püspökök. Azóta a helyi kiskirályok ugyan képesek „rendet tenni” egyik vagy másik helyi egyházban, de nem képesek egyetértésre kényszeríteni a külföldi nem-alattvalókat. A IV-V. században az orthodox főpapok örömmel ruházták fel oly sok egyházi jogosultsággal a bűnbánó Birodalmat, de annak eltűnése után kiderült, hogy az egyház önmagában nem képes megoldani globális problémáit, elveszítette az ehhez szükséges készségeit. Ahogy a földön fekvő beteg izomzata is elsorvad, úgy az orthodox egyháznak is elsorvadt az önálló problémamegoldó képessége a császár és annak rendőrsége nélkül.

A szimfónia bizánci elve azt jelentette, hogy elég csupán egyetlen embert meggyőzni arról, hogy mi az orthodoxia. Ez az ember a császár volt. Ezután már az ő ereje kényszerítette a népeket a birodalmi hittel való egyetértésre. Vagy a határon túlra való távozásra (igaz, a határok teljesen átjárhatók voltak).

Ma nem létezik ilyen egyetemes orthodox kormányzat. A nemzeti kormányzatok (még ha nem is muszlimok) nagyrészt azt mondják: nem fogunk beavatkozni egyházi problémáitokba.

Marad tehát a személyes példa ereje. Itt azonban szemmel látható a hatalmas deficit. Az emberek nem érzik, hogy legfelsőbb lelkipásztoraik olyannyira a Hagyomány emberei lennének, hogy annak intézői lehessenek. Szent Alekszij és Szergij megengedhették maguknak az egész Tipikon átírását – és elkerülték a szakadást és a vitákat. De a már egyáltalán nem szent Szentséges Nyikon [pátriárka, 17. század] kis javításait sem nézték el.

A katolikusok szintén ilyen helyzetben voltak. De az ő hitükben a római pontifex státusa független a személyének szimpatikus voltától. Ha dönt, akkor annak úgy kell lennie, az az Egyház és Isten hangja. Éppen a pápai tévedhetetlenség dogmájának 19. századi elfogadásával vált a katolikus világ irányíthatóvá és prognosztizálhatóan átalakulóvá. A feltétel nélküli diktatúra kihirdetése csupán a reform véghezvitelének eszköze volt.

Nálunk nem így van. A nép csak olyanoktól fogadja el a reformokat, akik saját életükkel és személyiségükkel mutatják meg, hogy előtte az Orthodoxia teljes mértékben megreformálta a saját személyüket, teljesen megtisztította azt az „óembertől”.

Megismétlem: éppen ez a nem-Zsinat oka. „Nincs emberem”.

Mivel pedig nem ilyen szellemi tekintéllyel rendelkező emberek gyűléséről van szó, a Zsinat nem képes semmit sem megváltoztatni.

A status-quo rögzítéséhez nincs szükség Zsinatra. Hogy úgymond, elnyikorogtunk valahogy a XXI. századig, most már tovább sántikálunk Isten segítségével. Az a Zsinat, aminek a hosszú évszázados hallgatás után nincs mit mondania, ami nem mer semmilyen döntést hozni, csak nevetség tárgya lehet.

Ha pedig a Zsinat valamit mégis meg merne változtatni a zsinati teremben lévő székek elhelyezési rendjén kívül (ezt nevezik „diptichonnak”), hogyan győzze meg az egész orthodox világot e változtatások „spirituálisan helyes” voltáról? Hát nem éltek és üdvözültek apáink is nélkülük?

Ezért az elöljárók saját gyengeségük tudatában készültek a zsinatra. Mindegyikük érezte, hogy legyenek bármennyire is értelmesek a megérett változások, bármennyire is segíthetnek bizonyos embereknek problémáik megoldásában (például megengedve a felekezetközi házasságokat), de az elöljárók számára csak még több problémát okoznak.

Ha pedig a Zsinat nem határozza el magát a reformokra, ha csupán azért gyűl össze, hogy önmagát „jelesre” értékelje, ha csupán tartalom nélküli „fényképezkedéssé” válik, akkor kinek és miért lenne rá szüksége?

