Pavel Adelheim atya – imádságos ember, aszkéta, bölcs lelkipásztor

Ilija Jerohin diakónus

Ilija Jerohin diakónus

Ilija Jerohin, a bibirevói Radonyezsi Szent Szergij templom diakónusa 1985 óta ismerte Pavel Adelheim atyát. Az alábbi beszélgetéssel őrá emlékezünk.

Ilija Jerohin diakónus 1960-ban született Moszkvában. 1982-ben végzett matematika szakon a Moszkvai Állami Egyetemen. Ezután a Moszkvai Acél és Öntvény Intézetben dolgozott, majd Moszkvai Elektronikus Gépgyártás Intézetben oktatott. 1985-ben keresztelte meg Pavel Adelheim atya. 1987-1988 között családjával Piszkovicsiban élt, ahol akkoriban Pavel atya szolgált. Felolvasó és oltárszolga volt. Moszkvába való visszatérése után az Alkalmazott Matematikai Intézetben oktatott. 2003-ban szentelték diakónussá. A bibirevói Radonyezsi Szent Szergij templomban szolgál.

Úgy fogadott, mintha rokonok lennénk

Ilija atya, Pavel atyával való megismerkedése egybeesett egyházi életének kezdetével?

Pavel Adelheim atya és felesége, Vera

Pavel Adelheim atya és felesége, Vera

A megkeresztelkedésemmel és egyházi életem kezdetével egybeesett, de a hit iránt már néhány évvel korábban érdeklődni kezdtem. Volt egy hívő ismerősöm, aki látván az érdeklődésemet, javasolta, hogy keresztelkedjek meg, de sokáig nem tudtam elhatározni magam, úgy véltem, hogy nem vagyok rá kész. Egyszer 1985. decemberében hozott egy vasúti jegyet, mondván, hogy segíteni kell egy pszkovi bátyuskának: kagort (édes vörös bor, amit a Liturgián használnak – ford. megj.) kellene elvinni neki. Vidéken még nem lehetett hozzájutni, de Moszkvában, bár messze nem mindenütt, már árulták.

Az “Oroszországi Borok” üzletben vettem, és természetesen nem egy üveggel, hanem egy rekesszel vittem. Már nem emlékszem a részletekre, csak arra, hogy megértettem, fontos dologról van szó. “Egyúttal keresztelkedj meg és gyónj is” – mondta búcsúzóul az ismerősöm. Elmentem Pavel atyához (akkoriban a Pszkov melletti Piszkovicsiban szolgált). Úgy fogadott, mintha rokonok lennénk, nagy figyelemmel, szeretettel viszonyult hozzám és megkeresztelt. A keresztség kegyelme nagyon mély benyomással volt rám, – úgy gondolom, ebben része volt magának Pavel atyának is.

Visszatérve Moszkvába, elkezdtem rendszeresen templomba járni, gyónni, áldozni, megtartottam a böjtöket, egyházi házasságot kötöttünk a feleségemmel. Még néhány alkalommal elutaztunk Pavel atyához, majd másfél évvel később elhatároztuk, hogy Pszkovba költözünk és életünket teljesen az Egyháznak szenteljük. Ez a döntés a környezetünk számára teljes őrültségnek tűnt.

Matematika szakon végeztem a Moszkvai Állami Egyetemen, és akkoriban a Moszkvai Elektronikus Gépgyártás Intézetben oktattam. Ennek ellenére a döntésünk szilárd volt, feladtam nívós állásomat, a feleségem szintén felmondott, majd nyolcéves gyermekünkkel Piszkovicsiba költöztünk. Egy évig éltünk ott, majd visszatértünk Moszkvába. Nem mesélem el, hogy miért döntöttünk a visszatérés mellett, ez nem olyan lényeges.

Miből éltek?

