Hilarion volokolamszki metropolita felszólalása a Moszkvai Teológiai Akadémia oktatói és diákjai előtt (2016. április 20.)

1372256087_675993[1]A Moszkvai Teológiai Akadémia oktatói és diákjai előtt tartott beszédében Hilarion volokolamszki metropolita, a Moszkvai Patriarchátus Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályának vezetője Kirill, Moszkva és egész Oroszország Patriarchája és Ferenc római pápa közötti 2016. február 12-i találkozójáról beszélt. Mivel az Interfax által a beszéd tartalmáról közölt összefoglaló (lásd előző blogbejegyzés) nem adják vissza a beszéd valódi tartalmát, ezért annak magyar fordítását (egy rövid bekezdés kihagyásával) teljes terjedelmében közöljük, annál is inkább, mivel a beszéd tükrözi az Orosz Orthodox Egyházban létező belső állapotokat, az egyházon belüli teológiai és emberi dialógus színvonalát.

Kedves atyák, testvérek!

A Nagyböjt e szent napjaiban Urunk és Üdvözítőnk Jézus Krisztus földi szolgálatára és keresztútjára emlékezünk. Az Evangélium szól arról, hogy a törvénytudók és farizeusok a törvény, különösen a szombati nyugalom számtalan megsértésével, a bűnösökkel és hitetlenekkel való kapcsolattartással, sőt istenkáromlással vádolták az Urat. Az Úr válaszul leleplezte szellemi vakságukat, a törvény betűjének szolgai követését, ami miatt az izraeli nép tanítói nem voltak képesek meglátni a konkrét ember szenvedéseit és felfogni Istennek Jézuson keresztül működő szeretetét. Végső soron az írástudók és farizeusok gyűlölete a Megváltó halálra ítéléséhez vezetett.

Sajnos a farizeus szellem néha megmutatkozik az Egyházban is, azok között is, akik Krisztus tanítványainak mondják magukat. Csakis farizeizmusnak lehet nevezni a tiltakozások azon kampányát, ami az elmúlt időben kialakult az Orosz Orthodox Egyház elöljárója, Őszentsége Kirill, Moszkva és egész Oroszország patriarchája ellen Ferenc római pápával való február 12-i havannai találkozója és az általuk aláírt Közös Nyilatkozat miatt. Mindenek előtt egy püspök, néhány klerikus és néhány világi nyilatkozataira, két Szentpéterváron és Moszkvában szervezett érthetetlen gyűlés résztvevőinek fellépésére, valamint a Moszkvai Patriarchátusba, a Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályára és egyes más szinódusi hivatalokba érkező tiltakozó levelekre gondolok. Ezek a levelek, melyeket „egy kaptafára” írtak, szerzőről szerzőre egy és ugyanazon vádakat tartalmazzák.

Mindezeket a nyilatkozatokat, tiltakozásokat és vádakat az a törekvés egyesíti, hogy bebizonyítsák, miszerint a Szentséges patriarcha és a pápa találkozása úgymond ellentmond az orthodox kánonok betűjének, a szent atyák tanításának és azon szabályoknak, melyek alapján az Orosz Orthodox Egyház él. Azonban, a régi farizeusoktól eltérően, akik tökéletesen ismerték a törvény betűjét, a mi ún. „Orthodoxiában buzgolkodóink” érveikkel azt tanúsítják, hogy rosszul ismerik a Szent Írás és a szent atyák tanítását, sőt az Orosz Orthodox Egyház zsinatain elfogadott határozatokat is.

Mondok néhány szót e találkozás okairól és alapvető témáiról. Ennek során válaszolok a felmerült kritikára.

1. A találkozó legfőbb témája, ahogy az nem egyszer kifejtésre került, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában kialakult keresztényüldözés volt. Ma magának a kereszténységnek a léte került veszélybe ott, ahol valaha Krisztus Egyháza létrejött, ahol maga az Úr és az Ő szent tanítványai prédikáltak. A keresztényeket tömegesen irtják, űzik el otthonaikból, lerombolják az ősi szentélyeket, megszentségtelenítik a templomokat és monostorokat. A nemzetközi szervezetek adatai szerint a világban minden öt percben meggyilkolnak egy keresztényt. Ez egy nap alatt kb. háromszáz ember, évente több mint százezer. Ma a kereszténységre olyan üldöztetés zúdult, amilyen még soha nem volt. Irakban másfél millió keresztény élt, ma 150 ezer maradt; Szíriában két millió keresztényből 500 ezer maradt. Líbiában gyakorlatilag nem maradt keresztény. Nigériában keresztényeket gyilkolván, egész falvakat kiirtva a radikális-fundamentalisták kegyetlenkednek. Ugyanez folyik Pakisztánban, Afganisztánban és eközben a keresztények nem kapnak semmilyen védelmet.

Ez az oly rettenetes helyzet volt az oka annak, hogy az Orosz Orthodox Egyház Főpapi Zsinata 2013-ban külön megjegyezte, hogy „jóváhagyja a Szentséges patriarchának és a Szent Szinódusnak testvéreink, a politikai helyzet e régióban való destabilizációjával kapcsolatosan vallási alapon üldöztetést szenvedő közel-keleti keresztények támogatására irányuló erőfeszítéseit. A régióban való keresztény jelenlét, valamint a keresztények jogainak és szabadságjogainak védelme a külső egyházi kapcsolatok egyik legfontosabb iránya marad” (62§). A 2016-os Főpapi Zsinat így határozott:

Mindent meg kell tenni azért, hogy véget érjen a keresztények ellen a bűntetteiket istenkárolmó módon vallási jelszavakkal takargató szélsőségesek által folytatott genocídium. A Főpapi Zsinat arra szólít fel, hogy a 2016-os év legyen az ezen irányban tett erőfeszítések éve (Határozat, 9. pont)

Éppen a fenti zsinati határozatok fényében kell szemlélni a Havannában megtartott találkozót, amely konkrét és nagyon határozott lépés volt a fenti határozatok megvalósításának irányában. Azoknak, akik azt állítják, hogy a szentséges patriarcha úgymond nem rendelkezett a Főpapi Zsinat felhatalmazásával a római pápával való találkozásra, nem csak, hogy nincs igazuk, de egyenesen szembe állítják magukat az Orosz Orthodox Egyház zsinati döntéseivel.

