A Szent Föld orthodox keresztényei a keresztes hadjáratok idején (1099-1187)

504.b[1]Visszatekintés Jeruzsálem elfoglalásának 900. évfordulójára

Legkésőbb 1099 tavaszára, amikor Palesztinában egyidőben két hír is elterjedt, – arról, hogy a két évvel korábban összegyűlő nyugati lovagok serege már közel van a célhoz, és arról, hogy a fosztogató muszlimok dühükben és a rájuk váró katasztrófától való félelmükben május 15-én felkoncolták a gazdag hagyományú Szent Szabbasz monostor 15 szerzetesét, – a palesztinai keresztények számára világossá vált, hogy az elnyomásból és rabságból való felszabadulásuk érdekében közelgő kard kétélű fegyver lesz (1). Valóban, nem sokkal később, július 15-én az Első Keresztes Háború résztvevői hosszú és nehéz erőfeszítések és összecsapások után elfoglalták Jeruzsálem Szent Városát. II. Orbán római pápa (1088-1099) felhívását követve jöttek a Kelet keresztényeinek megsegítésére, akiket egyre jobban fenyegetett a muzulmánok – arabok és szeldzsukok – részéről megnyilvánuló veszély.

Minden Egyházak Anyja

Azonban Keletre érkezésük után már szó sem esett a helyi keresztényekről, akiknek megmentésére úgymond a keresztesek összegyűltek. Róluk szerényen hallgatnak a kortárs latin krónikák és napjaink történelmi irodalma is. Edesszában (a mai Urfa a török-iraki határon), Antiókhiában (ma Antakia) és magában Jeruzsálemben a keresztesek a sikeres hódítás után nem csak világi kormányzatukat (Edesszai Grófság, Antiokhiai Hercegség, Jeruzsálemi Királyság) állították fel, de püspököket is kineveztek (Antiokhiába és Jeruzsálembe patriarchákat), mintha érkezésük előtt ezeken a helyeken nem lettek volna sem egyházak, sem főpapok. Pedig az ősi keleti egyházakról és általában a kereszténység legősibb püspöki székhelyeiről volt szó. Antiókhia és Jeruzsálem emberemlékezet óta patriarchák székhelye volt, akik püspöki karaik elöljáróiként független joghatóságok élén álltak. Igaz, az Antiokhiai Patriarchátus már az V-VI. században kettészakadt a Khalkédoni Zsinat (451) két természetről szóló krisztológiai tanításának híveire és ellenzőire. A Jeruzsálemi Patriarchátusban azonban sikerült majdnem teljesen elkerülni a szakadást. Ez khalkédoni-orthodox és ráadásul melkita (2) Patriarchátus volt, vagyis amelyik  őrizte a hittanításbeli egységet és az egyház-politikai lojalitást Konstantinápoly római birodalma és az ottani Egyház iránt, bár a VII. század óta az egymást váltó muszlim uralkodók uralma alatt élt. Még fontosabb volt, hogy a Szent Föld többségét alkotó görög-arab lakosság orthodox keresztény volt, míg viszonylag kicsiny volt a lakosság zsidó vallású hányada. A khalkédoni-orthodox közösségekhez nem tartozó jeruzsálemi szír-jakobita és örmény kolóniák kicsiny számuk miatt nem játszottak jelentős szerepet, bár püspökök vezették őket, egyúttal évszázadokon keresztül kicsiny maradt még a muzulmán vezető réteg is.

Következésképpen a helyi görög-arab kereszténység, melynek fegyveres megsegítésére szólított fel sietve II. Orbán pápa, valódi realitás volt, nem pedig olyan marginális csoport, amit a megérkező kereszteseknek gondosan keresniük kellett volna, mielőtt végül újból megalapítják minden Egyházak Anyját. Pedig a régi krónikások, valamint a mai történészek és egyháztörténészek valami ilyesmiről tudósítanak, és a régi források, valamint az új kutatások olvasása során olyan benyomásunk támad, mintha a keresztesek újból elhozták volna a Szent Földre az Egyházat, és magukkal is vitték volna, amikor később vissza kellett vonulniuk a muszlim seregek elől.