Senkinek? Helytelen a válasz.

Az a helyzet, hogy a Zsinatra ebben a helyzetben is szükség van. Igaz, csak egy embernek: az egyetemes patriarchának. Számára fontos az a fénykép, melynek közepén és a többiek fölött ő áll. Ez a szükség olyannyira nyilvánvalóvá vált, hogy a többi egyház elöljárói egymás után utasították vissza, hogy egyszerűen háttért alkossanak a szelfijéhez.

Az egyetemes patriarchának sincs szüksége e Zsinat semmiféle határozatára. Számára a forma és a precedens a fontos. Korábban csak a császárok hívtak össze Egyetemes Zsinatokat. Most meg teheti ő. Tehát lehetséges most is egyetemes orthodox parlament. És már most tudható, hogy ki lesz ennek az állandó, nem választott és leválthatatlan elnöke.

Tehát, a csukotkai Diomid püspöknek befogták a száját, de lényegében nem válaszoltak neki. A főtisztelendő főpásztorok ordibálnak a szerzeteseikkel, de nem folytatnak velük komoly teológiai párbeszédet a vitás kérdésekről. Azok meg csak egyet ismételnek: az apostoli kánonok tiltják az eretnekekkel való együtt imádkozást…

Az akadémiákon még előfordul, hogy a professzorok arra késztetik a diákokat, hogy gondolkodjanak el az „eretnek” szó értelmén. E megnevezést a III. századi apostoli kánonok (az archaikus elnevezés ellenére ez a szöveg mégsem az apostoli korból, hanem a keresztény történelem harmadik századából származik) a korabeli gnosztikusokkal kapcsolatban említik. A gnosztikusok és a keresztény orthodoxia nézetei csupán kb. 10%-ban fedik egymást. De a katolikusok téziseinek 99%-a egyezik a mi orthodoxiánkkal. Biztos, hogy ha a harmadik századi atyák tudtak volna a katolikus „sajátosságok” egy százalékáról, ugyanazzal a szóval illetnék őket is, mint a gnosztikusokat és velük szemben is ugyanolyan karantén felállítására hívnának fel?

Ismert, hogy minél később válik ki egy eretnekség (hitfelekezet) az Orthodoxiából, annál több orthodoxiát visz magával. Hiszen az évszázadok során az orthodox hit mégiscsak kikristályosodik és a viták problémaköre változik. Ugyanígy, minél később különül el egy nyelv hordozóinak bizonyos csoportja az alapnépességtől, a valaha közös nyelv annál későbbi állapotát rögzíti önmagában.

[…]

Az akadémiákon néha beszélnek erről. De az egyházi oktatás alacsonyabb fokain és az igehirdetésekben nem. Ellenkezőleg, az egyházi igehirdetést és publicisztikát szokás a legkevésbé művelt hallgató színvonalához stilizálni. „A hívők nem értik meg!” Ez az igazodás másféle szociokulturális veszteségekhez és az egyházi elitek és az „egyszerű nép” világnézeti kettészakadásához vezet. Az a püspök vagy patriarcha, aki felfedi ezt a szakadást, azt kockáztatja, hogy egyházszakadást okoz.

Kell ez neki? Nem! Az állam ma nem segít. Neki és környezetének vannak érvei, de azok megértéséhez szükség van bizonyos kulturális-tudományos szintre. Világos, hogy még a legigazabb fizikai elméletet sem lehet bebizonyítani egy olyan embernek, aki nem rendelkezik a természettudományos műveltség és gondolkodás alapjaival. Ugyanígy a tudományos teológia is erőtlen egy olyan közönség előtt, ahol a legfőbb és egyetlen érv: „a sztarecek megjövendölték”.

