Az Egyház nem tud együttműködni a civil társadalommal

5[1]Beszélgetés Szergej Csapnyinnal, a Moszvkai Patriarchátus Folyóirata közelmúltban felmentett felelős szerkesztőjével, ismert egyházi újságíróval

Szergej, tudom, hogy most tértél haza Gniezno-ból, ahol 1997 óta rendszeresen konferenciát tartanak egyházi és társadalmi-politikai szereplők részvételével, amelyen Lengyelország és összességében Európa sorsáról gondolkodtak. Történt valami érdekes ez alkalommal?

Igen, mély benyomást keltett bennem a gniezno-i konferencia. Először is, jól mutatja, hogy Lengyelországban az egyház hogyan dolgozik a politikusokkal a jobboldali fordulat után. Felszólalt Andrzej Duda lengyel elnök, valamint a Lengyel Katolikus Egyház prímása, jelen volt a Lengyel Orthodox Egyház elöljárója, Szvjatoszláv Sevcsuk, az Ukrán Görög Katolikus Egyház feje, több lengyel miniszter – nagyon érdekes volt a paletta. Az egyház minden kérdést – a szabadság, a család, a kultúra és más kérdéseket – nagyon alaposan vizsgált két perspektívából: keresztény szempontból, hangsúlyozva az egyházi gyakorlatokat és a személyes tanúságtételeket, és társadalmi-politikai szempontból. Úgy tűnik, a konferencia szervezőinek feladata volt, hogy megmutassák a politikusoknak, hogy létezik egészséges keresztény konzervativizmus, és hogy felhívják őket ennek a vonalnak a követésére. Soha egyetlen nyugati konferencián sem találkoztam ilyen hangsúlyokkal. A retorika nagyon közel áll az oroszországihoz: Európában elárulják a keresztény értékeket, a mi feladatunk, hogy megőrizzük a lengyel keresztény identitást, amire mint tradicionalistára, politikai tekintetben pedig konzervatívra tekintenek.

Szvjatoszláv Sevcsuk, az Ukrán Görög Kat. Egyház feje beleillett ebbe a napirendbe, vagy a saját, számára fájó dolgokról beszélt?

Úgy gondolom, hogy Sevcsuk a konferenciára mint olyan lehetőségre tekintett, ahol következetesen és részletesen kifejtheti az álláspontját. Mert egy másik világosan kivehető irány Közép- és Kelet Európa 25 évvel a Szovjetunió bukása utáni helyzete volt. Felvetődött a szabadság kérdése, a megbékélés kérdése – az egyik ilyen vitában én is részt vettem, a másikban pedig Jevgenyij Raskovszkij az Idegennyelvi Könyvtárból. Sevcsuk volt az egyetlen, aki mindhárom nap felborította a napirendet, több mint egy órán keresztül beszélt, lengyelül olvasott fel papírból és két lehetséges fejlődést vázolt fel: az európai Nyugat felé és Oroszország felé, Keletre. Meglehetősen kemény szavakkal jellemezte a viszont az Orosz Egyházzal, arról beszélt, hogy az „orosz világ” – a gyarmatosító ideológia egy válfaja. Sajnáltam is, hogy a konferencián nem vett részt senki a Moszkvai Patriarchátus hivatalos képviseletében, hasznos lett volna ha hallja ezt és látja a terem reakcióját. Az Oroszország részéről megnyilvánuló fenyegetés témája nem mint propaganda jelszó volt jelen, hanem mint egyfajta mély érzelmi és intellektuális aggodalom. Gnieznoban voltak lengyelek, nyugat-európaiak, beloruszok, ukránok, voltak köztük orthodoxok, katolikusok és görög-katolikusok – hivatalos személyként talán csak Sevcsuk, a többiek mind civilek, polgári aktivisták voltak. Számomra nagyon váratlan volt az aggodalom ezen érzése Oroszországgal kapcsolatban. Nyilvánvalóan orosz propagandát vártak tőlem, féltek, hogy nem leszek képes meghallani a vita többi résztvevőjét. Nem sikerült egyből csökkentenem a feszültséget, ez azonban rettenetes, hogy csak az agressziót, csak a kemény álláspontot, a dialógusra való képtelenséget látják bennünk. A Nyugat részéről ez természetesen ítélet, mert ha képtelen vagy a dialógusra, akkor hogyan lehetsz közöttünk? 25 éve veszek részt különféle nemzetközi konferenciákon és soha nem találkoztam még a „mi” és az „ők” személyes átélésének ilyen éles voltával.

