„Kivirágzott a pusztaság” – az imádság liliomvirágai (1)

Kiprian (Kern) archimandrita

„Nagy vagy, Uram,
és csodálatosak a Te műveid,
és semmiféle beszéd nem elegendő
a Te csodálatos dolgaidnak dicséretére”

(Nagy Vízszentelési szertartás)

Egyszer nyáron, amikor a szerb monostorokat látogattam, betértem imádkozni Szent Paraszkévához. Különleges áhítat és bizonyosfajta izgalom érzésével ballagtam, vállamon a hátizsákkal és bottal a kezemben a dombos Cer felé a kanyargós, poros úton.

Már felvillant a piros kupola, még egy kanyar, és előttem állt a fehér, tündöklő templomocska. Rácsos kapu, kerítés és a templomhoz vezető ösvény… Megálltam, keresztet vetettem és áhítattal beléptem. A refektóriumban [oroszul – трапеза – ford. megj.) egy világos reverendás, vörös szakállú és sugárzó tekintetű alacsony szerzetes fogadott, és megmutatta, hogy hogyan jutok el a templomhoz. Átléptem a templom küszöbét és egy olyan kép tárult elém, amit nem tudok másképp meghatározni: mintha a Prológus, az Olvasó-Ménea (1) lenyűgöző világába léptem volna be, mivel rövid ideig tartó ottlétemet mintha valamiféle csodálatos, ikonszerű-hagiografikus díszletek között éltem volna meg.

ikona[1]Két pislákoló lámpás a helyi ikonok fölött, a templomban sötétség, csupán az énekespultnál álló énekesek kezében van néhány gyertya. Valahol leboruló figurák sziluettje látszik – a környező falvak lakói. A fiatal szerzetes magas hangon olvassa a kathizmát [zsoltárokat – ford. megj.], a versek utolsó szavai tompán visszhangozva vesznek el a templomban. Csendesen sóhajtozik mellettem egy nagy kendőt viselő idős asszony. A pislákoló gyertyák fényében feje hatalmas ugráló árnyékot vet a falra. Az oltárból mandiában kilép a szolgáló pap és a királyi ajtó előtt ekténiát mond. A kanonarcha [előénekes – ford. megj.] vontatott, szakadozó hangja, a kórus fegyelmezett éneke, leborulások, a lámpások pislákoló játéka. Az oltárban egy idős-öreg hosszú szakállú nagyfogadalmas szerzetes ministrál, barna tekintete látszik a mélyen homlokába húzott kámzsa alól.

Mindennapos szolgálat, együtt éneklés a testvérekkel, felolvasás, közös imádkozás este, leborulások és a csendes, sóhajtó suttogás: „Uram Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

E testvérek között, ezen orosz szerzetesek között áll a főpap kicsiny, fekete alakja. Nehéz ilyen emberekről beszélni, még megközelíteni is nehéz őket. Áldásukat kérve, különleges, áhítatos félelemmel borulsz le előttük a földre. Lesütött tekintettel fogadod kicsiny, száraz kezével széles, kissé szakadozó és gyors mozdulattal adott áldását. Különleges tisztelet érinti meg a lelket, amikor az arcába nézel: kissé telt, gyermeki arc, felső ajkak, fekete, kis szakáll, majdnem derékig érő hosszú hullámos haj, enyhén kancsal tekintet, felemelt püspöki süveg. Nagy böjtölő, imádságos, különleges szellemi életet élő ember, aki már meglátta azokat a magasságokat és égszínkék, világos távlatokat, melyeket ők látnak, ezek a félig földi emberek, ezek a már nem itt időző, testben élő angyalok.

