„KIVIRÁGZOTT A PUSZTASÁG” – AZ IMÁDSÁG LILIOMVIRÁGAI (3)

Kiprian (Kern) archimandrita (1. rész / 2. rész)

*   *   *

10410908_806817786029055_7818715556182891850_n[1]

Damaszkuszi Szent János ábrázolása a ráckevei Nagyboldogasszony templomban

Ezután szerényen és alázatosan lép elénk egy másik hatalmas művész, az igaz hit oszlopa, Damaszkuszi Szent János. Jelentőségével sokakat elhomályosító személy ő. Ő az, akit az Egyház Dávidhoz hasonlít, „az igaz hitnek oktatója”, „a vallásosság és tisztaság tanítója”, „a mindenség világítója” (1), aki szent dalaiban megörvendeztette az igazhitű Egyházat. (2)

Ecclesiae Sanctae lumen – ahogy a latin egyházi költészet mondja. Kozmaszhoz hasonlóan ő is elvonult a világból és annak csábításaitól, Istennek kölcsönözve, ahogy az egyházi ének mondja, szétosztotta vagyonát, és Szent Száva lavrájában a Kedron-patak partján alkotta meg énekeit, költeményeivel díszítve az Egyház kincsestárát. Szent János alkotta meg a heti istentiszteletek egész ciklusát, létrehozta az Oktoichosz rendszerét. A szó és a szellem nagy művésze, a szent ikonok és az orthodox hit védelmezője, „Nesztoriosz okoskodásának” cáfolója, aki megcáfolta „Szeverosz zagyvaságát, az egy akaratot hirdető esztelenséget” (3) (vagyis a monofizitizmust), aki szembeszállt az eretnekségekkel és Krisztus ellenségeivel, akinek neve örökre összefonódott az Istenszülő Háromkezű (“Trojeručica”) ikonjának csodás nevével. Az Esti Istentiszteleten énekelt csodálatos „dogmatikonjaiban” megtalálható az egyházi hittanítás teljessége. Ezek nyomán bármelyik szobateológus tudós dogmatikai traktátusánál jobban felfogható a megtestesülés isteni titkának rejtett értelme.

Krisztus Egyházának egész történelme, az orthodox szépség egész folyama kapcsolódik hozzájuk, ezen szentekhez és életükhöz. Gondolatunk tekintete előtt elhaladnak a lélekhordozó szerzetesek, remeték és főpapok e kara. A thébai és nitriai pusztákból, Jeruzsálemből, a Sínai-hegyről, Palesztinából, a Sztudion-monostorból. Ők azok, akik „juhbőrben és kecskebőrben bujdostak, nélkülözve, üldöztetve, zaklatva. A világ nem volt méltó rájuk. Ezért sivatagban, hegyek közt, barlangokban és szakadékok közt bolyongtak”. (Zsid. 11, 37-38). A világ örömeiről lemondtak a világfeletti élet megismeréséért, hogy a nem evilági, nem földi fényt szemlélhessék, távoztak, hogy imádkozzanak ezért a világért; „a világi életből a világért való életbe” távoztak oda, ahol elmosódik a határ a menny és a föld között, az angyalok és az emberek között, oda, ahol „örvend a mindenség, az égiek és a földiek, angyalok és emberek összevegyülnek, mert ahol jelen van a Király, serege is megjelenik Vele” (4), imáikban és énekeikben megismerték a nem anyagi szépséget és ránk örökítették azt. Áhítatos munkásságukkal gondozva az igazi istenismeret kertjét, csodálatos „imádságos liliomokat” neveltek ki, melyek a felsőbb dicsőség nem anyagi világát tükrözik.