Ministráltam Pavel atya mellett, ő pedig kisebb fizetést adott. Később programozóként helyezkedtem el a városban, 1988 tavaszán pedig felolvasó lettem a városi székesegyházban is. Odajött hozzám a főnököm és azt mondta: “Tudjuk, hogy az Egyházban vagy, úgyhogy inkább írd meg a felmondásod. Nem akarlak kirúgni, de nincs szükségem a kellemetlenségekre”. Még élt a régi szovjet rend, de már mindenütt érezni lehetett az egyházi élet megújulását.

Az ország a Rusz megkeresztelésének 1000. évfordulójára készült. Szent Olga fejedelemasszony Pszkov környékéről származott, ezért ezt az eseményt ott különös ünnepélyességgel tartották meg. Július 28-án, az Apostolokkal egyenlő Szent Vlagyimir fejedelem ünnepén a székesegyházban a Liturgiát a leendő II. Alekszij patriarcha, akkor még Leningrádi és Novgorodi metropolita tartotta. Nagyon sok pap gyűlt össze, alig fértek el a hatalmas oltárban, a prédikációt pedig ezen a napon Pavel atya mondta. Livejournal-blogjában, ami még most is olvasható, megtalálható ez a prédikáció – a harmadik vagy negyedik bejegyzés a végén -, a címe: “Miről álmodtunk 1988. július 28-án”.

Pavel atya megőrizte a szellemi folytonosságot

A Piszkovicsiban töltött egy év során szoros közösségbe került Pavel atyával?

Igen, minden nap találkoztunk. Vasárnaponként és nagy ünnepeken szolgált. Vecsernyét nem tartott (nem jött volna el senki sem), reggel viszont volt Utrenya és Liturgia. Ez nem városi templom volt, a polieleioszos ünnepeken is legfeljebb tíz ember jött el, de leginkább két-három öregasszony, vasárnap pedig nagyjából hús-harminc ember.

Pavel atya minden istentiszteleten tartott prédikációt, még akkor is, ha csak három öregasszony volt a templomban, és gyakran úgy kezdte a beszédét: “Testvérek!”. Az öregasszonyokat ez nem zavarta, mosolyogtak és figyelmesen hallgatták. Pavel atya sok éven át szolgált a taskenti székesegyházban Borisz (Holcsev) archimandrita mellett, aki a lelkiatyja volt, és aki természetesen nagy hatással volt az akkor még fiatal diakónusra.

Borisz atya prédikációit összegyűjtötték és a néhány éve elhunyt Alekszander Kulikov atyának hála, ki is adták. Alekszander atya még fiatalemberként szolgált a hadseregben azon a vidéken, ott ismerkedett meg Borisz atyával, eljárt hozzá a templomba és hallgatta a prédikációit. Most lemezen is megjelent, nekem meg vannak ezek a lemezek, néha hallgatom is őket. Tehát Borisz atya prédikációit hallgatva mindig eszembe jutnak Pavel atya nyolcvanas években mondott prédikációi: a hangsúlyok nagyon hasonlóak. Pavel atya saját hangját élete vége felé találta meg: megőrizte a szellemi folytonosságot, de maga is bölcs lett a tapasztalat által.

Felvettem a szertartásokat az énekespultnál elhelyezett kis magnetofonra, e felvételek alapján próbáltam megtanulni az egyházi éneklést: azonnal megszerettem és énekelni akartam.  A kliroszon idős asszonyok énekeltek, egyikük, a már elhunyt Darja Dmitrijevna, hét éves korában kezdett énekelni, még a forradalom előtt. Felvettem Pavel atya prédikációit is. Most már nincs min meghallgatnom ezeket a felvételeket. Nagy kár. Szeretném átmásolni. Rossz minőségűek a felvételek, tudatában vagyok, hogy a nénikék éneklése közepes volt, úgy énekeltek, ahogy tudtak, de őrizték a hagyományt.

Karagandai Szent Szevasztyián

Karagandai Szent Szevasztyián

A beszélgetések során Pavel atya gyakran idézte Borisz atyát: “Borisz atya mondta…” Borisz atya Nyektárij optyinai sztarec  (1) tanítványa volt. Karagandai Szevasztyián (2), a még nagyon fiatal Pavel Adelheim atya első lelki vezetője, Nyektarij sztarec kolostori lakótársa [cellatársa] volt. Ahogy már sokan felidézték, Pavel atya még gyermekként került Szevatyian sztarec közösségébe, amikor anyjával együtt száműzöttként Karagandába költöztek.

