A patriarcha és Mária anya

Andrej Gyesznyickij gondolatai arról, hogy miben különbözik a szentség a Szentségességtől.

A sajtóban minden alkalommal nagyjából ugyanaz a történet ismétlődik. Kirill patriarcha vagy valaki a Moszkvai Patriarchátus felsőbb hierarchiájából tesz valamilyen nyilatkozatot, ami után a széleskörű liberális közélet fütyülni kezd: úgymond, a sötét pópák megint vissza akarnak vinni minket a középkorba. A széleskörű konzervatív közélet pedig fütyülni kezd az ellentétes tábor felé: úgymond, a liberálisok megint kiszakították a patriarcha szavait a kontextusából, eltorzították, félremagyarázták azokat.

Így volt ez az „emberhódolat eretnekségéről” mondott megjegyzésével is. Az országunkban zajló történések hátterével ezek a szavak valóban felfoghatók a hamis igazságszolgáltatás és a hivatalnoki önkény igazolásaként, de ez a történet jóval bonyolultabb.

Érdemes megemlíteni, hogy sajtónban az egyházi tematikát általában a kisebb botrányocskák képviselik, és amikor Vszevolod Csaplin atya elbocsájtása után hiány támadt ebben, kénytelenek másodrangú hírekhez fordulni.

A komoly beszélgetések kezdeményezésének kísérlete általában észrevétlen marad. A világi publikumot ezek a problémák nem érdeklik, az egyházi pedig úgy tesz, mintha nem is léteznének, bár egyre nehezebb így tenni, különösen amikor egyre inkább változik a társadalmi hangulat.

Egyébként Csaplinról. Huszonhárom évvel ezelőtt még több mint liberálisan fejezte ki magát. Nem is érdemes feltenni a kérdést, hogy mi változott meg hamarabb: a konjunktúra vagy az ő nézőpontja. Igen, „változnak az idők, és velük együtt mi is”, többek között a papok is. Ami azonban Kirill metropolitát, majd patriarchát illeti, az emberi jogokról alkotott nézetei már rég kialakultak és ezeket már korábban is teljesen világosan kifejtette.

Még mielőtt Vlagyimir Putyint először államfővé választották volna, programcikket jelentetett meg: „Korunk fundamentális ellentmondása és egyúttal az emberi közösség legfontosabb XXI. századi kihívása: egyrészről a liberális civilizációs szabványok, másrészről pedig a nemzeti kulturális-vallási indentitás szembenállása”. Azonban ebben a cikkében sem tagadta az emberi személyiség jogait mint olyanokat, csupán azok abszolutizálását. Az emberi személyiség jogai fontosak, de vannak még fontosabb dolgok, például ez az identitás. Tehát nem a patriarcha nyújtott ideológiai szolgálatot a Kremlnek, hanem inkább a Kreml kölcsönöz tőle saját felhasználásra különféle ideologémákat, ahogy ez az „orosz világgal” is történt.

Miről is beszél Kirill? Lényegében itt az Oroszországot Európa részének tartó nyugatosok és az azt különálló civilizációnak tekintő szlavofilok közötti régi vita folytatásáról van szó, melyben Kirill teljes mértékben ez utóbbiak mögött áll. De mind azok, mind ezek tulajdonképpen vizionáriusok voltak: egyforma mértékben az ország jelenétől erősen különböző jövő felvázolásával foglalkoztak. Aztán eljöttek a bolsevikok az egy országban felépítendő nyugati utópia projektjével, és a régi viták hosszú időre aktualitásukat vesztették…

A bolsevikok után kénytelenek voltunk visszatérni hozzájuk: a 90-es években az ország megpróbált a nyugatosok útján járni, de nem sikerült gyors eredményt elérni, most a szlavofil modellek alapján kísérletezik, de itt sem várhatók gyors sikerek. Valószínűleg az ideológiai forrongásból való megnyugvás és az élet elkezdése csak azt követően következik be, amikor mindkét ideologéma véglegesen diszkreditálja magát a gyakorlatban.

A patriarcha beszédeiben talán az a legszomorúbb, hogy mintegy a szlavofilek és nyugatosok, konzervatívok és liberálisok vitáját a XIX. század nyelvén folytatja, vitatkozik a nihilistákkal és az ateistákkal, mintha nem venné észre mi korunk, nem pedig a múlt század előtti kor kihívása. Ha hirtelen irányt változtatna a vitában és az emberi és állampolgári jogok védelmezőjeként kezdene fellépni, az sem lenne sokkal jobb. Az Egyház nem ezért létezik.

