Az uráli fogoly és moszkvai helyettese

Pjotr metropolita, a Patriarchai Szentszék Helytartója és helyettese, Szergij (Sztragorodszkij): két sors és két felfogás az Egyház és a hatalom viszonyáról az egyházüldözés korában

Alekszander Mazirin atya, a történettudományok doktora, jelen előadásában az 1920-1930-as évek Orosz Egyházának két vezető főpapja, Pjotr (Poljanszkij) krutyicai metropolita, Patriarchai Helytartó és helyettese, Szergij (Sztragorodszkij) nyizsnyij novgorodi metropolita (később moszkvai patriarcha) egyház-politikai álláspontját hasonlítja össze. A két főpapnak az egyház apolitikusságáról alkotott kezdetben teljesen megegyező nézetei hogyan váltak később teljesen ellentétessé? Az előadás felveti a kérdést, hogy az említett főpapok nézetei milyen hatással voltak saját sorsaikra és összességében az Orosz Egyház életére.

Szent Tyihon patriarcha és Szent Péter metropolita

A hitvalló Szent Tyihon patriarcha és az újvértanú Pjotr (Péter) metropolita

Az 1920-1930-as években az Orosz Orthodox Egyház története úgy alakult, hogy ezen időszakban az Egyház élén egy általánosan elismert főpap, Pjotr (Poljanszkij) metropolita, a Patriarchai Szentszék Helytartója állt, az egyházszervezetet azonban valóságosan a helyettese, Szergij (Sztragorodszkij) metropolita irányította. A helyzet abnormalitását az állam elnyomó politikája magyarázza: az első főpap kevésbé volt elfogadható az ateista hatalom számára, mint a helyettese. Ennek következtében Pjotr metropolita helytartóságának tizenkét és fél évéből majdnem tizenkettőt fogságban töltött és életét vértanúsággal fejezte be az Urál-vidéken. Szergij metropolita sem kerülte el a letartóztatást, de a viszonylag rövid (kb. négy hónap) fogság után többé nem tartóztatták le, és életét megtiszteltetés közepette Moszkva és egész Oroszország patriarchájaként fejezte be. A két főpap sorsának ily nagy különbsége jelentős mértékben a két főpap azon álláspontjának különbségéből fakadt, hogy miképpen kellene alakítani az Egyház és az állam viszonyát az egyházüldözés idején. Kezdetben, az 1920-as évek elején álláspontjaik nem tértek el egymástól, különben Pjotr metropolita nem nevezte volna ki helyettesének Szergij metropolitát. A jelen cikk célja, hogy felvázolja a különválás útját, meghatározza annak lényegét és értékelje annak következményeit (1).

Szergij metropolita jóval hamarabb feljutott az egyházi hatalom csúcsaira, mint Pjotr metropolita, akit csak 1920-ban szenteltek pappá (addig majd harminc éven keresztül szolgálta világiként az Egyházat az egyházi oktatás területén). Az 1910-as évek kezdetétől Főtisztelendő Szergij, akkor Finnország érseke, gyakorlatilag folyamatosan tagja volt a Szentséges Szinódusnak, majd a Patriarchátus intézményének visszaállítása után 1917-től tagja lett a Szent Szinódusnak, amelyben, ha Tyihon patriarcha valamilyen okból nem tudott jelen lenni az ülésen, nem ritkán ellátta az elnöki tisztséget is. Következésképpen Szergij metropolita az 1920-as évek közepére az egyik legtapasztaltabb egyházpolitikussá vált, és közelről ismerte az egyházi-állami kapcsolatok problematikáját.

1924 decemberében Szergij metropolita egy terjedelmes feljegyzést készített és nyújtott be az OGPU-nak [“Állami Politikai Hatóság”, a szovjethatalom egyházügyi kérdésben is illetékes állambiztonsági hivatala, a CSEKA utódszervezete – ford. megj.]. E feljegyzésben felvázolta az Egyház részéről a bolsevik hatalom irányába teendő engedmények lehetséges megengedhető határait: Nem szándékozzuk hitünket a kommunizmushoz igazítani, vagy abban valamit úgy megváltoztatni, hogy az illeszkedjék a szovjet világnézethez… szakítván az ellenforradalommal és a Szovjethatalom minden polgári ellenfelével, az Egyház ugyanakkor nem ismerheti el egyházi bűnnek a Szovjethatalomnak való ellenállást és a politikai bűntetteket és nem büntetheti azokat anathémával, a szentségektől való eltiltással, az egyházi rangról való lefokozással és más egyházi büntetésekkel… Az Egyház a Szovjethatalom iránti lojalitásra való minden törekvése mellett sem vehet magára a hozzá fordulók politikai karrierjének és meggyőződésének vizsgálatára irányuló felügyelői kötelezettségeket és nem vizsgálhatja híveinek politikai megbízhatóságát. Az államnak e célból elegendő jóval tapasztaltabb és tájékozottabb ügynökei vannak” (2). E szavak kitűnően kifejezik a kor egyházi tudatát. Tyihon patriarcha 1923 júliusában ugyanebben a hangnemben beszélt: “Az Oroszországi Orthodox Egyház apolitikus és mostantól nem kíván sem “fehér”, sem “vörös” Egyház sem lenni. Az Egy, Egyetemes, Apostoli Egyháznak kell lennie és lesz, és minden kísérlet, bárki részéről is történjék, hogy belerántsa az Egyházat a politikai harcba, elvetendő és elítélendő” (3).