Benyomásom szerint az Orosz Orthodox Egyházon belül most meglehetősen erős érzelmek uralkodnak, fortyognak a szenvedélyek. Van, aki csatlakozott a patriarcha Vszevolod Csaplin által megkezdett kritikájához; a fundamentalisták elégedetlenek a pápával való találkozással, Szentpéterváron tüntetések voltak emiatt és kerekasztalt rendeztek; van, aki dicshimnuszt zeng Putyinnak – nem emlékszem korábbról ennyire nyílt dicséretekre papok részéről. Úgy tűnik a számomra, hogy elbocsájtásotok Csaplinnal lökést adott az egyházi konzervatívok és liberálisok közötti szembenállás kiújulásához, ami az utóbbi években már elcsendesedett, legalábbis a nyilvános térben. Mi történik?

Az elmúlt év végéig az egyházban meglehetősen nagy stabilitás volt érzékelhető. Kirill patriarcha kormányzásának hét éve során új játékszabályok alakultak ki, melyeket, összességében, mindenki betartott, mind a jobbosok, mind a hivatalos patriarchátusi hivatalnokok, mind a liberálisok. Létezett egy törékeny konszenzus. Senki nem gondolta, hogy ebből az ellenőrzött egyensúlyi állapotból ki lehet lépni. Az én megnyilvánulásaim ingereltek egyes embereket a patriarcha környezetében. Ők aktívan bunkósbotként használták a „hivatalos álláspont” retorikáját, melynek segítségével le lehet győzni bármilyen másként gondolkodást. Ez azonban egyáltalán nem volt meggyőző, viszont a mi oldalunkról is csak egyes hangok hallatszottak. Hirtelen azonban azt láttuk, hogy a helyzetet maga a patriarcha kezdi radikálisan megváltoztatni. Engem váratlanul ért, hogy az egyensúly megbontásának kezdeményezője éppen a patriarcha volt. Az engem és Csaplint érintő személyi változások – csupán az első felvonása volt a színjátéknak. Ezt követte Szerafim (Szoboljov) érsek rendkívül gyors kanonizációja. Az Orosz Egyházban soha nem imádkoztak hozzá, és gyakorlatilag alig voltak olyanok, akik emlékeztek rá. A pravoszláv fundamentalisták szűk körében mint a más keresztény felekezetekkel való kapcsolatok kemény és következetes ellenzőjeként és az „Orosz ideológia” mű szerzőjeként ismerték, ami talán a XX. század közepe orthodox szekuláris (polgári) vallásának legmarkánsabb manifesztuma volt. Meg kell jegyezni, hogy a „szekuláris” („polgári”) vallás az egyházi tudat mély kríziséről tanúskodik. Ennek követői gyakorlatilag elismerik, hogy teljesen elég, ha a vallás nemzeti összekötő elemmé válik, magára Krisztusra pedig nincs igazán szükség. Azonban Bulgáriában Szerafim érsek e nézeteiről semmit nem tudnak és csodatevőként tisztelik őt – a bolgárok hiszik, hogy szófiai sírjánál sok éve csodák történnek. A Bolgár Egyház már régóta kanonizálni akarta, de nem önállóan, hanem az Orosz Egyházzal együtt, mivel Szoboljovot az Orosz Egyházban szentelték fel. A kanonizációs bizottság a patriarcha utasítását teljesítve gyorsan kidolgozta a dokumentumokat és a legutóbbi Főpapi Zsinaton Szerafim érseket a szentek közé számították.

