Alexander Schmemann protopresbiter: Húsvét éjjelének tanúbizonysága

schm4[1]Alexander Schmemann atya több mint 30 éven keresztül – 1953-tól 1983-ban bekövetkezett haláláig tartott rendszeres beszélgetéseket a „Szabadság Rádióban”, a Szabad Európa Rádió orosz adásában. Beszélgetései a keresztény hit legfontosabb, központi kérdéséről: az Isten és az ember, a világ és az Egyház, valamint a hit és a kultúra, szabadság és felelősség témáiról szóltak.

Húsvét éjjelén, amikor a templomot megkerülve a körmenet megáll a zárt kapuk előtt és elkövetkezik a húsvéti öröm kitörése előtti utolsó pillanat, lelkünk mélyén ugyanazt a kérdést tesszük fel magunknak, ami azon asszonyok szívében fogalmazódott meg, akik korán reggel, „amikor a nap éppen fölkelt” (Mk. 16, 2), eljöttek a sírhoz, Krisztus sírjához. Ez a kérdés így szólt: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sír bejáratától?” (Mk. 16, 3). Bekövetkezik-e ez a csoda, fényesebbé válik-e újra az éjszaka a napnál, elölt-e bennünket újra ez a semmivel sem magyarázható, a világon semmitől nem függő öröm, amely ezen éjjelen és még oly sok napon keresztül a húsvéti köszöntésben hangzik majd fel: „Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!”

Ez a pillanat mindig elérkezik. A kapuk feltárulnak. Belépünk a fényárban úszó templomba, elmerülünk az ujjongó feltámadási istentiszteletben, de valahol a lélekben megmarad a kérdés. Mit jelent mindez? Mit jelent a Húsvét ünneplése egy szenvedéssel, ellenségességgel, gyűlölettel, háborúkkal teli világban? Mit jelent annak megéneklése, hogy „halállal legyőzte a halált”, annak hallása, hogy „senki halott nincs a sírban”, miközben a halál továbbra is az egyetlen földi bizonyosság? Talán a Húsvét, ez a fényességes éjszaka, ez az ujjongás – csupáncsak pillanatnyi kiszakadás a valóságból, csupán csak rövid ideig tartó spirituális felejtés, melyet ugyanazok a hétköznapok, ugyanaz a szürke valóság, a kérlelhetetlenül rohanó napok, hónapok, évek ugyanazon sorozata, a halálba és a semmibe való ugyanazon rohanás követ?

Hiszen már régóta arról győzködnek minket, hogy a vallás kitaláció, öncsalás, ópium, melynek célja, hogy az embert megbékéltesse a nehéz sorsával, káprázat, mely szüntelen szertefoszlik. Nem méltóbb-e inkább az emberhez, ha elveti ezt a délibábot és józanul belenéz a valóság arcába?

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mit mondhatnánk erre? Talán a következőket: „Nem lehet mindez kitaláció! Valószínűtlen, hogy a kétezer év során oly sok hit, oly sok öröm, oly sok világosság csupán ópium, a valóságtól való elmenekülés, káprázat lennének! Tarthat-e egy káprázat évszázadokon át?”

Ez természetesen egy nyomós válasz, mégsem végleges. Egyenesen ki kell mondani, hogy olyan végleges és mindent átfogó válasz, amit a húsvéti öröm „tudományos magyarázataként” nyomdába lehetne adni – ilyen válasz nem létezik. Itt mindenki csak a saját tapasztalatáról tanúskodhat, csak saját magáról beszélhet. De ha megnézzük ezt a tapasztalatot, akkor hirtelen felfedezzük benne azt, amire minden más épül, valamit, ami mindent vakító fénnyel világít meg, amiben, valóban, ahogy a viasz megolvad a tűztől (Zsolt. 67, 3), úgy oszlik széjjel minden kétség, minden kérdés.

Mi hát ez a tapasztalat? Nem tudom másképp leírni, másképp meghatározni: az élő Krisztus tapasztalata. Nem azért hiszek Krisztusban, mert gyermekkoromtól fogva megadatott, hogy sokszor vehessek részt a húsvéti ünnepségeken, nem! Hanem azért lehetséges a Húsvét, azért tölti el fénnyel és örömmel ezt a különleges éjszakát, azért hangzik oly győzelmi erővel ez a köszöntés: „Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!”, mert a hitem az élő Krisztus tapasztalatából született és születik újjá folyamatosan. Hogyan és mikor született meg? Nem tudom, nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy minden alkalommal, amikor kinyitom az Evangéliumot és olvasom Krisztus szavait, gondolatban, de teljes szívemből, egész lényemből ismétlem azt, amit a farizeusok szolgái mondtak, akiket azért küldtek, hogy letartóztassák Őt, de ők nem tették ezt meg: „Ember még így soha nem beszélt, ahogyan Ő” (Jn. 7, 46).

Tehát, az első, amit tudok: Krisztus tanítása él, és nincs hozzá semmi hasonló a világban. De ez a tanítás Őróla szól, az örök életről, a halál feletti győzelemről, a halált legyőző és legyűrő szeretetről. Azt is tudom, hogy az életben, amelyben minden oly nehéznek tűnik, egyetlen dolog nem változik, nem csal meg soha: a belső meggyőződésem, hogy Krisztus velem van. „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok” (Jn. 14, 18) – mondja, és eljön, jövetelét pedig felismeri a szív. Az imában, a lélek ezen áhítatában, Krisztus titokzatos jelenlétének kétségtelen örömében, a templomban és egész életemben: folyamatosan növekszik ez a tapasztalat, ez a tudás, ez a nyilvánvalóság: Krisztus itt van. Ezen kétségtelen jelenléte az örömben és a bánatban, a tömegben és a magányban, szavainak ezen ereje, az Őbelé vetett hit öröme – ez az egyetlen bizonyíték. „Mit keresitek az Élőt a halottak között? Miért siratjátok az Enyészhetetlent, mintha az enyészetben volna?” Ezért az egész kereszténység nem más, mint e hit újbóli megélése, annak megtestesülése a szavakban, hangokban, színekben.

A nem hívő ember számára ez valóban illúziónak tűnhet. Ő csak a szavakat hallja, az „érthetetlen ceremóniákat” látja, és próbál rájuk külső magyarázatot találni. A hívő számára azonban ezek belülről világítanak – nem mint bizonyíték, hanem mint a hit gyümölcse és annak élete a lélekben, a világban, a történelemben. A Húsvét – nem egy távoli múltba vesző eseményre való emlékezés, hanem valóságos találkozás a boldogságban és örömben Azzal, Akiben a szívünk felismerte és mindig felismeri, fogadta és mindig fogadni fogja az élet Életét, a világosság Világosságát. Az egész húsvéti éjszaka: tanúságtétel arról, hogy Krisztus él és velünk van, hogy mi is élünk és Ővele vagyunk. Elhívás, hogy meglássuk, átéljük és befogadjuk „a titokzatos napkeltét”, a szeretet és a világosság Országát. „Ma a tavasz illatozik, és ujjong az új teremtés…” (Exaposztilárion Tamás Vasárnapján) – énekli a hitben, reményben és szeretetben ujjongó Egyház.

Krisztus Feltámadt!

Forrás (Ford. KM)

Advertisements