A jeruzsálemi Szent Fény kérdéséről

Nagyszombat előestéjén szeretnék az olvasók figyelmébe ajánlani néhány részletet a Kegyelmi Tűzről megjelent publikációk közül, melyek, véleményem szerint, több kérdést megvilágíthatnak és ezért érdeklődésre tarthatnak számot.

A napjainkig megjelent publikációk közül elsőként szeretném megnevezni Kallisztosz (Meliara) görög archimandrita (1866-1951) „Történelmi kutatás a Szent Fényről” (1) c. írását. A szerző Krétán született, gyermekkorában került Jeruzsálembe, ahol a Szent Kereszt Patriarchai Iskolában tanult, majd a Patriarchátus Könyvtárában szolgált. 1890-ben szerzetesként diakónussá szentelték, majd Moszkvába küldték továbbtanulni, ahol pappá szentelték. 1900-1902-ben Konstantinápolyban a Jeruzsálemi Egyház epitroposzának segítője volt, 1902-ben visszatért Jeruzsálembe és a Patriarchátusban szolgált, ahol 1922-től haláláig a „Nea Szion” egyházi folyóirat szerkesztőségét vezette, amelyet a jeruzsálemi patriarcha áldásával már több mint száz éve ad ki a Jeruzsálemi Patriarchátus.

ogon[1]

Kallisztosz archimandrita cikke azért érdekes, mert tükrözi a Jeruzsálemi Egyház görög hagyományának felfogását a Szent Fényről, és annak talán a legteljesebb XX. századi leírását adja meg. A cikk először 1934-ben jelent meg a „Nea Szion” folyóiratban. 1967-ben a folyóirat egyik számának mellékletében újra leközölték. A publikáció tekintélyéről tanúskodik az a tény is, hogy napjainkban is megtalálható a Jeruzsálemi Patriarchátus hivatalos weboldalán (2).

A második publikáció, ami véleményünk szerint elengedhetetlen a Kegyelmi Tűz megértéséhez, Mihail Zseltov atya és Alekszander Tkacsenkó, a moszkvai Szent Tyihon Orthodox Egyetem liturgika tanárainak írása az „Orthodox Enciklopédiában” (3). Ez az írás a jeruzsálemi szertartás fejlődésének történetével ismerteti meg az olvasót olyan liturgikus források alapján, mint az V. századi örmény Jeruzsálemi Lectionarium, annak VII. századi grúz fordítása és az 1122-es Jeruzsálemi Tipikon.

Szeretnénk emlékeztetni Alekszander Potyemkin, a novoszibirszki Szent Makarij Orthodox Teológiai Intézet tanárának «Interpretációk konfliktusa: „a kegyelmi tűz csodája” és az „önfelgyulladás jele”?» c. cikkre, mely 2009-ben jelent meg a Moszkvai Teológiai Akadémia tudományos portálján, a bogoslov.ru-n. A szerző a Kegyelmi Tűz jelenségét próbálja meg értelmezni a kortárs Orosz Egyház teológiai gondolkodásában. A szerző felveti a Kegyelmi Tűz értelmének és szimbolizmusának kérdését a tűz eredetéről szóló vita fényében.

E három publikációhoz fordulunk az alábbi kérdésekkel kapcsolatban: a görög hagyományban a Kegyelmi Tűzzel és annak istentiszteletével kapcsolatos terminológia; a Szent Fény liturgikus szertartásának eredete és fejlődése; a szertartás jelentősebb aspektusai napjainkban és végül a szertartás értelme és szimbolizmusa.

Kezdjük tehát a terminológiával – úgy gondolom, hogy ez feltárhatja azt a jelentést, amit a Jeruzsálemi Egyház hagyománya tulajdonít a Kegyelmi Tűznek. Ebben az értelemben talán a leginkább tanulságos Kallisztosz Meliara archimandra írása. Az írás elején olvashatjuk, hogy a görög hagyományban a tüzet Szent Fénynek, azt a különleges istentiszteletet pedig, melyet Nagyszombaton az Úr Sírja templomban végeznek, a Szent Fény szertartásának (he teletē tou hagiou phōtos). Egyúttal használja a „fény szétosztásának szertartása” kifejezést (he teletē tēs dianomēs tou phōtos) és a „lámpáshordozás rítusa” (to ethimon tou lampadēphorein) kifejezéseket is. A cikkben megtaláljuk a „fényjelenés végzése” (phōtophaneian poiein) és a „fényfelmutatás” (phōtagōgia) kifejezéseket is – mindezek a bizánci hagyományban kialakult más ismert és meggyökeresedett terminológiához hasonló módon keletkeztek.