Szergij metropolita

Szergij (Sztragorodszkij) metropolita

Azonban Szergij metropolita 1924-es feljegyzésében kiemelt helyen állnak azok a kitételek, melyek a szovjethatalom lehető legnagyobb jóindulatának elnyerésére irányultak. Javasolta, hogy zsinatilag vezessék be azt a szabályt, amelynek megfelelően “az Orosz Orthodox Egyház külső életét és tevékenységét, a társadalmi-jogi viszonyait és gazdasági ügyeit összhangba kell hozni a Szovjethatalom polgári törvényeivel és rendelkezéseivel… hogy se magunk ne vegyünk részt semmilyen ellenforradalmi kezdeményezésben és tervben, sem pedig ne támogassunk ilyet nyílt vagy rejtett agitáció útján és ne engedjük meg, hogy az orthodox templomokat vagy más egyházi intézményeket bárki ellenforradalmi célokra használhasson fel”. E szabály megszegőjét Szergij metropolita elgondolása szerint “a vétkének és makacsságának megfelelően egészen a betöltött tisztségéből való felmentésig terjedő egyházi büntetésnek kell alávetni” (4). Tehát kiközösíteni vagy papi rangból lefokozni “ellenforradalom” miatt nem lehet, de elvileg lehetséges a püspöki vagy papi tisztségből való felmentés. Az “ellenforradalom” tényének megállapítása pedig nyilvánvalóan a “kompetens szervek”, a “jóval tapasztaltabb és tájékozottabb ügynökök” feladata. Tehát, miután valamelyik egyházi vezetőről megállapítják, hogy nem tanúsít megfelelő “politikai megbízhatóságot”, “egészen a betöltött tisztségéből való felmentésig terjedő egyházi büntetésnek kell alávetni”. Innentől már csak egy lépés maradt a Patriarchátusnak az OGPU általi teljes ellenőrzése létrejöttéig. Szergij metropolita ezt a lépést két és fél év múlva teszi meg, de addig a pillanatig még sok fontos esemény történt az Egyház életében.

1925. áprilisában elhunyt Tyihon patriarcha, a kb. 60 főpap által jóváhagyott testamentuma szerint pedig a Patriarchai Szentszék Helytartójává Pjotr krutyicai metropolitát választották meg. Az első dolog, amivel az új egyházfő az állammal való viszonyában szembesült, hogy a “Pravda” és az “Izvesztyija” [szovjet állami és pártújságok – ford. megj.] publikálta a “Tyihon patriarcha halála előtti végrendelete” című hamisítványt, amit Őszentsége úgymond még a halála napján aláírt. E dokumentum az “egyházi ellenforradalommal” folytatott harc egész programját vázolja fel. “Arra hívunk fel… hogy ne engedjük meg, hogy a rosszindulatú emberek bármiféle kormányellenes tevékenységre irányuló tevékenységet folytassanak, ne tápláljunk reményeket a monarchista rendszer visszatérésére és győződjünk meg arról, hogy a Szovjethatalom: valódi népi munkás-paraszt hatalom, ezért pedig szilárd és megingathatatlan. Arra hívunk fel, hogy az egyházközségi tanácsokba méltó, becsületes, az Orthodox Egyház iránt odaadó embereket válasszunk, akik nem politizálnak és őszintén jól viszonyulnak a Szovjethatalom iránt… Nem tudjuk nem elítélni azokat, akik Istenről elfelejtkezve, visszaélve egyházi helyzetükkel, mértéktelenül átadják magukat az emberi, gyakran durva, néha bűntett jelleget viselő politizálásnak, és ezért főpásztori szolgálatunk kötelességéből áldást adunk egy mellettünk működő külön bizottság felállítására, amelynek feladata lenne azon főpásztorok és lelkipásztorok vizsgálata és ha szükséges, az egyházkormányzatból a kánoni rendnek megfelelő módon történő eltávolítása és az Orthodox Zsinatnak való átadása, akik megmakacsolják magukat a tévelygésben és nem hajlandók azokért a Szovjethatalom előtt bűnbánatot tartani.” A “Végrendelet” felvázolta a “külföldre szökött főpásztorok és lelkipásztorok” ellen hozandó intézkedések programját is (5).