Véleményem szerint ez az egyházi tudat kettészakadásáról szól: egyáltalán, szüntelen szakításokat, szituatív reakciókat, nem pedig következetes egyházpolitikát látunk magunk körül. Egyrészről a patriarcha siet kanonizálni Szerafim Szoboljovot, a XX. század egyik legmarkánsabb antiökumenistáját, másrészről pedig ugyanebben az időben titokban ökumenikus találkozót készít elő a római pápával. Csupán 12 nappal Szerafim Szoboljov kanonizációja után Kirill patriarcha találkozik Ferenc pápával, és ezt a találkozót az „évezred találkozójának” nevezik, bár a frissen kanonizált Szerafim Szoboljev szerint ez az „orthodoxia elárulása”. Ez a nyilvánvaló következetlenség bontja meg az egyensúlyt, és ad lehetőséget a kritikusoknak, hogy kiélezzék a helyzetet.

Egyébként két nappal a kanonizáció után az „Orosz Vonal” [a pravoszláv fundamentalisták internetes folyóirata – ford. megj.] Szoboljovot „szent ideológusnak” nevezi: az Orosz Egyháznak tehát mostantól szent ideológusa van! Ezután bármennyiszer is beszélhetnek arról, hogy nem erre gondoltak a szenttéavatással, Szoboljov írásainak most már más státusza és más tekintélye van.

De a patriarchátus ily módon igazolja saját ideológiai kereséseit is, legitimálja azokat, nem?

De ennek mi értelme van? Szerafim Szoboljov személyes hite egy olyan „zárt” orthodoxia, ami teljesen ellentétes azzal, amit az Orosz Orthodox Egyház hirdetett az emigrációban a XX. század során: egy nyílt, bármilyen problémát megtárgyalni kész, a katolikusokkal, protestánsokkal való találkozástól nem félő, a modern világ kihívásaira választ adó orthodoxiát. Szerafim egy ellentétes előjelű irány, nem véletlen, hogy több lelki gyermeke az ónaptáros szakadásba távozott. Vagyis ez egy olyan álláspont, amit, ha következetesen végigviszünk, szakadáshoz vezet. Az, hogy éppen most, 2016 elején sorolták Szoboljovot a szentek karába, úgy vélem, szimbolikus jelentőségű esemény.

Milyen értelemben?

Akarva, akaratlanul, a jobbos fundamentalista ideológia minőségileg más státuszba került, már nem személyes vélemény, hanem egy kanonizált szent írása.

De talán éppen erre van most szükség? Ha úgy tetszik, ez a konjunktúra? A jövőnk bizonytalan: bizonyos esetekben az orthodoxia nyitott, más esetekben a nyitottságot kétségbe kell vonni.

Mit mondhatnék erre? Az orthodoxia, mely önmagát univerzális, egyetemes jellegűnek éli meg, nem egyeztethető össze a fundamentalizmussal. Vagy – vagy. Ez nem valami kapcsoló, amit hol ebbe, hol abba az állásba kapcsolhatunk. Ez két teljesen különböző világnézet. És az, hogy a világ előtt nyitott, a XX. században önmagát feltárt orthodoxiát, aminek örökösei vagyunk, hirtelen elnyomja a fundamentalizmus – ez véleményem szerint szomorú történet. Ha valaki azt gondolja, hogy lehetséges ezeket eszközként használni, hol az egyiket, hol a másikat, az mélységesen téved. Az emberi világnézetet rendkívül nehéz megváltoztatni. A szovjet visszatérése azt mutatja, hogy mivel nem foglalkoztunk a világnézettel, még csak meg sem próbáltuk azt megváltoztatni, visszatértünk oda, ami volt: a régi sablonokhoz, sztereotípiákhoz, mítoszokhoz, melyek jól ismertek a múlt század 70-80-as éveiből. A pravoszláv fundamentalizmus legitimálásával becsapjuk az ajtót a jövő előtt.