„Örvendezz, hűséges Egyiptom, örvendezz, szent életű Líbia, örvendezz, kiválasztott Théba, örvendezz, minden helység és város és vidék, amely Isten országa polgárait táplálta, önmegtartóztatásra és küzdelmekre nevelte, és az Istentől kívánt tökéletes férfiúvá tette! Lelkünk csillagaiként tüntek fel ők csodáik fényével és csodálatos cselekedeteikkel szellemileg megvilágították az egész földkerekséget, azért zengjük nekik: boldog atyák, könyörögjetek érettünk, hogy üdvözülhessünk!(5)

1449481600_peschery3[1]

Templom a kijevi Barlangkolostor “Távoli Barlangjában”

A palotái és monostorai fűszeres és nehéz illatát lélegző titokzatos Bizáncból az orthodoxia és az egyháziság szelleme árad. Bizánc története egy csodás színekből szőtt arany szövésű brokátként és kövekkel díszített selyemszövetként jelenik meg, melyet áthat a teológiai viták, a legrettenetesebb istentagadó eretnekségek és a legtisztább, gyémánttisztaságú Orthodoxia sűrű levegője. Az Orthodoxia bizánci bölcsője nevelte ki Krisztus tanításának tiszta szellemét és hozta létre ezt a rejtett szépséget. <…> Oroszország egész történelme során ápolta és nevelte e szépség, a valódi orthodox egyháziság szellemének tiszteletét. A kijevi barlangok, Szolovki, Valaam, Makarij-, Szárov-, Optyina-, Glinszkaja- és Szofronyij Pusztái. Micsoda nevek! Innen származnak a híres és évszázados „znamennij”, „kijevi” és „görög” énekmódok. Itt, e monostorokban istenszerető szerzeteseink folytatták az Ige és a Lélek kincseinek gyűjtését és díszítését. A Bizánctól kapott versek és imák mellett újabb és újabb imák születtek. A muzikális orosz lélek átformálta a görögök panaszos, síró dallamát, megalkotta saját egyházzenéjét. A tiszteletreméltó atyák, az „angyalok társai”, a szívükben Istent megtaláló istenszerető szerzetesek ránk hagyták szellemük alkotásait, kiegészítették e vaskos könyveket, munkaszerető kezeikkel jegyezvén fel a Vigasztaló által sugallt, Istennek mondott imáik szavait. Az év során az Egyház, fényes emléküket ünnepelve Istenehez emeli ezeket. Életre kelnek a fekete-piros sorok, a viaszpecsétes szláv betűkből pedig, mint a tömjén füstje, emelkednek fel az Úrhoz a dicséret szavai: „Te vagy az én erőm, Uram, és Te vagy a hatalmam!…” (6)

*   *   *

…Elszakadtam a könyvtől. Felnéztem és tekintetem újra találkozott a Megváltó Képmásának kutató tekintetével. Rávetült a vörös mécses fénye. Szerettem volna hallgatagon, hosszasan nézni Őt és elfelejtkezni mindenről, elhallgatni, elcsendesedni. Az ablak mögött imbolygott az aranyló ág. A lelkemet érzések sokasága töltötte el…

Nem könnyű leírni e szavakat. A szerzetes hatalmas felkészüléssel, szellemi feszültségben látott hozzá a verselés küzdelméhez. Kitartó böjttel és imával jutott el lelke megvilágosodásának állapotába, és csak ekkor, teljes alázattal és bűnösségének tudatosítása után fogott hozzá az Úrban való munkálkodásához. Kitartó böjttel kezdte Rubljov, Gyionyiszij és Prokopij Csirin is az ikonok festését és csak a megtört szívű imádság után kerültek ki kezeik alól a Megváltó, az Istenszülő és a Testnélküli Erők e bátor ábrázolásai, a színekbe foglalt egész filozófiai rendszerek és dogmák. Az ikon már nem művészet, hanem egy másik valóság. Hozzá hasonlóan a szerzetesi szív mélyéből fakadó énekek is: már nem egyszerű szavak. Az Egyház a sajátjainak tekinti azokat és minden istentiszteletén megismétli azok rejtett értelmét. Az Egyház szájával Istenhez szóló imák nem evilág szavai, tartalmuk nem egyszerű emberi igazság, hanem az egyházi megismerés isteni ihletettségű teljessége. Teológiánk tanulmányozásának anyaga és eszköze. Ez különösen jól látszik az „Uram, Tehozzád kiáltottam“-ra énekelt, a legkiélezettebb krisztológiai viták korában keletkezett „keleti” sztichirákból, a Damaszkuszi Szent János által írt isteni dogmatikonokból. „Az Egyházban minden csoda, – mondja Pavel Florenszkij atya, – a szentségek – csoda, a vízszentelési szertartás is – csoda, és minden ikon – csoda, és minden ének – nem más, mint csoda. Igen, az Egyházban minden csoda, mivel minden, ami az Egyház életében van: kegyelemmel teli, Isten kegyelme pedig az egyetlen, ami méltó a csoda megnevezésre”. (7)

photo11[1]

