Magánszemély vagy a moszkvai pápa?

A római pápa és a moszkvai patriarcha közötti tervezett találkozóval kapcsolatos retorikai áradat közepette az újságírók és az egyházi közvélemény figyelmét elkerülte egy nem kis jelentőségű körülmény. Ki kivel találkozik? A két személy kit és mit képvisel és milyen jogosítványokkal rendelkezik?

Nyilvánvaló, hogy nem egy kaliberű személyekről van szó. Nem csak azért, mert a római pápa egy egész hitfelekezetet képvisel, míg Kirill patriarcha csupán felekezete egyik helyi egyházát. Összehasonlíthatatlan kánonjogi súlyuk is az általuk képviselt struktúrákon belül. Ennek illusztrálására forduljunk azon dokumentumokhoz, melyekből kiemeltem az esetünkben leglényegesebb momentumokat.

A Római Egyház kánonjogi kódexe szerint a római pápa a püspökök testületének feje, Krisztus helytartója és ezen a földön az egész egyház pásztora; tehát hivatalánál fogva a legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes rendes hatalma van az egyházban, és ezt a hatalmát mindig szabadon gyakorolja (Egyházi Törvénykönyv, 331. kánon).

Az Orosz Orthodox Egyház Szabályzata szerint „Moszkva és egész Oroszország patriarchája tiszteletbeli elsőbbséggel rendelkezik az Orosz Orthodox Egyház püspökei között és a Helyi és a Főpapi Zsinatoknak tartozik számadással.” (IV./2)

A patriarcha funkcióit általánosságban a Szabályzat két pontja foglalja össze:

„Moszkva és egész Oroszország patriarchája gondoskodik az Orosz Orthodox Egyház belső és külső jólétéről és annak elnökeként a Szent Szinódussal együtt kormányozza azt.

Moszkva és egész Oroszország patriarchája és a Szent Szinódus közötti viszonyt, az általános orthodox hagyománnyal összhangban, a Szent Apostolok 34. kánonja és az Antiokhiai Zsinat 9. kánonja szabályozza (Az Orosz Orthodox Egyház Szabályzata, IV./4-5.).

A Szabályzat által hivatkozott Szent Apostolok 34. kánonja szerint minden nép püspökei válasszanak maguk közül elöljárót, és ismerjék el őt fejüknek, és semmi hatalmukat meghaladót ne tegyenek a vele való tanácskozás nélkül. De az első se tegyen semmit a velük való tanácskozás nélkül. Az Antiokhiai Zsinat 9. kánonja más szavakkal mondja ki ugyanezt az elvet, csak talán kategorikusabb formában: a püspök ne tegyen semmit a Metropólia püspöke nélkül, ahogy ő sem, a püspökök beleegyezése nélkül.

Tehát bár a kegyvesztett Csaplin protoijerej közelítette meg a leginkább a problémát, amikor megjegyezte, hogy „két magány” találkozik, „két vallási-bürökratikus rendszer, melyben a döntéseket szűk körben és titokban hozzák”, de teljesen feleslegesen tesz egyenlőségjelet e két „magány” közé.

Míg a római pápa rendelkezik az Egyházon belüli teljes személyes hatalommal és annak megvalósítása teljes szabadságával, akár „szűk körrel” együttműködve, akár önállóan, addig a moszkvai patriarcha önmaga, „a többiekkel való tanácskozás nélkül”, vagyis a zsinat, vagy legalább a szindóus megbízása nélkül egyáltalán nem rendelkezik ilyen felhatalmazással. Amennyire tudjuk, sem a Zsinat, sem a Szinódus nem adott ilyen felhatalmazást a patriarchának. Ez annál is inkább szembetűnő, mivel éppen most tartották a Főpapi Zsinatot és a Szinódust, de az egyházi hatalom ezen szervei nemcsak hogy nem adtak megfelelő megbízást, de a patriarcha még csak nem is tájékoztatta azokat a terveiről.