és meg kell mondjam, hogy Kirill patriarcha kormányzatának ideje egyáltalán nem járult hozzá e kettészakadás leküzdéséhez. Ha összeállítjuk azon egyházi emberek listáját, akikkel szemben adminisztrációs hatalmát felhasználta, akkor kiderül, hogy a legtöbb leordítás és kirúgás éppen a népszerűsítő-kommunikátorok amúgy is szűk rétegét érintettek, azokat az embereket, akik megpróbálták lefordítani a magas tudományos teológiát az általános hétköznapi élet nyelvére. Elítélték Oszipov professzort, Georgij Mitrofánov atyának és Pjotr Mescserinov igumennek megtiltották a publicisztikát, elbocsájtották Szergej Csapnyint; eltávolították az egyházi térből Andrej Zubov professzort; az én történetem bizonyára szintén ismert az e szöveget olvasók előtt. Ugyanakkor második újjászületésüket élik a szélsőséges konzervatív kiadványok és weboldalak.

A zsinat befulladásának oka az ekkleziológiai igazság kimondásának és ismeretének nem akarása. Az örökké szent és örökké igaz Egyházról alkotott monofizita képzetek nem engedik meg annak földi fejlődése és torzulásai beismerését (a tudományos egyház-történeti kutatások határain kívül).

Igen, az Egyház változik a történelme során. Igen, nem mindig a jobb irányban. Igen, a kánonok csupán az Egyház ikonjai, az Egyház elképzelése önmgaáról, de sohasem életének valósága és hétköznapi létének programja. Igen, a változó kulturális és politikai kontextus jelen volt a régi korok egyházi döntéseiben is. A régi korok határozatai mindenkori alkalmazhatóságának előfeltevése megbénítja napjaink egyházi életét.

Kezdetben a zsinati megtárgyalásra szánt témák nagyon komolyak voltak. 1961-ben a Rodosz-szigetén tartott az Első Összorthodox Tanácskozáson 120 témát vetettek fel. És a rá adott válaszok is nagyon komolyak voltak.

Vö:

Митрополит Никодим и всеправославное единство [Nyikodim metropolita és az összorthodox egység]. СПб., 2008.

Скобей Г. На пути к Святому и Великому Собору Восточной Православной Церкви [A Keleti Orthodox Egyház Szent és Nagy Zsinatához vezető úton] // ЖМП 1972, № 4.

Nagyon hamar megkezdődött azonban mind a Zsinat előkészítésének, mind pedig a megmaradó határozattervezeteinek elsorvadása. (Vö. Г.Н. Скобей. Межправославное сотрудничество в подготовке Святого и Великого Собора Восточной Православной Церкви [Összorthodox együttműködés a Keleti Orthodox Egyház Szent és Nagy Zsinatának előkészítése során]// «Церковь и время» (№ 2, 2002 г.).

Eltűntek vagy tartalmatlanná váltak a hívek számára fontos témák, és csupán azok maradtak meg, melyek egymás közötti viszonyaikat tisztázó voltuk miatt a patriarchák számára érdekesek.

A Zsinat akkor nullázta le önmagát, amikor visszautasították egy mai kánonjogi gyűjtemény kiadását és a Zsinat ehhez való jogának megalapozását. Az egyházi élet számos nehézsége éppen azért alakult ki, mert bizonyos kánonok és szabályzati rendelkezések szó szerinti formájukban alkalmazhatatlanok az emberek életére. A gyakorlat pedig azt mutatja, hogy e kánonok nevében az emberekre gyakorolt nyomás a családok lerombolásához és az embereknek az Egyházból való távozásához vezet.

E feszültségnek megszüntetése az emberek megváltoztatása és a szentségre kényszerítésük útján irreális.

Ugyanígy kétes az emberek sokaságának frusztrációban tartása. Túl sok „atyai hagyomány”, tekintélyi alapú és tiltó szabály gyűlt fel. A hosszú évszázadok ezen túlcsorduló nyomását csak úgy lehetséges enyhíteni, ha az egyházi hatalom csúcsán mondják ki: „túlzásba estünk”.