Különleges hangulat alakult ki bennem. A világos, holdfényes éjszaka során a szőlőben, a kunyhóban, egy padon fekve és pihenve a templomi szolgálatoktól, valamint a nappali forróságtól, e különösen csendes életen gondolkodtam. Száműzött lelkem vágyakozott ezen fehér orosz monostoraink, a szkitik, a puszta, a sztarecek és nagyfogadalmas szerzetesek, az éjjeli szolgálatok és a harmonikus énekek, a kolostori élet jóillata után. Itt, távol Szent Oroszország mezőitől és erdeitől, bár testvéri, orthodox nép között, akik azonban nem ismerték ezt a szépséget, nem tudtak róla, nem látták e fehér falakat és sötét cellákat – itt különösen mélyen éreztem az orosz szentség utáni vágyakozást, a lehetőségét, hogy ha csak megközelítőlegesen is, távolról emlékezzek rá. A szerb monostorok, azok üres cellái, elnémult, poros templomaik között különösen élő volt ez a hangulat, ez a monostori, csendes élet. Természetesen csak a világos látszódott, a hiányosságokat alig vettem észre.

Kora reggel, még napfelkelte előtt, a harmatos úton a kunyhóból a templomba mentem a hajnali istentiszteletre. Egy szerzetespap csoszogó lépésekkel a haranghoz ment, és kimért ütésekkel hívta a testvéreket a templomba. Megindultak a fekete árnyak, meghajoltak minden irányban, majd a már bent álló főpap felé, utána pedig elfoglalták helyüket a két énekespult körül. Odafigyelve a vaskos könyvekből olvasott kánonokra, tanító beszédekre, zsoltárokra, elmerülve az orthodox kincsestár kimondhatatlan mélységében, gyenge, erőtlen tekintettel felnézve az Orthodoxia orcájára, lelkemet az isteni ihletettségű imádságok és énekek csendes, kegyelemmel telt fénye, az egyház teljességének különleges érzése töltötte el.

Monostori tartózkodásom ideje során, ha korábban mentem a templomba, vagy ott maradtam a szolgálat után, gyakran láttam a lesütött tekintetű főpapot, ahogy hosszasan nézegette és pakolgatta ezeket a sárga kötésű vastag könyveket. Kicsiny kezével lapozgatta a vastag, durva lapokat, tekintette követte a fekete és vörös tintával írt szöveget. Hosszasan, elmerülve a szavak stílusában és képiségében, mintha színes kavicsokat öntögetett volna egyik markából a másikba, nézte e sokszor-számtalanszor olvasott és énekelt sorokat.

Magamban gondoltam: „Amikor én felemelem az isteni igéket fedő, az idők során megfeketedett arannyal szőtt függönyt, és áhítattal, óvatosan belesve a mélységekbe, tudatlanságom, gyengeségem, a súlyos világi, földi élet iránti teljes kötődésem ellenére a földfeletti szépség ezen sugarait ismerem meg és fogadom magamba. Ez nekem szól: a távoli, ismerős, de majdnem elfelejtett, majdnem teljesen ismeretlen isteni igék titokzatos feltárulása. De ő?… A főpap, a szigorú böjtölő, imádságos, aszkéta, ez a kicsiny, görnyedt szerzetes, mit keres ő ezekben a könyvekben? Talán ő is, aki imádságos küzdelmeiben a földöntúli angyali énekeket hallgatja, talán ő is ugyanazt keresi, talán e könyvek számára is: kinyilatkoztatás?”

Eszembe jutott egy beszélgetés Kronstadti Szent János atyával. Arra a kérdésre, hogy miből meríti a hitét, így felelt: „Gyakran végzek Liturgiát és minden nap olvasom a Mineát”, nem az Olvasó-Mineát, hanem az istentiszteleti könyveket, a szenteknek és ünnepeknek írt szolgálatok szövegét. Hát innen ez a hit! Hát innen ez a különleges hangulat! És ezek az oly kedves és korábban oly rokon, vastag könyvek még kedvesebbek, még közelibbek lettek. Fontosabbak lettek. Már nem csak a nehezen érthető szláv szöveg díszes és egyszerű imáit láttam bennük, hanem a szilárdság forrását, a hit forrását, az Úrban való valódi élet örömét.