El kell mondani, hogy a szentséges patriarcha és a pápa havannai találkozója nagyon eredményes volt és azonnali pozitív eredménnyel járt. A találkozó eredményeként elfogadott Közös Nyilatkozatban Őszentsége Kirill patriarcha és Ferenc pápa minden, az extremizmussal szembeszállni kívánó erőt felhívott arra, hogy hangolják össze a cselekedeteiket. Ez a felhívás rendkívül aktuálisnak bizonyult, amiről az a tény is tanúskodik, hogy Oroszország és az USA a találkozó után hamarosan megállapodtak a tűzszünet kihirdetéséről Szíriában. Ma már sok szíriai egyesítette erejét az államot lerombolni és abban a keresztényeket megsemmisíteni próbáló terroristák elleni harcban. A Közel-Kelet keresztény egyházainak vezetői hálával reagáltak az együttérzés és támogatás azon szavaira, melyekkel az Orosz Orthodox Egyház patriarchája és a Római Katolikus Egyház feje fordultak hozzájuk.

Szeretném megkérdezni „kontár hitvédőinktől”: az ellen vagytok, hogy Szíriában abbahagyják a keresztények gyilkolását? Az ellen vagytok, hogy a keresztények lehetőséget kapjanak arra, hogy visszatérjenek otthonaikba? Úgy gondolom, hogy egyetlen ember sem tagadhatja, akiben még maradt egy csepp lelkiismeret, hogy minden erőfeszítésre szükség van az ártatlan emberek megmentéséért. Ha híveink a Szíriában tevékenykedő orosz katonák erőfeszítéseire, akik nem csak a keresztényeknek, de más vallásúaknak is segítenek, pozitívan tekintenek, imádkoznak értük és nem vonják kétségbe azok orthodox hitét, akkor a szentséges patriarcha és a római pápa közötti találkozás tényében miért látják az orthodox hit elárulását? Milyen erőfeszítéseket tettek ezek, az engedelmükkel így nevezem őket, „buzgolkodók”, hogy megkönnyítsék szenvedő testvéreik sorsát? Miért nem tartottak konferenciákat az üldözöttek támogatására, miért nem tartottak gyűjtést a menekültek megsegítésére? Ehelyett szégyenteljes szakadár gyűléseket tartanak, melyeken elítélik a szent vezetőség (1) béketeremtő erőfeszítéseit és arra hívnak fel, hogy ne kommemorálják Őszentségét a Liturgia során. Mi ez, ha nem a farizeusság és képmutatás szélsőséges kifejeződése?

E farizeusoktól eltérően Őszentsége Kirill patriarcha szüntelenül felemeli a hangját a Krisztusban való szenvedő testvéreink védelmében, felhasználva erre minden lehetőséget – mind a nemzetközi színtereket, mind a világ vallási, politikai és társadalmi vezetőivel való találkozásokat. Ennek sorába tartozik Őszentsége találkozása Ferenc pápával, aki Nyugaton emberek milliói számára számít tekintélyes vallási vezetőnek és akinek véleményére odafigyelnek az egész világon. A keresztények védelmére irányuló erőfeszítései kontextusában Őszentsége Kirill patriarcha találkozott II. Tavadrosszal, a Kopt Egyház patriarchájával, II. Ignác Efrémmel, a Szír-Jakobita Egyház patriarchájával, IV. Mar Dinkhával, a Kelet Asszír Egyházának patriarchájával és több alkalommal is II. Gagerin örmény katholikosszal. A tiltakozók abszurd logikáját követve Őszentségének külön jóváhagyást kellene kérnie a Főpapi Zsinattól minden ilyen találkozóra. Elöljáróként a szentséges patriarcha rendelkezik a kánoni felhatalmazással az Orosz Orthodox Egyház képviseletére a külső egyházi kapcsolatok területén.

2. Az „Orthodoxiában buzgolkodóink” felháborodtak azon, hogy Őszentsége „Őszentségének” nevezte a pápát. Az egyik kritikus azt állítja: „Egy dolog a dialógus, más dolog a római pápa kanonikus püspökként, szentségesként vagy testvérként való elismerése, mikor ő számunkra, orthodoxok számára, Egyházunk és a szent atyák tanítása szerint eretnek, aki az Egyházon kívül van. A római pápa már tíz évszázada kívül van az Egyházon, nem kanonikus püspök és semmi köze nincs Krisztus egy Szent és Apostoli Egyházához”.

A „szent atyák tanítása szerint” szavakkal nagyon könnyedén bánnak olyan személyek, akiknek csak nagyon hozzávetőleges elképzeléseik vannak azok tanításáról és a valóságban nem olvasnak patrisztikus irodalmat. Kérdezd meg a patrisztikus teológia e szakértőitől: kit olvasott a Szentatyák közül? Még egy nevet is nehezen tudnak megmondani, nehogy valamelyik mű címét.

Igaz, egy név rendszeresen felmerül a katolikusokkal való kapcsolat elleni tiltakozással kapcsolatban: Efezusi Szent Márk neve. Azok, akik rá hivatkoznak, láthatólag nemcsak hogy a szent főpap műveit nem olvasták, de Amvroszij (Pogogyin) orosz nyelven hozzáférhető „Efezusi Szent Márk és a firenzei unió” c. művét sem. A Külföldi Orosz Orthodox Egyházhoz tartozó ismert történész először 1963-ban megjelent művét sokszor kiadták Oroszországban.

Tehát nyissuk fel ezt a könyvet az 1438-as Ferrara-Firenzei Zsinat kezdetének szentelt fejezetnél és olvassuk el azt a beszédet, amivel Szent Márk IV. Jenő pápához fordult a zsinat megnyitásakor. E beszédében az Orthodoxia nagy védelmezője elismerte a Keleti és Nyugati Egyházak szakadását. A szent főpap ilyen szavakkal fordult a római pápához:

Ma az Úr Testének korábban sok évszázadon át megosztott és elválasztott tagjai igyekeznek a kölcsönös egység felé! És nem szenved a Fej – Krisztus Isten -, hogy megosztott Test felett legyen, és a Szeretet nem akarja teljesen elvenni tőlünk a szeretet kötelékeit! Ezért késztetett téged, a papok közötti elöljárót, hogy meghívj minket ide… Tehát, Szentséges Atya, fogadd a távolról, Keletről érkező gyermekeidet: öleld meg őket, a hosszú ideje megosztottságban lévőket; gyógyítsd az összezavarodottakat.

