Szergej Csapnyin: A birodalom Egyháza

Miért olyan erősek a proszovjet szimpátiák az Orosz Orthodox Egyházban?

Kirill patriarcha a napokban személyesen rendelkezett arról, hogy Szergej Csapnyint bocsássák el a „Moszkvai Patriarchátus Folyóirata” felelős szerkesztői tisztségéből. Csapnyin egyúttal minden más tisztésgétől is megvált a Moszkvai Patriarchátusban, ahol 15 éven keresztül dolgozott. A sajtóban az elbocsájtását a moszkvai Carnegie Központban tartott előadásával hozták kapcsolatba. Maga Csapnyin azonban úgy véli, hogy elbocsájtásának oka a First Thing amerikai keresztény újságban nemrég megjelentett cikke volt. Az alábbiakban cikket a szerző saját fordítású orosz szövege alapján készült magyar fordításban közöljük. Az orosz cikk a colta.ru oldalon jelent meg.

7e1b3189e884efcb7b25157083a[1]

1989 végén jöttem az Egyházba és a 90-es évek elején aktívan bekapcsolódtam az egyházi életbe. Még két év volt a Szovjetunió széteséséig, és ezek nehéz idők voltak: infláció, súlyos gazdasági válság, az üzeletek üres polcai. Egyházi közösségünk kapott egy templomromot a Moszkvától 85 km-re fekvő Klin város központjában. Az elhagyatott és lefejezett templom a városi szeméttelepen, amit előbb fel kellett számolnunk, az új korszak szimbólumává vált a számunkra. Ez volt az első templom Moszkva-megyében, amit visszaadtak az Egyháznak és amit az egyházüldözés kora hitvallójának – Szent Tyihon moszkvai patriarchának – emlékére szenteltek fel.

Az elöljáró, fiatal, energikus pap, körül fiatalokból álló közösség gyűlt össze, amelyet az Oroszország újjászületésébe vetett remény éltetett. A pap még megélte a szovjet állambiztonsági szolgálatok nyomását, „ellenőrzés” alatt tartották, mivel két évvel korábbi szolgálati helyén a templomban sikerült egy gyermekkórust létrehoznia.

Akkor, a 90-es évek elején, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az előre haladás, az ország fejlődése és az „egyházi újjászületés” sikerei közvetlen kapcsolatban állnak a szovjet múlttól való megszabadulással. Sok mindent nem tudtunk és nem értettünk, de világosan éreztük: ahhoz, hogy megváltoztassuk az országot, magunknak kell megváltoznunk és mindenek előtt meg kell szűnnünk „szovjeteknek” lennünk. A „gondolkodás megváltoztatásának” (metanoia) feladata kulcsfontosságú, egyúttal pedig iszonyatosan nehéz volt. De minket – akkori diákokat és középiskolásokat – ez a remény éltetett.

A Szovjetunió felbomlása után Oroszország súlyos és elhúzódó identitásválságba került. Oroszország számára két út létezett: vagy az európai demokrácia vagy az eurázsiai autokrácia. Nyilvánvaló, hogy a 90-es évek elején a választás a demokráciára esett. A társadalom a szovjet birodalomtól távolodott, attól próbált elrugaszkodni. Az „egyházi újjászületés” azokban az években demokratikus, lényegében valódi kanonikus formákat kezdett ölteni. Kialakult a világiak kiterjedt mozgalma, akiket az akkor még Szovjetunió különféle régióiban kialakult sokféle kezdeményezés egyesített. 1990-ben e mozgalomból jött létre az Orthodox Testvériségek Szövetsége. A Szovjetunió széteséses után függetlenséget elnyerő országokban működő egyházmegyék egy része autonóm egyházi státuszt kapott. Megkezdődött az üldöztetések idején szenvedett oroszországi újvértanúk és hitvallók megdicsőítése. Néhány évvel korábban még az üldöztetések és az üldözöttek neveinek puszta említése is veszélyes volt. Lassan, „tapogatózva” kezdett újjáéledni az egyházközségi élet. Az élő egyházi igehirdetés az emberek szívéhez fordult, a Krisztusban való életre való elhívás volt. Az Egyház hatalmas bizalmi tőkét kapott a társadalomtól, majd pedig az államtól is, mint hosszú ideig üldözött, de minden kegyetlen üldöztetés ellenére túlélő és megmaradt közösség. Nem csak az Orthodox Egyház általában, de szó szerint minden pap, minden reverendás ember óriási bizalmi tőkét kapott.

