A lojalitás kánonjai

02-mitr-sergy-za-mashinkoy-pic410-410x230-18792[1].jpg

Szergij metropolita. 1941. június 22.

Andrej Gyesznyickij gondolatai arról, hogy miért akarják szentté avatni a sztálini patriarchát

A „Pravoszlavnoje Zakamje” internetes folyóirat megjelentette Alekszander Scsipkov cikkét, mely Szergij Sztragorodszkij patriarcha szentté avatását szorgalmazza. Hát hír ez, hogy írjunk róla?! Egészen más, amikor Vszevolod Csaplin atya egyenes adásban sziporkázik…

Nem képes mindenki és azonnal megérteni az egyházi életben történő események valódi értelmét. Csaplin ma magánszemély, provokatív megjegyzéseinek pedig mindig nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Elbocsájtása után azonban a társadalommal való együttműködés felelőse éppen ez az Alekszander Scsipkov lett, ő pedig egészen másképp cselekszik: csendben és tervezetten. A fontos témákat pedig a legegyszerűbb kezdetben provinciális sajtótermékekben magánpublikációként felvezetni.

Mi a szokatlan tehát ebben a javasolt kanonizációban? Egy újabb főpap neve kerülne be az egyházi naptárba…

A kanonizáció azonban nem igazolás, amit az elhunytnak állítanak ki arról, hogy szent volt. Neki egyáltalán nincs szüksége ilyenre. Ez inkább az élőknek szóló tanúságtétel.

Éppen ez a személyes tapasztalat értékes és fontos az egyház számára, éppen ennek követésére szólít fel a kanonizációval. Ezért nézett ki meghökkentően például az idei év elején bekövetkezett események láncolata: előbb szentté avatták Szerafim Szoboljov érseket, az ökumenikus kapcsolatok harcos ellenzőjét, majd a patriarcha ezután rögtön találkozott a római pápával.

Ez azonban egy másik történet, térjünk vissza a miénkhez. Világos, hogy egy kanonizált szent is hibázhatott élete során bizonyos részletkérdésekben, de amikor egy püspököt vagy egy patriarchát avatnak szentté, akkor nem magánélete válik követendő példává, hanem az, ahogyan az egyházat kormányozta.

E tekintetben pedig Szergij Sztragorodszkij iránt mindig sok kérdés merült fel. Amikor 1917-ben visszaállították a patriarchátus intézményét, Tyihon Belavint választották meg patriarchának, de (valószínűleg a csekisták által siettetett) 1925-ös halála után egyszerűen nem sikerült megválasztani az utódját: a püspökök egy része emigrált a Fehér Hadsereggel, a másik része börtönökben ült, azon keveseknek pedig, akik szabadlábon maradtak, nem volt lehetőségük arra, hogy nyugodtan összegyűljenek és megtárgyalják a dolgokat.

A kanonikus egyházkormányzati rendszert lényegében lerombolták, a szovjethatalom pedig nem csak eltávolította az elégedetlen papokat és püspököket, hanem egyúttal kereste is azokat, akik készek voltak a vele való együttműködésre. Ebbe ment bele Szergij, aki akkor még metropolita volt.

1927-ben aláírta a lojalitásról szóló híres deklarációját.

Meg kell jegyezni, hogy az nem tartalmazott semmi rettenetest: nem igazolta a repressziókat, nem szólított fel a kommunizmus építésére. A szövegből kiragadott legismertebb idézet így hangzik: „Orthodoxok akarunk lenni, egyúttal pedig polgári hazánknak ismerjük el a Szovjetuniót, melynek örömei és sikerei – a mi örömeink és sikereink, kudarcai pedig a mi kudarcaink”. Mindezt azon egyszerű tény elismeréseként is fel lehetett fogni, hogy a Szovjetunióban élő hívő emberek jót akarnak a saját hazájuknak.

Azonban ezt a jót nagyon sokféleképpen értelmezték.

Szergij éppen ekkor vállalta magára tulajdonképpen a szovjethatalom visszaéléseiről való hallgatás fogadalmát.

A tömeges letartóztatások és kivégzések ellenére szüntelenül ismételte, hogy a Szovjetunióüban senkit sem üldöznek a hitéért és az orthodox vallású szovjet állampolgárok mindennel elégedettek.

Szergij megítélése nagyon eltérő. Egyesek (elsősorban a fehéremigránsok) azt állították, hogy ez a hazugság az újvértanúk emlékének elárulása és az ateista diktatúrának való behódolás volt. Mások azt mondták, hogy e rettenetes hazugság árán vásárolta meg a túlélés lehetőségét, és nem csak személyesen a maga számára, hanem az egész egyház számára. Elképzelhető, hogy az együttműködés elutasítása esetén az egyházat teljesen törvényen kívül helyezhették és megsemmisíthették volna, ahogy azt a kommunisták később Albániában tették.