Gondolkodjunk el e szavakon: a szent főpap Kelet és Nyugat megosztott keresztényeiről mint Krisztus megosztott Testéről beszél. A római pápát pedig „Krisztus papjai közötti elöljárónak” és „Szentséges Atyának” nevezi. Amvroszij (Pogogyin) archimandrita így kommentálja:

Szent Márk Jenő pápának mondott beszéde arról tanúskodik, hogy teljesen alaptalan az az állítás, miszerint Efezusi Szent Márk már az előtt az unió ellensége lett volna, hogy megkezdődtek a tárgyalások az orthodoxok és a katolikusok között, és hogy azt a célt tűzte ki maga előtt, hogy szabotálja a tárgyalásokat. Ellenkezőleg, Efezusi Szent Már forrón vágyott az Egyház egységére, hitt az Unió lehetőségében, kereste a latinokkal való egységet, de a valódi, a hit egységére és az ősi liturgikus gyakorlatra alapuló egységet akarta.

Amikor azonban a várakozásokkal és reményekkel ellentétben a zsinaton a hit kérdéseiben megengedhetetlen kompromisszum alapján hirdették ki az egységet, Efezusi Szent Márk szilárdan ellenállt egy ilyen döntésnek és nem írta alá az uniós dokumentumot.

Ugyanakkor, ha összevetjük azt a helyzetet, amiben akkor Szent Márk volt, a mai nappal, akkor lényeges különbségeket találunk. Akkor unió megkötésére tettek kísérletet, és ez a kísérlet Szent Márknak hála kudarcba fulladt. Ma azonban senki nem tesz erre kísérletet. Ellenkezőleg, Őszentsége Kirill patriarchával való találkozásán a pápa a legmagasabb szinten ismerte el, hogy az unió nem lehet az egység felé vezető út, és a Közös Nyilatkozatban felhívás hangzott el a társadalmi szolidaritásra és cselekvő béketeremtésre Ukrajnában. E kijelentés fontosságát nehéz túlértékelni.

Éppen ezért reagáltak olyan negatívan az ukrajnai uniátusok, szakadárok és nacionalisták a Közös Nyilatkozatra. Reakciójuk teljesen érthető. A havannai találkozón a lehető legnagyobb figyelmet fordították az ukrajnai vérontás befejezésének égető problémájára, ami fájdalmat vált ki minden orthodox hívő szívében. Azon erők egyike, akik bekapcsolódtak ebbe az ellenállásba, az ukrán uniátusok, akik legfőbb fejüknek a római pápát ismerik el. Ukrajna görög katolikus egyházának vezetése azonnal reagált a közös nyilatkozatra, és reakciója ugyanolyan dühödt volt, mint amilyen „kontár buzgolkodóink” reakciója volt. Az ukrán görög katolikusok éles kritika áradatát öntötték Ferenc pápára azért, hogy aláírta a Közös Nyilatkozatot. Most ugyanezért a mi „kontár buzgolkodóink” a szentséges patriarchát kritizálják, egy táborba állva az uniátusokkal, gyakorlatilag egyesülve ővelük.

Valóban, hol voltak a mostani buzgolkodók, amikor ez év márciusának elején a nyugat-ukrajnai uniót eltörlő Lembergi Zsinat 70. évfordulójára emlékeztünk? Senki nem lépett fel közülük nyilvános nyilatkozattal. Amikor Ferenc pápa levelében ezt a zsinatot „álzsinatnak” nevezte, az Orthodoxiában buzgolkodóink hallgattak. Csak a Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályának vezetője [vagyis maga Hilarion metropolita – ford. megj.] reagált, és az ő kezdeményezésére néhány egyházi tudós. Hát akkor ki kivel egyesül: a patriarcha a pápával, amiről rettenettel kiabálnak a tiltakozók, vagy ők maguk, az uniátusokkal – egy és ugyanazon célt követve velük?

A Közös Nyilatkozat hangsúlyozza, hogy az orthodoxok szakadását Ukrajnában csak kánoni úton lehet begyógyítani. Ez a nyilatkozat valóságos és hatalmas támogatást jelentett a Moszkvai Patriarchátus Ukrán Orthodox Egyházának, amely a konfliktus körülményei között támadásnak van kitéve a szakadárok és a nacionalista erők részéről Őszentsége, Moszkva és egész Oroszország patriarchája iránti hűsége miatt. Hála a Havannában aláírt dokumentumnak, az Ukrajnában zajló történések igazsága ismertté vált az egész világon, az Ukrán Orthodox Egyház pedig, amely ezidáig információs elszigeteltségben volt, a legmagasabb szinten kapott támogatást.

3. A szent vezetőség álláspontjának kritikusai a római pápa „Őszentsége” címmel való illetésében a katolikusok szentségeinek elismerését látják. Azonban már említettem, hogy Efezusi Szent Márk Jenő pápát „Szentséges Atyának” nevezte. Hozok más példákat is. Amikor 1921-ben Oroszországban rettenetes éhínség volt, Szent Tyihon oroszországi patriarcha levelet írt XV. Benedek római pápának, melyben a pápát „Szentséged!” megszólítással illette és segítségét kérte az éhezőknek. Moszkva és egész Oroszország minden későbbi patriarchája – I. Alekszij, Pimen és II. Alekszij – a római pápákkal folytatott levelezésükben mindig „Szentséged” megszólítással fordultak hozzá, ezért teljesen természetes, hogy így szólította meg Ferenc pápát Őszentsége Kirill patriarcha is személyes találkozójuk során és ez tükröződött a Közös Nyilatkozatban is.

