Az egyházon belül nem maradt zsinatiság

KMO_121006_02947_1_t218[1]A Moszkvai Patriarchátus jubileumot tart [a beszélgetés 2013-ban történt]: 70 éve állították vissza a patriarchátust. Valamiért erről a dátumról nem beszélnek hangosan. A kérdésről David Gzgzjan teológussal, a Moszkvai Patriarchátus Zsinatközi Bizottságának tagjával, a Szent Filaret Intézet tanszékvezetőjével beszélgettünk. 

Az egyházban meglehetősen szerényen emlékeznek meg a patriarchátus visszaállításáról. Nem jó ok az ünneplésre?

— Formálisan a patriarchátus intézményét már az 1917-1918-as helyi zsinat visszaállította. Más kérdés, hogy az akkor megválasztott Tyihon patriarcha halála után nem választottak újat, az 1930-as évek végére pedig az egyházat a teljes fizikai megsemmisülés fenyegette. Azon körülmények között nem volt remény egy legitim zsinat megtartására. Az események váratlan fordulata és a patriarcha 1943-as megválasztása közvetlen kapcsolatban álltak Sztálin kezdeményezésével. 1943. szeptember 4-én a három Oroszország területén szabadlábon maradt metropolitát – Szergij Sztragorodszkijt, Alekszij Szimanszkijt és Nyikoláj Jarusevicset – személyes kihallgatásra vitték a vezérhez. És már szeptember 8-án, repülőgépekkel, „bolsevik tempóban”, ahogy Sztálin a rá jellemző baljós humorral megjegyezte, Moszkvába szállították a lágerekben és száműzetésben túlélt 19 főpapot egy főpapi zsinat megtartására. Ezen a zsinaton választották meg az új patriarchát, Szergijt. Nyilvánvaló, hogy a patriarchátus visszaállításának ilyen aktusa egyházi szempontból rendkívül kétértelmű. Már csak azért is, mivel a hatalom nem csak az egyház számára feltáruló lehetőségek határát húzta meg, hanem a Moszkvai Patriarchátus struktúrája visszaállításának értelmét és célját is a sztálini kormányzat által létrehozott speciális szervezet határozta meg: a Vallásügyi Tanács. Ennek élére Georgij Karpov állambiztonsági ezredes került, aki már 1938 és 1943 között is vezette az NKVD [Belügyi Népbiztosság] megfelelő részlegét. Nyilvánvaló, hogy mivel foglalkozott ez a részleg. A különbség közte és a Vallásügyi Tanács között az volt, hogy a Tanács nem egyszerűen ellenőrizte az egyház tevékenységét, hanem meghatározta annak belső felépítését, káderpolitikáját, stratégiáját.

KMO_062330_00108_1_t218[1]

Miért volt szükség a Tanácsra és a patriarchára? Hogy szimpátiát ébresszenek a szövetségesekben a Teheráni-konferencia előtt?

— Ez az egyik leginkább elterjedt hipotézis: a Moszkvai Patriarchátust úgymond a koalíció vezetőinek közelgő teheráni találkozójával kapcsolatban propaganda célokból állították fel. Természetesen ez az esemény keltett bizonyos benyomást a nyugati közvéleményben, azonban nehéz elképzelni, hogy Sztálin kezdeményezésének célja az lett volna, hogy tetszést váltson ki Churchillben vagy Rooseveltben. Bár Kijev még a németek kezén volt, de a Vörös Hadsereg már jelentős sikereket ért el, a kurszki csata után, mint ismeretes, a németek nem hajtottak végre egyetlen ellentámadó hadműveletet sem a keleti fronton. Tehát már fel lehetett vetni Németország legyőzésének és a világ háború utáni elrendezésének kérdését. Világos, hogy Sztálinnak eszközökre volt szüksége a szovjet jelenlét növeléséhez az új területeken, melyek között sok keresztény, méghozzá többnyire orthodox lakosságú ország volt. Ne felejtsük el, hogy 1943 még a gyarmatbirodalmak kora, a hadban álló Britannia felügyeli Egyiptomot és a Közel-Keletet, azon régiókat, melyek potenciálisan vonzók voltak a Szovjetunió számára. Ráadásul ott volt még a Balkán, Görögország is. Jellemző, hogy Izrael állam létrehozásának kezdeményezése szintén Sztálintól eredt. Bár megvalósításának gyümölcseivel jóval sikeresebben tudtak élni a nyugati országok. Sztálin arra számított, hogy kijátszhatja az izraeli kártyát. Úgy tűnik, egy meglehetősen összetett kombinációt gondolt ki, melyben nagy szerepet szánt az egyháznak: erősítenie kellett Moszkva politikai és ideológiai pozícióit a stratégiailag fontos közel-keleti régióban és egy sor kelet-európai országban.