Így az első szakaszban az „egyházi újjászületés” – nevezzük ezt „egyházi újjászületés 1.0”-nak – fontos része volt a szovjet múlttól való eszmei és kulturális megszabadulás folyamatának. Nagyon sokan felfigyeltek arra, amit, akkor úgy tűnt, az Egyház képes volt megőrizni: a hagyományos orosz kultúrát, egy másikat, nem azt, amit mindenki ismert, nem a szovjetet. Az Egyház még azok figyelmét is felkeltette, akik nem érdeklődtek a hittanítás és az istentisztelet iránt. Mindenki igyekezett közösségbe kerülni ezzel a kultúrával, de a túlnyomó többség nem tudta, hogy ezt hogyan tegye. Éppen a többség ezen elveszettségében kell keresni az orthodox papság iránt megnyilvánuló teljesen precedens nélküli tisztelet okait. A papságra sokan úgy tekintettek, mint akik kísérők „másik Oroszország” ismeretlen világába. Azonban a vágy és a valóság erőteljesen eltért egymástól. Az Egyház erre az időre már meglehetősen szovjetté vált. A vezető püspökök a szovjet nomenklatúra részei voltak, a papok pedig, ha elfogadták, hogy tevékenységüket szigorúan csak az istentiszteletek végzésére korlátozzák, hatalmas pénzeszközök felett rendelkeztek. A Szovjetunió bukása után az Egyház „szovjet konzerváltsága” sokakat kielégített. A 90-es évek közepére megjelentek annak a jelei, hogy a püspöki kar nem akar tovább kísérletezni az új tendenciákkal, és az egyházi életet inkább visszatereli a megszokott szovjet csatornába. 1994-ben a Szinódus határozatot hozott arról, hogy korlátozzák a világi szervezetek (testvériségek) szaporodását és azokat a parókusok szigorú alárendeltségébe helyezik. Sok testvériség ekkoriban felbomlott.

Egyúttal megkezdődött az átideologizált szovjet tudatra jellemző ellenségkeresés az Egyházon belül. Az első csapás Georgij Kocsetkov atya közösségének (testvériségének) egyházközségi és katekizációs gyakorlata ellen irányult. Ellenfelei, az egyháztörténelem kérdéseiben való járatlanságukról tanúságot téve, a mozgalmat „neo-újítóknak” nevezték és megpróbálták egyházellenesnek beállítani őket. Végül mégsem sikerült elérniük a hivatalos egyházi elítélést: a püspökök inkább hallgattak, de ettől fogva számíthatjuk az Egyházon belül a „liberálisokra” és a „konzervatívokra” történő nyílt felosztást.

E fogalmak egyházi kontextusban való minden viszonylagossága ellenére megállapítható, hogy míg a „liberálisokat” olyan kérdések foglalkoztatták, mint a katechizációs gyakorlat, az istentiszteletek helye a közösség életében, a „konzervatívok” a kialakult praxist megingathatatlannak, megkérdőjelezhetetlennek tekintették, és legfőbb feladatuknak a társadalmi-politikai térben való megjelenést és a „pravoszláv ideológia” kialakítását tartották.

Egy ideig erőegyensúly állt fenn. A püspöki kar összességében nem igyekezett világosan állást foglalni e vitában. A „konzervatívok” önmagukra mint a „hit védőire” tekintettek és keményen kritizálták nem csak a világiakat és a papokat, de a püspököket is (egyik volt közülük a jelenlegi patriarcha, Kirill, akkor szmolenszki és kalinyingárdi metropolita), hogy „eltántorodtak az Orthodoxiától”, egészen az eretnekség vádjáig is.