Hát ilyen szellemi hagyományban nőtt fel Pavel atya! A Szevasztyián sztarecről megjelent könyvben van egy fénykép, amelyen a 12 éves Pavel atya látható. Nem ismerném fel, de ő maga mutatta a fényképet és mondta: “ez én vagyok”. Később a kijevi teológiai szemináriumban tanult, novícius volt a Kijevi Barlangkolostorban. Mielőtt felszentelték volna, felkereste a ma már szintén megdicsőült sztarecet, a szentéletű ogyesszai Kuksa atyát (3). Ezt személyesen mesélte el nekem. Tanácskozott Kuksa atyával, hogy megházasodjon-e vagy szerzetes legyen. Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, a szentéletű azt felelte: mindkét út kedves Isten előtt.

Nagy szellemi hatással volt Pavel atyára Jermogen (Golubjev) érsek (4) is, aki rendkívüli személyiség volt. Sokan szentnek tartják. Pavel atya gyakran emlékezett rá, és mindig nagy tisztelettel beszélt róla. Én is emlékszem rá, hogy nem egyszer utazott a Pszkovi Barlangkolostorba Joann (Kresztyjankin) archimandritához. Mindez arról tanúskodik, hogy Pavel atya megőrizte a szellemi folytonosságot.

Senki kegyét nem kereste, senkinél nem tartotta nagyobbnak magát

Egy dolog, ha az ember Moszkvában lakik, tanít az egyetemen és vasárnap eljár a templomba, és teljesen más, ha minden nap találkozik egy hitvalló lelkipásztorral, akit szentek neveltek. Gondolom egy új, ismeretlen világ tárult fel Ön előtt?

Igen, szellemi tekintetben akkor tárult fel előttem a legfontosabb, megláttam, hogy létezik a szeretet, a valódi keresztény szeretet világa. Házának kapuja, ahogy a legutolsó napokig is, mindenki előtt nyitva volt. Egész évben jártak hozzá az emberek, ő pedig mindenkit igyekezett szeretetének melegségével felmelegíteni, meglágyítani a szívét, segíteni neki, hogy meglássa saját belső világát. Pavel atya számára nem voltak idegen, közömbös problémák, közömbös fájdalom, mindenkivel együtt érzett, mindenkit igyekezett megvigasztalni, segíteni, lélekben megerősíteni.

Nagyon különféle emberek keresték fel: tudományos és alkotó értelmiségiek valamint teljesen egyszerű emberek. Egyesek párttagok, hivatalnokok voltak. Minden este volt látogatója: teáztak, különféle problémákról beszéltek. Pavel atya nagyon széles látókörű volt, minden iránt érdeklődött: érdekelte az élet a maga sokszínűségében, a költészet, a zene, a tudomány. Például velem, mint matematikussal, szeretett a logikáról beszélgetni. Természetesen nehéz volt számára megérteni a magasabb szintű matematikát, de a logika iránt érdeklődött.

Mindig ráérzett, hogy mi az, ami beszélgetőtársát érdekli, senki kegyét nem kereste, de senkinél nem tartotta nagyobbnak magát, mindenki iránt egyformán viszonyult, mindenkiben meglátta Isten képmását.

Mindenki, aki felkereste őt, Pavel atya barátjává válhatott: szíve mindenkit befogadott. De nem mindenki akarta ezt.

Sok érdekes emberrel találkoztam Pavel atya házában, de most nem tudom mindet felidézni, azonban szeretnék beszélni Borisz Georgijevics Vrangelről. Vrangel tábornok unokatestvére, alacsony, sovány ember volt, igazi báró, nagyon érdekes életúttal rendelkezett.