*    *    *

Szent Paraszkéva… a dombok és erdők mélyén rejtőző monostorában gyűltek össze a száműzött orosz szerzetesek, hogy az orthodox Szépségnek szolgáljanak. A munkájuk és imájuk nyomán felépített monostor az egész vidékre kiárasztotta világosságát. Az előénekes fennhangjaiban, a sztichirák és kánonok harmonikus énekében az orthodox egyháziság lángja villant fel, feltárult a gyémántok és smaragdok kincsestára.

Ezzel az orosz monostorral kezdtem. Éppen azért ezzel, mert a száműzetés több éve után éppen itt találtam meg újra az orthodox orosz istentisztelet elveszített szépségét. Szolgálat a Szent Petka (2) templom énekespultjánál, e csodálatos könyvek olvasása, a közös esti ima, a felolvasó visszhangzó hangja – mindezek visszatérítettek régi orosz monostoraink istentiszteleteinek szépségéhez. Mindez oly sok mindenre emlékeztetett az Oroszországban elvesztettek közül.

És a legfontosabb: ezek a vaskos könyvek. Visszaadtak nekem bizonyos elfelejtett gondolatokat. Mennyire furcsa: az emberrel néha, gyakran teljesen váratlanul, olyan dolgok történnek, melyek arra késztetik, hogy újból elgondolkozzon arról, amiről korábban nem sikerült vagy nem tudott elgondolkodni. Így jelent meg itt az a különleges hangulat az egyházi istentisztelet átélésében és különösen az egyházi énekek iránti viszonyban, így jelentek meg azok az elfelejtett érzések, melyekről szeretnék szólni néhány szót.

*    *    *

2p.txt[1]„Sétnek is született fia, akit Enósnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét.” (Ter. 4, 26). Mily furcsa, és mégis, egyszerűeknek tűnnek e szavak: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét”.

Addig az első emberek nem hívták segítségül az Úr nevét, a bűnbeesés után Enós idején kezdődik el Isten közösségi dicsőítése. Talán az ő idejében születtek meg az első imák, alakult ki először az istentisztelet. Félelmet kelt a Biblia ezen egyszerű elbeszélése. Ha nem vonatkoztatunk el a mostani körülményektől, saját vallási tudatunktól, akkor, az imák és szertartások bőségében nehezen tudjuk elképzelni, hogy milyen lehetett az Úr nevének első elhívása. Az egyházi kultúrában élő ember tudata nem képes világosan elképzelni, hogy milyen a halott, nem egyházi élet. Az ószövetségi történelem egész ideje alatt a terméketlen Egyház halott, nem egyházi vallásosságának nyomása alatt állunk, mely nem rendelkezik magában erővel, éltető Forrással. Egészen a Megváltó Krisztusig.

„Kivirágzott a pusztaság, mint a liliom, óh Urunk: a pogányokból való terméketlen Egyház kivirágzott a Te jöveteled által, amelyben megerősödött az én szívem”. (3)

„A vesszőt a titok jeléül fogadjuk; mert a hajtásával megmutatja a főpapot, a hajdan terméketlen Egyház számára pedig kivirágzott a keresztnek fája, hatalmul és szilárdságul”, (4) – így énekel az énekíró. A halott, terméketlen Egyházból Krisztus Egyháza jelent meg, „az Igazság oszlopa és erős alapja”, Krisztus Menyasszonya, „a parancsolatok sziklájához erősített”, arra a „a kőre, mely szegletkővé lett”, „Aki Krisztus, Akinél nincs sem szentebb, sem igazabb”, az Egy, Szent, Egyetemes, Apostoli Egyház, az Ő Teste, mindannyiunk üdvösségének záloga. Hisszük, hogy őbenne, csakis őbenne van a mi üdvösségünk, csak az egyháziság megélésében. Az egyháziság az élet, és mint élet, a Lélekben való élet, felfoghatatlan, és ezen élet helyességének kritériuma – a Szépség. „Igen, létezik egy különleges szépség, – mondja Pavel Florenszkij atya, – a szellemi, és az logikai formulákkal megragadhatatlan, ugyanakkor mégis az egyetlen helyes út… E szépség ismerői a szellemi atyák, a művészetek művészetének mesterei”

Életüknek küzdelmével az Úrnál feltündökölt Istennek kedves szentjeink, szentéletűink és szent főpapjaink hozták létre nekünk ezt a szépséget. Ők töltötték el az egyházi kincstárat e gazdagsággal, e felbecsülhetetlen ajándékokkal, ők nevelték ki e szellemi lugasban az imádság liliomait.