A helyzet 2000 után kezdett fokozatosan megváltozni, amikor az állam egyre inkább távolodni kezdett a demokratikus modelltől és kezdetben autokrata, majd autoritatív vonásokat vett fel. E fordulat mértékében az „egyházi újjászületés” koncepciójában radikálisan megváltoztak a prioritások. Az „egyházi újjászületés” első szakasza befejeződött, amikor az emberek közötti közösségi szervezés a háttérbe került és az állammal való együttműködés feladatai váltak a legfontosabbá:

  • Új identitás kialakítása a patriotizmus és a hagyományos értékek hirdetése által, teljes összhangban az az állam bel- és külpolitikájával;
  • Ingatlanvagyon birtoklása és kezelése, valamint állami pénzeszközök megszerzése az építkezésekhez és a restaurálásokhoz.

Ezzel egyidőben zajlott az Egyház bürokratizálódásának, új egyházi intézmények létrehozásának folyamata, élesen megnőtt a hivatalos dokumentumok forgalma és az egyházi csinovnyikok száma.

Egy új korszak kezdődött, az „egyházi újjászületés 2.0”. El kell mondani, hogy a „birodalom Egyháza” egy erőteljes és világos archetípus, ami közvetlenül visszautal Bizáncra és a „pravoszláv birodalommal”, „Harmadik Rómával” kapcsolatos nézetek egész komplexumára. Egyrészt e koncepció nagy mobilizációs potenciállal rendelkezik és nagyon kényelmesen illeszti be az Orthodox Egyházat éppen arra az egyetlen „szabad helyre”, amit a Kommunista Párt foglalt el. Ez világos volt mindenki számára, még az Egyháztól távol álló hivatalnokok számára is. Másrészről, érzelmileg és ideológiai szempontból ez az archetípus nagyon vonzó az Egyház sok tagja számára, legyenek akár világiak, akár papok, akiket magával ragad a „Szent Rusz” és a „Moszkva – Harmadik Róma” eszméi szó szerinti magyarázata.

Az „új birodalomnak” ugyanolyan mértékben van szükség a vallásra, mint a nem demokratikus hatalom legitimációjának formájára, és a szovjet múltra, mint a nagy hősök mitologikus korszakára (éppen ezért vált az ország legfontosabb ünnepévé az elmúlt években a Győzelem Napja). Az Egyház pedig a jelen szakaszban nem tér ki a szovjet iránti szimpátiái kifejezése elől. Egy részről ez az államhatalom iránti szolidaritás kifejezése, másrészről pedig annak elismerése, hogy magában az Egyházban is nagyon erősek a proszovjet szimpátiák. Ez utóbbi teljes mértékben megmagyarázható.

Az „egyházi újjászületés 1.0” nem tudta megoldani a legfontosabb egyházi feladatokat: a 90-es években történt tömeges keresztelések során az embereket gyakorlatilag nem készítették fel az egyházi életben való tudatos részvételre. Erről nem csak a szociológiai felmérések tanúskodnak, de maguk a papok is. Sokatmondóak Panteleimon szmolenszki és vjazmai (ma. orehovó-zujevói püspök) megfigyelései: „Az 1990-es évek elején valamiféle áradat jött a templomokba. Az emberek nem egyszerűen eljöttek az Egyházba, hanem „betörtek” abba. Sajnos csak kevesen maradtak meg benne, az egyházi élet iránti aktív figyelem és az egyháziasulás korszaka viszonylag gyorsan befejeződött… Azon emberek száma, akik vasárnap eljönnek a templomba, az én számításaim szerint nem haladják meg az ország lakosságának 1%-át”.

