Krisztus és antikrisztus

236455405[1]

Számomra Nyikita Alekszejevics Sztruve a valódi orosz világ megtestesítője. Kimondottan a valódi orosz világé, nem pedig annak sötét alteregójáé, mely e névvel minden repedésen betüremkedik. Az igazi orosz világ az, amit az oroszok a világnak adtak a szellem és a gondolkodás közös kincsestárába. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Bunyin, Nabokov, Bergyájev, Szolzsenyicin és még sokan mások, össze sem lehet számlálni őket.

Az orosz világ unikális, egyúttal tragikus korszaka a jobb részének az otthonából való kiűzésével kezdődött 1917 után. Az száműzött orosz világ az európai világban: a keleti és nyugati keresztény hagyomány, gondolkodás és kultúra kölcsönös gazdagításának szokatlan tapasztalata volt. Az orosz hagyomány számára ez mindenek előtt a nem orthodox közegben és sokfelekezeti környezetben való élet és igehirdetés tapasztalata, a birodalmi-állami triumfalizmus burkából az európai egyenlőség és szabadság szigorú, de éltető valóságába való átkerülés tapasztalata, e szabadságok legfontosabb keresztény értékként való tudatosításának tapasztalata volt. A maga részéről az európai élet is gazdagodott a keleti hagyomány ezen hatalmas injekciójával, annak „fájdalmas kérdéseivel”, Jób szenvedései és az istenkeresés filozófiájával. Nem véletlen, hogy az „orosz hagyományú orthodoxia” sok európai gyökerű ember számára volt vonzó és az „orosz orthodoxia” számos európai nyelven megszólalt.

Majd ez a szellemében szabad Orthodoxia visszatért hozzánk. Antonij szurozsi metropolita, Alexander Schmemann atya rádióműsoraiban, írásban megjelent prédikációiban… Valamint azon hírekben, pontosabban az „Orosz Keresztény Diákmozgalom Hírmondójában”, melynek szerkesztője Nyikita Sztruve volt.

Emlékszem, hogy még iskoláskoromban hallottam a Szabadság Rádiót hallgatva, hogy Nyugaton megjelent a „Tizennégy Augusztusa” és a „GULÁG Szigetcsoport”. Eszembe vésődött a kiadó neve: YMCA-PRESS. Később kiderült, hogy e mögött szintén Nyikita Alekszejevics Sztruve állt.

A 80-as évek végétől hozzánk is egyre gyakrabban jutottak el a „Hírmondó” példányai, és már akkor „friss levegővételnek” számított, valami teljesen más volt, mint a Külföldi Orosz Orthodox Egyház akkor uralkodó nosztalgikus-birodalmi produkciója.

Amikor a 90-es évek közepétől egyre inkább világossá vált, hogy milyen irányban indult el egyházi „újjászületésünk”, a kétségbeesés gyógyszerének bizonyult a számomra, hogy valaki a templomunknak ajándékozta a „Hírmondó” majdnem teljes gyűjteményét, ami már önmagában egy csoda volt. Hiszen az egyházközségben akkoriban a ROCOR konzervatív-monarchista irányzata volt a népszerű, és rajtam kívül gyakorlatilag senki nem olvasta ezt a folyóiratot. Számomra azonban oázis volt a pusztaságban.

Az alternatívák keresése vezettek el a találkozáshoz a Színeváltozás Testvériséggel, mely minden problematikussága ellenére a Moszkvai Patriarchátus megújulásának reménységét testesítette meg, és ott találkoztam Nyikita Alekszejeviccsel, amit logikusnak és természetesnek éreztem…

Később megkezdődött a „térdeiről felállás” [putyini ideológiája – ford. megj.]… Az állami páncélzatot próbálgatva az egyházi „újjászületés” egyre gőgösebb semmibevevéssel viszonyult az európai orosz világ tapasztalatához… Kik ezek egyáltalán? Mik ezek a garázsokban létesített templomok?… Nem! A mi szolid, pompázatos és hatalmas újjászületett orthodoxiánkra van szükség! Ami jó, azt elvesszük tőlük, mint a nizzai templomot, ahol pedig szükséges, állami pénzből felépítjük a sajátunkat. Mint ez az abszurd „orthodox központ” Párizsban.

Ezt a gőgöt átvették még egyes úgymond „liberális” orthodox aktivisták is Oroszországban. A népszerű egyházi hírportált szerkesztő fiatalasszony feljogosítva érzi magát, hogy tanítói hangsúllyal oktassa ki Nyikita Alekszejevicset, hogyan kellene szeretnie a hazát és az egyházat…

Alig léptünk ki Isten világosságára a harcos-ateizmus barlangjából, még le sem ráztuk magunkról annak mocskát, de már különleges „lelkiségünkkel” tetszelgünk a „rothadó” és „lelketlen” világgal szemben.

