Az Orthodoxia és a keresztény hitfelekezetek

Fejezet Szergij Bulgakov atya “Az Orthodoxia” c. könyvéből.

Az elmondottak alapján megállapítható, miként viszonyul az Orthodoxia a más keresztény hitvallások iránt. Mindenekelőtt, az Orthodoxia igaz Egyháznak tudja magát, mely rendelkezik az egyházi igazság Szent Lélekben való teljességével és tisztaságával. Ebből ered az alapviszonyulása a más felekezetek mint – közvetlenül vagy közvetve – az egyházi egységtől elszakadtak iránt, Csak egy valamire törekedhet: hogy az egész világ eljusson az orthodox hithez, hogy minden hitfelekezet végül az egyetemes Orthodoxia egyetlen áramlatába csatlakozzon. Ez nem a prozelitizmus vagy az imperializmus szelleme, hanem a dolgoknak a logikája, mivel az igazság egy, és nem mérhető féligazságokkal. Ez nem jelent gőgös felsőbbrendűséget sem, mivel nem érdemei szerint bízatott rá az igazság védelme, hanem a kiválasztottság szerint, és ahogy a választott nép történelme, úgy az Orthodoxia történelme is nagyon jól megmutatja, hogy mennyire kevéssé méltók e védelmezők. De az igazság kérlelhetetlen és hajlíthatatlan és nem viseli el a kompromisszumokat. Hogyan értsük azonban az egész keresztény világ orthodoxxá válását? Elsősorban egy meghatározott egyházi szervezetbe való belépést, az egyházi imperializmus hódítását jelentené, ahogy ez elkerülhetetlen a Római Katolikus Egyház esetében? Azonban az Orthodoxiában nem is létezik ilyen egységes egyházszervezet, amihez csatlakozni lehetne, mivel az az egymással kapcsolatban álló autokefál helyi egyházak rendszerét jelenti. Magától értetődik, hogy mindig is voltak és lesznek az Orthodoxiához való egyedi megtérések egyik vagy másik helyi egyházba való belépés által, de ez nem oldja meg az egyházi közösségek vagy felekezetek kölcsönös viszonyának kérdését. Ez utóbbit csak úgy lehetne megoldani, hogy ezek a közösségek, megőrizve saját történelmi, nemzeti és helyi vonásaikat, a tanításban és az életben közeledve az Orthodoxiához, képesek lennének bekapcsolódni az Egyetemes Egyház egységébe annak egyik autonóm vagy autokefál egyházaként. Ez az Orthodoxiához való külsődleges csatlakozás feltételezi természetesen az erre irányuló belső elmozdulás meglétét is. Ezen elmozdulás alapja pedig az, hogy az egyházi közösségek, bármennyire is eltávolodtak egymástól egyházi útjuk során, az egyetemes hagyomány jelentős részét őrzik magukban, következésképpen, részesei az Orthodoxiának. Mind hordozzák magukban az Orthodoxia magvát. Az Orthodoxiának az Egyetemes Egyházban élő ezen szelleme Isten szemében nyilvánvalóbb, mint az emberek szemében, mindenek előtt azért, mert minden, a szent keresztségben részesült keresztény lényege szerint keresztény, következésképpen orhtodox, hiszen az Orthodoxia mintegy az egyház udvaraként a széles külső kört, valamint a szűk kört: a templomot és a szentek szentjét is magába foglalja. Az Orthodoxia nem törekszik az alárendelésre, hanem a tanításra, de emberi erőfeszítések nélkül közvetlenül Istennek az Egyházban élő Lelke tanít. E pontban gyökeres különbség létezik a római katolicizmus és az egyetemes Orthodoxia között. Az első számára az egyesülés mindenek előtt a pápa egész keresztény világra („omnis creatura”) kiterjedő hatalmának való alárendelődés. Az Orthodoxia számára egyáltalán nem létezik a külső alárendelődés kérdése, és ha fel is merül, akkor vagy az egyetemes egységbe újonnan belépő közösség kánoni berendezkedésének megoldása kérdéseként, vagy pedig valamelyik helyi Egyház hatalmi igényeinek következményeként, amire azonban kevés példát találunk a történelem során. Ezért az „egyházak egyesülésének” eszméje, ahogy az ma korunk emberisége előtt megjelenik, pont abban az esetben valósul meg teljes mértékben, ha az Orthodoxiába való belépésük nem a közös örökség minimumán, hanem maximumán történik. Azon elvont minimum kiemelése, amellyel minden egyházi közösség egyetért, természetesen nem tud elvezetni az egységhez, bár jelentheti az első lépést az ehhez vezető úton. Csak a hittanításban és az abból fakadó életben való maximális közeledés képes elvezetni a keresztény világot a valóságos egységhez. De ez a maximum az Orthodoxia. Ez nem lehet valamiféle kompromisszumos ötvözet, valamiféle sajátos vallási eszperantó. Még kevésbé lehet közömbösség a dogmatikai kérdések iránt. Nem lehet valami újítás az egyháztörténelemben, már csak azért sem, mert ebben az esetben az Egyház egész megelőző élete hibának, félreértésnek, valótlanságnak bizonyulna. Az Orthodoxia belső út és belső szükségszerűség az Egyetemes Egyház számára az egység felé vezető úton, mivel csak benne, mint igazságban, találhatják meg a keresztény felekezetek egyes kérdéseiknek kielégítő és végső válaszát. Az Orthodoxia egyáltalán nem hitfelekezet, abban az értelemben, hogy a hitfelekezetek egyike lenne – ilyenné a történelem teszi, a szakadás következménye, – hanem maga az igazságban lévő Egyház; hozzá tehetnénk, hogy csupán hitfelekezetté válva nem mutatja meg magát teljes egyetemes erejében és dicsőségében, hanem mintegy a katakombákban rejtőzködik. Az egyetemes orthodoxia visszaállásának ez a folyamata a szemünk láttára feltartóztathatatlanul folyik önmagától a világban, annak mértékében, ahogy megszűnik a szektáns elkülönülés felé való törekvés, és annak mértékében, ahogy az egyetemes szellem legyőzi a szektás farizeizmust. Ez egyáltalán nem az Orthodoxia prozelitizmusának erejéből történik, ami egyáltalán nem található meg benne, és amelyhez napjaink történelmi orthodoxiájában talán megfelelő erő sem létezik. Nem az emberek, hanem Isten Lelke – talán még az emberi gyengeség és korlátoltság ellenére is – vezeti a népeket az Orthodoxia felé. Mi valójában a mai keresztény világ szellemi életének alapjelensége? A törekvés az Egyetemes Egyház, az általános egység felé. De ez az egység csak két úton valósulhat meg: az orthodox zsinatiság vagy a katolikus egyházi monarchia autoriter hatalma útján. Bizonyossággal mondhatjuk azonban, hogy bármiféle részleges sikereket és hódításokat érne is el a katolicizmus a jelenben és a közeljövőben (melyek egyébként a kelet alacsony kultúrájú népei között nem csak vallási motívumokkal, hanem a katolicizmus kulturális fölényével is magyarázhatók), mondhatjuk, hogy a keresztény világ alávetése a pápizmusnak korunkban reménytelen feladat, és csak mint a szellemi reakció és hanyatlás jelenségeként válhat megvalósíthatóvá. A világ nem lesz katolikus, hanem ellenkezőleg, azt figyelhetjük meg, hogy a katolicizmus mint pápizmus egyre inkább izolálódik a keresztény világban (ami különösen látható lett a laussanne-i konferencia és XI. Pius Mortalium animos enciklikája után).