A szertartás történelmi eredetével kapcsolatban Kallisztosz archimandrita megjegyzi: „E szertartás végzésének első indoka – ha nem feltételezzük, hogy az természetfeletti – kétségtelenül a Megváltó Feltámadására és az azt kísérő eseményekre való szimbolikus emlékezés volt. A Szent Evangéliumból tudjuk, hogy az Úr Feltámadásához közeli időben az angyal, amelyik elmozdította a sír bejáratához helyezett követ és megjelent a kenethozóknak, fényben tündökölve ült rajta: Tekintete olyan volt, mint a villám (Mt. 28, 3). Később Péter és János, a sírhoz érve, amikor még sötét volt és nem volt ott az angyal, meglátták a temetési gyolcsot és kendőt és hittek (Jn. 20). Azért látták ezeket meg az éjszaka sötétjében, mert az Úr Sírját mennyei fény árasztotta el” (5).

Az evangéliumi események e magyarázatát a szerző a régi teológusoktól – Damaszkuszi Szent Jánostól és Nüsszai Szent Gergelytől idézi, aki többek között ezt mondja: „Meglátván [a temetési gyolcsokat és kendőt], Péter és az, aki vele volt, hittek… mivel a Sírt fény töltötte el. Ezért bár éjszaka volt, kétféle tekintettel hatoltak be a sírba: testi szemeikkel is, és a szellemiekkel is” (6).

Kallisztosz archimandrita szerint éppen a Feltámadás eseményeinek e magyarázata „inspirálta az Egyházat az első századoktól kezdve – talán, még az apostoli hagyomány alapján –, hogy a Húsvét ünnepekor végezze a lámpáshordozás szertartását”. A „fény elöljáró általi szétosztásának szertartása húsvét éjjelén” nagyon hamar elterjedt, „eljutván az összes orthodox Egyházakba” (7). E szertartás ókori időkben való létezését különféle példák bizonyítják, többek között Theológus Szent Gergely is, aki, úgy tűnik, a Konstantinápolyi Egyház szokását tükrözte.

Számunkra különösen érdekes a Szent Fény szertartása a jeruzsálemi hagyományban. Ennek történelmi fejlődését írja le Kallisztosz archimandrita és Mihail Zseltov és Alekszander Tkacsenkó orosz liturgiatörténészek.

Az utóbbiak áttekintésüket Eteria jeruzsálemi zarándoklatának leírásával kezdik: ő a IV. század végén látogatott el a Szent Földre és naplója arról tanúskodik, hogy a Feltámadás templomban létezett az esti gyertya megáldásának szertartása.

Az V. században Jeruzsálemben, az itt használatos Lectionarium örmény fordítása szerint az esti fény meggyújtásának szertartásával kezdődött a húsvéti virrasztás. Nagyszombat este az Anasztasziszban, vagyis a Feltámadás kápolnában, a Kuvukliánál a püspök a 112. zsoltárt énekelte a „Legyen áldott az Úr neve mostantól és mindörökké” refrénnel. „Ezután – írja elő a Lectionarium –, a püspök három gyertyát gyújtott (más kéziratok szerint – egyet), amelyekről a diakónusok gyújtják meg a gyertyáikat, majd tőlük a nép” (8). Ezután mind a Martiriumba vonultak, az Úr Sírja templomkomplexum központi részébe, ahol elvégezték az Esti Istentiszteletet a tizenkét olvasmánnyal, melyek mindegyikének végén térdeplő imát olvastak. Ezen olvasmányok némelyike érdekes lehet a számunkra, mivel a fényről szólnak. Ilyen volt például egy részlet Izajás prófétától, mely az alábbi szavakkal kezdődött: Tündökölj, tündökölj, Jeruzsálem, mert eljött a te világosságod, az Úr dicsősége felvirradt fölötted. Íme sötétség borítja a földet, és homály száll a nemzetekre, fölötted pedig megjelenik az Úr, és az Ő dicsősége mutatkozik meg rajtad (60, 1-2). Ezt az olvasmányt, egyes kéziratok szerint, az alábbi versek kísérték: „Eljött a dicsőség Királya – az egész teremtést megvilágosító Fény”, a „mindeneket megvilágosító”. A három babiloni gyermekről szóló utolsó olvasmány (Dán. 3, 1-35) után az alábbi vers következett: „Enyészhetetlen Szent Háromság, világosíts meg minket teremtetlen fényeddel és légy velünk irgalmas, mert Terajtad kívül nem ismerünk más Üdvözítőt” (9).

