„Ellentmondásos érzéseket vált ki”

diakon_vladimir_vasilik1_200_auto

Vlagyimir Vaszilik diakónus Ferenc pápa és Kirill patriarcha közös Nyilatkozatáról

2016. február 16-án a havannai nemzetközi repülőtér VIP várójában találkozott egymással Ferenc római pápa és Kirill moszkvai patriarcha. A találkozó eredményeként közös Nyilatkozatot adtak ki. A dokumentumot Vlagyimir Vaszilik diakónus, a Szentpétervári Állami Egyetem Történeti Intézetének docense, a Szent Szinódus Teológiai Bizottságának tagja elemezte.

A pápa és a patriarcha közös nyilatkozata ellentmondásos érzéseket vált ki. Egyrészről örömteli, hogy felemelték a hangjukat Szíria és Irak üldözött keresztényeinek védelmében, felhívtak a békére Ukrajnában, Európa keresztény gyökereinek helyreállítására és elítélték a globalizáció keresztényellenes jellegét, felléptek a család és minden ember, különösen pedig a gyermekek élethez való jogának védelmében.

Másrészről a dokumentumban egy sor megfogalmazása megalapozott aggodalmat vált ki. Világos, hogy a dokumentumot az ún. konvencionális nyelven, a teológiai diplomácia nyelvén írták. Ahogy a bizánciak mondanák: vízre íródott. Egy sor ellentmondásos és egymást kölcsönösen kizáró megfogalmazást tartalmaz.

Kezdjük az elején. „Osztozunk a kereszténység első évezredének közös lelki örökségén. E közös hagyomány tanúja Isten szentséges anyja, Szűz Mária, valamint a szentek, akiket tisztelünk.” Sajnos meg kell állapítanunk, hogy a nyugati teológiában már a VI. századtól fejlődésnek indulnak azok az ellentmondások és torzulások, melyek végső soron az 1054-es katasztrófához és a latinoknak az Egyetemes Egyházból való távozásához vezettek. Egyes katolikus teológusok Jusztiniánusz császárt tartják felelősnek a szakadásért. Összességében a 879-es zsinat után, melyet egyes teológusok a VIII. Egyetemes Zsinatnak neveznek, nem volt komoly teológiai dialógus Nyugat és Kelet között. Egyébként ez a zsinat elítélte a Filioque eretnekségét, ami ennek ellenére 1014-ben győzelmet aratott Nyugaton. Ezért az ötödik pont: “Megosztottak vagyunk, mégpedig olyan sebek miatt, amelyeket a távoli vagy közelmúlt konfliktusai, a háromszemélyű – Atya, Fiú és Szentlélek – egy Istenben való hitünk megértésében és kifejtésében mutatkozó, őseinktől örökölt eltérések okoztak.”

 El kell ismerni a Nyilatkozat megfogalmazóinak józanságát, hogy nem törekedtek a valóságos különbségek elfedésére és nem akarták valóságnak beállítani a kívántat, hanem becsületesen beszéltek a különbségről és a megosztottságról, valamint azért is, hogy beszéltek a megértések különbségéről. Itt a legfontosabbról van szó, a Szent Háromság dogmájáról. „Megosztottak vagyunk, mégpedig olyan sebek miatt, amelyeket a távoli vagy közelmúlt konfliktusai, a háromszemélyű – Atya, Fiú és Szentlélek – egy Istenben való hitünk megértésében és kifejtésében mutatkozó, őseinktől örökölt eltérések okoztak.” De bocsássanak meg, akkor miféle közös hagyományról lehet beszélni? Annál is inkább, mivel megosztottságunk a katolikusokkal messze nem redukálható a Filioque-ra. Itt van a tisztítóhely, a szeplőtelen fogantatás és Szűz Mária testi mennybevitelének kérdése, a misztika és az aszketika kérdései. A második évezredben pedig Nyugaton olyan hagyomány alakult ki, amely alapvetően torzította el az első évezred latin hagyományának nyomait. Biztos vagyok benne, hogy ha Johannes Cassianus (Cassianus Szent János apát) és Assisi Ferenc találkoznának, Cassianus nem ismerné fel a keresztényt Ferencben vagy Ávilai Terézben. Szemmel látható a tendencia a probléma minimalizálására, még ha becsületesen szó is esik a megértés különbségéről.