1917-ben született. 1918-ban családja szeme láttára végezték ki az apját, aki nagy hazafi volt. Borisz Georgijevics elmesélte, hogy apja Oroszország elleni bűntettnek tartotta, hogy ha valaki a pénzét külföldi bankban tartotta, és külföldre – Belgiumba – kerülvén nagyon szegény életet élt. Gyermekeit kénytelen volt katolikus panziókba beadni. A Brüsszeli Egyetemen végzett filológiát.

Akkor nagyon hazavágyott Oroszországba, elment a németek által megszállt területre, a Baltikumba. Nem szolgált a német hadseregben, hanem egy cégnél dolgozott, és amikor a németek visszavonultak, úgy döntött, hogy marad. Tudta, hogy mire vállalkozik, hogy mi vár rá, de maradt. Mekkora bátorság kellett ehhez!

Hamarosan letartóztatták és 25 év lágerbüntetésre ítélték, még szerencséje volt, hogy nem végezték ki. Amikor a XX. kongresszus után megkezdődött a rehabilitáció, lerövidítették a büntetését, 14 évet töltött le, majd öt évet száműzetésben volt, végül visszatért Pszkov vidékére. Fiatal korában elveszítette az istenhitét, de élete végén újra eljött a templomba, megismerkedett Pavel atyával, gyakran járt a házában. Mély és buzgó hit ébredt benne, oltárszolgálatot vállalt a templomban. Annál a templomnál temették el, ahol Pavel atya szolgált. Hát ilyen lenyűgöző életútja volt!

Nem volt képes haragudni, ingerültségre lobbanni

Pavel Adelheim atya2Hogyan viszonyult Pavel atya az emberi gyengeségek iránt? Hiszen nem csak fájdalommal keresték fel őt az emberek, nem csak vigasztalást kerestek nála, hanem bizonyára, mint minden papnak, neki is szembesülnie kellett az emberek rossz cselekedeteivel.

Pavel atya nagyon könnyen megbocsátotta a személyes sérelmeket. Egyes dolgok sokkoltak is engem. Emlékszem, a kilencvenes években – már a Kenetvivő Asszonyok templomban – hittant tartott a gyerekeknek. Egyszer csak bejött egy ittas állapotú férfi, és kérte, pontosabban követelte, hogy Pavel atya tartson Panyihidát. Nem emlékszem, hogy a templomban vagy a sírnál, de úgy emlékszem, hogy előre megállapodtak. Pavel atya kiment vele a folyosóra és ezt mondta: “Bocsásson meg, most órám van, de hamarosan véget ér, és akkor átmegyek és elvégzem”. Ő azonban követelni kezdte, hogy Pavel atya azonnal menjen vele, és eközben szitkozódott. Úgy emlékszem, Pavel atya hamarabb befejezte az órát, és átmentünk a templomba. A férfi teljesen felhergelődött, ömlött belőle a dühös szitkozódás. “Ki kéne tekerni a másik lábadat is” – mondta. Pavel atya még csak meg sem fordult, csupán lehajtotta a fejét, mintegy megtörten, együttérzéssel a másik ember iránt, aki azért jött a templomba, hogy halotti megemlékezést kérjen elhunyt rokonáért és eltöltötte a düh.

De Pavel atyában semmiféle személyes sértettséget nem váltott ki a viselkedése. Olyan megfeszített szellemi életet, imádságos életet élt, hogy nem volt képes haragudni, ingerültségre lobbanni mások ellen. “Bocsáss meg nekik, Uram, nem tudják, mit cselekednek” – Krisztus e szavai nagyon közel álltak hozzá és értette őket.

Pavel atya a lágerben hegesztői képesítést szerzett. Ön hogy emlékszik, csinált valamit a ház körül?

A családjáról való gondoskodáshoz mint keresztény kötelességéhez viszonyult, lehetőség szerint igyekezett könnyíteni az életén. Pavel atya nem vetett meg semmilyen munkát, még a legmocskosabbat sem. El tud képzelni egy papot, aki saját kezével pucolja ki a pöcegödröt? Munkás kezei voltak. Szeretett építeni. Minden lehetőséget megragadott az építésre: házat, templomot, betegek otthonát…

Minden volt mindenki számára

Tartotta a kapcsolatot más disszidensekkel?