„A pusztai atyák és a tiszta nők”… (A. Sz. Puskin)

Őtőlük ered e csodálatos örökség, mely hosszú évszázadokon, egyházunk egész történelmén keresztül megőrizte számunkra e gazdagságot, e bátorságot, a legnagyobbat és legszentebbet, amivel az ember rendelkezhet: az Istenhez fordulását, azon szavakat, melyeket személyesen az Úrnak mond, hitünk és Isten iránti szeretetünk e tökéletlen és homályos szóbeli árbázolását, melyet alázattal, de mégis bátran a Magasságos Trónjához emel és annak lábai elé helyezi. Ezek a számunkra, bűnösök számára megőrzött, Isten által sugalmazott és az Élet Lelke, Adományozója és Vigasztalója galambszárnyai által csendesen megérintett, a szív legmélyéből fakadó igék: e szent szavak őriztettek meg a csodálatos, titokzatos könyvekben.

Nem a mi emberi logikánkkal kell megközelíteni az Igazság Lelkének ezen kincsestárát, hanem az alázatos hit érzésével.

„Ne bölcsességeddel és gazdagságoddal dicsekedjél, halandó, hanem az Úrba vetett hiteddel, hogy Krisztus Istennek mindig igaz hittel hangoztasd”… (5)

12079266_1063280647049433_3922305475136246599_n[1]

Énekespult (Klirosz) a ráckevei Nagyboldogasszony templomban

Ne úgy közelítsünk hozzá, mint egyszerű könyvhöz, mint egyszerű nyomtatványhoz, futólag, mint a többi könyvhöz. Ne így, hanem alázattal, lehajtott fővel… Egy éles fényű gyertyacsonkkal a kezemben, óvatos kézzel nyitom fel a gyűrött, bőrfedésű analogionra (6) helyezett vastag könyvet. Fejemben homályos gondolatok, szívemben vágy valami ismeretlen után, lelkemben a földi gondok és zűrzavar által felégetett pusztaság. Nehezen tudom kivenni magam előtt az idők során kifakult szöveget. Kezeimmel óvatosan lapozgatok… Gondolataim megálltak… Nem gondolok semmire. Nem fogom fel az olvasottak értelmét. Érthetetlen ószláv szöveg. Ugrálnak a vastag fekete és piros sorok, pislognak a kacifántos kezdőbetűk. Vastag, domborított bőrkötés, félig leszakadt rézcsattal.

Homályos cinóbervörös felirat: „Kánon, János úr költeménye”, „sztichira”, „dicsőség”, „Minta: Efratának háza”, „Most és mindenkor” és így tovább; mindez, úgy tűnik, mindenféle rend nélkül, számolatlanul kavarog az oldalakon. Érthetetlen ez a nyelv, ijesztő ez a Ménea a vastag, viaszfoltos oldalaival. Hány kéz lapozgatta már ezt az ereklyét, hány szem olvasta már e sorokat, hány szolgálatot végeztek már el belőlük!…