A VII. században a jeruzsálemi Lectionarium grúz fordításának tanúságtétele szerint a húsvéti virrasztás előtti esti lámpás megáldásának szertartását a Feltámadás templomban a következőképpen végezték: Nagyszombat este, naplemente után a püspök a papokkal és a diakónusokkal együtt összegyűltek az Anasztásziszban a Kuvukliánál és bezárták a [templomi] kapukat. A püspök és két diakónus tömjénezést végeztek, háromszor körbejárván a templomot. Az első tömjénezés idején a 64. zsoltárt olvasták: Téged illet a dicséret, óh Isten, a Sionon. A második tömjénezés előtt a püspök a „Most fölkelek, – ezt mondja az Úr” prokiment, a harmadik előtt pedig a „Legyen áldott az Úr neve” verset énekelte. Mindegyik tömjénezés után ekténiát mondtak, majd felolvasták az imát. A harmadik ekténia és ima után a „püspök a presbitereknek, diakónusokan és egyházi szolgálóknak békecsókot adott és megáldotta az új gyertyát, mellyel meggyújtották a többi gyertyákat” (10). Ezután kinyitották a templom kapuit és az istentisztelet az Esti Istentisztelet szertartásával folytatódott: énekelték az „Uram, Tehozzád kiáltottam”-ot a „Tündökölj, tündökölj” (Iz. 60, 1) sztichirával, majd a „Derűs Világossága” és az olvasmányok következtek. Egyes kéziratok kis eltéréseket tűntetnek fel e rendtől. Kettejükben például az áll, hogy a nép a tömjénezés során követi a püspököt, a tömjénezés után pedig „megáldják az új gyertyát, és kiosztják a népnek, a papok, diakónusok és az egész nép pedig békecsókot ad egymásnak” (11).

Az 1122-es Jeruzsálemi (Szent Sír) Tipikon szerint Nagyszombaton délután két órakkor az Úr Sírjához „eljöttek a kenethozók” (egy különleges egyházi szertartás Jeruzsálemben), és „a patriarcha a klérussal együtt készítették elő a lámpásokat a húsvéti szolgálathoz; ez idő alatt a kánont és az imaórákat énekelték <…>. Amikor a lámpások elkészültek, olajjal töltötték meg azokat és a sztichirát énekelték <…>; majd ekténia és elbocsájtás következett, ami után a patriarcha lezárta a Kuvukliát és a templomban minden fényt eloltottak. Az esti szolgálat 9 órakkor kezdődött; a fehér ruhába öltözött patriarcha és a klérus megkezdték a szokásos vasárnapi Esti Istentiszteletet” (12), melynek része volt a 103. zsoltár, a „Boldog az a férfiú” [1. zsoltár – ford. megj.], az „Uram, Tehozzád kiáltottam” és a vasárnapi sztichirák, a bemenet, a „Derűs Világossága”, valamint a prokimen. Ezután 15 ószövetségi olvasmány közvetkezett, „melyek után elvégezték a gyertyák szent tűztől való meggyújtásának szertartását: a patriarcha háromszor megtömjénezte a templomot és a Szent Sírt, majd énekelni kezdte az „Uram, irgalmazz”-t, és, a papok által támogatva belépett a Szent Sírba, ahol háromszor leborult (ugyanezt tették a vele együtt belépő klerikusok is), imádkozott önmagáért és a népért, amely ez idő alatt megszakítás nélkül fohászkodott: „Uram, irgalmazz”. Ezután a patriarcha meggyújtotta a gyertyát a szent tűztől és átadta a fődiakónusnak, aki kivitte a lángot a néphez. Ezután a menet átment a bazilikába” (13) a „Tündökölj, tündökölj, Úr Jeruzsálem”, majd a „Méltass minket, Urunk” imát énekelték” stb.