Haladjunk tovább. A Szent Háromság titka megértésében való különbség ellenére a dokumentum az elején győzedelmes tanúságot tesz: „Az Atyaisten akaratából, akitől minden adomány származik, Urunk, Jézus Krisztus nevében és a vigasztaló Szentlélek segítségével mi, Ferenc pápa és Kirill, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája, ma találkoztunk Havannában. Hálát adunk a Szentháromságban dicsőített Istennek ezért a történelemben első alkalommal létrejött találkozóért.”

Felmerül a kérdés, hogyan adunk hálát? Közös imával? Meglehetősen erőteljes üzenet a felhívásban! Különösen, hogy a dokumentum elején olvashatjuk: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal” (2Kor 13,13). Erőteljes üzenet, ami a közös imádságról szól.

Tovább. Ha le kell küzdenünk a hitünk lényegét érintő nagyszámú akadályokat, addig miféle közös tanúságtétel lehetséges a keresztény hitről? Miről fogunk tanúságot tenni, ha különféleképpen hiszünk? „Kérjük a kelet- és nyugat-európai keresztényeket, hogy fogjanak össze s együtt tegyenek tanúságot Krisztusról és az evangéliumról oly módon, hogy Európa megőrizze a kétezer évig keresztény hagyomány által formált lelkét.” Hogyan és miről tegyünk tanúbizonyságot? Lehet, hogy előtte jobb lenne önmagunkról és saját hitünk lényegéről elgondolkodnunk?

Természeseten örömteli a felhívás a prozelitizmus bármiféle formájának kizárására, melytől inkább az orthodox világ szenved, mintsem a katolikusok. De ezt már sokszor kimondták, mégsem történt változás.

Nagy aggodalmat kelt a 25. pont: „Reméljük, hogy találkozásunk segítheti a kiengesztelődést ott is, ahol feszültségek uralkodnak a görögkatolikusok és az ortodoxok között. Ma már világos, hogy az „uniatizmus” múltban alkalmazott módszerét, melynek lényege egy közösségnek egy másikba való beolvasztása, elszakítva saját egyházától, már nem lehet az egység helyreállítására alkalmazni. Mindenesetre az ilyesféle történelmi körülmények között megjelent egyházi közösségeknek joguk van a létezéshez, illetve joguk van felhasználni minden szükséges eszközt, hogy híveik lelki igényeit kielégítsék, törekedve ugyanakkor arra, hogy szomszédaikkal békében éljenek. Az ortodoxoknak és görögkatolikusoknak szükségük van a kiengesztelődésre, valamint arra, hogy megtalálják az együttélés kölcsönösen elfogadható formáit.” Más szavakkal, ez a breszti rablózsinat következtében létrejött ukrán uniatizmust törvényesíti és elismeri a jogát saját befolyási övezetének teljes visszaállítására.

A dokumentum reményét fejezi ki, hogy az [ukrajnai] egyházszakadás a létező kánoni normák alapján kerül leküzdésre. A kérdés: kik a bírók és mit tekintenek normáknak? A breszti vagy a lembergi zsinatot fogadjuk el törvényesnek? A római imperializmus kezdettől fogva törvénytelen volt Keleten, mivel a római pápa az ősi rendelkezéseknek megfelelően csak a Nyugat patriarchája. Az első évezred normáival összhangban a katolikusoknak egyáltalán semmi keresnivalójuk nincs Ukrajnában. Ennek ellenére, ha nem is nyíltan, de a dokumentum tartalmazza a létezésük törvényességének gondolatát. Lényegében tehát ez a dokumentum meghátrálás az egyházi diplomáciánkban.