A történész helyzete

Crusaders_leaving[1].jpgSzámomra akkor vált magától értetődővé, hogy itt a valóságos viszonyok és események képének bizonyosfajta torzulásával állunk szemben, amikor egy többszemeszteres előadássorozatban próbáltam meg az első jeruzsálemi közösség megalapításától kezdve napjainkig összefoglalni a Szent Föld egyháztörténetét (3). Az, aki ezt megpróbálja, először szokatlan szellemi (és földrajzi) helyzetben találja magát. Különösen nyilvánvalóvá válik ez akkor, amikor a keresztes hadjáratok kerülnek szóba, mivel a történész nem haditudósítóként kíséri a keresztes seregeket a Szent Földre, hogy végül velük és egyházukkal együtt hazatérjen, hanem már régen a Szent Földön van és vegyes érzelmekkel figyeli a bátor keresztesek közeledését és tevékenységüket, majd egy idő után látja, hogy megszégyenülve távoznak, miközben maga továbbra is az országban marad – és  így számára mindez összességében nem jelent többet, mint az idegen nyugati uralom átmeneti korszakát.

Ha azt a célt tűzzük ki magunk elé, hogy részletesen kifejtjük a Szent Föld Egyházának történetét, akkor természetesen semmi esetre sem kívánhatjuk ezen korszak kihagyását, és ez nem is lenne megvalósítható. Ebből azonban még nem következik, hogy fel kellene hagyni a Szent Föld görög-arab Orthodoxiája, e történelem állandó alanya, történetének vizsgálatával. Különös figyelmet érdemel az a kérdés, hogy konkrétan hogyan zajlott a nyugati-katolikus kereszténység és a keleti-orthodox kereszténység találkozása, egyetértést vagy feszültséget és összeütközéseket hozott-e ez a találkozás, a felszabadítók érkezése valóban az elnyomottak felszabadításához vezetett-e, hogy hogyan kezelték a felek az akkorra már jelentőssé váló különbségeket, nem érte-e őket valamiféle kultúrsokk, hogyan értékelték azt a tényt, hogy Jeruzsálem bevételekor már 45 éve megszakadt a khalkedoni-orthodox és a nyugati-katolikus Egyházak közötti egység, és hogy úgy tekintettek-e az egyházak egységének kérdésére, mint ami csupán sérülést szenvedett vagy mint ami már ténylegesen kettészakadt?

Azonban, bár a keresztes hadjáratokról írt történelmi művek egész könyvtára áll a rendelkezésünkre (4), gyakorlatilag semmiféle irodalmat nem találtam e kérdésekről azon időről időre felmerülő megjegyzésen kívül, hogy az 1054-es skizma csupán Rómát és Konstantinápolyt érintette, nem pedig a melkita keleti Egyházakat, és hogy a latinok és a helyi keresztények közötti viszony nagyon jó volt. Eloszlatja ezt a rózsás képet azonban az a tény, hogy a keresztesek teljes szentföldi uralma idején (1099-1187) a jeruzsálemi patriarchák rezidenciája Konstantinápolyban volt. Itt azonban egy jóval későbbi korszak fogalmi eszközét szokták segítségül hívni: úgymond itt tisztán nominális patriarchátusokról, a császár bábjairól van szó; ha pedig ez a helyzet, akkor nem felesleges hangsúlyozni a politikai igények szerepét, és hogy e főpapok a birodalmi konstantinápolyi patriarchák Szinódusának tagjait gyarapították.

A hallgató Egyház

Ez a konstrukció azonban nem kielégítő, annál is inkább, mivel a forrásokra alapuló bizonyítékai vagy hiányoznak, vagy kétes értékűek. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a szentföldi helyi Orthodox Egyház és a keresztes-kor patriarcháinak története olyan fehér folt, amihez a kíváncsi kutatónak előbb magának kell megírnia az elolvasni kívánt cikkeket és könyveket. Egyháztörténeti munkásságom tehát éveken keresztül erre irányult, ezért élve a lehetőséggel, nagy általánosságban felvázolom e kutatás bizonyos, véleményem szerint fontos eredményeit, anélkül, hogy túlterhelném az olvasót a sokszor bonyolult forráskritikai jellegű problémák és részletek sokaságával.