Ahogy Roman Gucu atya nagyszerűen elmondta Pavel atya temetésén, ő minden volt mindenki számára. A disszidensek azt mondják, hogy disszidens volt, bizonyos egyházi körük úgy tartják, hogy hozzájuk tartozott, a piszkovicsi nénikék pedig arra emlékeznek, hogy milyen nagyszerű, egyszerű bátyuska volt Pavel atya. A valóságban, ahogy egy lelkipásztornak és általában kereszténynek kell, ő felette állt e körülményeknek, csoportoknak, osztályoknak, szubkultúráknak.

Nem lehet a szó szoros értelmében disszidensnek nevezni Pavel atyát. Igen, szovjetellenes agitációért és propagandáért ítélték el, de ő nem politikával foglalkozott, nem a rezsimmel harcolt, hanem egyszerűen megvallotta a hitét és feltárta az embereknek annak szépségét és mélységét, a szovjethatalom pedig ezt bűntettként értékelte.

Természetesen kapcsolatban állt Gleb Jakunyin atyával, Nyikoláj Esliman atyával, de ők sem a rezsim ellen harcoltak, hanem a hívők jogait védték, azokat a jogokat, amiket ugyan papíron garantáltak, de a szovjethatalom soha nem tartotta tiszteletben azokat. Kevesen voltak akkoriban, akik fel merték volna emelni a szavukat Oroszországban a vallásszabadság mellett, akik pedig megtették, mind kapcsolatba kerültek egymással. Ugyanígy volt Krisztus idején is, Hitvalló Szent Maximosz idején is, a szovjethatalom idején is és most is. Pavel atya egyike volt azon keveseknek, akik nem féltek. Egész személyiség volt, aki életét Krisztust követve alakította; a hit valódi megvallója volt, aki végig méltón hordozta a keresztjét.

Szigorú lelki atya volt?

Nem volt kategorikus, soha senkinek nem mondta: “Tedd ezt és nehogy másképp”, mindig lehetőséget adott az embernek, hogy saját maga jöjjön tisztába a kérdéssel, adott tanácsot, de nem gyakorolt nyomást, nem törte meg a másik akaratát. Amikor úgy döntöttünk, hogy Piszkovicsiba költözünk, és amikor visszatértünk Moszkvába, amikor úgy döntöttem, hogy elfogadom a felszentelést, mindig figyelmesen meghallgatott, és látván a döntésemet, áldását adta. De ezek mindig az én és a feleségem döntései voltak.

Pavel atya hirtelen halála mindannyiunk számára tragédia volt, akik ismertük őt vagy hallottunk róla, de messze nem mindenki ismerte és hallott róla. Talán most a szélesebb közösség is közelebbi kapcsolatba kerülhet vele, feldolgozza, átgondolja szellemi örökségét. Egyelőre a róla szóló beszélgetésekben sok a hordalék, a másodlagos. A legfontosabb az, hogy Pavel atya igazi orthodox ember, imádságos ember, aszkéta, nagyszerű prédikátor, bölcs és érzékeny lelkipásztor volt.

Ilija atyával Leonyid Vinográdov beszélgetett – Forrás

 Jegyzetek:

Optyinai Szent Nyektárij

Optyinai Szent Nyektárij

(1) Optyinai Szent Nyektárij sztarec (Nyikoláj Vasziljevics Tyihonov, 1853-1928). Nyikoláj Vasziljevics Tyihonov 1853-ban született Jelc városában szegény munkások családjában. Szülei hamar meghaltak, és a gyermek teljesen árva maradt. 11 éves korától kezdett dolgozni egy kereskedő üzletében. 1873-ban Optyina Pusztába ment, ahol Szentéletű Amvroszij sztarec befogadta. Hogy miről beszélgettek, azt Nyektárij atya soha senkinek nem tárta fel, de ezután úgy döntött, hogy örökre a szkitiben marad. Lelki tanítója Szentéletű Anatolij lett. 1887-ben nyírták fel szerzetessé. A kalugai főpap 1894-ben diakónussá, majd négy évvel később szerzetespappá szentelte. 1912-ben az optyinai közösség lelki vezetővé választotta. A monostor 1923-as bezárása után Nyektárij atyát letartóztatták. Visszatérése után rövid ideig Plohino faluban élt, majd Kaluga környékén egy parasztcsalád fogadta be. 1928. április 29-én (május 12-én) hunyt el 75 éves korában. A falusi temetőben temették el. Optyina Puszta 1989-es megnyitása után Szent Nyektárij ereklyéit feltárták.