Néhány szó az „eretnekek szentségeinek” hírhedt „elismeréséről”. Az orthodoxok és a katolikusok között nincs szentségi közösség, de ez nem jelenti azt, hogy nem ismerünk el semmiféle hatást a katolikusok által végzett szentségekben, mert ebben az esetben az Orthodoxiába való áttérés esetén minden világit újra kellene keresztelnünk és minden papot újra kellene szentelnünk. Emlékeztetnék a Keleti Patriarchák 1723-as Körlevelének szavaira:

Teljesen hamisnak és tisztátalannak tartjuk azt a tanítást, amely szerint a hit tökéletlensége lerombolja a szentségek egységét és tökéletességét. Hiszen az eretnekek, akiket az Egyház befogad, amikor megtagadják eretnekségeiket és egyesülnek az Egyetemes Egyházzal, tökéletes Keresztséget nyertek, még ha tökéletlen hittel is rendelkeznek.

Idéznék az Oroszországi Egyház Szentséges Kormányzó Szinódusának az Egyetemes Patriarchátushoz írt 1903. február 25-i leveléből is. Ebben a katolikusokról és a protestánsokról van szó:

Hiszünk a Legszentebb és Éltető Háromságba vetett hitük őszinteségében és ezért elfogadjuk mind ezek, mind azok keresztségét. Tiszteljük a latin hierarchia apostoli folytonosságát és az Egyházunkba térő klerikusokat létező rendjükben fogadjuk be (hasonlóan ahhoz, ahogy az örményeket, koptokat, nesztoriánusokat és más, az apostoli folytonosságot el nem veszítetteket fogadjuk).

Helyénvaló itt idézni Szent Filaret moszkvai metropolita szavait a „Keleti Görög-Oroszországi Egyház orthodoxiáját kutató és abban bizonyossággal rendelkező közötti beszélgetések” c. könyvéből:

Kutakodó: E jegy alapján mind a Keleti, mind a Nyugati Egyház egyaránt Istentől vannak.

Bizonyos: Igen, mivel mind ez, mind az a testben eljött Jézus Krisztust vallják, ezért e tekintetben közös Lélekkel rendelkeznek, Aki Istentől van… A Keleti Egyház tanítása iránt általam kifejezett jogos tisztelet semmiképpen nem jelenti a nyugati keresztények és a Nyugati Egyház feletti ítéletet és azok elítélését. Az egyházi törvények szerint a Nyugati Egyház az Egyetemes Egyház ítélete, a keresztény lelkek pedig Isten ítélete, vagy még inkább irgalma alá esnek.

Remete Szent Feofán a „Hitről és életről” c. művében nem fél egyházaknak nevezni azokat a közösségeket is, amelyek szavai szerint nem tartoznak az igaz Egyházhoz, de nem is abszolút idegenek semmi tekintetben magától e szótól: „A latin egyház apostoli eredetű…”

Olyan benyomás támad, hogy a szent vezetőség kritikusai soha nem olvasták az idézett kijelentéseket, sem pedig a 2000. évi jubileumi Főpapi Zsinaton elfogadott, az „Orosz Orthodox Egyház és más felekezetek viszonyának alapelvei” c. dokumentumot. Ez a Főpapi Zsinat által jóváhagyott és tanulmányozásra javasolt dokumentum kimondja:

Az Orthodox Egyház a szent atyák szájával állítja, hogy az üdvösség csak Krisztus Egyházában nyerhető el. Ugyanakkor az Orthodoxiával való egységtől elszakadt közösségekre soha nem tekintettek úgy, mint akik teljes mértékben meg vannak fosztva Isten kegyelmétől. Az egyházi közösség megszakadása elkerülhetetlenül a kegyelmi élet sérüléséhez vezet, de nem vezet mindig annak teljes eltűnéséhez az elszakadt közösségekben.

A katolicizmussal kapcsolatban a dokumentum Melléklete külön hangsúlyozza:

A Római Katolikus Egyházzal folytatott dialógus azon alapvető tény figyelembevételével zajlott és kell zajlania a jövőben is, hogy az olyan Egyház, melyben megőrződött a szentelések apostoli folytonossága.

Éppen a Római Katolikus Egyházban megőrződött apostoli folytonosság ereje folytán elismerjük a katolikus főpapok püspöki és a papok papi méltóságát, ami kifejeződik abban a gyakorlatban, hogy az Orthodoxiába való áttérésük esetén azonos méltóságban vesszük át őket.

Egyesek kritizálják a Közös Nyilatkozatot azért, mert „nem mondja ki, hogy az Orthodox Egyház az egyetlen igaz Egyház, még csak kísérletet sem tesz, hogy kétségbe vonja azt az eltorzult spirituális életet, imádságos életet, ami a katolikus Egyházban van”. Talán egy Közös Nyilatkozat formátuma lehetővé teszi az ilyen jellegű kritikát? Ha a nyilatkozatban a felek egymást kritizálták volna, az már nem lenne közös. A patriarcha és a pápa csak azt írhatták együtt alá, amivel mindketten egyet értenek, és ostobaság lenne elvárni, hogy a pápa aláírja saját Egyházának elítélését.

4. „Kontár buzgolkodóink” hamisan állítják: „A pápa azt mondja, hogy mi, orthodoxok, nem vagyunk teljes értékű egyház”. Ez az állítás tudatlanságról vagy a valóság tudatos eltorzításáról tanúskodik. Ilyen jellegű nyilatkozatok történtek a pápák részéről a távoli múltban. Azonban a II. Vatikáni Zsinaton (1962-1965) mind a pápa, mind pedig a Római Katolikus Egyház püspökei hivatalosan elismerték, hogy az Orthodox Egyházak „jóllehet különváltak, valódi szentségeik vannak – kiváltképpen pedig az apostoli jogfolytonosság következtében van papságuk és Eucharisztiájuk” (Dekrétum az ökumenizmusról, 15), vagyis, minden rendelkeznek az üdvösséghez szükséges eszközökkel. Annak idején ez az álláspont tette lehetővé, hogy az Orthodox Egyház megkezdje a dialógust a Római Katolikus Egyházzal.