Mit gondolsz, van-e határa a szovjet ezen visszatérésének? Van-e esélyünk arra, hogy megálljunk valamilyen határon, vagy egészen, ahogy mondani szokták, a szakadék mélyéig zuhanunk?

Ha az egyházról beszélünk: az egyház egyáltalán nem független. Azok a folyamatok, melyek az egyházban zajlanak, néha késéssel, néha anélkül, azt ismétlik, ami a társadalomban, a politikai életben történik. Az egyházi vezetés azokat a folyamatokat ismétli meg, melyek az államigazgatásban zajlottak le. Az a mítosz, hogy az egyház élete teljesen külön zajlik, hogy a történelmi egyház, konkrét kulturális, kanonikus és politikai kontextusban élve, másképpen élhet, nem úgy, mint az egész társadalom: mindez üres beszéd. Függünk, pontosan ugyanolyanok vagyunk, és az államot vizsgálva nagy pontossággal megmondhatjuk, hogy mi folyik az egyházban.

Említettük a szenvedélyek fortyogását: elvezethetnek-e ezek szakadáshoz? Egyes kommentárok komolyan erről beszélnek…

Itt két momentum van. Az első: nincsenek hiteles számok, szociológiai adatok arról, hogy az egyházban hány konzervatív, fundamentalista, liberális stb. van. Azután, hogy az interneten az ökumenizmus-ellenes, patriarcha-ellenes hullám támadt, végeztem egy rövid felmérést – nem reprezentatívat, de meglehetősen nagy ismeretségi körben kérdeztem rá. Nagyjából száz emberből csak ketten-hárman válaszolták, hogy igen, személyesen ismernek olyan embereket az egyházközségükben, akik elégedetlenek a [havannai] találkozóval. A többiek így válaszoltak: nálunk minden békés. Az antiökumenisták egyik nyilatkozatukat az „Orthodox ifjúság felhívása” címen jelentették meg február 23-án a „Harmadik Róma” weboldalon. Az azóta eltelt idő alatt ezt 25 ezerszer olvasták el és 2 ezerszer töltötték le: az ország méreteihez és a folyamat deklarált méretéhez képest ez semmi. De világos, hogy a fundamentalisták megtanultak élni az információs technológiákkal és létrehoztak egyfajta háttérzajt, elsősorban az interneten. Úgy gondolom, hogy ez a hullám hamarosan kifullad. A fundamentalisták elhelyeztek bizonyos zászlókat és időről időre rámutatnak, hogy ez az orthodoxia, nem szabad ezen zászlókon túllépni. Ezek a zászlók már évek óta nem változnak.

Engem sokkal inkább izgat a második momentum. Felmentésünk Vszevolod Csaplinnal – visszhangot váltott ki, de mégiscsak lokális jelenség. Az azonban, hogy a patriarcha két-három nappal a Főpapi Zsinat befejeződése után jelentette be a találkozót a római pápával, ez véleményem szerint következményeit tekintve hosszasan ható esemény. Úgy vélem, hogy most még nem is tudjuk tudatosítani a mértékét. Magát az egyházkormányzati rendszert érte egy hihetetlen erősségű csapás.

Mire gondolsz?