Ezek szerint a győzedelmes hadsereggel rendelkező országnak nem volt elégséges a kommunista ideológia tekintélye?

— Ekkoriban már világossá vált, hogy a bolsevizmust és a proletárdiktatúrát nem lehet olyan jól eladni, mint amennyire szerették volna. Még Európában sem lehetett erről közvetlenül beszélni, emlékeztetek, hogy épp nem sokkal ezelőtt oszlatták fel a Komintern szervezetét. Az egyház felhasználása nem jelentett többet az expanziós stratégiák felváltásánál. Az 1945-1948 közötti világ nagyon különbözött a mostanitól. Ma, amikor a Közel-Keletről beszélünk, muszlim régiót értünk alatta. Akkoriban azonban a keresztények Libanonban is, és Szíriában is a lakosság 40%-át alkották. Ezen a területen működtek a legősibb orthodox patriarchátusok. Az egyház valóban jól jöhetett Sztálinnak a jelenléte legitimálása érdekében.

Sikerült az egyházat bevonni ezekbe a tervekbe?

— Szergij patriarcha nem sokkal a beiktatása után meghalt, és már az új patriarcha, I. Alekszij idején hoznak létre a Moszkvai Patriarchátus struktúrájában egy speciális szervet: a Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályát (Отдел внешних церковных сношений, ОВЦС), melyet a kompetens szervek közvetlenül irányítanak, a vezetőjére pedig ettől fogva az Orosz Orthodox Egyház „második embereként” tekintenek. Teljesen egyedi eset az egész egyetemes egyháztörténelem során, hogy egy egyház tevékenységében kulcsfontosságú szerepet a külkapcsolatokért felelős intézmény kapja, amelynek szokás szerint a legszerényebb helyett kellene elfoglalnia. Ma már a Külügyi Osztály nem ugyanaz, mint akkoriban, de „különleges státuszának” pátosza megmaradt. Az 1940-es évek második felében az Osztály hatalmas pénzeszközöket kapott a közel-keleti patriarchátusokkal és az európai egyházakkal, többek között a nem orthodoxokkal (pl. az anglikánokkal) való számos kapcsolat kiépítésére. Ráadásul nagyszabású feladatot rá bíztak: egy Vatikán-ellenes blokk létrehozását. 1948-ban, amikor Moszkvában az Összorthodox Tanácskozás ülésezett, a Kommunista Párt Központi Bizottságának agitációs és propaganda osztálya ilyen instrukciókat adott Karpov ezredesnek: „Erőteljesebben kell szólni a Vatikán és a pápizmus tevékenységének reakciós népellenes voltáról, de különösen rá kell mutatni arra, hogy a pápa támogatta a fasizmust és szervezte a Szovjetunió elleni harcot”. A háború előtti időkben XI. Pius valóban keresztes hadjáratra szólított fel a Szovjetunió ellen, más kérdés, hogy nem ő volt az egyetlen, akinek nem tetszettek a bolsevikok.

A katolicizmus diszkreditálására Sztálinnak a nyilvánvalóan szovjet befolyás alá kerülő Csehszlovákia, Lengyelország és más országok feletti ideológiai ellenőrzés érdekében volt szüksége. Ráadásul ez hozzájárult a Moszkvai Patriarchátusnak mint a keresztény élet új központja tekintélyének felemelkedéséhez. Végül pedig, 1945-ben a győzelem után nagy esély volt arra, hogy Olaszországban és Franciaországban a kommunisták kerülhetnek hatalomra: szükség volt ezen országok ideológiai megdolgozására. Az 1948-as parlamenti választási kampányt Olaszországban a két politikai párt, az éppen hogy hangját hallatni kezdő kereszténydemokraták és a nagy tekintéllyel rendelkező kommunisták közötti versengés jegyében zajlott. A kereszténydemokratát agitációjukat a „Róma vagy Moszkva” jelszóval folytatták. Ezen alternatívát látván az olaszok végül inkább Rómát választották, szavazataik 47%-át adva e pártnak. De magának a jelszónak a megjelenése is Sztálin szándékainak komolyságáról tanúskodik.