Pjotr metropolita mindenkinél inkább tudta, hogy Tyihon patriarcha nem írta alá ezt a “Végrendeletet” (bár, ahogy a szovjet újságokban megjelent dokumentum hamis voltát kimutató D. V. Szafonov kortárs kutató írja, “annak létrehozásában felhasználták a patriarcha által írt szövegváltozatot” (6)). A Patriarchai Helytartó, aki ellen ekkoriban vizsgálat folyt a rejtélyes “egyháziak kémszervezete” ügyben, nyilvánosan nem cáfolta a “Végrendelet” valódiságát (világos, hogy ez azonnali letartóztatását okozta volna), de az OGPU követelését megtagadva, nem sietett annak megvalósításával. Pjotr metropolita nem hozott létre semmiféle “különbizottságot” a szovjethatalommal szemben vétkes főpapok és papok “vizsgálatára és a kánoni rendnek megfelelő felmentésére”. Még abba sem egyezett bele, hogy formálisan felmentse a kijevi szentszékből a “külföldre szökött” Antonij (Hrapovickij) metropolitát, ami kiváltotta a hatalom felháborodását és ürügyet adott 1925. decemberi letartóztatására (7).

Péter metropolita

Pjotr metropolita száműzetésben a sarkkörön túli He településen

Letartóztatása előtt Pjotr metropolita felhívással fordult a Népbiztosok Tanácsához, melyben a következőket írta: “Mivel jelenleg az néhai Tyihon patriarcha után az egész ország területén én vezetem az Orthodox Egyházat és újra tanúságot téve az Orthodox Egyház és főpapsága részéről meglévő politikai lojalitásról, azzal a kéréssel fordulok a Népbiztosok Tanácsához, hogy a forradalmi törvényesség meghirdetett jelszavának nevében határozott utasításban rendelje el minden végrehajtó szerv számára az Orthodox Egyház elleni adminisztrációs nyomásgyakorlás megszüntetését és a lakosság vallási életét szabályozó, az összes hívőnek a vallási önmeghatározás és önigazgatás teljes szabadságát biztosító rendelkezések hatóságok általi teljes betartását. Ezen elv gyakorlati megvalósításának céljából kérem, hogy azt a továbbiakban nem halogatva, a Szovjetunió egész területén regisztrálják a régi egyházi [a hatalom által kiprovokált “megújulók”, “élőegyházasok” szakadár egyházszervezetéhez nem csatlakozott patriarchai vagy Tyihonista – Tyihon patriarchát követő – egyházat ekkoriban “régi egyháznak” is nevezték – ford. megj.] orthodox közösségeket az ezen cselekményből fakadó minden jogkövetkezménnyel együtt és tegyék lehetővé a Moszkvában élő főpapok hazatérését. Ezzel együtt veszem a bátorságot, hogy a Népbiztosok Tanácsától kérjem a közigazgatási eljárásban büntetést kapott papi személyek sorsának enyhítését” (8). Az Oroszországi Orthodox Egyház elöljárójának a Népbiztosok Tanácsához írt levele hangneméből világos volt: a Patriarchai Helytartó nem hajlandó semmilyen olyan kompromisszumot megkötni, ami sértené az Egyháznak az ateista állam előtti méltóságát.

Két és fél évvel később, amikor az egyházi élet körülményei lényegesen megváltoztak, Damaszkin (Cedrik) püspök így írt Szergij metropolitának: “Emlékezzék, hogy milyen hangnemben került a főpapok által közösen kidolgozásra az abban az évben (1925-ben. – A.Mazirin megj.) a kormánynak írt deklaráció, amit Pjotr metropolitának majdnem sikerült benyújtania a legfőbb kormányzatnak. Hiszen Ön maga is az akkor kidolgozott deklaráció mellett volt” (9). Valóban, 1925-ben Szergij metropolita Pjotr metropolitával egységben gondolkodott. Sőt, minden alapunk meg van annak feltételezésére, hogy a Patriarchai Helytartó saját álláspontja kidolgozásában Szergij metropolita 1924-es feljegyzésének arra a gondolatára alapozott, miszerint az “Egyház nem ismerheti el egyházi bűntettnek a Szovjethatalommal való szembenállást és általában a politikai bűnöket”. Az ellenforradalom nem bűn és nem az Egyház dolga, hogy harcoljon vele. Az Egyház kívül van mind a szovjetellenes, mint a szovjetpárti politikán.