Nem felel meg a valóságnak egyes buzgolkodók azon nyilatkozata sem, hogy az „orthodox patriarchák nem találkoztak a pápákkal”. A pápákkal különféle időben és nem egyszer találkozott Athenagorasz, Dimitriosz és Bartholomeosz konstantinápolyi patriarcha, III. Partheniosz és II. Theodorosz alexandriai patriarcha, IV. Ignátiosz és X. János antiokhiai patriarcha, Makszim bolgár patriarcha és II. Illés grúz katholikosz-patriarcha. 1996-ban döntés született II. Alekszij patriarcha és II. János Pál pápa találkozásáról. Meghatározásra került a találkozás dátuma és helye is. Végül csak azért nem jött létre a találkozó, mivel néhány nappal a találkozó előtt világos lett, hogy az előkészített közös nyilatkozatnak az Orosz Egyház számára legfontosabb és leglényegesebb pontjaiban nem sikerült egységes álláspontra jutni. Húsz évre volt szükség, hogy megtaláljuk ezt a közös álláspontot.

Ily módon Moszkva és egész Oroszország patriarchája és a római pápa között a történelem során első alkalommal létrejött találkozó csupán egy újabb láncszem volt a Helyi Orthodox Egyházak elöljárói és a római katolikus egyházfők közötti találkozók hosszú sorában. A napokban Bartholomeosz konstantinápolyi patriarcha és Ieronimosz athéni érsek találkoztak Ferenc pápával Leszbosz szigetén, ahol a menekültekről beszéltek és Közös Nyilatkozatot írtak alá. Ez szintén az Ortodoxia elárulása? Ha a mi fanatikus „buzgolkodóink” úgy vélik, hogy bármely Orthodox Egyház elöljárójának találkozója a római pápával az Orthodoxia elárulását jelenti, akkor ezzel az egész Egyetemes Orthodox Egyházat káromolják és azon kívül helyezik magukat.

A szent vezetőség kritikusai polemikus hevületükben olyan nyilatkozatokat tesznek, melyekben önmaguknak mondanak ellent. Egyrészről elismerik, hogy „minden emberrel folytathatunk dialógust, még inkább a külföldi más hitűekkel”, más részről azt állítják, hogy „nincs jogunk egyházi kérdéseket megoldani az eretnekekkel és minden ilyen találkozót kánonellenesnek tartunk”. Ezen kritikusok véleménye szerint a pápa és a patriarcha találkozhattak és beszélgethettek volna „valahol egy kávéházban”. De miben rosszabb ennél egy repülőtéri váróterem? Kávéházban lehet, repülőtéren nem lehet?

Az Orosz Orthodox Egyház „az Orthodox Egyház apostoli és szentatyai Hagyománya, az Egyetemes és Helyi Zsinatok tanítása iránti hűség alapján” folytatja a dialógust a más felekezetűekkel (az Orosz Orthodox Egyház és más felekezetek kapcsolatának alapelvei” zsinati dokumentum, 4, 3). Őszentsége Kirill patriarcha buzgón védelmezi az orthodox hitet és érvényesíti az Orosz Orthodox Egyház érdekeit a más felekezetűekkel, más hitűekkel és hitetlenekkel folytatott dialógus során. Az Orthodoxia Vasárnapján mondott beszédében felhívással fordult Egyházunk hű gyermekei iránt:

Védelmeznünk kell az Orthodoxiát, ahogy azt a VII. Egyetemes Zsinat atyái védelmezték, ahogy Szent Methodiosz patriarcha és Theodora császárnő védelmezte a főpapok karával együtt, ahogy Efezusi Szent Márk és a mi Orosz Egyházunk hitvallói és újvértanúi védelmezték.

Efezusi Szent Márk példája, akinek ünnepén történt Szentséges patriarchánk beiktatása, arról tudósít, hogy az Orthodoxiáról való valódi tanúságtételt nem a más felekezetűek képviselőivel tartott találkozásokról és kapcsolatokról való lemondás, hanem a dialógusra való készség jelenti. Emlékezzünk arra, hogy az Úr mennybemenetele előtt azt parancsolta az apostoloknak, hogy menjenek és tanítsanak minden népet, megkeresztelve őket az Atya és Fiú és Szent Lélek nevében, megtanítván őket mindannak megtartására, amit parancsolt (Mt. 28, 19-20). Ha az apostolok bezárkózva üldögéltek volna, félve a más hitűekkel való bármiféle kontaktustól, Krisztus Evangéliumának hirdetése soha nem lépett volna ki a sion-i felházból. A más hitű vagy más nézeteket valló emberek megvetése a farizeusokhoz teszi hasonlóvá az embert, akiknek legfőbb félelmük az volt: be ne szennyeződjenek azok érintésétől, akik, az ő meglátásuk szerint, helytelenül hittek.

Éppen a farizeusokhoz, nem pedig az apostolokhoz és nem Efezusi Szent Márkhoz válnak hasonlóvá azok a hőbörgők, akik ma az Orthodoxia elárulásáról szóló hazug meséikkel összezavarják Isten népét. Az apostolok és Efezusi Szent Márk ügyét azok folytatják, akik félelem nélküli dialógust folytatnak a más felekezetűekkel: nem a hittanításbeli kompromisszumok elérése céljából, hanem hogy tanúságot tegyenek az orthodox hit tisztaságáról és igazságáról, hogy megtalálják a kölcsönös együttélés elfogadható formáit, az üldözött keresztények életének megmentéséért, a család mint a férfi és a nő Isten által megáldott szövetsége közös védelméért, a földi életnek és békének védelméért.

Ebben mutat példát Oroszföld nagy közbenjárója, Szent Tyihon összoroszországi patriarcha is. Amikor Oroszországot és az Orosz Egyházat elérték az üldöztetések súlyos megpróbáltatásai, az üldözött Orosz Orthodox Egyház iránti szolidaritásukat kifejező oroszországi protestánsoknak az 1917-1918-as Helyi Zsinat nevében válaszolt: „Az önök szívélyes levelében szeretnénk látni annak zálogát, hogy minden hitfelekezet keresztényei egységben állnak ellen Isten fegyverzetében a pokol kapuinak”. Napjainkban, amikor az egész világ, különösen pedig a Közel-Kelet és Afrika keresztényei olyan nehéz időket élnek meg, mint amilyenek a XX. század elején voltak, szükség van minden keresztény szolidáris cselekedetére.