Mariya-Skobtsova-gl_-pic410-410x230-5381[1]Hát akkor miért? Csupán egy nevet mondok: Maria Szkobcova, orosz apáca, akit a Konstantinápolyi Patriarchátus avatott szentté és ma Párizsi Szent Máriaként tiszteljük. Egyébként Párizsban, a világ liberalizmusa és az emberi jogokért folytatott harc örök fővárosában nem rég utcát neveztek el a tiszteletére: rue Marie Skobtsov. A költőnő, az esszer párt tagja, Anapa város polgármestere, majd emigráns és koldusokat szolgáló, a náciktól zsidókat mentő apáca, akit 1945-ben (a nyugati naptár szerinti) Nagyhéten gyilkoltak meg a ravensbrück-i koncentrációs táborban, életében valósította meg az egyházi-társadalmi kapcsolatok minden lehetséges modelljét.

Ezen kívül cikkeket írt, melyeben Oroszország történelmi sorsáról és jövőjéről írt. Csak a lusta nem idézte már az elmúlt években profetikus szavait arról, hogy mi vár az oroszországi egyházra akkor, amikor elnyeri a külső szabadságot és beözönlenek a szovjet gondolkodásmódú emberek. De nem ez az egyetlen gondolata, ami nyolcvan év elmúltával sokkal aktuálisabbnak látszik.

A „Korunk” c. cikke a világtörténelem részeként értelmezi az orosz történelmi tapasztalatot, beleértve a forradalmi katasztrófát. Arról beszél, hogy a kereszténység: a megtestesült Istenbe vetett hit, és hogy a keresztények földi életükben az isteni ideálok megvalósítására törekednek. A Moszkvai Fejedelemség, átvéve a kész bizánci formákat, ezt a leegyszerűsítés útján próbálta megvalósítani, abszolutizálva és ad abszurdumig vitte e formákat (napjainkban a pravoszláv radikálisok nagyjából ugyanezzel próbálkoznak, de most már a posztmodern játék szintjén). De mindez csak az első kísérlet volt.

Mária anya írja: „Az Istenember megtestesülését megélt világ ezáltal azt a feladatot kapta, hogy Istenemberiséggé váljék”. Majd a továbbiakban megjegyzi, hogy az orosz radikalizmus és nihilizmus (az, amivel megkésetten a patriarcha vitatkozik) egyáltalán nem a nyugatit másolta. „Az orosz nihilizmus létrejöttétől kezdve egészen a kortárs szovjet eredményekig az abszolút értékek keresésével van eltelve… mivel az általa lerombolt hit helyébe feltétlenül dogmatikus hit állításával próbálkozik” – így határozta meg a bolsevizmus lényegét. Könnyedén folytathatjuk: később kétségbevonhatatlan dogma rangjára emelkedik a „piac láthatatlan keze”, vagy az „orosz civilizáció különleges genetikai kódja”… Nem, már megint valami nem stimmel.

Mit mutatott fel e helyett Mária anya? Tulajdonképpen egy dolgot: a felebarát szolgálatának keresztény életét, legyen bármilyen is a felebarát. Nem az éhező jogaiért vagy e jogoknak a hagyományos értékek nevében való tagadásáért harcolt, hanem egy tál meleg levest adott neki.

Lehetséges, hogy ez a válasz túlságosan egyszerűnek és konkrétnak tűnik, ezért a mai napig nem hallottuk meg és nem értékeltük méltóképpen.

Az orosz XX. század talán minden más nép történetének minden más korszakánál mélyebben tárta fel előttünk az emberi fájdalmat és szenvedést. Ma hajlamosak vagyunk ezt utilitarista módon felfogni: nagyapáink harcoltak és elfoglalták Berlint, felépítették a Dnyeperi Erőművet és a Bajkál-Amúr Vasútvonalat, az újvértanúk Krisztusért szenvedtek és megőrizték a hitünket… Vagyis mi vagyunk a legnagyobbak, mindenkinek mindent megmutattunk és most mindenhez jogunk van. Azonban nagyon gyakran szem elől tévesztjük, hogy mi e szenvedések és küzdelmek valódi értelme. Mária anya ezek sűrűjében élt és olyan értelmezését kínálja ezeknek, melyhez még, úgy tűnik, nem nőttünk fel.

Pedig teljesen érhető a különbség a két megközelítés között. A patriarcha a tisztségéből eredően viseli a Szentséges címet. Mária pedig egyszerűen szent volt.

Forrás

Reklámok