Az Ön által említett Összorthodox Tanácskozás szintén a bonyolult politikai intrikák gyümölcse volt?

— A Tanácskozásra tekinthetünk a sztálini expanziós politika csúcspontjaként is. Valójában kénytelenek voltak ezzel beérni egy Moszkva rendezésében összehívott Egyetemes Zsinat helyett, melynek a Vatikán-ellenes blokk létrehozása lett volna a feladata. Minden úgy alakult, hogy létrejöjjön a zsinat, de végül néhány véletlen megakadályozta az összehívását. Meghalt Maximosz Moszkva-párti konstantinápolyi patriarcha, Athenagorasz új patriarcha pedig, aki megválasztása előtt New York érseke volt, egyáltalán nem szimpatizált a kommunizmussal: beiktatása után a keresztények és a muszlimok együttműködésére szólított fel a „kommunista expanzió közös feltartóztatásának céljából”. Zsinatot nélküle, az egyetemes patriarcha nélkül, nem lehetett tartani. Maga a Tanácskozás a fent említett célok tekintetében nem sikerült rosszul. Karpov naponta jelentett a menetéről Zsdanovnak és Malenkovnak a Központi Bizottságba: ők elégedettek voltak. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy az orthodox régióban kezdett ambiciózus politikai kalandok egymás után kudarcba fulladtak. Görögországban nem sikerült hatalomra juttatni a kommunistákat, nem jött létre a Balkáni Föderáció Bulgária, Jugoszlávia és Albánia részvételével, kitört a közel-keleti konfliktus, Izrael pedig a nyugati irányt választotta. Szembesülvén e kudarcokkal, úgy tűnik Moszkva felhagyott azzal, hogy az egyházra építsen, 1948. őszétől változik iránta a viszony. Ennek leglátványosabb jele: megszűnnek a templom-megnyitások, bár azt ezt megelőző öt év során kb. 1300 új egyházközség alakult.

1948 után az egyháznak új stratégiát adtak?

— A Külügyi Osztály szerepe és különleges státusza megmaradt, bár a költségvetését lefaragták. Összességében az egyház külpolitikai tevékenységét a hatalom a „világbékéért folytatott harcra” irányította. Továbbra is utaztak külföldre delegációk, kísérleteket tettek a katolikusok és a protestánsok végleges összeveszejtésére, figyelmet fordítottak belpolitikára: a szovjet értékek egyházi kathedráról való hirdetésére stb. Mindez azonban már szerényebb léptékű volt. A Sztálinnak a rendről alkotott elképzeléseivel összhangban visszaállított patriarchátus struktúrája elvből nem volt képes másképp működni. Hiszen a probléma nem csak az, hogy az egyház az állam totális ellenőrzése alatt állt. Magában a belső egyházi struktúrában történtek kardinális változások: nem csak kívülről volt ellenőrzés, de az egyházon belül sem maradt zsinatiság. Korlátozták az egyházközségek jogait a püspökökkel, a püspökökét a patriarchával szemben, aki így egyszemélyi kormányzóvá vált. Az 1917-1918-as Zsinaton megválasztott Tyihon patriarchának csak egyetlen előjoga volt a többi püspökhöz képest: ő elnökölt a Szinódusban. A Szinódus 12 állandó tagból állt és elnöke szavazategyenlőség esetén „kettős” szavazattal rendelkezett és ezáltal eldönthette a kérdést. Ennyi. Hivatali jogosítványai össze sem hasonlíthatók azzal, amit a moszkvai patriarcha 1943-ban kapott. Míg a patriarchátus 1917-1918-as visszaállítása az egyház felszabadulásának, a cári főügyész felügyelete nélküli új életének szimbóluma volt, addig a második – 1943-as – ennek teljesen ellentétét, az egyház új leigázását jelentette.

A korabeli egyház tudta, hogy mibe megy bele?

