Mit gondoljunk Ferenc pápa és Kirill patriarcha találkozójáról?

656-ba5572c3d936467718c4e47901fafb10[1].jpgAlekszander Sramkó atya, a minszki Szent Mihály egyházközség papja válaszol

Természetesen találkozni kell, meg kell találni a közös nyelvet, dialógust kell folytatni. Mindez nyilvánvaló. De mégis, vannak kérdések. Először is, miért történt az Egyházzal való egyeztetés nélkül, sőt annak tájékoztatása nélkül egy ilyen korszakalkotó esemény, az „évezred találkozója”? Másodszor, miért éppen most jött létre, és hová tűntek azok a legküzdhetetlen akadályok, melyek, ahogy azt nekünk eddig magyarázták, nem tették lehetővé eddig e találkozó megtartását?

Egyházi Szabályzatunk szerint a patriarcha nem olyan személy, aki egymaga hozhat ilyen döntéseket, hanem csak a Zsinattal vagy legalábbis a Szinódussal való egyeztetés után. Az Orosz Orthodox Egyház Szabályzata konkrétan utal arra a kánonra, amely szerint az első püspök semmit nem tehet a többi püspökkel való tanácskozás nélkül. Még ha mindez más időpontban történt volna, akkor talán hivatkozni lehetetett volna az időhiányra, szervezési nehézségekre, de a Zsinat, majd a Szinódus éppen pár nappal e találkozó előtt ülésezett, amikor azt már aktívan előkészítették, a patriarcha azonban nem hogy nem kérte a főpapok áldását, hanem még csak nem is tájékoztatta őket az „évezred” tervezett „találkozójáról”.

Hilarion metropolita interjúja alapján látszik, hogy ezt a találkozót gondosan előkészítették, csak éppen az Egyház nem szankcionálta a megtartását. Ezt megerősítette a patriarcha is, elmondván, hogy a találkozóról csak 5 ember tudott. Éppen ez váltja ki a sok kérdést és felháborodást, ami teljesen érthető. Szemmel látható a patriarcha voluntarizmusa és hatáskörének túllépése. Ez pedig jelentősen csökkenti ezen esemény jelentőségét az egész Egyház számára. Hiszen míg a pápa teljes felhatalmazással képviselte a Katolikus Egyházat, mivel annak belső kánonjoga szerint ő rendelkezik a teljes és legfőbb hatalommal, addig a patriarcha csak önmagát képviselte, mivel a mi kánonjogunk szerint ő csupán első az egyenlők között, a legfőbb hatalom pedig a Helyi és Főpapi Zsinatoké, és a patriarcha még az Egyház hétköznapi kormányzását is a Szent Szinódussal együtt végzi. Ezért ezek az utalások, hogy a találkozót titokban készítették elő, mivel annak sok ellenzője van, semmit nem magyaráznak és nem mentenek fel, csupán súlyosbítják a kánonok megsértésének fokát, és ennek szándékos jellegéről tanúskodnak.

Természetesen nem titok, hogy a gyakorlatban a patriarcha hatalma meghaladja a Szabályzat szerint elméletben meghatározottat, de amikor még a formális eljárásokat is semmibe veszik, ez különösen kihívónak látszik és arra késztet, hogy elgondolkodjunk a zsinatiság elvei megsértésének újabb szintjéről.

Ami a második kérdést illeti. Miért most? Egy ilyen találkozó valószínűségéről és lehetségességéről korábban is beszéltek, de míg a katolikusok erre mindig készen álltak, addig a Moszkvai Patriarchátus leküzdhetetlen akadályként hivatkozott például a görög-katolikus helyzetre Nyugat-Ukrajnában, akiket a templomfoglalásokért és más nem baráti cselekedetekért hibáztattak, valamint hibáztatták a Katolikus Egyházat a Moszkvai Patriarchátus „kánoni területén” folytatott „prozelitizmusért”, ami alatt elsősorban az oroszországi katolikus egyházmegyék felállítását értették.