A Római Katolikus Egyháztól eltérően nálunk a legfőbb egyházkormányzati szerv a Főpapi Zsinat. A patriarcha alá van rendelve a Főpapi Zsinatnak. Sőt, az egyházat sem önállóan irányítja, hanem közösen a Szent Szinódussal. A patriarcha az egyik hatalmi központ, a Szinódus a másik, a Zsinat a harmadik, és szükséges, hogy legyen közöttük valamilyen kommunikáció, előzetes megbeszélések útján kell keresniük az egyensúlyt. Azonban a kánonjog ezen normája az Orosz Orthodox Egyházban egyáltalán nem működik: mindenről a patriarcha dönt, és senki nem avatkozhat bele ebbe. Az egyeztetés post factum történik. Mindenki érti, hogy ez nem normális helyzet, de eddig nem fogták fel kritikusan. De hirtelen jön egy ilyen korszakhatározó döntés: találkozás a római pápával, aminek a gyakorlati és politikai jelentőségén kívül gigantikus szimbolikus jelentősége van. Az ilyen kérdésekben a Főpapi Zsinatnak kell döntenie, de kiderült, hogy a Zsinat nem egyszerűen nem tárgyalta a kérdést. A patriarcha nyilvánvalóan elmulasztotta még azt is, hogy tájékoztassa a Főpapi Zsinatot, hogy egy ilyen találkozóra készül. Világos, hogy azokban a napokban, amikor a Főpapi Zsinat zajlott, a találkozóról már meghozták a döntést és gyakorlatilag már előkészítették a közös nyilatkozatot. Az események között tíz nap telt el. A főpapok előtt hirtelen teljesen nyilvánvalóvá vált a deklarált és a valóságos helyzet közötti ilyen különbség. Ez valójában a Főpai Zsinat megsértése volt.

De ha, ahogy te is mondod, ők már rég megszokták ezt a helyzetet, akkor most hirtelen miért sértés?

Vannak kis jelentőségű dolgok és vannak nagyléptékűek. A hétköznapi életben sok mindenen szemet lehet hunyni, de ha hirtelen történik valami kiemelkedő és jelentőségteljes, akkor hirtelen tudatosodik a történtek természetellenessége, sőt igaztalansága. Egyes főpapok erősen felháborodtak a történteken. A Zsinat zárt ajtók mögött ülésezett, biztosítva volt a titoktartás: meg lehetett volna találni a formáját, hogy legalább valamit mondjanak. De nem volt semmilyen információ. Most pedig úgy néz ki, hogy a patriarcha egyszemélyi döntéséért az egész egyház viseli a felelősséget.

Nem gondolom, hogy a főpapok nyilvánosan kritizálni fogják a patriarchát: a fiatal, éppen csak felszentelt főpapok nem igazán értik, hogy hogyan lehetne nyilvánosan kritizálni a patriarchát, az öregek pedig bizonyára osztják a patriarcha álláspontját a Római Katolikus Egyházzal kapcsolatban és a közeledés érdekében inkább hallgatnak. De a keserű szájíz, ahogy mondani szokás, megmarad.

Ha már szóba kerültek a fiatal főpapok: érezhető valamilyen pozitív hatása az egyházkormányzati reformnak? „Közelebb kerültek a néphez” az újonnan létesített egyházmegyékbe kinevezett főpapok, ahogy azt tervezték?

Újra a gnieznói konferencia jut az eszembe. Nagyon sok ember volt, a folyosókon álltak, a lépcsőkön ültek, ahol csak lehetett. Amikor belépett az előadóterembe Gniezno város püspöke, az esemény házigazdája, aki az egész konferenciát vendégül látta. Látván, hogy nincs hely, leült a többiekkel együtt a lépcsőre és figyelmesen hallgatott. Ha majd a mi püspökeink is képesek lesznek ilyenre, amikor leülnek egy lépcsőre, beállnak az étkezőben a sorba, és nem külön terembe vonulnak, ahol fehér terítős asztalokon terítenek meg nekik az ebédhez, akkor majd közelebb lesznek a néphez. Ha együtt lesznek a többiekkel. Másképp nem lehet kigyógyítani a főpapok szélsőséges „elkülönültségét”. Amikor külföldről érkezik hozzánk egy orthodox püspök, teljes nyugalommal mondhatom neki, hogy „menjünk metróval”. Az általam ismert egyetlen oroszországi főpapnak sem mondhatnám azt, hogy „menjünk metróval”. Pedig szeretném… ezt mondani, úgy, hogy ne sértődjön meg, hogy ez valami természetes dolog legyen.