Az Egyház apolitikusságának álláspontját Szergij metropolita 1926 nyarán, most már mint a Patriarchai Helytartó helyettese, még egyszer nyilvánosan megerősítette. Ekkor az egyházszervezet állami regisztrációjának kérésével fordult az NKVD-hez, és kérelméhez csatolta az Egyházhoz írt körlevelének tervezetét is. Mind az NKVD-nek írt kérelem, mind a körlevél tervezete a lehető legméltóbb hangnemben íródott és mint később kiderült, alaptételeiben nagyon közel állt a Szolovkára száműzött orthodox püspökök által a Népbiztosok Tanácsának írt ún. “szoloveci levélhez” (10). “Teljesen őszintén gondolkodva – írta akkor Szergij metropolita – nem hallgathatunk arról az ellentmondásról, ami közöttünk,  orthodoxok és a Szovjetuniót irányító kommunista-bolsevikok között létezik”. Szergij metropolita újból visszautasította, hogy “kibékítse a kibékíthetetlent és hogy a hitet a kommunizmus színeire fesse át”. “A minden szovjet állampolgár számára kötelező teljes lojalitást ígérve, mi, az egyházi hierarchia képviselői, nem vállalhatunk semmiféle különleges kötelezettséget vagy lojalitásunk bizonyítását. Nem vehetjük magunkra például hittársaink politikai hangulatának felügyeletét, még ha ez a felügyelet csak arra korlátozódna is, hogy kezeskedünk egyesek megbízhatóságáért, míg másokat megfosztunk e kezességtől. E célra a Szovjethatalom jóval megfelelőbb szervvel és jóval hatékonyabb eszközökkel rendelkezik. Még kevésbé vállalhatjuk magunkra a végrehajtó szerepét és nem alkalmazhatunk megtorlásképpen egyházi büntetéseket”. Szergij metropolita nem kerülte a külföldi orosz hierarchia fájdalmas kérdését sem: “Képtelenség lenne bármiféle egyházi büntetésekkel rátámadni a külföldi papságra a Szovjetunió iránti hűtlensége miatt, és ez csak felesleges ürügyet adna ahhoz az állításhoz, hogy erre a Szovjethatalom kényszerített minket” (11).

A Patriarchai Helytartó helyettese visszautasítván, hogy az Egyház “végrehajtói szerepet” vállaljon, a “tyihonista” [a Tyihon patriarcha és utóda, Pjotr metropolita által vezetett Orthodox Egyházhoz tartozó – ford. megj.] püspökök azon részének álláspontját fejezte ki, akik abban a pillanatban aktívan támogatták őt. Pavlin (Krosecskin) püspöktől 1926 decemberében a kihallgatás során megkérdezték: “Az Ön véleménye szerint az Egyháznak összességében ellenőriznie kell tagjai politikai megbízhatóságát?” A forma szerint kissé zavaros válasz lényegében teljesen világos volt: “Nem kell, mivel [az Egyháznak] vallási céljai vannak, és ha a tagja vallási nézőpontból közelít hozzá, akkor neki [az Egyháznak] semmi köze sincs a politikai fizionómiájához [értsd: megyőződéséhez – ford. megj.] . Ez utóbbi mindenkinek a személyes ügye, az állam dolga, hogy foglalkozzon a politikai tevékenységével” (12). Nem kétséges, hogy nagyjából így válaszolt volna akkoriban Pjotr metropolitával az élen az orthodox főpapok többsége is. Ez az álláspont azonban nem felelt meg a hatalomnak, amely csak abban az esetben volt hajlandó “megtűrni” a Moszkvai Patriarchátust, ha az “felügyelői kötelezettségeket” vállal magára és elvállalja a “végrehajtó szerepét”. 1926-ban majdnem egyidőben tartóztatták le Szergij metropolitát és vitték az OGPU moszkvai Belső Börtönébe a Lubljankán, valamint hagyta el ugyanazt a börtönt Pjotr metropolita, hogy megkezdje uráli száműzetését (előbb a Tobolszk melletti volt Abalak-monostorba vitték).

1927. áprilisában Szergij metropolita sokak meglepetésére váratlanul szabadlábra került és visszatért az egyház vezetéséhez, ami arról tanúskodott, hogy sikerült kompromisszumot kötnie a hatalommal. Szergij metropolita kiengedése gyakorlatilag egybeesett Pjotr metropolita újabb letartóztatásával. A Helytartó néhány hónapot a tobolszki börtönben töltött, majd a sarkkörön túli He településre száműzték, amellyel a kapcsolattartás rendkívül nehézkes volt. Szergij metropolita eközben hozzálátott új egyházpolitikája megvalósításához. Ennek szimbóluma a szomorú ismertségre szert tett 1927. július 29-i Deklaráció lett, mely azt hirdette, hogy az egyház vezetői nem a Szovjet Állam ellenségeivel és nem intrikáik esztelen fegyvereivel vannak, hanem népünkkel és kormányunkkal” (13). A Deklaráció arra hívta az Egyház tagjait, hogy “ne csak szavakban, hanem tettekkel” is bizonyítsák lojalitásukat a szovjethatalom iránt. Hogy milyen “tettekről” van szó, azt a Deklaráció nem pontosította. Egy, három ismeretlen száműzött főpap által írt, korabeli feljegyzésben olvashatjuk ezzel kapcsolatban: “Nem egyszer hallhattuk lent: ‘bizonyítsák be tettekkel a lojalitásukat’, és e ‘tetteket’ abban az értelemben értették, hogy jelentsünk ezen vagy azon személyek politikai hangulatáról. Most, hogy az első főpap az egész nép előtt az egész Orosz Orthodox Egyházat arra hívja fel, hogy tettekkel mutassa meg lojalitását, nem fogják-e ezt az Állami Politikai Hatóság [államvédelmi hatóság – ford. megj.] előtti ismert kötelezettségek elfogadásának tekinteni az Orthodox Egyház minden vezetője számára?” (14) “Csak az íróasztal melletti álmodozók gondolhatják, hogy egy olyan hatalmas közösség, mint amilyen a mi Orthodox Egyházunk és annak szervezete, nyugodtan létezhet a hatalomtól elzárkózva az államban” – írta Szergij metropolita a Deklarációjában. Hogy szellemi ellenfelei közül kit nevezett “íróasztal melletti álmodozónak”, az valószínűleg talány marad, de felhívása, hogy az Egyház ne zárkózzon el a hatalomtól, könnyedén volt abban az értelemben értelmezhető, ahogy a “tettekre” való felhívást a fent említett három száműzött főpap értelmezte: az egyházi embereknek a hatalom eszközeként kimondottan az OGPU-val volt dolguk, és éppen az őtőlük való “el nem zárkózásról”, vagyis a velük való együttműködésről van szó.