Csak nem kardinálisan minden megváltozott és eltűntek a „leküzdhetetlen” akadályok? A katolikus egyházmegyék Oroszországban nem tűntek el sehová, ami pedig Ukrajnát illeti, a helyzet csak jobban kiéleződött. Sőt a patriarcha egészen a közelmúltban nemzetközi szinten jelentette ki, hogy az ukrajnai konfliktusnak van „vallási háttere”, és hogy ott az uniátusok és a szakadárok háborúznak a kanonikus orthodoxiával. Tehát úgy tűnik, semmi sem változott, és egyébként tíz évvel ezelőtt metropolitaként éppen Kirill patriarcha magyarázta, hogy egy ilyen találkozó lehetetlen. Most hirtelen mégis megtörtént.

Mert most közös fenyegetettség jelent meg: a keresztények tömeges üldözése…

Igen, ezt az okot nevezték meg a találkozó közvetlen indokául, de a keresztényeket a világ ezen, és más részeiben is üldözték már korábban is, egészen a fizikai megsemmisítésükig. Hirtelen mivel könnyítette meg a sorsukat ez a találkozó, amivel igazolni lehet ennek halaszthatatlanságát?

A patriarcha interjújából kitűnik, hogy a közös nyilatkozatot jóval a találkozó előtt megfogalmazták és egyeztették, tehát az nem lehetett a megbeszélések tárgya, miközben 2 órán keresztül beszélgettek. Miről? Ez szintén aggasztja az embereket. De titok maradt. Ezt megerősítette a pápa is. A repülőgép fedélzetén tartott sajtótájékoztatón az újságírók megkérdezték, hogy meghívta-e őt a patriarcha Oroszországba. De a pápa kitért a válasz elől, közölvén, hogy a beszélgetés bizalmas volt.

Én személyesen nagyon is támogatom az ökumenikus kapcsolatokat, de azok vezetésének ilyen módszere csodálkozásra késztet. Ahhoz, hogy ezek a kapcsolatok gyümölcsözők legyenek, az egész Egyház beleegyezése szükséges. Ha vitatott a kérdés, akkor meg kell hallgatni minden álláspontot, meg kell tárgyalni, türelemmel magyarázni, érvelni, tanítani kell. Ha pedig korszakalkotó lépésekről van szó, akkor még kevésbé lehet szó kulisszák mögötti szervezkedésről, csak nyíltságról és őszinteségről. Jobb „nem hajtani a lovakat”, hanem meg kell várni, míg az egész Egyház „megérik”, vagy ellenkezőleg, még sem fogadja el, mert csak akkor lesz ennek értelme és lehet gyümölcsöző.

Néha azonban az embernek az a benyomása, hogy nálunk két egyház van. „Alul” évek óta kemény antikatolikus propaganda folyik, egészen odáig, hogy a katolicizmust az orthodoxia ellenségének nevezik, ugyanakkor pedig „felül” folyamatosan zajlanak az egyházak képviselői közötti kapcsolatok, ökumenikus konferenciákat tartanak, országunkban pedig, például, a városokban, többek között Minszkben is, január végén minden évben imádkoznak a katolikus templomokban a keresztények egységéért, melyeken részt vesznek orthodox papok és más felekezetek képviselői is, de a résztvevőkön kívül ki tud ezekről? Erről teljes hallgatás van a mi egyházi sajtónkban. Vagyis mintegy az „egyszerű embereknek” nem kell tudniuk róla. Egyféle igazság létezik az egyszerű emberek, másféle pedig a hierarchia és a teológusok számára. Ez az Egyház valóságos szétszakadása.

Mit lehet tanácsolni az egyszerű orthodox hívőknek, akik tudomást szereznek az ilyen eseményekről és nem tudják, mit gondoljanak róluk és kinek higgyenek? Az Evangélium nem azt tanítja, hogy mindenben alá kell rendelnünk magunkat a fölénk helyezett vezetőknek?

