Szergij Bulgakov atya: “Jákob kútjánál” – A szamariai asszony vasárnapján

MXNtOwoLfKc[1].jpgItt állunk most mi is Jákob kútjánál és beszélgetünk a hitről és Krisztusról kérdezünk, hogy hol és hogyan kell hódolni az Úrnak. És most is mi, „zsidók”, tudjuk, mi előtt hódolunk, hiszen az üdvösség a zsidóktól van” (nulla salus extra ecclesiam). De az Úr most is feltárja magát a szamariai asszony előtt és mindenkit a lélekben és igazságban való hódolatra hív. Az egyedül üdvözítő egyház kemény és rugalmatlan, kérlelhetetlen institucionalizmusa szembekerül a lélekben való szolgálattal, Aki „ott fúj, ahol akar, hallod zúgását, de nem tudod honnan jön és hová megy” (Jn. 3, 8). Az Egyház és az egyházak között nem csak kölcsönös kizárási viszony, de kölcsönös összefonodás is létezik. Az Egyház kerítésén túl nem pusztaság van, hanem folytatódik a keresztény világ, amely mindenképpen rendelkezik egyházisággal, de az Egyházon kívül. Ez a tudás, ami kétségtelenül jellemző a kereszténységre, többek között az Orthodoxiára (ahogy a katolicizmusra is), közvetlen kinyilatkoztatás az Egyház lényegi egységéről, ami egyidőben adottság és feladat, tény és posztulátum is. Egyetlen történelmi egyház sem zárkózhat be önmagába olyannyira, hogy ne ismerje, és ne érezze a keresztény világot a határain túl, vagy pedig ez az érzéketlenség saját betegségét vagy legalábbis korlátoltságát jelenti. Az egységre törekvés felhívása az egyházi öntudat mélyéből fakad, és még a legmegátalkodottabb eretnekségeknek vagy szakadároknak is csak az Egyház életében van helyük: a pogányok és más vallásúak számunkra nem eretnekek és nem szakadárok. Sokféleképpen elképzelhetjük az egyházi egységhez vezető utat, de már maga ez a cél feltételezi még az egyesülés előtti egység meglétét. Az Egyház egy, ahogy egy az élet Krisztusban a Szent Lélek által, csakhogy az ezen egységben való részvételnek fokozatai és különböző mélységei vannak. A történelem és a szomorú jelen jobban ismeri a kapcsolatok első oldalát, a kölcsönös szembenállást. Hiszen nem csak az „eretnekeknél” és a „skizmatikusoknál” (amilyeneknek természetesen senki nem ismeri el magát, úgyhogy ezt a  minősítést mindig csak harmadik személyben alkalmazzák) virágzik a skizma és az eretnekség (vagyis megosztottság) szelleme. A szakadásra törekvés az a gonosz géniusz, ami kettészakította előbb a nyugati és keleti világot, és tovább folytatja rossz munkálkodását… Ez él néha az olyan főpapokban (és világiakban is), akik önmagukat az Orthodoxia legbuzgóbb védelmezőiként tisztelik, azonban rájuk vonatkoznak Krisztus szavai: Nem tudjátok, milyen szellem van bennetek.” De kihunyhat-e bennünk akár csak egy pillanatra is saját egyházi igaz voltunk, és következésképpen a más felekezetűek, másképp gondolkodók igaztalanságának tudata? És nem lenne-e ez a maga részéről a kihűlés, a kishitűség, az igazság megvallásától elrejtőzni akaró, és ha kell, az érte való szenvedéseket vállalni nem akaró eklektikus széplelkűség bűne? Éppen ezért a vonzásban és taszításban, az egységben és megosztottságban, az (egyházi) szeretetben és (szintén egyházi) nem szeretetben az egyháziság sajátos dialektikájával rendelkezünk, melyben összefonódik a tézis és az antitézis, méghozzá minél inkább megfeszül az egyik, annál inkább kiéleződik a másik. Az egyházi egységet kereső „ökumenikus” egyháziság útját egyidőben követi a hitfelekezeti különbözőségek tudatosítása és kiéleződése, de egyúttal saját egységünk növekvő tudatosítása is. Az „ökumenizmus” önmagában az ilyen egység tapasztalata, a róla való új kinyilatkoztatás. Úgy tűnik, mintha ezen igenből és nemből, tézisből és antitézisből nem lenne kiút, ami feloldaná és meghaladná, nem pedig megszüntetné vagy megerőszakolná ezt az antinómiát. De Isten Lelke, a Szent Lélek kegyelme valóban képes egyfajta új szintézisben feloldani ezt az ellentmondást: nem megalkuváson vagy kompromisszumon, hanem az új ihletettségen keresztül, amire vágyakozunk.

Részlet Szergij Bulgakov atya, „Jákob kútjánál” (Jn. 4, 23), „A megosztott egyház hitben, imában és szentségekben való reális egységéről” c. írásából. Párizs, 1933.