A Deklaráció kulcsfontosságú gondolata a következő szavakban fejeződött ki: “Szeretnénk orthodoxok lenni, egyúttal pedig pedig a Szovjetuniót tekinteni polgári hazánknak, melynek örömei és sikerei – a mi örömeink és sikereink, kudarcai pedig – a mi kudarcaink”. E szavak sokakat megbotránkoztattak. “Hogy miféle örömei és keserűségei vannak az istentagadóknak és ateistáknak, azt mindenki tudja: ezek a kereszténységgel folytatott harc sikerei és kudarcai. Ismert az is, hogy a keresztények örömei és keserűségei éppen ezzel ellentétesek: az istentiszteletek megsemmisítése a hitehagyók számára ünnep, számunkra nagy fájdalom. Csak a vak nem láthatja, hogy Krisztus szent, szeplőtelen Menyasszonya, az Egyház és a párt, e Krisztus tanúságtevőinek vérét habzsoló visszataszító parázna között nem lehet érdekközösség” – olvasható az egyik korabeli polemikus felhívásban (15).

Szergij metropolita természetesen ellenvethette, hogy ő semmit nem írt a párttal (“visszataszító paráznával”) való érdekközösségről. Később (az 1928. március 29-i nyilatkozatában) a Patriarchai Helytartó helyettese megpróbált az egyházi tudat számára egészen elfogadható magyarázatot adni a fent említett “örömökre”: “Ha a szovjethatalom vezetése alatt hazánknak sikerei lesznek a külső jólétben, ha a nép életkörülményei javulnak, akkor természetesen ez nem fog elkeseríteni bennünket; ellenkezőleg, ha egész országunkat sújtja az éhínség, a különféle csapások, az nem fog örömöt okozni nekünk. Ebben az értelemben hazánk örömei a mi örömeink, kudarcai a mi kudarcaink, és természetesen, ha orthodoxok akarunk maradni, nem örülhetünk a hitetlenség terjedésének, erről teljes határozottsággal nyilatkoztuk a levelünkben” (16). Azonban magában az eredeti Deklarációban a hangsúlyok egész másképp voltak elhelyezve: “Minden, az Uniót érő csapást, legyen szó háborúról, bojkottról, vagy valamilyen társadalmi csapásról, vagy egyszerűen egy olyan sarok mögüli gyilkosságról, mint amilyen a varsói volt, mint reánk irányuló csapásra tekintünk” (17). A “varsói gyilkosság”: P. L. Vojkov lengyelországi szovjet politikai képviselő, a cári család jekatyerinburgi kivégzése egyik szervezőjének 1927. június 7-én történt meggyilkolása volt. A Deklaráció arra hívta a hívőket, hogy osztozzanak a bolsevik hatalom ilyen események iránti viszonyulásában, álljanak teljesen az ő oldalára. “A Deklaráció, amellett, hogy megköveteli tőlünk az egyik fajta politikai hangulatokról való lemondást, határozottan javasolja, hogy fogadjunk el egy másik fajtát” – olvashatjuk egy korabeli kijevi reakcióban. – “Kiderül, hogy nem csak azt teszi kötelességünkké, hogy egyházi munkánk során lemondjunk a hatalom iránti ellenzéki hangulatról, hanem az is kötelességünk, hogy szolidaritást mutassunk fel a hatalom iránt” (18). Ekkora tehát már nyoma sem maradt az egyházi apolitikusság korábbi álláspontjának.