(2) Karagandai Szent Szevasztyián (Sztyefán Vasziljevics Fomin, 1884-1966). Paraszti családban született. Szülei halála után bátyja családjával élt. Középső testvére, Roman, Rafail néven szerzetes lett Optyinában. 1909-ben lett novícius Optyina Puszta szkitijében. 1917-ben Szevasztyián néven szerzetessé nyírták. Optyina Puszta 1918. január 10 (23)-i bezárása után a szerzetesi közösség mezőgazdasági termelőszövetkezet formájában létezett tovább. 1923-ban a hatóságok teljesen betiltották az istentiszteletek végzését és megkezdték a szerzetesek kitelepítését. Szevasztyián atya ekkoriban Nyektárij sztarec lelki gyermeke volt. 1927-ben a kalugai püspök pappá szentelte. Nyektárij sztarec halála után 1928-ban Kozlov (1932-től Micsurinszk) városba költözött, ahol a Szent Illés egyházközségi templomban szolgált 1933-ig, amikor letartóztatták. 7 év javító-munkatáborra ítélték és Tambov-vidékére küldték fakitermelésre. Egy évvel később helyezték át a Karagandai Lágerbe, ahová 1934. május 26-án érkezett meg. Kiszabadulása után a Karaganda melletti Bolsaja Mihajlovka faluban telepedett le, magánházakban végzett szertartásokat, bár ehhez nem rendelkezett engedéllyel a hatóságoktól. 1955-ben sikerült a Bolsaja Mihajlovkai egyházközséget regisztrálni, így legálisan működhettek, templomot építettek, amit az Istenszülő Születése ünnepének szenteltek. 1957. december 22-én Joszif (Csernov) érsek archimandrita rangra emelte. 1966. április 16-án Pityirim (Nyecsajev) volokolamszki püspök nagy fogadalmas szerzetessé nyírta. 1966. április 6 (19)-én hunyt el. Az Alma-Ata-i Egyházmegye 1997-ben kanonizálta helyi szentként. Ereklyéit 1997-ben feltárták és a karagandai Istenszülő Bevezetése a Templomba székesegyházban helyezték el. 2000-ban az Orosz Orthodox Egyház Főpapi Zsinata az Oroszországi Újvértanúk és Hitvallók karában kanonizálta.

Ogyesszai Szent Kuksa

Ogyesszai Szent Kuksa

(3) Ogyesszai Szent Kuksa (Koszma Kirillovics Velicsko, 1875-1964). Szentéletű Kuksa a Nyikolájevi Kormányzóság Arbuzinka falvában született. 1895-ben elzarándokolt a Szent Földre. Fél évig élt Jeruzsálemben. A visszaúton felkereste az Áthosz-hegyet. Itt ébredt benne elhatározás, hogy szerzetes legyen, de visszatért hazájába, hogy kikérje szülei áldását. 1896-ban visszatért az Áthosz-hegyre és novícius lett az orosz Szent Panteleimon monostorban. A zarándokok szállását felügyelő vendégpáter (arkhondarisz) lett, e tisztséget 11 éven keresztül látta el. 1904. március 23-án nyírták fel szerzetessé Kszenofont néven. Az I. Világháború idején a Kijev-Lvov katonai kórházvonaton szolgált ápolóként. 1913-1932 között a Kijevi Barlangkolostorban élt. 1931-ben kimerítő betegség után nagyfogadalmas szerzetes lett Kuksa néven. Két évvel később pappá szentelték. Az egyik még működő kijevi templomban szolgált, mivel a bolsevikok bezárták a város összes monostori templomát. 1938-ban letartóztatták és öt évre elítélték. Büntetését Perm vidékén töltötte le. 1943-ban három évre Kungurba (Perm környéke, Közép-Urál) száműzték, de megtiltották neki, hogy istentiszteleteket tartson. A város egyetlen működő templomának harangtornyában kapott szállást. Sok viszontagság után került vissza Kijevbe. Élt a Pocsajevi Lavrában, majd a bukovinai Krescsatik faluban működő monostorba, majd annak bezárása után 1960-tól az ogyesszai Nagyboldogasszony monostorba került. Sok hívő kereste fel, a hatalom azonban igyekezett izolálni a világiaktól. 1964. december 24-én hunyt el. Szentéletű Kuksa atya kanonizációja 1994-ben történt.