Az első érdekes eredmény azon források tanulmányozására vonatkozik, melyekhez nagyon ritkán fordulnak a történészek, ez pedig a liturgiatörténet. A liturgikus szövegekből kitűnik, hogy a melkita-orthodox keresztények a latin Jeruzsálemi Királyságban, valamint a Patriarchátus joghatóságába tartozó híres Sínai-hegyi monostorban soha nem békéltek meg a frankok uralmával és istentiszteleteiken nem a latin patriarchákat és püspököket kommemorálták, hanem a távoli Konstantinápolyban élő úgymond „címzetes” patriarcháikat (6). E tényből az következik, hogy Palesztina eredeti keresztényei csak az orthodox jeruzsálemi patriarchákat tekintették legitim egyházfőnek, nem pedig a latin papságot, akikre a patriarchai trón bitorlóiként tekintettek. Még azon liturgikus kéziratokba is, melyek nyilvánvalóan nem hétköznapi használatra, hanem levéltári célokból készültek, a szerzők a megfelelő helyeken a Konstantinápolyban élő patriarchák neveit írták fel (7) – úgy tűnik, ez valamiféle csendes tiltakozás volt a dolgok állapotával szemben.

E helyzetben nagy vonalakban az alábbi belső viszonyok rajzolódnak ki: a melkita-orthodox közösségek a latin uralom idején ugyanúgy tovább működtek, mint korábban, a muszlim uralom idején. Rendelkeztek mind egyházi, mind világi jogi státusszal és bizonyosfajta autonómiát élveztek, ami bizonyos mértékig megengedte, hogy közösségükön belül szabályozzák jogi kérdéseiket. Ezen orthodox közösségek élén jelentős világi személyek álltak, akik jogosultak voltak közösségeik külvilág felé, mindenek előtt a latin hatóságok felé való képviseletére. Ezeket a személyeket arabul „raisz”, latinul „raycius” vagy „regelus”, görögül „kritísz” néven nevezték. Megtalálhattuk őket a zárt arab-melkita lakosságú településeken, mint sajátos polgármestereket, vagy a vegyes lakosságú, vagy nemzeti és vallási alapon negyedekre osztott városokban mint helyi etnarchákat, a nemzeti-vallási csoportok vezetőit. Hasonlóképpen szerveződtek a muszlim és a zsidó kisebbségek közösségei is. A társadalomszervezés ezen módját a keresztesek muszlim elődjeiktől vették át (8).

A melkita-orthodox közösségekben az istentiszteleteket továbbra is saját köreikből állított papok végezték, akik általában házasok voltak. A keresztes hadjáratok idején Palesztinában léteztek melkita-orthodox monostorok is, melyekről mindenek előtt a Szent Földre látogató korabeli orthodox zarándokok írásaiból olvashatunk, mint például Danyiil orosz igumen (kb. 1106/07) (9) zarándoklatának híres leírása vagy a görög Joannész Phokasz 1177-es tudósítása (10). A monostorok helyzete lényegesen jobb lett, mint a muszlimok idején volt. Egyes, régóta romokban álló rendházakat (mindenek előtt a Jordán völgyében található Jerikói monostort) bizánci támogatásból újra felépítették. Újra megjelentek benne a szerzetesek, akik korlátozás nélkül élhették életüket; köztük életmódjukhoz megfelelően elrendezett helyszíneken számos oszlopos (oszlopon élő) szerzetes volt, akik elsősorban Grúziából érkeztek.