Ez a momentum azért is fontos, mert Szergij metropolita “határozottan és visszavonhatatlanul” rálépvén a hatalom iránti lojalitás (új, meglehetősen specifikus értelemben vett, a teljes politikai szolidaritáshoz közeli) útjára, erre kötelezte Orosz Egyház minden többi tagját is. Azokat pedig, akik nem voltak képesek “azonnal kényszeríteni önmagukat”, arra hívta fel, hogy “legalábbis ne zavarjanak… ideiglenesen vonuljanak vissza a dolgoktól”. Már senki sem tudott azon az úton maradni, amin az Egyház az elmúlt évtizedben haladt. “Nyomásgyakorlásával – írja ezzel kapcsolatban a kijevi reakció, – Szergij metropolita az Orosz Egyház minden tagjáért magára veszi a felelősséget, és nem csak arra kötelez minket, hogy meghallgassuk a levelét, ahogy meghallgattuk korábban a patriarcha leveleit, hanem arra kényszerít minket, hogy vagy határozottan rálépjünk ugyanarra az útra, amin ő maga halad, a legalizálások és deklarációk útjára, vagy pedig térjünk a vele való szakítás útjára, vállalva az ebből fakadó mindenfajta egyházi és politikai következményt” (19).

A Felső Uráli Politikai Izolátor, ahol Pjotr metropolitát évekig magánzárkában őrizték. Valószínűleg itt végezték ki a vértanú főpapot.

A Felső Uráli Politikai Izolátor, ahol Pjotr metropolitát évekig magánzárkában őrizték. Valószínűleg itt végezték ki a vértanú főpapot.

Pjotr metropolita, a sarkkörön túli száműzetési helyén nem juthatott egyből megfelelő információkhoz, hogy tisztázhassa viszonyát helyettese új politikája iránt. Csak 1929-ben, Damaszkin (Cedrik) püspök és segítői önfeláldozó igyekezetének köszönhetően jutottak el He településre a szükséges dokumentumok. A Patriarchai Helytartónak így lehetősége nyílt, hogy megfogalmazza az álláspontját. Ezt egy 1929 decemberében Szergij metropolitának írt levelében tette meg. “Nehéz felsorolnom minden részletét a negatív viszonyulásnak, amely kialakult az Ön vezetése iránt, mellyel szemben a főpapoktól a világiakig a hívők részéről tiltakozások és segélyfelhívások hangzanak el – írta a Patriarchai Helytartó a helyettesének. Döbbenetes az egyházi pusztulás képe. A kötelességtudat és a lelkiismeret nem teszi lehetővé számomra, hogy közömbös maradjak e szomorú jelenség iránt. Azzal a nyomatékos kéréssel fordulok Főtisztelendőségedhez, hogy javítsa ki az elkövetett hibát, ami az Egyházat megalázó helyzetbe hozta, ellentéteket és szakadásokat hívott életre és beszennyezte elöljáróinak reputációját; egyúttal kérem, hogy vonja vissza az Ön jogosultságait túllépő más intézkedéseit is”. Pjotr metropolita nem mutatott rá, hogy Szergij metropolita mely konkrét intézkedéseire utal, melyek az Egyházat megalázott helyzetbe hozták, ellentéteket és szakadásokat okozva. Nyilvánvaló, hogy az 1927-től hozott intézkedések egész soráról van szó, melyekre senki nem hatalmazta fel őt. A száműzött Patriarchai Helytartó a helyettese politikáját hibásnak értékelte és határozottan kérte annak kijavítására. Azonban felhívását nem öntötte utasítás formájába, a helyettesére nem adminisztrációs eszközzel, hanem erkölcsi meggyőzéssel próbált hatni.

Természetesen Pjotr metropolita tudatában volt, hogy helyettese azon cselekedetei mögött, melyek következtében az Egyház megalázó helyzetbe került, az ateista hatalom áll. Neki is felajánlották ezen intézkedések megtételét, de ő visszautasította ezt és ezért került a sarkkörön túlra. A Patriarchai Helytartó azon törekvését, hogy befolyásolja a Tucskov [az állambiztonság egyházi ügyeket felügyelő főtisztje, akit akkoriban “az Orosz Egyház hóhérjának” is neveztek – ford. megj.] feltételeit elfogadó helyettesét a hatalom értékelhette a megátalkodott ellenforradalmiság cselekedeteként is. Ennek tudatában Pjotr metropolita Szergijnek írt levelében igyekezett elébe menni a hatalom iránti illojalitás vádjának. “Az Egyház elöljárójaként a magam részéről arra hívom az összes papot és egyházi vezetőt, hogy tanúsítsanak teljes lojalitást mindenben, ami a polgári törvényeket és a közigazgatást érinti. Feltétlen engedelmességgel tartoznak a kormányzati intézkedéseknek, ha ez utóbbiak nincsenek ellentétben a szent hittel és nem ellentétesek a keresztény lelkiismerettel; nem szabad semmilyen kormányellenes tevékenységgel foglalkozniuk… és egyáltalán beavatkozniuk azokba az ügyekbe, amelyek nem tartoznak az Egyházra”. Pjotr metropolita,  ahogy korábban Tyihon patriarcha is tette, továbbra is az egyházi apolitikusság álláspontjához tartotta magát, és úgy gondolta, hogy az Egyház nem végez semmilyen ellenforradalmi tevékenységet. “Merem remélni, – írta levelében, – hogy a püspökök és a klérus esetében aligha lehet a valóságban az illojalitás eseteit felmutatni. Sem közvetlen egyházkormányzói tevékenységem idején, sem utána nem hallottam egyetlen papi személyek által elkövetett politikai bűntettről sem. Ha voltak is ilyen bűntettek, akkor feltételezhetnénk, hogy a bűnösöket nyilvános bírósági eljárásokon ítélték volna el, de a bíróságok nem tesznek említést a papságból kikerülő politikai bűnözőkről. Készséggel elismerem, hogy maga a Kormányzat is már rég meggyőződött az Orthodox Egyház apolitikus voltáról” (20).