220px-Nesterov_Florensky_Bulgakov[1]

Nyeszterov: Pavel Florenszkij atya és Szergij Bulgakov

Szergij Bulgakov atya (1871. Július 16/28, Livni, Orosz Birodalom – 1944. július 13. Párizs) – orosz filozófus, teológus, orthodox pap, közgazdász. Papi családban született. A livni egyházi iskolában tanult, majd elvégezte az Orlovi Teológiai Szemináriumot és a jelci klasszikus gimnázium két osztályát. Fiatal korában vonzódott a marxizmushoz, találkozott Karl Kautsky-val, August Bebellel, Victor Adlerrel, Georgij Plehanovval. 1894-ben elvégezte a Moszkvai Egyetem Jogi Karát, majd a Moszkvai Császári Technikai Intézet politikai gazdaságtan tanára lett. 1898-ban megházasodott. Kétéves ösztöndíjjal Németországba utazott. Bulgakov itteni tudományos munkásságának eredménye lett kétkötetes disszertációs munkája, a „Kapitalizmus és a földművelés”, amit 1901-ben védett meg a Moszkvai Egyetemen. Ezután a Kijevi Politechniaki Intézet politikai gazdaságtan tanszékének professzora lett. Kant filozófiájának hatására fordult az idealizmus, a jó és a szépség értékei történelmi szerepének tudatosítása felé. Bulgakov filozófiai fejlődésének egyes szakaszai a „Marxizmustól az idealizmusig” c. gyűjteményes kötet tíz tanulmányában tárul fel (1903). 1906-ban a II. Állami Duma képviselőjévé választják mint „pártonkívüli keresztény szocialistát”. Az ezt követő évek Bulgakov legaktívabb társadalmi tevékenységének és filozófiai publicisztikai tevékenységének korszaka. Számos írása jelenik meg a kor vallás-filozófiai megújulását megjelenítő folyóiratokban („Új út”, „Az élet kérdései”) és gyűjteményes kötetekben („A vallási kérdései”, „Vlagyimir Szolovjevről”, „Lev Tolsztoj vallásáról”). Publikált a híres „Vechi” („Korszakhatár”) kötetben (1909). Munkássága ebben az időben egyre inkább a vallás és kultúra témái felé fordul. Az orthodox-egyházi világnézethez való visszatérés folyamata már a forradalmi időkben következik be. 1918-ban pappá szentelik. Ettől fogva Szergij Bulgakov atya jelentős személyiségévé válik a kor egyházi életének. Aktívan részt vesz az Orthodox Egyház Összoroszországi Helyi Zsinatának munkájában (1917-1918), melyen szorosan együttműködik Szent Tyihon patriarchával. Az októberi forradalmat kétségtelenül negatívan fogadta, és Vlagyimir Szolovjov „Három beszélgetés” c. művének stílusában és szellemében írt, „Az istenek lakomája” c. dialógusaival reagált rá (1918, 1991). A polgárháború idején a Krímben tartózkodott. Ekkor több filozófiai művet írt („A név filozófiája”, 1920, 1953; „A filozófia tragédiája”, 1920, 1928), melyekben felülvizsgálta a kereszténység filozófiájának és dogmatikájának viszonyáról alkotott nézeteit és arra a következtetésre jutott, hogy a keresztény szemlélődés kizárólag a dogmatikai teológia formájában fejeződhet ki torzulás nélkül. 1922-ben Szergij atya felkerült arra a Lenin kezdeményezésére a GPU (titkosszolgálat) által összeállított listára, mely a tudomány és kultúra külföldre száműzendő személyiségeinek neveit tartalmazta. 1922-ben Krímből Konstantinápolyba ment, majd Prágába költözött. Itt 1923. májusától az Orosz Tudományos Intézet Jogi Karán az egyházjog és a teológia professzora lett. 1925-ben Párizsba költözött, ahol az ő aktív részvételével jön létre a Szent Szergij Teológiai Intézet, melynek haláláig tanára marad. A dogmatika professzoraként „ószövetségi Szent Írást” és „dogmatikai teológiát” oktatott. Szergij atya nagy figyelmet fordított az orosz emigráns ifjúság nevelésére, melyben központi szerepe volt az Orosz

S_N_Bulgakov[1].jpg

Szergij Bulgakov atya

Keresztény Diákmozgalomnak. Szergij Bulgakov volt e szervezet egyik fő alapítója. Részt vett a Diákmozgalom első přerovi (Csehszlovákia) konferenciáján és haláláig a mozgalom tagjainak fáradhatatlan tanítója és segítője maradt. 1930-ig számos ökumenikus kezdeményezésben vett részt, az orthodox ökumenikus mozgalom egyik fontos személyisége és szellemi vezetője volt. 1934-ben hosszú körutazást tett az USA-ban. A legperspektivikusabb ökumenikus együttműködés az Anglikán Egyházzal alakult ki. 1927 végén – 1928 elején tartották az angol-orosz vallási konferenciát, melynek eredményeként megalakult a Szent Alban és Szent Szergij Társaság. 1939-ben gégerákot fedeztek fel nála. Megműtötték, ami azzal fenyegetett, hogy többé nem tud beszélni, szolgálni, előadásokat tartani. Azonban „hatalmas akaraterővel megtanult hangszálak nélkül beszélni (bár nem különösen érthetően). A Nagyboldogasszony kápolnában tartotta a korai Liturgiát (erre odaadó lelki gyermekei jártak), továbbra is tartott előadásokat a dogmatikai teológia témájában, folytatta lelkipásztori munkásságát és írta műveit”. A Második Világháború kitörése még inkább korlátozta tevékenységét. Azonban életének utolsó napjaiig folytatta templomi szolgálatát. Munkássága rendkívül nagy jelentőségű. 1944. június 5-ről 6-ra virradó éjjel agyvérzést kapott, ami után 40 napig nem volt tudatánál. Ágyánál négy lelki gyermeke virrasztott. Szergij Bulgakov protoijerej 1944. július 13-án, a Tizenkét Apostol főünnepén hunyt el.

Ford. KM

Advertisements