Püspökök a félhomályban

Azonban ebben az Egyházban majdnem teljesen hiányoztak a püspökök. Az, aki tudja, hogy milyen fontos a püspök az Orthodoxia egyházi életében, képes felmérni e tény jelentőségét, mivel a kanonikus közösségi élethez (elsősorban az istentiszteleti és szentségi élethez) elengedhetetlen a klérus, különösen az áldozópapság, és a papok és más klerikusok felszentelése kizárólag a püspökök előjoga. Ha az egyházban nincs püspök, ez az Egyház közösségi életének fokozatos elhalását jelenti. Az oroszországi órítusúak története például markánsan mutatja az így kialakuló problémákat (11). Azonban a XII. században a Szent Földön nagy számban voltak jelen latin-katolikus püspökök, mégsem mondhatjuk, hogy a melkita-orthodox papok és klerikusok tőlük fogadták el a felszentelést. Inkább gondolhatjuk azt, hogy léteztek helyi orthodox püspökök, akik megőriztek bizonyos liturgikus funkciókat, bár nem foglalkoztak kormányzással és általában meghúzódtak a háttérben. Egy Hedvíg nevű Schaffhausenből érkezett apáca 1130-as zarándoklatának leírásában olvashatunk a Jeruzsálemben élő Sámuel szír püspökről (episcopus syrus) (12). A korabeli latin nyelvhasználatban a „syrus” nem antikhalkédoni szír-jakobitát jelentett, hanem melkita-orthodox arabot. Ez a Sámuel püspök nyilvánvalóan a keresztesek érkezése előtti legutolsó melkita patriarcha, II. Szimeon vikáriusa volt, ezért tartózkodhatott továbbra is Jeruzsálemben. Semelyik más forrás nem tesz róla említést. Hasonló eset: Meletiosz, aki Gáza és Eleuteropolisz érseke címet viseli. Egy 1173-as dokumentum szerint a Johanniták rendje engedélyt ad neki, hogy élete végéig egy monostor épületében maradhasson a Jeruzsálemi Királyság déli határán, vagyis Negebben (13).

Azon püspökök számára, akik nem akartak megbékélni ezzel az élettel és a – társadalmi és egyházi-kánoni – félhomályban való tevékenységgel, csak az elmenekülés vagy a száműzetés maradt. Ez volt például a sorsa Szabbasz metropolitának a tengermelléki Caesariából, aki a Szent Föld Egyházának a patriarcha utáni legrangosabb főpapja volt. Azután, hogy a keresztesek 1101. május 17-én elfoglalták a várost, püspöki székébe egy Baldwin nevű latint ültettek. A székéből letaszított Szabbasz, úgy tűnik, követte a Fatimidák szétvert seregét eredeti hazájukba, Egyiptomba. Ha nem csapnak be ezek a források, akkor őt azonosíthatjuk azzal a Szabbasszal, aki rövid idővel később mint Alexandria melkita-orthodox patriarchája tűnik fel (14). E tekintetben tipikus sorsa volt Tiberias meg nem nevezett püspökének, akiről Leontiosz patriarcha életírásában olvashatunk (15). Az egyházmegyéjéből elűzött főpap a XII. század 20-as éveiben Görögországban és az Égei-tenger szigetein bolyongott, és csak az a – nyilvánvalóan irreális – törekvés éltette, hogy visszatérhessen Egyházához, melybe főpásztorként állíttatott.

Tehát a keresztesek Szent Földjén a melkita-orthodox egyháznak nem volt püspöki kara. A latin főpapok önmagukat tartották a Szent Föld egyetlen és törvényes püspökeinek, akik időről időre sajátos felszentelő püspökként beengedték a helyi születésű melkitákat, anélkül, hogy a tisztségükből fakadó bármiféle jogaikat elismerték volna. Lehetséges, hogy a többségük nem is érzékelte, hogy a helyi orthodox lakosság nem fogadja el őket főpásztoraikként, hanem hatalmukat olyan tehernek éli meg, mint korábban a muszlim hódítókét. A kor latin püspökei túlságosan beleélték magukat az urak szerepébe és túlságosan semmibe vették a helyi lakosokkal való kapcsolatokat ahhoz, hogy képesek legyenek megérteni, mit jelentenek és mit nem jelentenek a számukra.

A patriarchák száműzetésben

Bár az orthodoxok nem rendelkeztek megfelelő püspöki karral, mégis volt patriarchájuk. A klérus, a szerzetesek és a nép tudta, hogy létezik, még ha nem is láthatták őt, mivel kénytelen volt száműzetésben Konstantinápolyban élni. De az a tény, hogy létezett, alapvető jelentőségű volt a XII. századi orthodox melkiták öntudata szempontjából. Ebben kell keresni annak legfontosabb okát is, hogy a konstantinápolyi császárok miért gondoskodtak arról, hogy folyamatosan létezzen a cím viselője. Amennyire csak lehetséges, gondosan tanulmányoztam a patriarchák személyiségét és számos érdekes részletet fedeztem fel.