De a hétköznapi igehirdetésekben és felszentelési eskükben a kánonokat változatlanoknak és megváltoztathatatlanoknak hirdetik, a Nagy Zsinat pedig lemondott arról, hogy kánonjogilag alátámassza saját jogosultságát a kánonok és szabályzatok felülvizsgálatára. Ez azt jelenti, hogy bármilyen döntését éppen ezen kánonokból vett idézetekkel azonnal kétségbe lehet vonni. Hogy mindenkinek kedvére tegyenek, hogy „ne okozzanak zavarokat és szakadásokat a nép között”, úgy döntöttek, hogy csupán a hívek által ismerős frázisok gyűjteményének ismétlésére korlátozzák tevékenységüket.

Az Antiokhiai Egyház Szinódusa javasolta, hogy halasszák el a Zsinatot, mivel „levették a napirendről az egyházi naptár és a Húsvét ünneplése dátumának kérdését, annak ellenére, hogy az aktuális az Antiokhiai Egyház orthodox nyája számára, amely az Ortghodox Egyház teljességétől lelkipásztori állásfoglalást vár e problémában”.

Az Antiokhiai Egyház egyházközségeinek többsége a végtelen libanoni és általában közel-keleti háborúk következtében nyugati szórványban él. (Még Kirill patriarcha is 2016. februári dél-amerikai látogatása során a brazíliai San Paulo-ban nem az orosz templomban, hanem a hatalmas antiokhiai székesegyházban szolgált). Ezért talán ez a „legliberálisabb” az orthodox patriarchátusok között. Vagyis Antiokhia számára a Zsinat éppen a lehetséges változások miatt volt érdekes. De ilyen nem lesz. Akkor minek gyűljünk össze?

A zsinati határozatok tervezeteinek 2016. januári nyilvánosságra hozatala megmutatta, hogy nem lesznek komoly döntések. Ha pedig így van, akkor az egyházak számára két dolog vált nyilvánvalóvá:

1. Ha lemondtunk a komoly vitákról, akkor beszéljünk az apróságokról: a zsinat szabályzatáról, a költségvetésről és a székek elhelyezkedéséről (ez motiválta a Bolgár Egyház elutasítását);

2. Érdemes-e ilyen kidolgozatlan határozatok miatt kiélezni a vitákat az egyes egyházakon belüli fundamentalistákkal és okot adni a patriarchák kritikájára?

Jelenlegi formájában erre a határozatlan és semmiről nem döntő gyűlésre csak az egyetemes patriarchának van szüksége. És talán a Bizánci Birodalom fantomfájdalmával élő görögök számára. Ahogy Alexander Schmemann atya mondta, úgy tűnik, a görögök még mindig nem tudják, hogy Konstantinápoly elesett. Ha azonban a Bizánci Birodalmat nem lehet a valóságban visszaállítani, akkor megpróbálkozhatunk annak egyházi „virtuális-valóságban” való visszaállításával.

Ha a Zsinatra nem mennek el a szlávok (oroszok, ukránok, bolgárok, szerbek), a grúzok és az arabok (Antiokhiai Patriarchátus), akkor csak a rómaiak maradnak: a görögök és a románok (ők szintén rómaiaknak nevezik magukat). Nincs semmi baj: ez pont megközelíti a bizánci határokat. A görög nemzeti érzést teljesen kielégíti: a barbárok úgymond megmutatták barbárságukat és hogy képtelenek a mi kulturális és szellemi görögségünk értékelésére. Minek a döntés, amikor van demonstrálás? Ha létezik a pánhellén egység nagy eszméje győzelmének látványos fényképe? A szelfi nagyszerűen sikerült. Menjünk haza.

Végül a Zsinat, melyet az „Orthodoxia Győzelmének” PR-képeként gondoltak el, mezítelenségünk szégyenteljes demonstrációjává vált: sem egység, sem teológiai tartalom, sem a problémák meglátásához, azok elismeréséhez és megoldásához szükséges bátorság. Ez nem a diplomácia és publicisztika kérdése.

Az Összorthodox Zsinat kudarca teológiai szintű kérdés. Kik vagyunk?

Forrás

Advertisements