Jermogen (Golubjev) érsek

Jermogen (Golubjev) érsek

(4) Jermogen (Alekszej Sztyepánovics Golubjev, 1896-1978). Apja a Kijevi Teológiai Akadémia és a Kijevi Egyetem professzora, az egyháztörténeti tudományok doktora, Sz. T. Golubev volt. Alekszej Sztyepánovics 1919-ben végezte el a Moszkvai Teológiai Akadémiát. 1919. június 8/21-én a hitvalló újvértanú Feodor (Pozgyejevszkij) püspök nyírta szerzetessé a moszkvai Szent Dániel monostorban, majd diakónussá szentelte. Még ugyanebben az évben misszionáriusként a Kijevi Barlangkolostorba küldték. 1921-ban Tyihon patriarcha szerzetespappá szentelte és megválasztották a Kijevi Barlangkolostor Tanácsának tagjává. 1921-ben részt vett az Összukrajnai Orthodox Zsinaton. 1922-ben Mihail metropolita, Ukrajna exarchája archimandrita rangra emelte és kinevezte a kijevi egyházmegye misszionáriusává. 1926. október 16-ról a Kijevi Barlangkolostor elöljárója. A Lavrában ekkoriban kb. 600 ember élt. Mivel a Lavra templomait elfoglalták az „élőegyházas” szakadárok, az istentiszteleteket a kijevi Szent Olga templomban végezték. Egészen 1931-ig vezette a Lavra szerzetesi közösségét. 1931.ben „szovjetellenes tevékenység” vádjával letartóztatták és 10 év lágerbüntetésre ítélték. A lágerben súlyos tüdőbajt kapott, ezért 1939-ben szabadon engedték. 1945. márciusában Asztrahany város újból megnyitott Színeváltozás templomának elöljárója lett, majd hamarosan kinevezték Asztrahany Istenszülő Oltalma székesegyházának elöljárójává. 1948-1953 között Szamarkandban szolgált, ahol baráti kapcsolatba került az ott élő jelentős orthodox egyházi személyiségekkel: a leendő Borisz (Holcsev) archimandritával, Szerafim (Szutorihin) archimandritával és Alekszej Senrok professzorral. 1953-ban Taskent és Közép Ázsia püspökévé szentelik. 1955-1956 között ideiglenes az alma-atai egyházmegyét is vezeti. Ő kezdeményezte és építtette fel a taskenti Nagyboldogasszony székesegyházat. Mivel ekkoriban lehetetlen volt a hatalomtól engedélyt beszerezni ilyen nagyszabású építkezésre, a régi templom restaurálására kért engedélyt, majd gyorsított tempóban a régi templom köré felhúzták az új székesegyházat. A régi templomban folyamatosan tartották az istentiszteleteket. Mire a hatalom felocsúdott, az új templom már felépült. Az új székesegyházat 1958. szeptember 4-én szentelték fel. A Virrasztó Istentisztelet előtt felolvasták a patriarcha rendeletét, melyben Jermogén püspököt érseki rangra emelte. Ugyanilyen gyorsasággal építtetett templomot Szamarkandban is, valamint az ő segítségével épült új templom Ashabádban, nagy keresztelőkápolna Frunzében (Biskek) és újították fel Krasznovodszk és Mari városok templomait. 