Van még egy érdekes forrás egy hasonló jeruzsálemi gyakorlatról, melyet a XIV. századi szíriai melkita Apostolos Könyvben találunk meg: «Nagyszombat este a tömjénezés után a patriarcha az „Áldott vagy Te a Te szent dicsőséged templomában”, majd a diakónus (bizonyára ekténiát) mond, ezután a pap olvassa a „fények” imáját, a patriarcha pedig meggyújtja a gyertyáját az oltárasztal alatti gyertyáról, amelyről azután mindannyian meggyújtják a gyertyáikat és éneklik: „Tündökölj, tündökölj”» (14). Ezután körmenetet tartanak, majd a prokiment énekelik és megkezdődnek az olvasmányok.

Mindezekről szólva megjegyezzük, hogy az általunk áttekintett publikációk szerzői egyáltalán nem vonják kétségbe a történelmi forrásokat és a zarándokok tanúbizonyságait – ezeket részletesen idézi Kallisztosz Meliara archimandrita is (15), és más szerzők is –, melyek a Kegyelmi Tűznek az Úr Sírjában való csodás lejöveteleiről szólnak Isten akarata szerint, hiszen „a szél ott fúj, ahol akar” (Jn. 3, 8).

A Kegyelmi Tűz szertartásának napjainkhoz közelebbi leírását találhatjuk meg például A. A. Dimitrievszkij, a Kijevi Teológiai Akadémia professzora «„A Szent Tűz Kegyelme” az Úr Életetadó Sírjánál Nagyszombaton”» (16). Ő egyébként szól a korában elterjedt gyakorlatról: „…ezidáig az orthodox Kelet minden templomában kiosztják a szent oltárasztal feletti örökmécsesből vett lángot a hívőknek. A világos ruhába öltözött elöljáró a királyi ajtóba áll és énekeli a verset: „Jertek, vegyetek világosságot az alkonyt nem ismerő világosságból, és dicsőítsétek Krisztust, aki föltámadt halottaiból!” – és tartva az égő gyertyát, a főpap pedig a dikirioszt, felhívja a hívőket, hogy gyertyáikat róla gyújtsák meg” (17). Ennek a versnek az éneklését tartalmazó szertartás létezését megerősíti Kallisztosz Meliara archimandrita is.

A jeruzsálemi Feltámadás templomban tartott Szent Fény szertartásának legteljesebb, lényegében annak mai állapota leírását szintén Kallisztosz Meliara archimandritánál találhatjuk meg (18). Cikkének nagy előnye az is, hogy ez az egyetlen nyomtatott publikáció, melyben sikerült megtalálnunk azt az imádságot, amit a Jeruzsálemi Egyház elöljárója a Kuvukliában mond el azelőtt, hogy kihozná onnan a Szent Fényt. Mivel az az értelem, amit az Egyház az általa végzett szentségeknek vagy liturgikus cselekményeknek tulajdonít, elsősorban a liturgikus szövegekben fejeződik ki, a Kegyelmi Tűz jelenségének helyes megértéséhez rendkívül fontosnak gondoljuk ennek az imának a megismerését.

Tehát, napjainkban a Kegyelmi Tűz, vagy a Szent Fény szertartása kb. délután 1 órakor kezdődik, amikor a Feltámadás templom nagyharangjának zúgása alatt Őboldogsága, a jeruzsálemi patriarcha vagy az őt helyettesítő főpap a papság kíséretében leereszkedi a Patriarchátusban található Szent Jakab görög templom lépcsőjén a Feltámadás templomba. Ekkorra a templomban már eloltottak minden lámpást, a Kuvuklia ajtaját pedig szimbolikusan viaszpecséttel zárták le (vö. Mt. 27, 66). A pecsétet a görög és örmény dragománok és papok, valamint a Feltámadás templom kapuőrének részvételével helyezik fel.