Belülről milyennek érzékeled az egyházi „hatalmi vertikált”?

Nehéz felelnem erre a kérdésre, mert ahhoz valóban ebben a „bőrben” kellene lennem. Természetesen a rendszeren belül voltam, de annak egy oldalsó, nagyon specifikus ágában.

A Moszkvai Patriarchátus Folyóirata, az „Egyházi Hírmondó” továbbra is autonóm kiadványok, vagy azokat is az Információs Osztály felügyeli, élén Vlagyimir Legojdával?

Nem, végül nem kerültek be a megreformált Információs Osztályba. El kell mondani, hogy az „Egyházi Hírmondó” nyomtatott változatát három éve megszűntettem, most csak a weboldal működik. Őszintén szólva még a weboldal fenntartásának sem látom ma értelmét. Amikor a patriarchával beszéltünk erről, úgy gondoltam, hogy az „Egyházi Hírmondónak” félhivatalos lapnak kellene lennie, és 2008-2009-ben, amikor ezt elkezdtük, úgy tűnt, hogy erre van esély. Később kiderült, hogy a patriarchátusban nem értik, hogy mi az a félhivatalos kiadvány: létezik hivatalos és nem hivatalos, harmadik nem létezik. Vagyis „dolgozzanak hivatalos kiadványként” – ez azonban már akkor perspektíva nélküli volt, mivel konkurenciát jelentett a „patriarchia.ru” oldalnak, most pedig még inkább.

Amikor hét évvel ezelőtt a patriarchával a folyóirat új koncepciójáról beszélgettem, hangsúlyoztam, hogy nem lehet elkerülni a kritikát, többek között a főpapokat is érintőket sem. Azt javasoltam, hogy olyan kiadványt vegyünk példának, mint a „Rosszijszkaja Gazeta”, ami az orosz kormány hivatalos lapja. Nemrég a bíróság elrendelte a kulturális miniszter helyettesének letartóztatását, a hivatalos kiadvány pedig teljes nyugalommal ír erről, néha nagyobb mennyiségű belső háttérinformációval, mint más lapok. Azért, mert azon világképben, amit az a kiadvány formál, nem kívánatosak a fehér foltok. Az egyház azonban nem volt kész erre. Sajnos a kritika lehetőségét elvetették. A főpapok mind kritikán felül állnak nálunk. Erről még beszélni sem lehet. Mind szentek lennének? Nem. Tévedhetnek? Igen. Beszélhetünk erről? Nem, kategorikusan tilos.

Vagy egy másik helyzet: megvédjük-e azokat a papokat és világiakat, akik a folyóirat oldalain valami olyat mondanak, ami nem tetszik a püspöküknek? Az én véleményem felelős szerkesztőként kategorikus volt: igen, ez elengedhetetlen. Enélkül a kiadvány elveszíti a szerzőit és az olvasók tiszteletét. Például publikáltuk egy orthodox gimnáziumot alapító pap cikkét, aki arról gondolkodott, hogy milyen jó lenne, ha a főpap, látván, hogy az egyházközség milyen nagy projektet valósít meg (a gimnáziumot az egyházközség tartotta fenn), nemcsak hogy felmentené az egyházmegyének fizetendő kötelezettségek alól, de lehetőség szerint támogatná és dotálná azt az egyházmegye költségvetéséből. Ez nem követelés volt, hanem csak hangosan gondolkodás. A főpapnak azonban nem tetszett. Elkezdte üldözni ezt a papot. Azt mondtam a patriarchátusban: hogyan védhetnénk meg? Egyszerűen állítsuk meg a lejáratását. Mivel hibásnak éreztem magam, hogy ez az ember azért szenved, mert megjelentettem egy írását a Moszkvai Patriarchátus Folyóiratában. Ezért mi is felelősek vagyunk. Nem, felelték nekem a patriarchátusban, nem csinálunk semmit. Ezek a te problémáid. Végül a papnak el kellett hagynia az egyházmegyéjét. A következmény: mindenki megértette, hogy a Moszkvai Patriarchátus Folyóiratával lehetetlen a komoly együttműködés. Akárhogy is igyekeztünk, az egyházi életről folytatandó konstruktív beszélgetés egy hivatalos kiadvány oldalain legalábbis nehézségekbe ütközik. Egyszóval a hivatalos folyóirat lassan haldoklik, ez még az én munkám idején elkezdődött, és én nem tudtam kitalálni, hogy mit lehetne ezzel tenni.