Minden, amit a patriarcha „kánoni hatalmát megvalósítva” megtehet, részletesen felsorolásra kerül a Szabályzat 7. pontjában. A sok alpont között, melyekre nem voltak elegendőek az ABC betűi, nem találunk egyet sem, ami feljogosítaná, hogy a felekezetközi dialógusban csupán patriarchai tisztségéből kifolyólag képviselje az Egyházat. Talán csak nagy csúsztatással vonatkoztatható erre a „k” pont: „kapcsolatba lép az Orthodox Egyházak Elöljáróival a Zsinatok és a Szent Szinódus határozatainak teljesítése érdekében és saját nevében”. De ez azért mégiscsak jelentős csúsztatás: a római pápa mégsem elöljárója egy Orthodox Egyháznak sem és a vele való találkozóhoz nyilvánvalóan nagyobb felhatalmazás szükséges. De mégha szemet is hunyunk ezen, akkor is: e kérdésben nem határozott a Zsinat és a Szinódus, tehát csak a „saját nevében” marad. Gyakorlatilag mint magánszemély. Jól van, joga van találkozni. De aligha „a történelem során először és fontos szakaszt jelentve a két Egyház közötti kapcsolatokban”, aláírva valamiféle közös nyilatkozatot. Egy ilyen dokumentum aláírása magasabb felhatalmazást feltételez, mint a „saját nevében”. Ha csak nem… ha csak nem feltételezzük, hogy a patriarcha jogosítványai egyenlőek a római pápa jogosítványaival: legfelsőbb, teljes és közvetlen hatalom és annak szabad megvalósítása. A Zsinatok és Szinódusok mindenféle felhatalmazásai és tanácskozásai nélkül, ahogy azt az orthodox kánonjog megkövetelné.

Itt jutunk el tehát a legfőbb kérdés megoldásához, ami az orthodox közvéleményt leginkább kínozza: miért éppen most? Hiszen míg a Vatikán mindig készségét nyilvánította egy ilyen találkozó iránt, addig a Moszkvai Patriarchátus részéről teljesen konkrét akadályokat neveztek meg. Ez a „prozelitizmus”, vagyis a katolikus egyházmegyék létrehozása az Orosz Orthodox Egyház „kánoni területén” és az ukrajnai görög katolikusok helyzete, akiket orthodox templomok erőszakos elfoglalásával vádolnak. Eltűntek volna ezek az akadályok? Az egyházmegyék továbbra is léteznek, ahogy korábban is, az ukrán görög katolikusokkal való viszony pedig még feszültebb mint korábban. Egészen a közelmúltban Kirill patriarcha nyilvánosan beszélt az Ukrajnában kialakult konfliktus „vallási vonatkozásairól”, ahol az „uniátusok és a hozzájuk csatlakozott szakadárok győzelmet akarnak aratni a kanonikus Orthodoxia felett Ukrajnában”.

Mondjuk ki nyíltan: voltak nyugodtabb idők is. Azonban a találkozó mégis most vált lehetségessé. Mi ennek az oka? Az a probléma, hogy azt nem a megfelelő helyen keressük. Itt nem annyira „a két Egyház közötti kapcsolatok fontos szakaszáról” van szó, mintsem az Orosz Orthodox Egyház belső élete és berendezkedése alakulásának fontos szakaszáról, mégpedig a moszkvai pápaság kialakulásának folyamatáról. E folyamat már régóta megfigyelhető és nem csak a jelenlegi pontifikátus idején. De a legutolsó patriarcha nyilvánvalóan sietteti a folyamatot. Ez tükröződik a rituális „apróságokban” és az egyházon belüli hatalom soha nem látott központosításában és koncentrációjában is. Még az „egyházmegyék felaprózása” mögött sem a „néphez közelebb kerülés” hangzatos célja áll, hiszen semmiféle „néphez közeledés” nem figyelhető meg; a cél a szigorú hatalmi vertikál (tengely) kiépítése a patriarcha szerepének erősítésével és a nagyszámú püspöki kar jelentőségének csökkenésével. Egyébként már mindannyiunkat hozzászoktattak ahhoz, hogy „Őszentségében” ne egyszerűen a „tiszteletbeli elsőt” lássuk „az egyenlők között”. Ő – „egyházfő”. Ugyanolyan, mint a pápa. Ezért ez a találkozó egyszerűen logikus mérföldkő az új hierarchia megerősítésének folyamatában. Itt az ideje, hogy – ahhoz, hogy maga is pápa lehessen – egyenlőként álljon a római pápa mellé.

Петро Сиволап

Forrás

Reklámok