A probléma azonban az volt, hogy a hatalomnak nem kellett az apolitikus Egyház. Az OGPU Szergij metropolitától az “egyházi ellenforradalom” elleni harcot követelte. 1929-ben Tucskov, a Titkos Osztály 6. (“egyházi”) részlegének vezetője azzal dicsekedett, hogy nem kevés sikereket ért el: Szergij metropolita továbbra is teljesen a mi befolyásunk alatt áll és a mi utasításainkat teljesíti. …a szergiji szinódus körlevelet adott ki az egyházmegyés főpapoknak, amelyben felelőssé tette őket a kultusz szolgái [értsd: a papok – ford. megj.] politikai megbízhatóságáért és amely előírja az egyházi vonalon történő repressziókat a szovjetellenes tevékenységért. Maga Szergij szintén megkezdte a repressziókat, elbocsájtva a vétkes papokat” (21). Szergij metropolita Tucskov által említett körlevele így hangzik: “A Patriarchátus, kinyilvánítván teljes lojalitását és engedelmességét a Szovjethatalom iránt, felelősséget visel a kormányzat előtt a Patriarchátust követő teljes papság politikai lojalitásáért, ugyanúgy, ahogy a Főtisztelendő Főpásztorok, mindegyik a maga egyházmegyéjében, erkölcsi és szolgálati felelősséget viselnek az alárendelt papságért… Azon papi személyekkel szemben, akik nem akarják vagy képtelenek gyorsan elsajátítani a fennálló állami és társadalmi rend iránti helyes viszonyulást, az egyházi befolyásolás valamilyen eszközét kell alkalmazni” (22). Vagyis a politikai megbízhatatlanság elleni egyházi repressziókat, melyeket Szergij metropolita 1926-ban még megengedhetetlennek tartott, 1929-ben már egyenesen előírta.

Ami Szergij metropolita és az OGPU-NKVD közötti titkos együttműködést illeti, ez ma nincs dokumentumokkal alátámasztva, azonban léteznek közvetett bizonyítékok. Például Pityirim (Krilov) érsek, Szergij metropolita Szinódusának hivatalvezetője 1937-es kihallgatása során elmondta, hogy “Szergij Sztragorodszkij metropolita maga biztatta a főpapokat, hogy ne utasítsák vissza az NKVD-vel való titkos együttműködést, sőt maguk is keressék ezt az együttműködést”. A Patriarchai Helytartó helyettese ugyanakkor nem követett rosszindulatú célokat az Egyházzal szemben, Pityirim érsek ezt a továbbiakban így magyarázta: “Mindezt az egyház érdekében tette, mivel Sztragorodszkij metropolita tudta, hogy az a főpap, aki bírja a helyi NKVD szerv bizalmát, jóval kedvezőbb helyzetbe kerül a rábízott egyházmegye kormányzása során, nem lesznek különleges kellemetlenségei a regisztrációval kapcsolatban és egyáltalán, valamiféle garanciát nyerhet a lehetséges letartóztatással szemben. … Magától értetődik, hogy a főpapok Sztragorodszkij cselekedeteire az egyháznak a nehéz körülmények között való megőrzésére irányuló manőverként tekintettek” (23). A hatalom iránti “manővereivel” a Patriarchai Helytartó helyettese igyekezett legalább az Egyház egy részét megőrizni. Valamennyire, bár nem nagyon, ez sikerült neki. Felmerül azonban a kérdés, hogy az ilyen jellegű “manőverek” mennyire elfogadhatók spirituális-erkölcsi szempontból.