A száműzetésben élő jeruzsálemi és antiokhiai patriarchák Konstantinápolyban saját monostorral rendelkeztek, ami rezidenciájukként szolgált. Itt éltek és tevékenykedtek saját belátásuk szerint. A jeruzsálemi patriarchák monostora az Aranykapú közelében lévő Szent Diomédész monostor volt. A patriarchákat a város legfontosabb spirituális vezetői között tartották számon és részt vettek a legjelentősebb egyházi és udvari ceremóniákon. Egyikük, IX. János (Merkuropoulosz, 1156/57 – 1166) felszentelése előtt, úgy tűnik, a ciprusi Aranyszájú Szent János monostor szerzetese volt. Többek között a szentek életéről írt. Hogy milyen szoros kapcsolatban állt azzal az Egyházzal, melynek elöljárójává választották és amelytől elszakadva volt kénytelen élni, abból is látszik, hogy irodalmi munkássága során elsősorban a Szent Palesztina leírásával foglalkozott (16).

Különösen mély benyomást kelt II. Leontiosz patriarcha (1076-1085) személye (17). Ő a patmoszi Theológus Szent János monostor szerzetese, majd annak egyik legelső és legkiemelkedőbb elöljárója. A császár felajánlotta neki a kijevi metropolitai és a ciprusi érseki széket, de ő mindkettőt visszautasította. Amikor megkérdezték, hogy szeretne-e jeruzsálemi patriarcha lenni, mindenkit meglepve beleegyezett. A meglepődés zavarrá vált, amikor felszentelése után hajóra ült, hogy Jeruzsálemben kezdje meg szolgálatát. Amikor megérkezett Jeruzsálembe, az orthodox hívők mindenütt összegyűltek a köszöntésére; magától értetődik, hogy a latin hatóságok ignorálták a megjelenését. Leontiosz Jeruzsálembe érkezése után megpróbált Liturgiát végezni, de ebben természetesen megakadályozták. Végül engedélyezték neki, hogy a szerzetesek és az egyszerű nép kíséretében leboruljon az Úr Sírjánál. Betlehemi rezidenciáján többször merényletet követtek el ellene, Leontiosz azonban visszautasította a muszlim damaszkuszi emír meghívását, hogy rezidenciáját helyezze át az ő birtokára. Végül a császár utasítására visszatért Konstantinápolyba, ahol őt zavarba hozva, a császári udvar és az egész város szentként viszonyult iránta. Jellemző a Jeruzsálemi latin Királyságban uralkodó szellemiségre és szokásokra, hogy egyetlen latin dokumentum sem tesz említést sem II. Leontioszról, sem pedig bármelyik elődjéről a keresztes hadjáratok korából.

Igaz, egy kivétellel: említést tesznek II. Szimeonról (18). Aacheni Albert (Aquensis), a keresztes hadjáratok krónikása közli, hogy ő a legjobb viszonyban volt a latinokkal, és a muszlimok által elűzve, Cipruson élt amikor az Első Keresztes Hadjárat a Szent Földre ért, és mivel nagyon öreg volt, akkor érte a jámbor halál, amikor a keresztesek 1099 júliusában elfoglalták Jeruzsálemet, úgyhogy nem maradt más lehetőség, minthogy a Szent Város elárvult patriarchai székét valamelyik saját emberükkel töltsék be. Bár Albert maga soha nem járt a Szent Földön, mégis a történtek általa elmesélt e verziója található meg gyakorlatilag minden, a keresztes hadjáratokkal foglalkozó tudományos historiográfiai műben. Úgy gondolom azonban, hogy megtaláltam a bizonyítékát annak, hogy ez nem felel meg a valóságnak. Ellenkezőleg, Szimeon Jeruzsálem elfoglalásakor a városban tartózkodott. A keresztesek közeledtével vikárius püspökével, az arab Sámuellel együtt elrejtette a nagy tiszteletben álló ereklyéket – a Szent Kereszt darabjait, melyek akkor még felfedezésük helyén voltak, hogy ne kerüljenek a keresztesek kezeibe. Ők azonban rákényszerítették, hogy kiadja a relikviákat. Eközban talán meg is kínozták. Kétségtelen, hogy II. Szimeont ezután elűzték és később Konstantinápolyban élt. Ott írta meg traktátusát a kovásztalan kenyér latin misében való használata ellen, melyben említést tesz IV. Szilveszter Maginulf ellenpápáról, akit csak 1105 novemberében választottak meg; következésképpen II. Szimeon patriarcha még legalább 1106-ig életben volt. A latin krónikás hamis tudósítása (ellentétben például a schaffhauseni Hedvig zarándok-apáca jóhiszemű közlésével) nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy elfedje azokat a folyamatokat, melyek a jeruzsálemi latin patriarchátus létrehozásakor a valóságban végbementek.