Erőre kapott az alteregó, elragadta a nevet és bemocskolta azt. Most az „orosz világ” nem a hitek és kultúrák kölcsönös gazdagodása, hanem a háború, az expanzió és az agresszió. Az „Orosz Világ” mint „megjelölt terület” és a hitszegő birtoklás jogának elbitorlása.

Valami hasonló történik a „Győzelem Napjával” is. Minél távolabb vagyunk az 1945-ös Győzelem Napjától, annál több a páthosz, a pompa és a káromlással határos hazugság. Hiszen 30-40 évvel ezelőtt még olyan hangok voltak és arról beszéltünk, hogy eltorzítják az igazságot a háborúról, hogy annak történetében „fehér foltok” vannak, melyeket csak néhány egyén igyekszik feltárni, mint Asztafjev, Nyekraszov, Bikov… Ezek a „fehér foltok” hihetetlenül tragikus jellegűek. Olyan mértékben, hogy Asztafjev szavaival, „Oroszország megszűnt, nincs orosz nép sem”, mivel a szovjet militarizmus „mint valami szalmaszálat, dobta a népet a tűzbe”. Ezért, megint csak az ő szavai szerint, „győzelmi sisak helyett kámzsát kell ölteni, a Győzelem Napján Oroszország közepén kell térdre borulni és bocsánatért könyörögni a nép előtt a tehetségtelenül „megnyert” háború miatt, mely során az ellenséget tetemekkel árasztották el, az oroszok vérében fullasztották meg”. Egy másik nemrég elhunyt frontkatona és ismert közíró így írt a Győzelem Napjáról: „Biztos vagyok benne, hogy az ország lakosságának többsége akkor nem annyira a levert ellenség feletti győzelmet, mintsem a rettenetes tragédia befejeződését, a HÁBORÚ VÉGÉT ünnepelte”.

És bármilyen nagy is volt a kísértés az állam számára, hogy ideológiai szimbólumként használja ki a győzelmet, inkább nem spekulált ezzel, nem zengette a győzelmi dalokat ott, ahol túlságosan nyilvánvaló volt a fájdalom és a tragédia. Az ideológiai vitorlákat inkább a forradalom és a vezérek évfordulóin engedték ki, a győzelem ünnepét pedig gyakorlatilag eltörölték, és csak a 70-es években, amikor már sok szemtanú meghalt, a többiek pedig nyugdíjba mentek, akkor született újjá ez az ünnep, de kezdetben katonai parádék nélkül, veterántalálkozókkal és koszorúzásokkal. A triumfalizmus azonban már kezdte felemelni a fejét, napjainkra pedig már aljas és szentségtörő őrületté fajult, hamis veteránokkal és tankistáknak öltöztetett gyerekekkel. A (poszt)szovjet rezsimek teljes gőzerővel pörgették fel a győzelmi megszállottság ideológiáját, úgy látszik, mással nem rendelkeznek. A háború fájdalmára való emlékezés helyett, a háború befejeződése miatti hála helyett militarista felhívások az új „győzelmekre”: az ukrajnai „fasiszták”, a szíriai „terroristák” felett… Az „ennek nem szabad megismétlődnie” meggyőződés helyett a „megismételhetjük” jelszót népszerűsítik. Mindez az eredeti teljes ellentéte.

Hogyan ne jutna eszünkbe, hogy a Győzelem Napját Húsvét napjaiban, Krisztus Feltámadásának ünnepe idején tartják. Ezt a tényt teljesen kihasználják, párhuzamot vonnak a háborúban aratott győzelem és Jézus Krisztus halál feletti győzelme között. De ha ezt a párhuzamot tovább húzzuk, mondhatjuk-e Krisztusnak: „megismételhetnéd”? A keresztény hagyományban a Feltámadás nincs a Kereszt, tragédia nélkül. És személyes bűnösségünk nélkül.

Mint ismeretes, hagyományunkban létezik az Antikrisztus eljövetelének elképzelése, aki külsőleg hasonlít Krisztushoz, akit sokan éppen Krisztusnak fogadnak majd el, miközben lényege szerint éppen az ellentéte lesz. Egyébként néha nem csak egy, hanem több antikrisztusról szólnak. Minden az, ami az Igazság látszatába öltözködik, külsőleg nagyon hasonlít rá, de a valóságban alantas hazugság.

A hit, a kultúra és a filozófia orosz világa helyett az agresszív terjeszkedés „orosz világa”.

A Győzelem Napja, mint a háború és a szenvedések befejeződésének és az elhunytak emlékezetének napja helyett – a „győzelem napja” mint a triumfális alantasság egzaltáltsága, a művi önfelmagasztalás és a militarista szellem.

Krisztus Egyháza helyett – …

Alexander Shramko atya jegyzete

Advertisements