Bizonyára csak azoknak van joguk elítélni Szergijt, akik maguk is hasonló választás elé kerültek és másképp viselkedtek. Nehéz volt nem beszennyezni a ruhát, emlékezzünk csak arra, hogy sok külföldi főpap Sztálin diktatúrájának átkozása mellett köszöntő leveleket írtak Hitlernek… Ahogy mondani szokás: bonyolult idők voltak.

Megérteni és nem elítélni: igen, kétségtelen, ez lehetséges és szükséges is. De szentté avatni?!

Hiszen később még mindez fokozódik. 1943-ban Sztálin magához rendelte a néhány megmaradt főpapot és azt javasolta nekik, hogy állítsák fel újra a kanonikus egyházi struktúrákat, és válasszanak patriarchát: természetesen Szergijt választották.

Zajlott a háború, újra szükség lett az orosz patriotizmusra, az egyszerű népnek vigaszra volt szüksége, az angolszász szövetségesek annak megerősítését akarták, hogy a Szovjetunió szabad ország, ráadásul a németek a megszállt területeken megnyitották a templomokat, és elképzelhetetlen volt azok bezárása a felszabadulás után.

Az orosz orthodoxia már több mint ezer éves, de az Orosz Orthodox Egyház mai struktúrái, ahogy a megnevezése is, a sztálini döntésekre vezethető vissza.

Sztálin ekkor egy egyházi rezervátumot kerített el a kommunista államon belül: ennek területén szabad volt imádkozni, sőt egy kicsit prédikálni is, egyúttal pedig száz százalékig lojális állampolgárként lehetett nyilvánosan mindenért köszönetet mondani, és hol a sztálini sasokat, hol pedig pártunk és kormányunk békeszerető politikáját, vagy az aktuális körülményeknek megfelelően valami mást dicsőíteni.

„Szergijanizmus” – így nevezték ezt a politikát annak ellenzői, főleg a külföldi orthodoxok, akik ezt nem csupán behódolásnak, hanem egyenesen eretnekségnek tartották. 2007-ben azonban megtörtént a két orosz egyház – a Moszkvai Patriarchátus és a Külföldi Orosz Orthodox Egyház – egyesülése, és a szergijanizmus politikájának és Oroszország történelmében betöltött szerepének kérdése mintegy a levéltárba került.

Hogy miért van szükség e múltbeli történet előszedésére, kockáztatva ezzel a külföldiek elégedetlenségét? Ez a kockázat egyáltalán nem olyan nagy: azok a külföldi orthodoxok, akik túlságosan gyanakvóan viszonyultak a moszkvai politika iránt, amúgy sem egyesültek. Akik pedig ezt megtették, akár észre sem veszik az újabb moszkvai bukfencet. Az újjászülető nagy birodalom ábrándjától elvarázsolva képesek egyáltalán semmit nem észrevenni ott, külföldön, és hajlamosak összekeverni a csekistákat az autokrátorokkal*… Végülis megtörtént az egyesülés és azt pompásan megünnepelték, az pedig, hogy egyes elhajlók újra lemorzsolódnak valahová, még nem ok a pánikra.

Eközben Moszkva számára e téma felemlegetése nem kis jelentőségű.

Az országnak új ideológiára van szüksége, legalábbis erről győzködnek minket. Az Orosz Orthodox Egyház pedig ezen ideológia szállítójának szerepére pályázik.

Korábban ugyanez a Scsipkov ugyanezen az oldalon írta, hogy az orosz értelmiség az egyház ellen fordult és most már nem létezik, illetve, hogy az egyházat annak ellenségei kimondottan össze akarják ugrasztani az állammal. Az oldal tehát színtere az új „szimfonikus modell” kidolgozásának, ahogy az egyház és az állam együttműködését az orthodoxiában nevezni szokás.

A valódi Szergij Sztragorodszkij története tragikus és félelmetes, és aligha fogjuk megtudni, hogy mit gondolt és mit érzett akkor, amikor aláírta a propagandista nyilatkozatokat és átlépte Sztálin irodájának küszöbét bármiféle garancia nélkül arra, hogy onnan visszatérhet még otthonába. Ne adja Isten, hogy ezt saját tapasztalatunkból ismerhessük meg.

E kanonizáció nyilvános értelme azonban kétségkívül az lesz, hogy Szergij Sztragorodszkij, Scsipkov szavaival élve, „azon láncszemnek bizonyult, amely egyesíti a XX. század egyházának történetét, a forradalom előtti és a forradalom utáni egyházat”. Kulcsfontosságú láncszem, a legfőbb illusztrációja azon tézisnek, hogy Oroszországnak két nemzeti relikviája van: a nemzeti egyház és az erős állam, melyeknek szorosan együtt kell működniük az ellenség félelmére, mivel ez így volt, így van és mindig is így lesz bárki is van hatalmon. Ez a tézis erősebb lesz bármilyen nyilatkozatnál…

Sztálin elvtárs pedig, talán, hozzátenné: nincsenek más szentjeim a számotokra.

* A bizánci császárok és az orosz cárok hagyományos titulusa. Jelentése: egyeduralkodó. – ford. megj.

Forrás

Advertisements