 A végzetes modell

A keresztes hadjáratok idejének szentföldi melkita-orthodox Egyháza tehát olyan egyház, melytől a latinok elvették az elöljáróját és majdnem minden püspökét, ezáltal feltételezve, hogy így megvalósították az egyházi úniót. Ebben a helyzetben az volt a fatális, hogy nyilvánvalóan „modellként” szolgált a keleti-mediterráneum későbbi egyháztörténelme számára. Ott, ahol a latinok uralomra jutottak, mindenütt az orthodox egyház és a kívülről érkező, rátelepedő latin főpapság ezen (az orthodox nép által szüntelen elutasított) művi konstrukciója valósult meg: Cipruson annak 1191-es elfoglalása után (a Lusignan-ok és a velenceiek idején) egészen 1571-ig (19), Krétán 1204-1645 között a velenceiek idején (20), a szárazföldi Görögországon, ahol Athénban 1205 és 1387 között nem orthodox metropolita, hanem latin érsek székelt (21); hasonló volt a helyzet ekkoriban Korinthusban is (22). Kréta szigetén 1236 és 1799 között orthodox helyett latin püspök kormányzott. Az orthodox papságot a janninai (Ioannina város észak-nyugat Görögországban) metropolita szentelte fel (23). A görögök erőteljes visszafogottsága a római katolikus egyházzal szemben ettől fogva nem utolsó sorban e sajátos egyházi megszállás hosszú évszázados tapasztalatával magyarázható. Azonban a latin főpapság által „vezetett” Orthodox Egyház palesztinai „modelljének” van előtörténete. Valami hasonlót figyelhetünk meg már a XI. században a bizánci dél-Itália fokozatos normann elfoglalása során. A görög püspököket már itt is kivétel nélkül latinra cserélték. A római pápizmus a gregorián reform keretében teljesen új vonásokat vett föl, ami hatással volt a normannok tapasztalatára. Az Első Keresztes Hadjáratban pedig részt vettek normandiai és dél-itáliai normannok is. Úgy tűnik, hogy számukra a keresztes hadjáratok kezdettől fogva nem jelentettek mást, mint az akkorra már fél Európát érintő hódításaik folytatását. A vezető spirituális tisztségek általuk vagy az általuk megbízott személyek általi azonnali elfoglalása szokásuk volt mind a Közel-Keleten, mind pedig nem sokkal ezt megelőzően Angliában (24) és Dél-Itáliában (25).

Váratlan későbbi következmények

Végső soron a Szent Föld történelmében a latin patriarchátus csupán epizódnak bizonyult. Miután Szaladin seregei 1187-ben a Genezáreti-tó melletti (hattíni) csatában döntő csapást mértek a keresztes hadakra, a keresztesek Jeruzsálemi Királysága Akkon központtal csupán egy szűk tengerparti sávra szorult vissza. Nicolaus, az utolsó latin patriarcha, vízbe fulladt, amikor a nyugati hódítók ezen maradványai pánikszerűen menekülni kényszerültek. Azonban tartósan itt maradt a ferencesek rendje, akiknek rezidenciáját 1220-ban személyesen Assisi Ferenc alapította meg Malik al-Kámil egyiptomi szultán engedélyével. A Szent Föld különleges privilégiumokkal felruházott védőszolgálatára berendezkedve ugyan alapítója és atyja akarata szerint nem hirdethette a kereszténységet a muszlimok között, de hosszú időre magára vállalta a Nyugatról érkező zarándokokról való gondoskodást. Ez ellen a Szent Föld autochton Egyházának vezetése, vagyis az Orthodox Jeruzsálemi Patriarchátus semmiképpen nem tiltakozhatott, ahogy azon többi egyházak képviselői sem, akikkel nem állt hittanításbeli és szentségi közösségben, vagyis az örmény, a szír-jakobita, a kopt, az etióp és néha a nesztoriánus, akik évszázadok óta ugyanígy jelen voltak és önállóan fogadták zarándokaikat. Azonban a XV. századtól a ferencesek (és az örmények) egyre nagyobb mértékben támasztottak igényt a szent helyek birtoklására és azok használatára. Ez fájdalmas összeütközésekhez vezetett, mely a XVII. században érte el szomorú tetőpontját, amikor a keresztény felekezetek végtelen és ádáz pereskedést folytattak a török bíróság előtt.