Nincs olyan terved, hogy létrehozz egy másik folyóiratot?

Több ajánlatot is kaptam, hogy hozzak létre egyházi, egyházkörüli, egyházi-társadalmi folyóiratot, de szkeptikusan tekintek arra, ami az oroszországi sajtóban zajlik. Úgy gondolom, hogy most egy új sajtóterméket, ami tekintélyes, érdekes, megfelelő szerzőkörrel rendelkező lenne, gyakorlatilag lehetetlen létrehozni. Nagyon sok módszer létezik a nyomásgyakorlásra… Ha az egyházi közeget vesszük, akkor például vannak papok, akiknek megtiltották, hogy publikáljanak az „Orthodoxia és a világ” [pravmir.ru] oldalain, másokat teljesen eltiltottak a sajtóban való megjelenéstől, megint mások csak a püspök előzetes engedélye után publikálhatnak, egyeseknek megtiltották, hogy blogot írjanak, vagy megtiltották, hogy részt vegyenek kiadványok terjesztésében stb. Egyszóval, a szabadság hiánya az egyházi életben résztvevők esetében olyan nagy, hogy ez az egész nélkülözi a perspektívát. Elméletben létezne azon emberek köre, akik szívesen olvasnák ezt a sajtót. De ez a kör nem túl nagy, és miattuk nincs értelme bármibe is belekezdeni.

Inkább egy másik nagyon fontos tendenciát látok: egyre több világi sajtótermék, a slon, a colta, a „medúza”, a „lenta”, a „novaja gazeta” nagy érdeklődéssel nyúlnak az egyházi problémákhoz. És olvasóiknak „egyházi szegmense” egyre növekszik. Hiszen az olvasók azt olvassák, ami érdekes a számukra, és nem annyira érdekes, hogy hol jelenik meg.

Itt van még egy probléma: a komolyan művelt emberek, az értelmiségiek nem jönnek az egyházba. Még ha vonzódnának is az egyházhoz, nem látnak benne semmilyen perspektívát, az egyház nem képes számukra semmilyen lehetőségeket biztosítani: most nem azokra gondolok, akik püspökök akarnak lenni, hanem azokra, akik mondjuk tudománnyal foglalkoznak.

De mi van például az összegyházi doktori képzéssel, amire olyan büszkék voltak?

Nem látok semmi komolyat. Igen, néhány ember lehetőséget kapott, hogy azzal foglalkozzanak, ami érdekli őket, de nincsenek kialakult központok komoly történelmi, teológiai stb. kutatási programokkal. Talán a későbbiekben valami kialakul, de egyelőre…

A patriarcha az élére állt az Orosz Írásbeliség Társaságának – ez nem azt mutatja, hogy igényt tartanak az értelmiségre?

Inkább a befolyásra. Sokszor mondtam és megismétlem: az egyház nem tud a civil társadalommal dolgozni. Minden lépése, vegyük például Artyemij Vlagyimirov atya legutóbbi kívánságait Bunyinnal és Kuprinnal kapcsolatban [az ismert moszkvai pap javasolta a két szerző iskolai tananyagból való kihagyását írásaik erkölcsiségének megkérdőjelezhetősége miatt – ford. megj.], a tiltás, a törvényi szabályozás kezdeményezésének benyomását kelti. Ebben a helyzetben lehetetlen a komoly dialógus a társadalommal.