— A főpapok természetesen értették, hogy kivel és mivel van dolguk. Mindannyian emlékeztek még a háború előtti időszakra, amikor 1918 és 1938 között kb. 500 ezer ember halt meg a hitért, közülük kb. 200 ezer klerikus. 1943-ra az egyházat teljes mértékben szétzilálták. A kompetens szervek képesek voltak megfelelő mennyiségű túlélőt együttműködésre kényszeríteni, és napjaink magasságából nehéz megmondanunk, hogy mibe került e papoknak ez a kompromisszum. Fontos azonban megjegyezni, hogy a Vallásügyi Tanács azonnal gondoskodni kezdett az új káderek kineveléséről: nyilvánvaló volt, hogy a rendelkezésre állók aligha képesek mindig, és ami a legfontosabb, készséggel megvalósítani a párt terveit. A Moszkvai Patriarchátus Hivatalába – ez a másik nagy jelentőségű szerv – olyan embereket kellett állítani, akik hajlamosak a sztálini vezetési és felügyeleti formák alkalmazására. Mindez az egyház belső életében korábban ismeretlen atmoszférát hozott létre.

Érthető, hogy a patriarchátus második visszaállításának 70. évfordulója különféle értékeléseket kapott. Lelkesedés nincs, de úgy tűnik, a pozitív értékelések vannak többségben. Én hallottam már pozitív értékelést Karpov ezredesről is, aki úgymond segítette az egyházat, közbenjárt érte Szuszlov és Zsdanov előtt. A metropoliták Sztálinnál történt látogatása után a szovjet nomenklatúra két részre oszlott: voltak, akik elfogadták az új kurzust, voltak, akik régi szokás szerint folytatták “az egyháziak elnyomását”. Az emberek nagyon különfélék voltak ideológiai felkészültségük és származásuk szerint. Például Abakumov, a rettegett állambiztonsági miniszter Abakumov moszkvai protoijerej édestestvére volt. Karpov természetesen azok táborához tartozott, akik az egyházat felhasználni akarták, nem pedig elnyomni. De ezt a viszonyulást közbenjárásnak nevezni szerintem rendkívül problematikus.

A Vallásügyi Tanácsot 1991-ben szüntették meg. A “felügyelő” eltűnése megváltoztatta az egyházi életet?

— Már szóltunk arról, hogy nem csak a külső ellenőrzés volt a probléma, kezdettől fogva az újjászervezett egyház belső élete szervezésének elveiről volt szó. Az egyházi élet belső berendezkedése pedig, a nehézkedés folytán, nem változik olyan könnyedén. A zárt, bürokratizált állam, a titkosszolgálatok erős befolyásával napjainkban is Karpov ezredes szemével tekint az egyházra, az egyházon belül pedig továbbra is őrzik e vigyázó szem felügyelete alatt kinevelődött emberek hagyományait. A kapcsolatok folytatódnak, néha újjáélednek még az 1940-1950-es évek közhelyei is. A Moszkvai Patriarchátus hivatalos képviselőinek szájából még napjainkban is hangzanak el olyan kijelentések, hogy a püspök abszolút hatalommal rendelkezik a területén. Nem beszélve a “hatalmi vertikálra” való aggasztó utalásokról, ez a frázis azért is sajátos, mert a püspök nálunk egy terület püspöke, nem pedig a hívők közösségéé. Azért, mert közösségek mint olyanok gyakorlatilag alig léteznek. Az alternatívák, a krízisből való kiút kérdése mindig nagyon bonyolult. Azt gondolhatnánk, hogy az alternatíva annak visszaállítása lenne, amit helyi zsinatiságnak neveznek. Erről nem egyszer beszéltek már különféle szinteken az 1990-es évektől. De a hívők valóságos gyülekezete: morális-erkölcsi kategória, nem pedig formális struktúra. Ha pedig az a kérdés, hogy kinek és minek kell alárendelniük magukat e közösségeknek, akkor a válasz: az Úr Istennek, a feltámadt Krisztusnak és az Ő Evangéliumának, a konkrét kormányzási mód pedig ezen alárendeltségből kell fakadjon. Senki más, csak maga az Úr, Aki, ahogy a Liturgián mondjuk, “közöttünk van”, mindennek a feje. Ebben van az egyház természetének titka. A hétköznapi egyházi élet igazgatását, vagyis az Egyház szolgálatát a világban közvetlenül annak kell meghatároznia, hogy minden tevékenységében észlelhető-e Krisztus jelenléte. Ezek majdhogynem banális szavak a keresztény számára, de sajnos ez a logika, amely az evangéliumi értelem keresésére irányul, ma csak az egyházi élet perifériáján található meg. Valószínű, hogy ez az 1943-as események leglényegesebb következménye.

Forrás / 2013.09.16.

Advertisements