Ennek ellenére a XIX. század végén Palesztina keresztény lakosságának 90%-a az Orthodox Egyházhoz tartozott. Ez a helyzet csak akkor változott meg, amikor a protestáns közösségek és a római egyház missziós területként tárták fel maguk előtt Palesztinát. Róma 1847-ben e célból alapította meg újra a keresztes hadjáratok korának „Jeruzsálemi Latin Patriarchátusát”. Giuseppe Valerga, az első latin patriarcha, ahogy erről a készülő I. Vatikáni Zsinatot tájékoztatta, a keleti kereszténység minden formáját nyilvánvaló eretnekségnek, jobb esetben a múlt jelentéktelen, elmúlásra ítélt maradványának tekintette (26). E fundamentalista álláspontjával valószínűleg nem állt túl távol a Palesztinában ekkoriban megjelenő különféle protestáns konkurenseitől. Bárhogy is volt, a XIX. század végén a Szent Föld autochton keresztény lakossága a történelem során először már nem volt vallásilag egységes, különféle kultúrák sokaságát egyesítő Egyház, hanem a világ, az évszázadok során számtalan szakadáson keresztülment, keresztény felekezeti palettájának szomorú leképeződésévé vált. A lakosság nagyjából csupán egy harmada őrizte meg hűségét a helyi orthodox egyház iránt. Az, amit nem tudtak véghezvinni sem a régi hitviták, se a Középkor fegyveres lovagjai, sikerült az újkori misszionáriusoknak, akik lerombolták minden Egyházak Anyjának egységét.

Jegyzetek:

(1) Bejegyzés a Sínai-hegyi kéziratban (Cod. Sin. graec. 1096, 12 в.) május 15-I dátummal: “Ezen a napon ugyanebben a szent Lavrában (a Szent Szabbász monostorban) az izmaeliták megöltek 15 atyát, éppen akkor, amikor a frankok a Szent Város felé közeledtek”. Описание и публикацию рукописи см. Дмитриевский А. Описание литургических рукописей, хранящихся в библиотеках православного Востока. Т. III. Петроград, 1917. С. 20–65.

(2) Az arab “malak” – “császár” kifejezésből (nem cask a politika “császári” irányára utal, de az adott Egyház “királyi útjára” is). Bármennyire is furcsa, de napjainkban ezt az elnevezést elsősorban azon bizánci rítusú közel-keleti keresztényekre használják, akik a XVIII. században elfogadták az uniót Rómával.

(3) При такой попытке не обойтись без книги Papadopulos Ch. A. Ιστορίατης εκκλησίας Ιεροσολύμων, 1970 (2-е изд.); для начального ознакомления — Heyer F.Kirchengeschichte des Heiligen Landes. Stuttgart, 1984.

(4) Mayer H. E. Bibliographie zur Geschichte der Kreuzzuge. Hannover, 1960; Mayer H. E.Select Bibliography of the Crusades // Setton K. M. (ed). A History of the Crusades VI. Madison, 1989. P. 511.

(5) Valójában a száműzetében élő jeruzsálemi patriarchák, a konstantinápolyi szinódus tagjaiként a XII. században fontos szerepet játszottak: Plank P. Patriarch Nikephoros II von Jerusalem (vor 1166–1173/76) und die konstantinopolitanischen Synoden seiner Zeit // Orthodoxes Forum 9 (1995). S. 19–31.

(6) Vö. Taft R. F. A History of the Liturgy of St. John Chrysostom. Bd. IV: The Diptychs (OCA 238). Rom, 1991. P. 61–64; 142–144.

(7) Papadopulos-Kerameus A.  Tupik ХntБj™n`IerosolЪmoij’Ekklhs…aj // ‘AnЈlekta`IerosolumitikБjStacuolog…aj. Bd. II. St. Petersburg, 1894 (ND Brussel, 1963). S. 1–254, особенно S. 26.