Azonban maga a katolicizmus nem csupán a pápizmus és egyáltalán nem merül ki abban. Sőt, mondhatjuk fordítva, hogy a vatikáni monarchia inkább kagylóhéj vagy külső burok, mely alatt egyházi test él. És bármilyen mélyre is hatolt a testbe az etatizmus, a juridizmus és általában a pápizmus mérge, különösen az újabb korban, az Egyház élő organizmusa változatlanul kitermeli az ellenmérgeket is. Magában a katolicizmusban, a győzedelmes pápaság mellett (egyelőre, míg e győzelmet nem váltják fel újabb vereségek a történelemben) a felszín alatt él az Egyetemes Egyház másfajta, zsinati tudata, amely természetesen törekszik egy másfajta belső egység felé. Erről tanúskodik mindenek előtt a katolicizmusban jelen lévő minden élő szentség, amely természetesen nem a pápizmusból fakad, hanem attól függetlenül, vagy néha annak ellenére. Erről tanúskodnak a katolicizmusban meglévő olyan tisztán vallási mozgalmak is, mint a bencések liturgikus mozgalma <…>. Összességében az Óegyház szelleméből sok minden élő itt nem tud külsőleg megmutatkozni a mindent megbéklyózó diszciplína  következtében. Mindez jóval nyilvánvalóbban látszik a protestáns világban. Stockholm és Lausanne – e két név elégségesen szimbolizálja a keresztény világban az egység felé irányuló megkezdődött törekvést és már hozza gyümölcseit. De a keresztény közösségek saját egyházi örökségüknek lényegi számbavételére és felülvizsgálatára irányuló mozgalom feltartóztathatatlanul, a dolgok ereje folytán az egyházi hagyományban való elmélyüléshez, az Orthodoxiához való kezdetben alig észlelhető visszatéréshez vezet. Ez azonban már észlelhető a protestáns világ elöljáró mozgalmában, amely „Hochkirchliche Bewegung”-nak nevezi magát. Itt az egyházi hagyomány teljességének visszaállítására való törekvésen keresztül, a középkori katolicizmusnak a pápaság rendszerével kapcsolatos eltorzulásától való megszabadulás által már jelentős közeledés történt az Orthodoxia irányában, bár, természetesen, a döntő lépés, ami talán még nincs olyan közel, a kegyelmi papság apostoli folytonosságának az orthodox hierarchia általi visszaállítása lenne. Külön helye van e mozgalomban az episzkopális egyháznak – az anglikánnak, az amerikainak és más országokban. Nem érintve az anglikán szentelések valóságosságát, aminek nincs dogmatikai, csak kánoni jelentősége, és ebben az értelemben az Orthodoxia számára elfogadhatóan csak egy megfelelő tekintélyű egyházi hatalom által oldható meg, az episzkopális egyház áll a legközelebb az Orthodoxiához a protestáns világban és szüntelen ebben az irányban, a protestantizmusból az orthodoxia irányába fejlődik. Az anglikanizmusban meglévő különféle tendenciák megléte mellett egyre nagyobb jelentősége van az ún. anglo-katolikusok mozgalmának, akik szüntelen haladnak az ősi hagyomány visszaállítása felé és ezen keresztül eljutnak az Orthodoxiához (e közeledés előfutárai az angol-orosz diákkonferenciák, melyeket az elmúlt években az angol és orosz keresztény diákmozgalom szervezett). Remélhetjük, hogy az Orthodoxia és az anglo-amerikai episzkopális egyházak egyesülése már nem annyira a távoli jövő ügye, és hogy ez fordulatot fog jelenteni az elveszetett egyházi egység visszaállításának, „kelet és nyugat békéjének” történetében.