A processzió a Jeruzsálemi Egyház elöljárójával az élen belép a Feltámadás templomba és a Katholikon (Főtemplom) oltárába megy. Itt a patriarcha és az őt kísérő klerikusok fehér ruhába öltöznek. Ebben az időben zajlik még egy cselekmény, amiről Kallisztosz Meliara archimandrita megjegyzi: a Jeruzsálemi Patriarchátushoz tartozó, a Megkenetés Kövénél lévő helyiségből ünnepélyesen a Kuvukliába viszik át azt a „lámpást, amelyet e szent szertartás során használnak”: ezt a Feltámadás templom szkevophilaxosza (vagyis a rangidős papja) viszi át egy dragomán és egy főpap kíséretében. A dragomán leveszi a pecsétet a Kuvukliáról, a szkevophilaxosz pedig belépvén, a lámpást az Úr Sírjának márványlapjára helyezi. Távozása után a Kuvuklia ajtaját újra lepecsételik.

Ekkor a Katholikon királyi ajtaján keresztül a papság, élen a patriarchával körmenetben indul a Kuvukliába. A processzió során a körmeneti sztichirát éneklik: „A Te feltámadásodat, Krisztus Üdvözítő, angyalok dicsérik a mennyekben; méltass minket is a földön, hogy tiszta szívvel dicsőítsünk Téged”. Amikor a menet a Kuvukliához ér, a résztvevők a „Derűs világossága” éneket énekelve háromszor megkerülik a kápolnát. Ezután a papság és a körmenet többi résztvevője visszatér a Katholikon oltárába, a patriarcha pedig a Kuvuklia ajtaja elé áll, és leveszi az omoforiont és a szakkoszt [liturgikus öltözékek – ford. megj.]. Ezután két köteg gyertyával belép a Kuvukliába, térdre ereszkedik a Megváltó sírja előtt és így imádkozik Istenhez:

„Uralkodónk és Urunk, Jézus Krisztus, a kezdet nélküli Atya fénykezdetű Bölcsessége, a felfoghatatlan Élő Fény, aki a sötétségből parancsoltad meg a világosság feltündöklését, mondván: „Legyen világosság” és lett világosság! Uram, a világosság Adományozója, aki kivezettél bennünket a tévelygés sötétségéből és elvezetsz minket a Te ismereted világosságába! Eltöltötted fénnyel és örömmel a földet a Te test szerint való eljöveteleddel, az alvilágot pedig a Te leszállásoddal, és a Te szent apostolaiddal elküldted a fényt minden népnek! Hálát adunk Néked, hogy a jámbor hit által elvezettél minket a sötétségből a világosságba, és hogy a szent keresztségen keresztül a világosság gyermekeivé váltunk, meglátván a Te dicsőségedet, amely kegyelemmel telt és igaz. De, fényt adó Urunk! Te, aki a nagy Fény vagy, mondván: „A nép, amely sötétségben ült”! Uralkodó Urunk, a minden világba jövő embert megvilágító igaz Világosság! A világ egyetlen Világossága és az emberi élet Világossága, Akinek dicsősége mindeneket betölt, mert Te, Világosság, test szerint való eljöveteleden keresztül jöttél el a világba, bár az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot! Fényt adó Urunk, hallgass meg bennünket, a Te bűnös és méltatlan szolgáidat, akik ebben az órában a Te szentséges és fénythozó sírodnál állunk, és fogadj minket, akik tiszteljük tisztaságos szenvedéseidet, szentséges keresztre feszíttetésedet, önkéntes halálodat és átistenült Tested e tiszteletreméltó sírban való elhelyezését és eltemetését és harmadnapi feltámadásodat, melynek örömteli ünneplését megkezdve emlékezünk az alvilágba való leszállásodra, mely által uralkodói hatalmaddal kiszabadítottad az ott fogva tartott igazak lelkeit, és Istenséged tündöklésével világossággal töltötted el az alvilágot. Ezért örömteli szívvel és szellemi örömmel ünnepelve ezen az áldott szombaton a Te üdvözítő titkaidat, melyeket isteni szépséggel véghezvittél a földön és a föld alatt, emlékezve Terád, az igazi örömteli és vágyott Világosságra, Aki istenien beragyogtad az alvilágot és isteni szépséggel feltündököltél a sírból, – a Te irántunk való irgalmas megjelenésedet ábrázolva végezzük ezt a fényjelenést. Mert ezen üdvözítő és tündöklő éjjelen minden eltelt a világossággal: a menny, és a föld, és az alvilág – a Te alvilágba való leszállásod és a sírból való harmadnapi feltámadásod természetfeletti titkával. Ezért, áhítattal veszünk a fényből, amely szüntelen és folyamatosan tündököl a Te ezen fényhordozó sírodon, átadjuk azt a Tebenned, az igaz Világosságban hívőknek, és kérünk és imádkozunk Hozzád, Szentséges Urunk, hogy a szent és fényhordozó sírod kegyelme által tegye azt a megszentelés ajándékává, töltsd el azt a Te isteni kegyelmeddel és áldd meg és szenteld meg azokat, akik áhítattal fogadják azt, megszabadítva őket a szenvedélyek sötétségétől és méltóvá téve őket a Te világossággal teli országodra, ahol Istenséged le nem nyugovó világossága tündököl. Adj nekik, Uram, egészséget és jólétet és lakhelyüket töltsd el minden javakkal.