(8) Riley-Smith J. Some lesser Officials in Latin Syria // The English Historical Review. 87 (1972). P. 1–26; Plank P. Patriarch Nikolaos und Ra’is Georgios. Das sog. Jerusalemer Typikon von 1122 als kirchengeschichtliches Dokument // Stimme der Orthodoxie 3/1997 (=Festschrift Fairy von Lilienfeld). S. 80–82.

(9) Перепечатка издания “Хождения” игумена Даниила Палестинским обществом (под ред. М. А. Веневитинова, СПб., 1885) была осуществлена в Мюнхене в 1970 г. — Пер.

(10) PG 133, 927–962.

(11) Vö: Die geschichtliche Entwicklung der orthodoxen Kirchen im Sudosten und Osten Europas//W. Nyssen u. a. (Hg). Handbuch der Ostkirchen­kunde. BdI. Dusseldorf, 1984. S. 133–208, особ. 163–165 (с библиографией).

(12) Baumann F. L. (Hg). Die altesten Urkunden von Allerheiligen in Schaffhausen, Rheingau und Muri (=Quellen zur schweizerischen Geschichte III). Basel, 1883. S. 146–150.

(13) Delaville le Roulx J. Trois chartres du XIIe si–cle concernant l’Ordre de S. Jean de J№rusalem//Archives de l’Orient Latin I. Paris, 1883. P. 409–415, особ. Р. 413–415.

(14) Plank P. Sabas von Kaisareia. Ein Beitrag zur Geschichte der melkitischen orthodoxen Patriarchate von Jerusalem und von Alexandrien zur Komnenen-Zeit//Ostkirchliche Studien 43 (1994). S. 23–40. Приводимые и интерпретируемые в статье документы — еще один вклад в список Патриархов Александрийских, составленный александрийским архидиаконом Дионисием в 1845 г. по неизвестным источникам для русского востоковеда архимандрита Порфирия (Ус­пен­ского): “73.: Cавва в год Спасителя 1100. Правил как патриарх 22 года”. — Александрийская Патриархия. Сборник материалов, исследований и записок, относящихся до истории Александрийской Патриархии. Т. I / Составлен архим. Порфирием (Успенским). Издание Императорской Академии Наук под ред. Хр. М. Лопарева. СПб., 1898. С. 7.

(15) Tsougarakis D. The Life of Leontios, Patriarch of Jerusalem. Text, Translation, Commentary. Leiden u.a. 1993. P. 44–52; ср. Там же. Р. 168 и сл.

(16) Plank P. Ioannes IX. von Jerusalem (1156/57–vor 1166), Patriarch im Exil//Kohlbacher M.—Lesinski M. (Hg). Horizonte der Christenheit (=Festschrift F. Heyer). Erlangen, 1994. S. 176–191.

(17) См. примечание 2 на с. 186.

(18) Plank P. Patriarch Simeon II. von Jerusalem und der erste Kreuzzug. Eine quellenkritische Untersuchung//Ostkirchliche Studien 43 (1994). S. 275–327.

(19) Janin R. Chypre. Dictionnaire d’histoire et de g№ographie eccl№siastique (=DHGE) XII (1953). P. 791–820, особенно Р. 797–801.

(20) Он же. Cr–te. DHGE XIII (1956). P. 1033–1037.

(21) Он же. Ath–nes. DHGE V (1931). P. 15–42, особенно Р. 20–26.

(22) Он же. Corinthe. DHGE XIII (1956). P. 876–880, особенно P. 878.

(23) Он же. Corcyre. Там же. Р. 829–831.

(24) Bohmer H. Kirche und Staat in England und in der Normandie im 11. und 12 Jahrhundert. Leipzig, 1899 (перепечатано Aalen 1968).

(25) Norwich J. J. Die Wikinger im Mittelmeer. Das Sudreich der Normannen 1016–1130. Wiesbaden, 1968.

(26) de Vries W. Rom und die Patriarchate des Ostens. Freiburg—Munchen, 1963. S. 220, 236.

* Az orosz nyelvű szöveg a Goethe Egyetem Kelet-Európa története szemináriumán elhangzott előadás szerzői fordítása. A magyar fordítás az Alfa és Omega folyóirat 2000/26. száma alapján készült (Ford. KM).

Forrás 

Reklámok