A papság választhatósága: eszmény vagy utópia?

GyesznyickijAndrej Gyesznyickij gondolatai /pravmir.ru

Sokszor hallottam már azt, hogy a mostani egyházi problémák megoldásának legjobb eszköze lenne a választott papság visszaállítása. Nem is sorolom fel minden lehetséges előnyeit egy ilyen helyzetnek, annyira nyilvánvalók: a pap a közösségben, a püspök az egyházmegyében nem ideiglenes kinevezett lesz, hanem saját, közeli ember, aki ismer mindenkit és ismeri a problémáikat, aki szolgálati helyéhez mint állandó… eszményi kép, nem igaz? Vagy mégiscsak utópia?

Választások megtartásához elsősorban választókra van szükség. Vannak ilyenek? Nézzük meg egy átlagos oroszországi nagyvárosi egyházközség struktúráját.

Ott van a klérus, velük minden világos. Van néhány tucat fizetett alkalmazott, szponzor és aktív hívő, akik majdnem minden nap megjelennek a templomban és ismerik annak minden belső problémáját.

Van néhány száz állandó hívő, akik havonta néhány alkalommal jelennek meg a templomban, de a „konyhát” (közvetlen és átvitt értelemben) már rosszabbul ismerik.

És van néhány ezer olyan ember, akik néha-néha betérnek és gyakorlatilag nem érdeklődnek az egyházközségi élet iránt. És van végül az egész lakónegyed, tíz-húszezer ember, akiknek többsége orthodoxnak nevezi magát és Húsvétkor megszentelteti a tojásait, általában ebben a templomban. Végső soron ők sem idegenek…

Ki fogja hát megválasztani az új papot? Hol lehet meghúzni a határt azok között, akik valóban az egyházközséghez tartoznak, és a majdnem véletlenül betévedő vendégek között?

Hiszen ha választásról van szó, akkor fennáll az alternatíva lehetősége. Mi van, ha az egyik jelölt elhozza a választásra rokonait és ismerőseit, akik biztosítják neki a győzelmet, majd felszívódnak? Vagy ha ez a jelölt ügyes demagóg lesz, aki meggyőzi az összegyűlteket saját nélkülözhetetlenségéről, míg a szerény és becsületes jelölt nem képes lelkesítő beszédet tartani?

Más szavakkal, mindenféle választási elv bevezetése előtt létre kellene jönnie az állandó egyházközségi tagságnak, ahogy azt egyébként az 1917-1918-as Zsinat által elfogadott szabályzat meg is követelné. Gyönyörű Zsinat és nagyszerű szabályzat… a XX. század elejének Oroszországa számára, amely egy agrárország volt, ahol a lakosság döntő többsége alig hagyta el faluját vagy városát évente egy alkalomnál gyakrabban, ahol mindenki személyesen ismert mindenkit, és naponta találkoztak, ha nem a templomban, akkor a piacon. Ilyen viszonyok mellett a falu lakóinak nem volt nehéz eldöntenie, hogy ki az, aki méltó a papságra és ki legyen a diakónus.

De mégis, ne idealizáljuk a forradalom előtti Oroszországot. Amikor ugyanabban a harcos 1918-as évben ezekben a falvakban és járási városokban bugyonovkában [Bugyonijról elnevezett katonai sapka] és mauserrel a kezükben megjelentek az ismeretlen agitátorok, az utolsó szót ők mondták ki. Hogy miért? – ez egy külön téma, most nem erről van szó.

Hogyan húzzuk meg a határokat az egyházközségek között ma, amikor egy és ugyanazon ember egyszerre több templomba is járhat: az egyik a lakóhelye közelében van, a másik a nyaralójánál, a harmadikban van a kedvenc papja, a másikban jó a kórus vagy ott van egy csodatevő ikon? Amikor az emberek folyamatosan költöznek és munkahelyet változtatnak? Amikor az áhítatos nagymama nem tud eljönni a templomába május és szeptember között, mert e hónapokban folyamatosan az unokákkal van a dácsán? Amikor az egy folyosón lakó emberek gyakran nem is köszönnek egymással, és az egy lépcsőházban élők még arcra sem ismerik fel egymást?

Napjaink orosz társadalma rendkívül atomizált, rendkívül gyengék a horizontális kapcsolatok, és ez ugyanolyan mértékben igaz az orthodoxokra is. Helyettük viszont nagyon erősek a vertikális kapcsolatok.

Nézzük meg azon viszonylag ritka helyzeteket, ahol valóban létezik közösség: általában az erős szellemi vezetőről és lelki gyermekeinek köréről van szó. Ha ő távozik az aktív életből, akkor a kör, általában, azonnal szétesik. Hozok egy példát: A „Kis testvériségek orthodox közössége”, akárhogy is viszonyuljunk hozzá, elképzelhetetlen vezetője, Georgij Kocsetkov atya nélkül, aki nem csak az alapítója, de nélkülözhetetlen vezetője is.