5. Szeretném hangsúlyozni: a havannai találkozó során nem kerültek szóba sem teológiai, sem kánonjogi kérdések. A patriarcha és a pápa Közös Nyilatkozata közvetlenül utal arra, hogy az orthodoxok és a katolikusok között nincs eucharisztikus közösség. Csak rossz szándékkal magyarázható a kritikusok azon igyekezete, hogy hallgatóikban elültessék a gondolatot, miszerint egy történelmi tény egyszerű megállapítása mögött az a törekvés húzódik meg, hogy azonnal helyreállítsák az elvesztett közösséget. A Közös Nyilatkozat nem hallgatja el a hit felfogásában és magyarázatában lévő azon különbségeket, melyek a szakadás okává váltak és a mai napig nem teszik lehetővé annak orvoslását. A patriarcha és a pápa tárgyalásainak nem az volt a célja, hogy leküzdjék e különbségeket, és semmiféle egyezséget nem fogadtak el ezekről. A durva csúsztatás mögött az a szándék ál, hogy a Szentséges patriarchát „uniátusnak” állítsák be és ezáltal okot találjanak kánonjogi bűntettükre: hogy nem kommemorálják Őszentsége nevét a Szent Liturgia során.

[…]

A Közös Nyilatkozat kritikusai ugyanígy rágalmazzák annak szerzőit, amikor azzal vádolják őket, hogy az „egy Istenben való hitünk megértésében és kifejtésében mutatkozó, őseinktől örökölt eltérésekről” szólva az orthodox szenteket káromolják. Valóban minden elfogulatlan olvasó számára világos, hogy abban egyáltalán nem az Orthodox Egyház szentjeiről van szó. A sebeket az elődök okozták, akik közül sokan egyáltalán nem voltak szentek. A vétek azokon van, akik e sebeket okozták. A történelemből tudjuk, hogy az 1054-es konfliktus közvetlen résztvevői egyáltalán nem szent emberek voltak: Humbertus bíboros, IX. Leó pápa legátusa és Kerullariosz Mihály konstantinápolyi patriarcha.

6. A Közös Nyilatkozat egyik kritikusa olyan messzire ment, hogy azt mondta: „a deklaráció mind a 30 pontja eretnekség!” És e 30 pontot Júdás 30 ezüstpénzéhez hasonlította. Tehát, az ő véleménye szerint, a Közös Nyilatkozatban az üldözött keresztények védelmében mondott szavak, az unió elítélése, az ukrajnai békére és a szakadás felszámolására történt, a hagyományos család védelmében és az abortusz ellen szóló nyilatkozat – mindez eretnekség? Anélkül, hogy ennek tudatában lennének, Orthodoxiánk álbuzgó védelmezői a Közel-Keleti terroristákkal, az ukrajnai uniátusokkal és szakadárokkal, az európai liberálisokkal állnak egy oldalra. Magától adódik a kérdés: kinek a megrendelésére dolgoznak az Orthodoxia ezen álvédelmezői? Kinek áll érdekében a kubai történelmi találkozó eredményeinek és a Közös Nyilatkozat szövegének dezavuálása? Az biztos, hogy nem az orthodox hívőknek, akik tudatosítják, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézniük ma a keresztényeknek és milyen nagy felelősséget visel ezzel kapcsolatban az Orosz Orthodox Egyház és annak elöljárója, Őszentsége Kirill patriarcha.

Szeretném emlékeztetni azokat, akik szeretnek a szent atyákra és a kánonokra hivatkozni, hogy Brjancsanyinov Szent Ignác véleménye szerint szakadásnak kell tekinteni „a Szent Egyházzal való teljes egység megsértését, a dogmákról és szentségekről szóló igaz tanítás pontos megtartása esetén”. Karthagói Szent Küpriánosz így tanít:

Emlékezzetek, hogy a szakadás okozói és vezetői, megbontván az Egyház egységét, szembeszállnak Krisztussal, és nem csakhogy másodszor feszítik Őt keresztre, hanem szétszakítják Krisztus Testét, ez pedig olyan súlyos bűn, hogy a vértanúk vére sem moshatja azt le.

A szakadárok, krokodilkönnyeket hullajtván az Egyház kánonjainak a szent vezetőség részéről történő „megsértése” miatt, a valóságban már rég mindent lábbal tiportak és megtapostak minden kánont, mert azok az Egyház egységébe vetett hitre alapulnak. Az Első-Második Zsinat (2) 15. kánonja szerint csak abban az esetben, ha nyílt, már össznépileg elítélt eretnekségről van szó, akkor vetődhet fel a kommemoráció beszüntetésének kérdése. Úgyhogy ne áltassák magukat az Orthodoxia álvédelmezői azzal a gondolattal, hogy a fenti kitalált vádak alapján elszakadván saját patriarchájuktól, az Egyházban maradnak. Ez egy hazug önáltatás, ami ellentétes az Orthodox Egyház kánonjaival.

7. Tegyük fel a kérdést: hová terelik Szent Egyházunkat a szent vezetőség mostani kritikusai, amikor nem értelem szerinti buzgóságot demonstrálnak? Válaszolok: az elszigetelődésbe és szakadásba. Az Egyházat szeretnék a saját gyűléseikhez hasonló szektává alakítani. Íme egy moszkvai pap tanúságtétele, aki felkeresett egy ilyen gyűlést:

Amikor elkezdődtek a „meghallgatások”, kiderült, hogy ha az előadók közül valaki olyan gondolatokat próbált kimondani, amelyek egy kicsit eltértek az „elárultak minket, a patriarcha eretnek stb.” sémától, akkor az összegyűltek egy része ordibálni kezdett és hangzavart okozott, túlkiabálva és sértegetve a felszólalót, belé fojtva a szót… E „meghallgatásokat” úgy állították be mint a „zsinatiság elvének megmutatkozását az Egyházban”, de egy olyan eseménynek, ahol a vita irányát az határozza meg, hogy ki ordít hangosabban és ki szakítja félbe szégyentelenebbül a másikat, annak semmi köze a zsinatisághoz… Még az esemény kezdete előtt kezembe vettem a szervezők asztalán fekvő szöveget, amit „nyilatkozattervezetnek” neveztek. Megértettem, hogy ezt el akarják fogadni e gyűlésen, ezért elvettem egy példányt, elolvastam és bizonyos javításokat eszközöltem. Amikor szót adtak nekem, akkor többek között két megjegyzést fűztem a szöveghez… Hangomat nem vették figyelembe, megjegyzéseimet ignorálták, sőt – amikor a „Hívők hírmondója” oldalon kirakták felszólalásom felvételét, kiderült, hogy kivágták belőle a javaslataimat… Amikor összehasonlítottam az általam elhozott „nyilatkozattervezetet” azzal a szöveggel, ami később megjelent az interneten… akkor… nem találtam semmi különbséget. Vagyis nem csak az én megjegyzéseimet ignorálták, de ezt a szöveget, úgy tűnik, egyáltalán nem tárgyalták meg részletesen, bekezdésenként, senki kiegészítését nem foglalták bele. Tehát, értik, hogy hogyan működik ez a „zsinatiság”, az „Egyház” ilyen „zsinati értelme”? Egy vagy két ember megírtak egy szöveget, majd összehívtak egy konferenciát, amit „zsinatelőtti meghallgatásnak” neveztek el, majd mindenféle megtárgyalás nélkül, sőt a szöveget érintő megjegyzések tudatos ignorálása mellett az interneten nyilvánosságra hozták az eredeti szöveget, mintha az a „zsinatelőtti meghallgatás” által kidolgozott nyilatkozat lenne… Nehéz kitalálni valamit, ami jobban profanizálná a „zsinatiság” fogalmát, mint ezek a machinációk… Ez a legundorítóbb és legaljasabb próbálkozás az Egyház manipulálására, amikor egyéni szövegeket „a zsinati értelem” eredményeként kényszerítenek rá. (3)

Ily módon tehát nem a „nép hangjáról” van szó, amely fellép a zsinatiság mellett, hanem provokátorok és hangoskodók egy csoportjáról, akik saját kitalációikat az egyházi nép zsinati hangjának állítják be. Ezek az emberek fellépnek azon aktív társadalmi pozícióval szemben, melyet Egyházunk ma elfoglal. Azt szeretnék, hogy a patriarcha ne találkozzon senkivel, hogy sehol ne szólaljon fel, hogy ne legyenek szövetségesei, hogy elszigetelten üldögéljen. Ideális esetben Egyházunkat szeretnék bizonyos órítusú közösségekhez hasonlónak látni, amelyeknek egyáltalán nincs semmi kapcsolatuk a külvilággal és bennük minden hatalom a világiak kezében van. Minek kell a hierarchia, ha a fent leírtakhoz hasonló világi gyűléseket be lehet állítani az Egyház „zsinati értelmének”?

Az Egyház világ felé megnyilvánuló missziós nyitottsága, dialóguskészsége – mindezek mélyen idegenek kontár-hitvédőinktől, akik szélsőségesen izolacionista álláspontot demonstrálnak. Kíváncsi lennék, mit mondanának Pál apostolnak, ha meghallanák, ahogy az athéni Areioszpagoszon beszélt?

Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket,23mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: „Az ismeretlen Istennek”. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.

Milyen égbekiáltó és felháborító istenkáromlás, mondanák a mi hőbörgőink. Hogy lehet a pogány istent a keresztények által hirdetett Istennel összehasonlítani? Ezek az emberek nem tudják, hogy a missziós munka feltételezi, ez a minimum, egy bizonyos „udvariassági kódex” megtartását, nem beszélve azon képességről, hogy beszélgetőpartnerünk hitében meglássuk azt, ami közelebb hozza őt a misszionárius hitéhez.

Mit mondanának kontár-hitvédőink Áthoszi Szent Sziluánnak, ha meghallanák, amit egy archimandritával beszélget, aki más felekezetűek közötti misszióval foglalkozott? Ezen más felekezetűek hitének leírása alapján katolikusokról van szó. Hallgassuk meg Szofronij atya elbeszélését:

A sztarec megkérdezte tőle, hogyan prédikál. A fiatal, még tapasztalatlan apát gesztikulálni kezdett a kezével, egész teste mozgásba jött, és lelkesen válaszolta:

– Megmondom nekik, hogy tévelyegnek a hitükben, hogy benne minden ki van forgatva, minden hamis, és ha nem tartanak bűnbánatot, nem fognak üdvözülni.

A sztarec végighallgatta, majd megkérdezte tőle:

– Mondja csak, atyám, hisznek-e az Úr Jézus Krisztusban mint igaz Istenben?

– Ebben hisznek.

– És Isten Anyját tisztelik?

– Tisztelik, csak nem helyesen tanítanak róla.

– És a szenteket is tisztelik?

– Igen, tisztelik, de ugyan milyen szentjeik lehetnek, amióta elváltak az Egyháztól?

– Tartanak-e a templomokban istentiszteleteket, olvassák-e a Szentírást?

– Igen, vannak templomaik, istentiszteleteket is tartanak, de nézné csak meg, miféle istentiszteletek ezek a mieinkhez képest, milyen hidegek, lélektelenek.

– Na látja, atyám, a lelkük érzi, hogy jól teszik, amikor hisznek Jézus Krisztusban, tisztelik az Isten Anyját és a szenteket, és a közbenjárásukat kérik. Így ha arról beszél nekik, hogy tévelyegnek a hitükben, nem hallgatnak önre. Ám ha azt mondja nekik, jól teszik, hogy hisznek Istenben, helyes, ha tisztelik az Istenszülőt és a szenteket, jó, hogy járnak a templomba az istentiszteletre, imádkoznak otthon, olvassák a Szentírást és így tovább, de egy s másban tévednek, amit helyre kell hozniuk, és akkor minden rendben lesz; az Úr mindnyájuknak örülni fog, így Isten irgalmából mindnyájan üdvözülünk. Az Isten – szeretet, ezért a prédikációnak is mindig a szeretetből kell kiindulnia… (4).