Az Orthodox Egyház a katolicizmustól eltérően* részt vesz napjaink felekezetközi „ökumenikus” mozgalmában. Miért van ilyen különbség a hozzá való viszonyulásban a megosztott egyház két része között? Az Orthodoxia részvétele e mozgalomban természetesen nem jelentheti azt, hogy az bármiről is lemondhatna a saját hagyományából vagy kompromisszumot köthetne, vagy felülvizsgálná azt (bár a más felekezetűekkel való kapcsolat magát az Orthodoxiát is segíti a teljesebb és szélesebb megértésben). Az Orthodoxia itt az igazságról való tanúbizonyságért van jelen. Bár a konferenciák nem zsinatok, de mégis az ahhoz vezető megelőző lépcsőfokok, és nincs ok arra, hogy az Orthodoxia kitérjen előlük. Ellenkezőleg, az egyházi szeretet azt parancsolja, hogy tegyünk tanúbizonyságot a hitünkről, hogy, az apostol szavai szerint, „mindenkinek mindene legyünk” (1Kor. 9, 22), azért, hogy némelyeket megmentsünk. Az Orthodoxia nem zárkózik el a pápaság falával az egész keresztény világtól. A katolikusok számára az együttlét lehetőségét a pápai hatalom előzetes elismerése (vagy legalábbis ezen elismerés lehetőségének megengedése) jelenti, de ez az akadály teljesen hiányzik az Orhtodoxia esetében, amely ezért úgy, hogy önmaga marad, képes az egész keresztény világgal való teljesen szabad és őszinte kapcsolatra. Azonban ennek során nem az emberi erőfeszítésekben, nem az Orthodoxia egyes képviselőinek missziós buzgalmában reménykedik, hanem Istennek az Egyházban élő és a népeket az egyházi egységre vezető Lelke erejében. Ez az egység csak az Orthodoxiában található meg. A népek még keresik az orthodoxiát, és gyakran nem is tudva róla, megtalálják azt, mert mondva van: aki keres, talál.

* Amikor Szergij Bulgakov megírta az „Orthodoxia” c. könyvét, a római katolicizmus még elzárkózott az ökumenikus mozgalomban való részvételtől, ami egy orthodox kezdeményezésre létrejött egységtörekvésnek indult a XIX. század végén – XX. század elején.

A fenti írás egy fejezet Szergij Bulgakov atya “Az Orthodoxia. Vázlatok az Orthodox Egyház tanításáról” (Булгаков С., прот. Православие. Очерки учения Православной Церкви.) Párizs, 1965. YMCA-PRESS. 391-399. Oroszul online itt vagy itt olvasható/letölthető.

Ford. KM.

Advertisements