Vagyis helyzetünkben majdnem mindig a pap, a vezető, a tanító az elsődleges. Moszkvában ismert, hogy építik a kétszáz templomot: tényleg kétszáz közösség van ma templom nélkül? Természetesen nem. A helyzet pont fordított: felülről, az egyházi és világi hatalom részéről jött az utasítás a templomok építésére. Természetesen minden felépült templomba kineveznek majd egy vagy több papot, és körülöttük jönnek majd létre új egyházközségek. Ha úgy döntenénk, hogy ezeket a papokat választani kell: kikből választanánk? Kik lennének a választók?

Elkerülhetetlen ez a helyzet az orthodox egyházközségek esetében? Egyáltalán nem. Ellenpéldaként szolgálnak a különféle joghatóságokhoz tartozó orthodox egyházközségek a nem orthodox országokban: itt a templomba nem a véletlen betérő emberek járnak, hanem azok, akiknek valóban szükségük van rá. Ráadásul a templom gyakran válik az orosz (ukrán, moldáv, szerb, grúz) kulturális élet központjává, itt majdnem mindenki ismer mindenkit, itt a gazdag szponzorok és az állami programok hiányában a hívők adják össze a tetőfelújítás vagy az épületbérlet költségeit, maguk fizetik a papjuk fizetését és egyáltalán nem közömbösek az iránt, hogy hogyan gazdálkodnak az eszközeikkel. Nem a pénzről van szó természetesen, pontosabban nem csak arról, de a pénz segít abban, hogy megértsük, ez hogyan működik.

Gyerekeinknek általában elmagyarázzuk, hogy a jogok mindig kötelességekkel járnak, a szabadság pedig felelősséggel. Ugyanez vonatkozik a lelki gyermekekre is.

Csak az az egyházközség képes magának papot választani, amely maga el is tartja őt, amely teljes felelősséget visel minden iránt, ami az egyházközségben történik.

Mi az egyszerűbb: (a) elmenni a templomba, gyónni és áldozni egy teljesen idegen papnál és befizetni a „javasolt adományösszeget” a gyertyáért és a vízszentelő könyörgésért, majd pedig gondtalanul és vidáman hazamenni, vagy pedig (b) hosszasan és kitartóan keresni a pénzt a felújításra, a rezsiköltségre, ennek a Ványának, most már Iván atyának a fizetésére, akit húsz éve ismersz, mint a tenyeredet, ő pedig téged, akivel százszor vitatkoztál és százszor kibékültél; és magad énekelni a templomban, sőt lekaparni a padlóról a viaszfoltokat a Húsvétet követő napon? A második az igazi, így élnek a családok. Az első azonban mérhetetlenül egyszerűbb.

Fizetett szolgáltatásokat viszont profiktól várjuk. Nem nagyon izgat minket, hogy hogy hívják a mestert az autószervizben és honnan került oda, a lényeg, hogy a szerviznek jó híre, lehetőleg szakszerviz legyen, és ne legyen túl drága. Hogy a szerelőt Ivánnak vagy Péternek hívják, az tizedrangú dolog, a lényeg, hogy a munkát időben, minőségi alkatrészek felhasználásával, az előre megállapodott, a piaci középárnál ne magasabb összegért végezze el.

Ugyanilyen viszonyulás jellemző azok többségére is, akik ma Oroszországban orthodoxnak nevezik magukat. Nem, természetesen van sok, nagyon sok kivétel is, de a trend éppen ez. A számtalan formában számtalan csatornán közvetített glamour, sikeres, egyáltalán nem megterhelő orthodoxia képe éppen ezt a közönséget szólítja meg.

Talán megváltozik majd ez a trend? Üldöztetések vagy legalábbis az Orthodoxia iránti teljes állami közömbösség viszonyai között megváltozhat: ha nem jelent majd előnyt és megtiszteltetést, ha kényelmetlen és gyanús lesz a tisztséget viselő ember szemében (a régi nemzedék erre kitűnően emlékszik), akkor sok minden át fog értékelődni. Lehetséges-e, valószínű-e egy ilyen forgatókönyv? Szeretnénk ezt? Ezek mind önálló kérdések.

Az elmúlt évek társadalmi-politikai folyamatai, úgy vélem, világosan megmutatták országunk polgárainak, hogy a választások formális procedúrája mit jelent egy olyan országban, ahol a civil társadalom számos eleme hiányzik, ahol gyengék a horizontális kapcsolatok, ahol túlságosan kevés olyan ember él, akik készek nem felülről jövő utasíásra személyes felelősséget vállalni és aktivitást felmutatni.

Az Egyház a társadalom része. Úgy vélem, hogy jelen körülmények között a papság választása: utópia. De semmilyen földi körülmény nem tart örökké, és sokat tehetünk annak megváltozásáért, hogy régóta várt eszményként közelebb kerülhessünk a papság és a püspökök választhatóságához.

Forrás

Reklámok