Felemelem a fejem és a homályos üvegen keresztül az égbolton kigyúlt csillagokat nézem. Az ablak előtt egy aranyló levelű ág imbolyog; az égen feldereng a fény. Csendes félálom állapota. Félig lehunyt tekintettel nézem a Megváltó arcát, sötét, hatalmas szemeit a régi ikonon, melyben a lámpások és a felkelő napsugár fényei játszanak. Csend-csend… A megvetemedett deszkák régi ikonjairól arcok figyelnek. Oldalra forduló, kidomborodó homlokú, hullámos szakállú figurák, élénk színek, kereszttel díszített ruhák. Főpapi omofórionban, mandiában, szerzetesi paramandionban, egyszerű ruhákban az Istennek kedvesek, böjtölők, aszkéták, imádkozók, gyors közbenjárók, „az angyalok polgártársai”, a szentek, kik létrehozták számunkra az istentiszteleti írásbeliséget, ezen énekek és imák megalkotói, kik a Lélek gazdag ajándékait e vastag könyvekben jegyezték le és maguk is kiérdemelték az imákat és a szolgálatokat. Napról napra, egymás után, a Ménea mindegyik oldalán a szentek ezen szolgálatait találjuk meg. A Szent Lélek kegyelme által megvilágosítottan, megerősödve a böjt és az ima küzdelmeiben isteni erő által hajtva megalkották szíveikben a megértés ezen igéit.

„Az ima szavai a szent férfiak és nők szívéből kiáradt imádságok. Isten Lelke által megindítva törtek fel, amikor Isten előtt kitárták szívük kívánságát. Az ima szellemét hordozzák; e szellem tölt el téged is, ha úgy olvasol, ahogy kell, hasonlóan ahhoz, ahogyan az írást teljesen figyelmesen olvasóval is közöltetik a szerző szellemisége”, – Remete Szent Feofán beszélt így. És így tanított tovább: „A váratlan megindultság azt jelenti, hogy az ima kezd megjelenni a szívben és kezdi eltölteni azt”…

E könyvek szavai nem egyszerű szavak – a Szent Lélek ihlette, Ő sugallta azokat. E gondolat szent félelemmel tölti el az embert, saját gyengeségünk és semmisségünk félelme. E szavak, természetesen, nem intellektussal, nem bölcsességgel, nem az ész törekvésével, hanem a szív megindultságával történő olvasásukkal arra merészkedünk, hogy lelkünkben behatoljunk az isteni igék értelmébe.

2. rész

Jegyzetek:

(1) Prológus, Olvasó-Ménea – nem istentiszteleti célból, hanem olvasásra szánt, az aznapi szentek életét, istentiszteleti szövegeit, különféle tanító beszédeket tartalmazó könyvek az ószláv egyházi irodalomban.

(2) Így hívják a szerbek Szent Paraszkévát.

(3) Oktoichosz, 2. hang. A kánon 3. ódájának irmosza.

(4) A Szent Kereszt Felmagasztalása, kánon 8. hang. 3. óda irmosza.

(5) Vízkereszt előünnepe. Előünnepi kánon, 1. hang. 3 óda irmosza. Ménea III. Január és február hónapokra. Nyíregyháza, 2005. 85. o.

(6) Analogionnak az ikonok és az istentiszteleti könyvek állványát nevezzük.

Részlet Kiprián (Kern) archimandrita “Nézzétek a mezei liliomokat” (“Взгляните на лилии полевые“) c. liturgikai írásainak gyűjteményéből.

BR_107

BR_107

Kiprián (Kern) archimandrita – világi nevén Konsztantyin Eduardovics Kern – a Külföldi Orosz Orthodox Egyház, majd az Egyetemes Patriarchátus Nyugat-Európai Orthodox Orosz Egyházközségek Érsekségének papja, ismert teológus, egyháztörténész.

Nemesi családból származott. Apja a szentpétervári Erdőgazdálkodási Intézet professzora és igazgatója volt. Anyja órítusú családból származott.

Az Alekszander-líceumban, majd a Moszkvai Egyetem Jogi Karán tanult. Az Önkéntes Hadseregben szolgálva részt vett a polgárháborúban. 1920-ban Konstantinápolyon keresztül Szerbiába emigrált. Itt , a Belgrádi Egyetemen fejezte be a Jogi Kart (1922) és elvégezte a Teológiai Kart (1925). Később teológiai doktori címet szerzett. Disszertációjának címe: “Palamasz Szent Gergely antropológiája”.

Részt vett a belgrádi Szentéletű Szerafim Kör tevékenységében, valamint az Orosz Keresztény Diákmozgalom első přerovi (Csehszlovákia) és hopovói (Szerbia) kongresszusainak munkájában.