Ez a szomorú gyakorlat…

Pontosan. Ezért az egyház helyzete a mai társadalmi térben katasztrofikusan bonyolult: úgy tekintenek rá, mint az állam részére, mely behatol a társadalomba. Az állam felülről nyomja a társadalmat, az egyház pedig oldalról. Még ha az egyház, talán, nem is saját kezdeményezésére cselekszik, önálló játékosként tekintenek rá. Úgy vélem, hogy ez szintén egy fontos tényező a mai oroszországi életben. És ez zsákutca. Az egyház mögött mindig felsejlik az állam. Ezért valódi társadalmi szervezetek itt nem jönnek létre. Nem tudom hol és mikor, de nem itt és nem most.

Miben látod a reményt, milyen egyházi intézményben, csoportban?

Banálisnak hangzik, de teljesen őszintén mondom e szavakat: hiszem, hogy az Úr nem hagyja el az Ő Egyházát. Ez mégiscsak az Ő Egyháza. A miénk, de az Övé, ezért az Úr őrzi az Egyházat. Ami minket illet, most épp kifelé tartunk a történelem egy meglehetősen váratlan korszakából: a XX. század 80-as éveinek végétől olyannyira hinni kezdtünk az egyházban, hogy felhagytunk az egyházkormányzati rendszernek, magának az egyháznak és személyes hitünknek a megkülönböztetésével. Az egyház tekintélye teljes mértékben átadódott az egyházi struktúrákra és minden reverendás emberre. Odáig jutottunk, hogy még a patriarchátus képviselőinek szájából elhangzó a nyílt badarságokra, az orthodox ember számára sértő kijelentésekre is mint az egyház tekintélyes hangjára figyeltünk. De fokozatosan repedés, majd tragikus törés alakult ki: a patriarchátus funkcionáriusai – egy dolog, az egyház, amihez, úgy véljük, tartozunk, amikor orthodoxoknak nevezzük magunkat – valami más. A kép megtört. Úgy vélem, hogy ez nagyon pozitív dolog, így is kellett történnie. Létezik Krisztus Egyháza és létezik az egyházi kormányzat, ami a saját feladatainak megoldásán munkálkodik. Amikor ezt különös konfliktus nélkül – bár valószínűleg át kell esnünk ezen a konfliktuson – tudatosítjuk ezt, az szerintem mindannyiunk számára nagyon hasznos lesz.

Korábban a patriarchátus azt mondta: ha kritizálni akartok, kritizáljatok, csak ne a patriarchát. Most megváltozott a helyzet. Kritizálják a patriarchát és magát a patriarchátus rendszerét is. Ez normális! Gniezno-ban megdöbbentett egy kerekasztal-beszélgetés, ahol papok, világiak, szociológusok gyűltek össze és kritikusan beszéltek Ferenc pápáról. Többek között a Rómából érkezett magas tisztséget viselő jezsuita is. Nálunk egy ilyen kritikát valószínűleg túlzónak minősítenének, annál is inkább, mivel az eseménynek hivatalos státusza volt és részt vettek rajta a felső hierarchia és az állami vezetés képviselői. Nálunk ilyen egyszerűen lehetetlen lenne, ott azonban az események része volt, hogy nyugodtan nyugodt beszélgetésben fogalmazták meg kritikus felfogásukat Ferenc pápával kapcsolatban. Hogy hogyan látják ezt a szerzetesek, papok, Rómából, Lengyelországból, hogyan látják a szociológusok: döbbenetes! Ez az egyházi élet része. Rossz döntések, hibák, tévedések: mindezek szintén az egyházi élet részei. Beszélnünk kell mindezekről, nem csak a szép homlokzatról. Mindezeken nekünk elkerülhetetlen át kell esnünk, és úgy gondolom, át is fogunk esni.

Forrás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reklámok