Világosságot Adományozó Uram, hallgass meg engem bűnöst, ebben az órában, és add meg nekünk és azoknak [akik most a templomban állnak], hogy a Te világosságodban járjanak és megmaradjanak abban addig, amíg velünk van ezen átmeneti élet világossága. Add meg nekünk, Uram, hogy jócselekedeteink világossága világítson az embereknek, hogy dicsőítsenek Téged a Te kezdet nélkül való Atyáddal és Szentséges Lelkeddel. Mert te arra állítottál minket, hogy világosság legyünk a népek számára, hogy világítsunk a sötétségben járóknak. De mi rosszat cselekedve, inkább megszerettük a sötétséget, mint a világosságot. Mert mindenki, aki rosszakat cselekszik, gyűlöli a világosságot a te igaz szavaid szerint. Ezért mi minden nap elbukunk, bűnözve, mert a sötétségben járunk. De méltass minket arra, hogy életünk hátralevő idejében gondolataink tekintete megvilágosult legyen. Add meg, hogy a világosság gyermekeiként a Te parancsolataid fényében járhassunk. Te, Aki világosságba mint köntösbe öltözöl, tedd fehérré mint a fény a szent keresztség azon világos ruháját, melyet tetteinkkel befeketítettünk. Add meg nekünk, hogy felölthessük a világosság fegyverét, hogy elűzhessük általa a sötétség fejedelmét, aki a világosság angyalának képmását ölti magára. Uram, ahogy azon a napon megadtad a világosságot a halál sötétségében és árnyékában ülőknek, úgy ma is mutasd meg a te enyészhetetlen világosságodat a mi szíveinkben, hogy megvilágosodva és felmelegedve általa a hitben, végtelenül dicsőítsünk Téged, a világosságot uraló Egyetlen Világosságot, az öröm Fényét. Ámin”.

Abban a pillanatban, amikor a patriarcha Krisztus sírköve előtt térdepelve ezt az imát mondja, a templomban feszült várakozás uralkodik. Majd hirtelen kiadja a Kuvukliából a Szent Fénytől lángoló gyertyákat, és azonnal megszólal a harangok hangja, az egész templomot eltölti az örömteli zaj. Egy gyertyaköteget a patriarcha még a Kuvukliából kiad az északi ablakon keresztül, melyet azonnal a Katholikon oltárába visznek és róla gyújtják meg gyertyáikat a hívők. Az egész templom úszik a lángokban. Ekkor a Kuvukliából kijön a patriarcha is, kezében a Kegyelmi Tűzzel lángoló gyertyaköteget tartva. Ezután az elöljárót a Katholikon oltárába kísérik, egyúttal pedig, jegyzi meg Kallisztosz Meliara archimandrita, egy görög főpap a Kuvukliából magával viszi az égő lámpást és átviszi a Katholikon oltárába. A Kuvukliát átengedik az örményeknek, a koptoknak és a szíreknek, a görög papság pedig ezután Nagyszombat Szent Liturgiáját végzi a Katholikonban.

Azon értelem és szimbolizmus megértéséhez, melyet az Egyház a Szent Fény liturgikus szertartásába foglalt, érdemes újra Kallisztosz archimandrita cikkéhez fordulnunk.