1925-1928 között a Szerb Egyház Bitoli Teológiai Szemináriumában oktatott liturgikát, apologetikát és görög nyelvet.

1927. április 2-án nyírták szerzetessé, április 3-án diakónussá, majd április 7-én pappá szentelték. 1928. július 5-én archimandrita rangban kinevezték a Jeruzsálemi Orosz Egyházi Misszió elöljárójává, azonban  a Mossziót Jeruzsálemben felügyelő Anasztászij (Gribanovszkij) érsekkel való jellemkülönbség miatt hamarosan visszatért Szerbiába, ahol monográfiát adott ki Antonyin (Kapusztyin) archimandritáról, a Jeruzsálemi Orosz Egyházi Misszió korábbi vezetőjéről, ismert egyházi tudósról.

Kiprián atyára nagy hatással volt a Külföldi Orosz Orthodox Egyház akkori feje, Antonij (Hrapovickij) metropolita. Végül azonban szakított Antonij metropolita karlócai joghatóságával. Így emlékezett döntésére és 30-as évekbeli szerbiai életére:

“Határozottan szakítottam Antonij metropolita joghatóságával. Továbbra is szeretem és tisztelem őt, de az egész “antonievscsinát”, az egész “karlócai” környezetet a szívem nem fogadja el. Nem szolgáltam együtt az orosz főpapokkal és az orosz templomokban. Fájdalmasan sértett a karlócaiak szélsőséges átpolitizáltsága és hihetetlen provincializmusuk az Orosz Egyház dolgaival kapcsolatban.”

1931-1936 között újra a Szerb Orthodox Egyház bitoli szemináriumának tanára.

1936-tól Párizsban élt, ahol a Jevlogij metropolita által vezetett Nyugat-Európai Orthodox Orosz Egyházközségek Egyházmegyéjének joghatóságához tartozó Szent Szergij Intézet liturgika tanára lett.

1936-1939 között a párizsi Istenszülő Oltalma templom elöljárója. 1940-1960 között a párizsi Clamart Szent Konstantin és Heléna templomának parochusa.

1941-től a Szent Szergij Intézet docense a Patrológia Tanszéken. 1945-1960 között az Intézet Patrológia, Liturgika és Lelkipásztori Teológia tanszékeinek professzora.

Számos mű szerzője a lelkipásztori teológia, liturgia és patrológia témájában. Legfőbb műve: “Palamasz Szent Gergely antropológiája” – ez az első tudományos monográfia az orosz teológiában, amely a XIV. századi nagy bizánci teológussal foglalkozik.

1953-ban az ő kezdeményezésére és vezetésével tartották meg a Szent Szergij Teológiai Intézet “liturgikus kongresszusát”. Ettől kezdve a különféle felekezetekhez tartozó liturgisták részvételével az Intézet évente megszervezte az eseményt.

Kiprián archimandrita volt Borisz Zajcev emigráns író lelkiatyja, aki így jellemezte őt: “Gyóntatóként nagyon irgalmas volt. Mindig együtt érzett a bűnössel, mindig az ő oldalán állt. A gyónás során meglehetősen sokat beszélt, de mindig mélyen és jósággal. Tekintete néha hirtelen kitágult, tündöklővé vált. Hatalmas elragadtatás tündökölt bennük: az erőteljes érzelmek megélésének jele.”

Alexander Schmemann atya elmondása szerint Kiprián atya “a személyes szeretet, gyengédség, kötődés hatalmas tartalékával rendelkezett, egyúttal nem volt képes, nem tudta feltárni ezeket. Önként választotta a magányt, de szenvedett is miatta. Nagyszerű barát, érdekes beszélgetőtárs, szívesen látott vendég volt mindig és mindenütt… életének egyetlen igazi öröme az istentiszteletben élés volt, az Eucharisztia végzése, a Nagyhét, a Húsvét, az ünnepek misztikus mélységei. Ebben élt az Egyház iránti – soha meg nem rendülő – szeretete, az iránta való tökéletes odaadása.”

Ford. KM

Advertisements