A templomok látogatása mellett említést kell tenni még más fontos következményekről is: a szovjet embereket ekkor megkeresztelték, de nem kapták meg a megfelelő tanítást a hit alapjairól. Az Egyház olyanként fogadta be őket, amilyenek voltak, arra számítva, hogy saját maguktól egyháziasulnak, mintegy „természetes” úton. De túlnyomó többségében a szovjet emberek nem érezték semmi szükségét a változásnak, olyanok maradtak, amilyenek voltak… De változások mégiscsak bekövetkeztek: ezek az „új hívők” saját képükre formálták az Egyházat. E helyzetben egy nagyon lényegi mutáció ment végbe észrevétlenül. A legfontosabb felhívás, amivel az Egyház az egyes emberhez, illetve összességében a társadalomhoz fordult, hosszú ideig vonzóan hangzott: „Őrizzük meg a hagyományokat!”. „A hagyományok semmibe vétele nagyon veszélyes”. Azt gondolhatnánk, hogy az egészséges keresztény konzervativizmusról van szó, azonban oroszországi kontextusban egy nagyon lényeges kiegészítés szükséges: tulajdonképpen milyen hagyományokra gondolunk?

Ma Oroszországban hatalmas erkölcsi és intellektuális erőfeszítés kell a történelem mélyebb megismerésének – az októberi fordulat, 1917, az Orosz Birodalom történelme – reális törekvéséhez. Túlságosan sok idő telt el, túlságosan sok nemzedék váltotta egymást, túlságosan sok, a forradalom előtti Oroszország hagyományait hordozó embert semmisítettek meg tudatosan. Ezért a XIX. századi – XX. század eleji egyházi hagyományokhoz fordulás elkerülhetetlenül történelmi rekonstrukcióvá, amatőr színjátszássá alakul.

Azon állításból, hogy Oroszországban a keresztény hagyományok eltűntek a nép életéből, elfelejtődtek, két gyakorlati következtetést lehet levonni:

Keresni kell a megmaradt élő hagyományt;

Le kell fektetni az új hagyományok kialakulásához szükséges alapokat, amelyek megfelelnek azon politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális feltételeknek, melyekben élünk.

Keresztényként nekem ezt különösen nagy keserűség beismernem, hogy Oroszországban az élő hagyomány nevében csak azok beszélnek, akik a „szovjetről” beszélnek. Ez  a titka mindazon vonzó voltának, ami a Szovjetunióval és a kommunista múlttal kapcsolatos, nem csak a nyugdíjasok, de a fiatalok számára is. Oroszország mai kulturális, történelmi, társadalmi, filozófiai és vallási öröksége: nem a sokszínűség, hanem az egyetlen élő hagyomány, amit mindenki ismer, amire mindenki emlékszik és amit át tud adni a gyerekeinek. Ez a szovjet hagyomány. És annak győzedelmes visszatérése az elmúlt években: ez éppen annak beismerése, hogy Oroszországban semmi más nem maradt.

Ily módon az „egyházi újjászületés 2.0” a posztszovjet politikai vallás kialakulásának egyik legfontosabb elemévé vált, amely biztosítja az államnak az ideológiai háttértámogatást. És ez sok mindenben meghatározta azokat a formákat és ideológiai konstrukciókat, amelyek támaszt jelentenek az állam és a társadalom fejlődésének kialakult modelljében.

Azonban, annak ellenére, hogy az Egyház nem a kortárs kultúra feldolgozására való alkotó erőfeszítésre helyezte a hangsúlyt, hanem a múlt hangsúlyozására, a XVIII-XIX. századi gyakorlatok rekonstrukciójára, sok minden történt az előrehaladás érdekében is. Alekszej Beglov történész beismeri: „Nem valami elveszett mechanikus visszaállításával van dolgunk, hanem inkulturációs folyamattal, az Egyháznak Oroszország és a posztszovjet tér minden országának kortárs – modern és posztmodern – kultúrájába való belépése folyamatával”. Más kérdés, hogy az Egyház nem találta meg ennek magyarázatára a megfelelő szavakat.

Miért fejeződött akkor be az „egyházi újjászületés”? Az „egyházi újjászületés” – egy átmeneti időszak, a bizonytalanság korszakának markere (jelzője). A választás a „birodalom Egyháza” mellett már megtörtént, és kialakultak az ezen modellhez igazodó egyházi formák és intézmények. Talán az Orthodoxia oroszországi történelme új szakaszát így is fogják majd nevezni: „új-birodalmi”, vagy, ez is teljesen elképzelhető, „neo-szovjet”.

Forrás

 

Reklámok