Ő mindenek előtt a szent atyák örökségében keresi erre a választ: «Ez a fény, amely minden templomban beragyogja a Feltámadás ünnepének éjjelét – mit gondolnak erről és hogyan nevezik azt [Theológus] Szent Gergely istenismerő ajkai? „Ez – mondja ő –, azon nagy fény képmása, ’mellyel az égbolt tündököl fentről, megvilágítva az egész világot szépségeivel; a világfeletti fényé, amely az angyalokban Őbelőle árad, és a Háromságban való Világosságé, Aki minden világosságot alkot, a megoszthatatlan Világosságtól megosztotté és díszítetté. Ez a fény – a nagy feltámadt Világosság előhírnöke és előünnepi fénye”» (19).

Isten – Világosság és a fény forrása. Kimondhatatlan jóságából kiüresítette Önmagát és a világba való eljövetelével megvilágosította a népeket. Isten Fia Szenvedéseivel és Feltámadásával megváltotta és megszabadította az embert a bűn és a halál sötétségétől. Ezért a Szent Fény liturgikus szertartásában, amely ezt szimbolizálja, Kallisztosz archimandrita az „öröm, dicsőség és a mennyei világosság szimbólumát”, a „szent fényt”, annak látható jelét látja, hogy Krisztus Feltámadásának fényességes és dicsőséges napján „minden megtelt világossággal: az ég és a föld és az alvilág”. Idézi azt a gondolatot, hogy ha az Egyház hagyományában minden keresztény templom a Sion képmása, benne a szent oltárasztal pedig a Sír képmása, melyből az Úr feltámadt, akkor milyen áhítattal kell viszonyulnunk azon fény iránt, amely Húsvét éjjelén az Úr valódi sírját világítja meg, szimbolikusan rámutatva a Feltámadt Krisztusra, Aki legyőzvén a halált, belőle száll ki? Éppen ezért nevezi Kallisztosz archimandrita ezt a szertartást szentségesnek (sebasmios) és „áhítatot ébresztőnek” (aidesimos).

A Kegyelmi Tűz szertartásának értelméről és szimbolizmusáról nem kevésbé fontos gondolatokat oszt meg cikkében Alekszander Potyemkin is. Publikációjának vitathatatlan erénye, hogy a szerzőnek sikerül megmutatnia, hogy a Kegyelmi Tűz jelentésének gazdagsága és mélysége vitathatatlan, bármi is legyen a láng eredete.

A szerző azt írja, hogy az Úr Sírjánál Nagyszombaton meggyújtott láng változatlanul tanúskodik megváltásunk Krisztus által valaha véghezvitt és most is folyamatosan véghezvitt csodájáról és élő liturgikus kapcsolatot jelent számunkra az Úr Sírjával, amely, Damaszkuszi Szent János szavai szerint, feltámadásunk forrásává vált. Ahogy az Egyház által véghezvitt minden szentségben és szertartásban, e szent cselekményben is a tűz külső formájában az Atyától eredő Szent Lélek által a hívők a nem teremtett, isteni, üdvözítő kegyelemből részesülnek, ezért joggal beszélhetünk e tűz kegyelmi (kegyelemmel teli) voltáról, e kegyelmiség isteni eredetéről, a kegyelem lejöveteléről és annak csodás, titokzatos jellegéről. Az üdvözítő kegyelem az isteni megtestesüléssel, a Keresztszenvedéseken és Krisztus Feltámadásán keresztül vált elérhetővé az ember számára, és Nagyszombaton a Feltámadás templomában a hívők a tűz formájában részesülnek e kegyelemből. Ez a kép pontosan megfelel a Szent Írás szavainak a Szent Lélek kegyelméről, amely tüzes nyelvek formájában áradt ki Pünkösd napján, és melyet az egyházi himnuszköltészet „tűzformájúnak” nevez. Ezért a szerző – ahogy az Egyházban végzett minden cselekményt – üdvözítőnek és csodásnak nevezi ezt a szertartást.