Pavel Florenszkij atya

Így van! És igazuk van azoknak a teológusainknak, akik szükségesnek tartják saját „liturgikus teológiánk” kidolgozását, vagyis istentiszteletünk eszméinek rendszerezését; hiszen éppen ebben találjuk meg az Egyház élő öntudatát, mivel „az istentisztelet az egyházi élet virágja, egyúttal pedig annak gyökere és magja is”. (8)

Micsoda végtelen mélység, micsoda széles mező Orthodoxiánk kutatására és tanulmányozására. A protestáns és latin tudós művek ellensúlyozására létrejött teológiai tudományunk nagyrészt e rendszerek mintájára épül fel. Az egyházi élet valódi mélységei, a nyugati méreggel nem mérgezett, skolasztikától mentes orthodox istenismeret e könyvekben kifejeződő gyümölcsei rejtettek és ismeretlenek előttünk. A mai ember számára ismeretlen és szokatlan, a világi emberek számára érthetetlen vaskos Méneákban és Triódionokban vannak eltemetve a templomok és monostorok énekespultjaiban. Csak az istenszerető szerzetesek előtt nyitottak és csak a világosságot és szépséget alázattal kereső lélekben nyílnak meg csodálatos liliomvirágként a mélységükben kimondhatatlan értelmükkel.

Nem ismerjük ezeket és nem is akarjuk megismerni. Nem értjük a szláv nyelvet és nem értjük a templomban olvasottakat. Alázattal, gondossággal törekedjünk arra, hogy behatoljunk e könyvek csodálatos mélységeibe és megtaláljuk bennük az „örök élet” gyönyörű „igéit”.

Ne bölcsességeddel és gazdagságoddal dicsekedjél, halandó, hanem az Úrba vetett hiteddel, hogy Krisztus Istennek mindig igaz hittel hangoztasd”.

Hisszük és reméljük, hogy képesek vagyunk megismerni és megérteni istentiszteleti énekeink szépségét és hogy ősi és első pillantásra érthetetlen könyveink közelebb kerülnek hozzánk, az Úrban való élet valódi megismerésének, az Orthodoxia és egyházművészetünk iránti szeretetünk forrásává válnak.

Szeretnék mélyen leborulni a Megváltó nem kézzel alkotott képmása előtt, és forró, alázatos és bátor imával kérni, hogy mindannyian beléphessünk ebbe a szellemi lugasba, és tökéletlen szemeinkkel láthassuk az istenszerető atyák által felnevelt imádságos liliomvirágokat, hogy megélhessük a le nem nyugovó Világosság legalább távoli tükröződésének és tündöklésének örömét.

Gyengék vagyunk, de adja Isten, hogy legalább gyengeségünkben kiálthassuk: „Nagy vagy, Uram, és csodálatosak a Te műveid, és semmiféle beszéd nem elegendő a Te csodálatos dolgaidnak dicséretére!”

Belgrád, 1928.

Jegyzetek:

  1. Tropárion, 8. hang. Ménea II. November és december hónapokra. Nyíregyháza, 1998. 340. o.

  2. Kánon, 2. hang. 1. óda, 1. tropárion. Uo. 341. o.

  3. Kánon, 7. óda, 1. tropárion. Uo. 345. o.

  4. Úrjelenése, Lítiai sztichirák, „most és mindenkor” 8. hang. Hymnológion I. Budapest, 1969. 391. o.

  5. Böjti Triódion, Vajhagyó péntek, Esti Istentisztelet, sztichira az „Uram, tehozzád kiáltottam” után. 8. hang. Nagyböjti Énektár. Nyíregyháza, 1998. 93. o.

  6. Oktoichosz, 8. hang. Vasárnap Hajnali Istentisztelet, kánon 4. óda irmosza.
  7. Pavel Florenszkij atya, „Az Igazság oszlopa és alapja”. 122. o.

  8. Uo. 298. o.

 

Ford. KM.

Advertisements