Mindenben a vezetőségre hallgassanak – nálunk ez a szabványos válasz, de ilyen a valóságban nincs az Evangéliumban és soha nem volt az Egyházban. Különben aligha lehetett volna legyőzni az eretnekségeket, melyeknek hordozói gyakran a felső hierachiából kerültek ki. E tekintetben gyakran idézik fel Hitvalló Szent Maximosz példáját: amikor az összes patriarcha eretnek volt, ő egyedül, egyszerű szerzetesként leplezte le őket.

Ráadásul maga a patriarcha sem hallgat a saját vezetőjére: a Főpapi Zsinatra, a legfelsőbb egyházi hatalom szervére, amelytől nem hogy áldást nem kért a pápával való találkozásra, de még csak nem is tájékoztatta azt.

Én inkább arra emlékeztetnék, hogy a mi orthodox tanításunk szerint a hit őrizője nem a patriarcha, nem a püspökök, nem a papok, hanem Isten egész népe. Még a Zsinatok által hozott döntések sem kerülnek feltétlen elfogadásra, hanem további recepciójukra van szükség, vagyis arra, hogy az egész nép elfogadja azokat és egyet értsen velük. Ezért voltak olyan zsinatok, melyek „rablózsinatként” kerültek be az egyháztörténelembe, mivel döntéseiket a nép nem fogadta el.

Mi mindannyian felelősek vagyunk a hitünkért, amit nem a strukturális egységekben vagy valakik iránti bizalomban kell keresnünk, hanem Krisztus követésében életünk minden lépésében. Ez természetesen nehezebb, mint egyszerűen hallgatni valakire. A Szent Íráshoz és Hagyományhoz, a szent atyák és bölcs tanítók könyveihez, az Egyház történelméhez és teológiájához kell fordulni. Képesnek kell lenni önállóan megfontolni, hogy miben hallgatunk a pásztorokra. Az Evangélium az akkori papokról és a Törvény tanítóiról azt mondja: hallgassátok, amit mondanak nektek, de ne cselekedjetek az ő tetteik szerint. Meg kell tanulni gondolkodni és nem nagy jelentőséget tulajdonítani a felsőbbség lépéseinek. Nem érdemes olyan kérdésekkel kínlódni, hogy helyesen cselekszik-e a patriarcha vagy sem, hanem emlékeznünk kell arra, hogy mindannyian a bűn világában élünk és mind ki vagyunk téve ennek, ezért nem érdemes nagyon reménykednünk az „emberek fiaiban”. Az Egyház, a könyvek, barátok segítségével mindenkinek meg kell találnia az Istennel való kapcsolat saját szintjét. Mindez együtt segít a hit megőrzésében.

Egyházunkban egészében véve sok az infantilizmus, még beszédünkben is: „bátyuska”, „gyertyácska”, „szent vizecske”… Állandóan arra várunk, hogy „szüleink” majd megmutatják, hogy merre menjünk és mit csináljunk. Nagyon könnyű és kényelmes kisgyereknek tettetni magunkat. De fel kell nőni, használni kell saját lelkiismeretünket, szívünket, értelmünket. Vagyis fel kell emelkednünk az Egyházban történő eseményekért vállalandó saját felelősségünk szintjére.

De mi van az alázattal?

Az alázat: nem jelenti azt, hogy mindenbe bele kell egyezni, amit a vezetőség parancsol. Az alázatot gyakran használják fel manipuláció céljából. A hatalommal és lehetőségekkel rendelkezőknek kell alázatra térniük, nálunk viszont szüntelenül azokat akarják alázatra tanítani, akik amúgy is megalázottak… Hogy hallgassanak és ne gondolkodjanak. A hatalmon lévőknek ez kényelmes, de ennek semmi köze nincs Isten igazságához. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot… A valódi alázat kimondottan belső munkálkodás. A spirituális életben mindig két szélsőség között egyensúlyozunk. Például az akarat nélküliség és az akaratosság között. Ahhoz, hogy megőrizzük magunkat az önkényeskedéstől, alázatra van szükségünk: egyfajta belső egyensúlyra.

Forrás

Reklámok