Végül pedig, a Kegyelmi Tűz szertartásának részét alkotó ima emlékeztet a jelentőségének még egy összetevőjére. Megváltásunk ügye nem egyedül csak a kegyelem megnyilvánulása, hanem saját szabad akaratunké is. Krisztus, bár megváltott minket a bűnből, de úgy, hogy mi magunk is harcoljunk a bűnnel, vérünk ontásáig küzdjünk ellene (Zsid. 12, 4). Bár lemosott, megtisztított és megszentelt minket (1Kor, 6, 11; Ef. 5,26), de azzal, hogy egyúttal mi magunk is törekedjünk a bűntől való megtisztulásra, mert Ő is tiszta (1Jn. 3, 3). Bár megváltott bennünket a sátántól, lesújtotta őt (Zsid. 2, 14) és lerontotta műveit, melyek a mi bűneink (1Jn. 3, 8) – de úgy, hogy a bűntől való eltávolodással és a szentségre törekvéssel mi magunk is őrizzük magunkat a sátántól (1Jn. 5, 18) (20), és a világosságban éljünk, ahogy Isten is a világosságban él (1Jn. 1, 7). Ezért a Szent Fény szertartásában az Egyház azt kéri, hogy az Úr világosítsa meg értelmünket, szabadítson meg minket a szenvedélyek árnyékától, méltasson minket arra, hogy a világosság gyermekeiként az Ő parancsolatainak világosságában járjunk és a Sírtól kapott fényt a megszentelés ajándékává és a világosság felé való út segítségévé tette.

E rövid áttekintés végén megpróbáljuk összefoglalni a lehetséges következtetéseket.

Kallisztosz Meliara görög archimandrita mindenek előtt az általa használt terminológián keresztül Szent Fény szertartásának liturgikus jellegét hangsúlyozza. Erre a liturgikus jellegre utal e szertartás elterjedtsége is az Óegyházban és azon leírásokban, melyek ennek formáját rögzítették a Jeruzsálemi Egyházban a különböző történelmi korszakokban. Ezek megerősítik, hogy az esti fény megáldása a nagyszombati istentisztelet állandó eleme volt Jeruzsálemben már a IV., V. és VII. századokban. Keleten liturgikus szertartás formájában a XIX-XX. század fordulóján rögzítették. Mégis a Szent Fény szertartásának liturgikus jellege egyáltalán nem csökkenti sem azt a mély értelmet és szimbolizmust, melyeket az Egyház neki tulajdonít, sem pedig a Tűz kegyelmi voltát. Arra kell emlékeztessen bennünket, hogy Isten gyermekeiként a Krisztus világosságában való életre lettünk elhívva, ugyanakkor pedig, mint az Egyház minden szentségének és rítusának, e szertartásnak is az a hivatása, hogy közvetítse nekünk a Szent Lélek bennünket megszentelő és e fényhez vezető utunkon megerősítő kegyelmét.

Jekatyerina (Kopil) apáca

Jegyzetek:

1 Archimandritou Kallistou Mēliara, “Historikē meletē peri tou hagiou Phōtos”, Nea Siōn (1967) 207-240 (далее: «Архимандрит Каллист»).

2 http://www.jerusalem-patriarchate.info/gr/agion_fos.htm

3 См. ее электронную версию: http://www.pravenc.ru/text/150073.html

4 http://www.bogoslov.ru/text/398467.html

5 Архим. Каллист, с. 207-208.

6 Свт. Григорий Нисский, На Воскресение Христово слово второе.

7 Архим. Каллист, с. 208.

8 A. Renoux, Le Codex arménien Jérusalem 121, Patrologia Orientalis 36 (1971), p. 295-297.

9 A. Renoux, Le Codex arménien Jérusalem 121, p. 297-307.

10 M. Tarchnischvili, Grand Lectionnaire de l’Église de Jérusalem, CSCO (Corpus Scriptorum Christianorum Orientalium) 189 (1959), p. 107-109; ср. Прот. К. С. Кекелидзе, Иерусалимский Канонарь VII века, Тифлис, 1912, с. 87-89.

11 M. Tarchnischvili, Grand Lectionnaire de l’Église de Jérusalem, p. 109.

12 Свящ. М. Желтов, А. Ткаченко, «Великая суббота» // «Православная энциклопедия».

13 Там же.

14 Там же.

15 Архим. Каллист, с. 214-229.

16 А.А. Дмитриевский, ««Благодать Святого огня» на Живоносном Гробе Господнем в Великую Субботу», СПб, 1908.

17 Там же, с. 5-6.

18 Архим. Каллист, с. 230-240.

19 Архим. Каллист, с. 210; свт. Григорий Богослов, Слово 45, На Святую Пасху.

20 См. Слово на день Святыя Пасхи // «Христианское чтение», 1841, II, с. 145-146.

Forrás: Kijevszakja Rusz egyházi folyóirat. Ford. KM.

 

Reklámok