Az áthoszi szent szavaiban a szent atyák, az apostolok valódi szellemét halljuk, aminek semmi köze sincs az önmagukat az Orthodoxia védelmezőinek kiadó és Isten népét a patriarcha nem kommemorálására, vagyis szakadásra felhívó provokátorok féktelen kiabálásaihoz.

8. A Közös Nyilatkozat egyik kritikusa odáig ment, hogy kijelentette: „Ez a deklaráció a globalizációról szóló tanítás, az antikrisztus vallása, egy repülőtéren írták alá, istenkáromlóan és hazugan támad Krisztus igazságára”. De az igazság éppen az, hogy a Közös Nyilatkozat szembeszáll az Antikrisztus és az istentelen globalizáció szellemével, ha ez alatt azon szekularizációs folyamatokat értjük, amelyek egyre erőteljesebbek a nyugati társadalomban.

Őszentsége Kirill patriarcha és Ferenc pápa közötti beszélgetés során fontos témák kerültek napirendre: a hagyományos keresztény értékek védelme Európában, a család, az emberi élet és méltóság védelme. Széles körben ismertek azon diszkrimináció tényei, aminek ki van ma téve a keresztény hit a nyugati világban. A sötétség világának urai és a gonoszság lelkei (Ef. 6, 12) által lelkesített agresszív világi ideológia számára mindegy, hogy mely felekezethez tartoznak azok, akik keresztényeknek nevezik magukat. Sok állam törvénykezése követeli meg Krisztus említésének kizárását a közéletből. Gyakran megtiltják a kereszt nyakban való viselését, a karácsonyfa állítását nyilvános helyeken, a hitről való nyílt tanúságtételt. Felülvizsgálják a család fogalmát, terjesztik azt az elképzelést, hogy léteznek a házasságnak valamiféle alternatív formái, melyeket úgymond, nem lehet kizárólag csak a férfi és a nő közötti szövetségként felfogni.

Ezen körülmények között az Orosz Orthodox Egyház hangja, annak szilárd álláspontja a hagyományos erkölcsiség védelmében, iránymutató lehet Nyugaton mindazok számára, akik az ember és a társadalom erkölcsi alapjainak megőrzéséről gondoskodnak. Őszentsége Kirill patriarcha és Ferenc pápa Közös Nyilatkozata pontosan megfogalmazza e téma összehangolt megközelítését. Ők a hagyományos keresztény erkölcsiség és Európa keresztény identitásának védelmében léptek fel, elítélték a házasságról és a családról szóló bibliai tanításnak nem megfelelő együttélés bármilyen formáját, hangsúlyozták az emberi élettel való manipulációt lehetővé tevő biotechnológiák használatának megengedhetetlenségét, az abortuszokat, eutanáziát stb.

Valóban, csak az antikrisztus szelleme képes felszólalni a nyilatkozat e tételei ellen, és én arra hívom fel mindazokat, akik ilyen szavakat mondanak ki, hogy komolyan gondolkodjanak el felettük és viszonyuljanak felelősségteljesen saját nyilatkozataik iránt, amelyek nem csak az Egyházból vezetik ki őket, de általában a kereszténységből is. Arra hívom fel őket, hogy gondolkodjanak el, tartsanak bűnbánatot és hagyjanak fel a hiszékeny és könnyen becsapható emberek ijesztgetéseikkel való megtévesztésével, melyeknek semmi közük nincs a valósághoz.

Önöket pedig, kedves atyák és testvérek, arra hívom, hogy szüntelen munkálkodjanak azon, hogy az Orosz Orthodox Egyház hű gyermekei közül senki ne hagyja magát megkísértetni a gonosztól, mely arra törekszik, hogy ellenségességet szítson az egyházi közegben, minden ürügyet igyekszik felhasználni ahhoz, hogy elültesse a kétely magjait az emberek szívében.

Beszédemet a Külső Egyházi Kapcsolatok Osztálya által a szent vezetőséget kritizálók provokatív nyilatkozatai által tévedésbe vitt és megzavart hívőktől az egyházi intézményekhez érkező levelekkel kapcsolatban közelmúltban kiadott hivatalos magyarázat szavaival zárom:

Az Orosz Orthodox Egyház és annak patriarchája szilárdan és megingathatatlanul védelmezi az orthodox hitet, felelősséget érez az emberi civilizáció sorsáért és védelmezi álláspontját minden megpróbáltatás előtt. Hűségünk Anyánk, az Orosz Orthodox Egyház iránt atyánkért, Őszentsége Kirill patriarcháért való forró imádságban kell megnyilvánuljon, hogy az Úr erőt adjon neki hitvalló szolgálatában és támogassa őt súlyos főpásztori keresztjének hordozásában.

Jegyzetek:

(1) Szent vezetőség, oroszul: „священноначалие”, a patriarcha és a legfelsőbb egyházi vezető kör összefoglaló megnevezése hivatalos egyházi szóhasználatban az 1940-es évek végétől. – ford. megj.

(2) Első-Második zsinat (szlávul: Двукратный собор, görögül Πρωτοδευτέρα Σύνοδος) a Konstantinápolyi Egyháznak a konstantinápolyi Szent Apostolok templomban 861. májusában tartott Helyi Zsinata. A zsinaton Photiosz patriarcha elnökölt és 318 püspök vett részt rajta (köztük a római pápa legátusai). A zsinaton jelen volt III. Mihály császár is. A zsinati akták nem maradtak fenn, mivel a 869-es zsinaton Ignátiosz patriarcha követői elégették azokat. – fordító megjegyzése

(3)  Иерей Георгий Максимов. О современных недоумениях в связи с Гаванской декларацией и документами на Критский собор (опубликовано на сайте «Православие.ру»). – Hilarion metr. megjegyzése

(4) Szofronyij (Szaharov) apát A Szent Hegy titka Áthoszi Sziluán (1866–1938) élete, tanításai és írása Fordította és a jegyzeteket írta: Imrényi Tibor Odigitria Könyvek sorozat Odigitria Kiadó–Akadémiai Kiadó, Budapest 2006. 75. oldal.

Ford. KM.

Advertisements