Meglehetősen zavaros a 26. pont. „Fájdalommal látjuk az Ukrajnában zajló összetűzést, amely már sok áldozattal járt, a békés lakosságnak megszámlálhatatlan sérülést okozott, a társadalmat pedig súlyos gazdasági és humanitárius válságba sodorta. A konfliktusban érdekelt feleket körültekintésre, társadalmi szolidaritásra és békét szolgáló cselekvésre hívjuk. Az Ukrajnában működő egyházainkat pedig arra kérjük, hogy dolgozzanak a társadalmi egyetértés elérésén, tartózkodjanak az összecsapásokban való részvételtől, és ne járuljanak hozzá a konfliktus további terjedéséhez.” Úgy tűnik, minden helyes, jó és lényeges. De felmerül a kérdés, mi tekinthető az „összecsapásokban való részvételnek”? Ha például a donyecki felkelőket pasztoráló pravoszláv bátyuska támogatja azokat az embereket, akik otthonaikat és családjaikat védik a „Jobb Szektor” gyilkosaival szemben, akkor azt tekinthetjük a konfliktus támogatásának? Sajnos nem mutatnak rá az ukrajnai szembenállás felelőseire, melyben jelentős szerepe van Nyugat Ukrajnának és az uniátus [görög katolikus] struktúráknak.

Meglehetősen aggasztóak azok a pontok, melyek a családdal és a bioetikával foglalkoznak. Különösen pedig: „Az úgynevezett eutanázia terjedése pedig odavezet, hogy sok idős és beteg ember túl nagy tehernek érzi magát családjuk és általánosságban a társadalom számára.” Ez a pont nem csak túlságosan enyhének tűnik, de kétértelműnek is. Ahelyett, hogy az eutanáziát az öregek meggyilkolásának nevezné, mégpedig aljas gyilkosságnak, mivel azok, akik iránt szeretetet és tiszteletet kellene tanúsítani, a rokonok egoizmusának áldozatává válnak, akik őket túlságosan nagy tehernek érzik és ezért meggyilkolják őket, a jelen nyilatkozat e pontja az „Overton-ablak” elvének megfelelően rejtetten az eutanázia bizonyosfajta törvényességéről beszél, ahelyett hogy szigorúan elítélné azt a védtelenek és segítségre szorulók meggyilkolásaként. Ehelyett arról beszél, hogy a „betegek túl nagy tehernek érzik magukat”, vagyis az is lehet, hogy tényleg túl nagy terhet jelentenek? Ez a pont tehát nem tűnik kielégítőnek.

Rendkívül kétértelmű a 20. pont is. „A család a házasságon, egy férfi és egy nő szabad és hűséges szeretetcselekedetén alapszik. A szeretet az, ami megpecsételi egyesülésüket, és megtanítja nekik, hogy ajándékként fogadják el egymást. A házasság a szeretet és a hűség iskolája. Szomorúan látjuk, hogy más együttélési formákat immár egy szintre helyeztek ezzel az egyesüléssel, az apaságnak és az anyaságnak mint a férfi és a nő bibliai hagyomány által megszentelt sajátos hivatásának a fogalmát pedig száműzik a köztudatból.” E pont nem tartalmazza a visszataszító szexuális perverziók – a homoszexualitás, a leszbikusság, az egyneműek „házassága” stb. elítélését. Hamiskodóan „más együttélési formákról” beszél, mintha csupán nem egyházi házasságról, egy férfi és egy nő regisztrálatlan élettársi kapcsolatáról lenne szó, nem pedig azon perverziókról, amikért az Úr tüzet bocsájtott le Szodomára és Gomorrára. Világos, hogy e pontot Ferenc pápa utasítására fogalmazták meg így, aki a reá nehezedő rettenetes nyomás következtében nem tudta nyíltan elítélni a homoszexualitást. Itt újra találkozunk az „Overton-ablak” elvével, mivel a visszataszító perverziók csupán az együttélés más formáinak vannak beállítva. A továbbiakban pedig rejtetten terjeszteni fogják azok megengedhetőségének, később pedig törvényességének gondolatát. Az első évezred hagyományának nézőpontjából egy ilyen kijelentés nonszensz és eretnekség, mivel az első évezred atyái tanúsították, hogy a homoszexualitás és a leszbikusság Isten előtti ocsmányság és megérdemlik a legsúlyosabb egyházi és állami büntetéseket. És akkor felmerül a kérdés, az első évezred hagyományának miféle közös tanúságtételéről beszélünk?

A jelen esetben a találkozóra mint vereségünkre tekintek. Isten ismeri az okait, hogy Őszentsége Kirill patriarcha miért vállalkozott erre az utazásra. Talán nem volt más választása. Bárhogy is volt, ez a találkozó sok tekintetben nem volt kielégítő.

Forrás

Reklámok