1959-ben az Üzbég SZSZK vallásügyi állami megbízottja a következőket jelentette róla: „Megfigyelvén Jermogén érsek tevékenységét… meggyőződtem arról, hogy nagyon ellenségesen viszonyul a szovjet valóság iránt. Nem elégedvén meg azzal a szereppel, amelyet a szovjet állam az Egyháznak szán, Jermogén tevékenységében durván megsértette a szovjet törvénykezést. A szovjet berendezkedés ellensége, Tyihon volt patriarcha követőjeként ez a megátalkodott egyházi kereszttel és rubellel igyekszik megerősíteni az RPC [értsd: Orosz Orthodox Egyház – ford. megj.] alapjait…” 1960-ban felmentették a Taskenti Egyházmegye éléről. Belorussziában, majd Ogyesszában élt. 1962-ben Omszk és Tjumensz érseke lett, majd 1963-ban áthelyezték a kalugai egyházmegyébe. Kalugában jótékonysággal foglalkozott, anyagilag támogatta a szegény egyházközségeket, felére csökkentette az egyházközségek „Békealapba történő önkéntesen kötelező átutalásait”, támogatta az egyházközségi élet felélénkülését, megszervezte a lerobbant templomok felújítását, művelt fiatal aktív papokat hívott az egyházmegyébe, akik számára két kalugai magánházban sajátos illegális papi otthont szervezett. Ráadásul elkezdte azon papok nyugdíjazását, akik kompromittálták magukat a szovjethatalommal való kapcsolatukban. 1965-ben a kalugai vallásügyi megbízott az érsek tevékenységét így jellemezte: „Növekszik az orthodoxia befolyása a lakosságra. Gyakorlatilag minden templomban nő a bevétel és a szertartások száma, ami a templomok hívők általi nagy látogatottságáról tanúskodik”. Kozelszkben a gyermekek 60%-át, Malojaroszlavecben 87%-át megkeresztelték és a keresztelések száma évről évre nőtt. Élesen megnőtt a hívők száma.” Jermogén érsek tiltakozott az 1961-es Főpapi Zsinat államhatalom által kikényszerített azon döntése ellen, amely szerint az egyházközségek szociális és gazdasági életének vezetése az állam által kinevezett „végrehajtó testületek” kezébe került, a pap pedig csak az egyházközség alkalmazottjaként dolgozhatott. Germogén érsek a Zsinat döntéséről írt feljegyzésében írta, hogy a papnak az egyházközség szellemi és gazdasági élete aktív résztvevőjének kell lennie és nem lehet kizárni a „végrehajtó testületből”. Ő volt a szerzője a több főpap által is aláírt levélnek, mely kritizálta ezt az Egyházra kényszerített döntést. Ezért 1965. november 25-én felmentették tisztségéből és lakóhelyéül a Zsirovici-monostort jelölték ki. Jermogén érsek levélben fordult I. Alekszij patriarchához és a Szent Szinódushoz, valamint több más főpaphoz, melyekben kifejtette véleményét az egyházközségi élet és az egyházi élet égető kérdései kapcsán. A levelezés külföldre is kikerült és megjelent az emigráns sajtóban. Ezután a Szent Szinódus 1968. július 30-i határozatában Jermogén érsek tevékenységét az Orosz Orthodox Egyház számára károsnak minősítette és figyelmeztette a főpapot további kánoni büntetések alkalmazásának lehetőségére. Továbbra is a Zsirovici-monostorban élt, de 1977-1978-ban arra készült, hogy hazaköltözzön Kijevbe, ebben azonban szívroham miatt bekövetkezett halála megakadályozta. A hatóságok több mint két hétig nem engedélyezték, hogy testét Kijevbe szállítsák és eltemessék. A szemtanúk emlékezete szerint a hitvalló főpap teste nem csakhogy nem indult oszlásnak, de jó illatot árasztva romlatlan maradt.

Advertisements