Pjotr metropolitának szintén felajánlották az állambiztonsági szervekkel való különleges együttműködést, amit ha elfogadott volna, feltételezhetően visszatérhetett volna az Egyház kormányzásához. E javaslatot a Patriarchai Helytartó újabb letartóztatása előzte meg, amelyre az szolgáltatta az ürügyet, hogy megpróbálta befolyásolni a helyettesét. Az 1929. decemberi levél után Pjotr metropolita 1930. februárjában még egy levelet küldött Szergij metropolitának. Mivel a helyettese részéről semmilyen válasz nem érkezett, a Patriarchai Helytartó újra elküldte neki decemberi levelének másolatát a következő rövid feljegyzéssel: “Főtisztelendő Szergij metropolitának. Hosszú ideje nem kapok hírt arról, hogy eljutott-e Önhöz két ajánlott levelem… és hogy ezek nyomán mit intézkedett, – tulajdonképpen az első levéllel kapcsolatban, mert a másodikat azért írtam, hogy felhívjam az Ön figyelmét erre a levélre… Kérem Önt, hogy mélyítse el magában azt a meggyőződést, hogy a döntésem – javaslatom, miszerint javítsa ki a hibáját és vonjon vissza minden olyan intézkedést, amellyel túllépte hatáskörét – Isten előtt áldott és kötelező erejű. Pjotr metropolita, patriarchai helytartó” (24). Mint látjuk, a feljegyzés hangneme meglehetősen határozott. Feltételezhetjük, hogy a következő lépés a Patriarchai Helytartó részéről a helyettesével szembeni, a hatalom szempontjából nem kívánatos, adminisztratív intézkedés lett volna. E lépés azonban nem történt meg: a helyzetbe beavatkozott az OGPU. 1930 augusztusában Pjotr Patriarchai Helytartót újra letartóztatták (He településen) és Szverdlovszk város börtönébe vitték. Az OGPU Titkos Osztálya által nem sokkal ezután készített “a politikai pártok és egyháziak szovjetellenes tevékenységéről” c. jelentés szerint “Az adminisztratív száműzetésben lévő Uralban élő Pjotr Poljanszkij metropolita mellett kialakult egy csoport… Pjotr úgy döntött, hogy helyettesétől, Szergij metropolitától elszámolást követel ez utóbbi politikai tevékenységéről, felróva neki a szovjethatalom iránti “engedékeny” politikáját. Szergij felmentésére készült, aki helyébe a jelöltek egész sorát feljegyezte (arra az esetre, ha valakit letartóztatnának közülük). Intézkedéseket hoztunk a csoport likvidálására. Pjotr metropolitát magánzárkába helyezték (25).

A szverdlovi izolátorban Pjotr metropolitának felajánlották, hogy mondjon le a Patriarchai Helytartó tisztségéről (nyilvánvaló, hogy Szergij metropolita javára). Ezt visszautasította, arra hivatkozván, hogy nincs joga saját belátása szerint döntenie a helytartói tisztségről, és lemondásával Szergij metropolitának automatikusan távoznia kell tisztségéből. “A leváltásom a helyettesem, Szergij metropolita távozását is magával kell hozza… Ezen körülmény iránt nem tudok közömbösen viszonyulni. Egyidejű távozásunk nem óvja meg az egyházi életet a lehetséges súrlódásoktól, és természetesen, a hibáért én lennék a felelős. Ezért a jelen esetben közös megbeszélésre és a Szergij metropolitának írt 1929. decemberében írt levelemmel kapcsolatos kérdések közös megtárgyalására van szükség” – magyarázta álláspontját Pjotr metropolita V.R. Menzsinszkijnek, az OGPU elnökének.

192055_original[1]

Tucskov, az OGPU főtisztje, az “Orosz Egyház hóhérja”

Ekkor az OGPU felajánlott Pjotr metropolitának egy másik lehetőséget is: szabadlábra kerülhet, ha beleegyezik az állambiztonsági szervekkel való titkos együttműködésbe. E javaslatot Tucskov tette neki, akit ekkora áthelyeztek Szverdlovszkba és kinevezték az OGPU uráli vezetőjének. Egyes egyházi vezetők megengedhetőnek tartották, hogy elvállalják a jelentéstevő kötelezettségeit, annál is inkább, mert úgy vélték, hogy lehetséges az állambiztonsággal való együttműködés imitációja is. Pjotr metropolita azonban lehetetlennek tartotta az Egyház és az állambiztonság egyidejű szolgálatát. Visszautasította Tucskov javaslatát és inkább a további börtönbeli kínokat választotta. Menzsinszkijnek írt levelében így magyarázta a visszautasítást: “Meggyengült egészségi állapotom és idős korom nem tenné lehetővé, hogy megfelelő komolysággal és érzékenységgel viszonyuljak a besúgó szerepéhez, amelyre Tucskov elvtárs kért fel engem. Azt mondanom sem kell, hogy az ilyen jellegű tevékenység összeegyeztethetetlen a tisztségemmel, ráadásul nem fér meg a természetemmel sem” (27). Mint látható, az Orosz Egyház főpapjainak különféle “természetük” volt, ahogy eltérő elképzeléseik voltak arról is, hogy mi egyeztethető össze az orthodox főpap méltóságával és mi nem. Ennek következtében Pjotr metropolita teljes további élete magánzárkában zajlott és még a koncentrációs táborba való áthelyezés lehetősége is sorsa enyhítésének tűnt a számára.

Valamikor 1934 februárja és 1936 júliusa között Pjotr metropolitát átvitték az OGPU szverdlovi uráli Belső Börtönéből a Felsőuráli Politikai Izolátor börtönbe, ahol a hatalom szempontjából különösen veszélyes politikai foglyokat őrizték. A Patriarchai Helytartót itt érte 1937 augusztusában a “Nagy Terror”, amikor a politikai börtön vezetősége gyorsított menetben kezdte gyártani a kivégzendők ügyeit. Ez a sors nem kerülhette el Pjotr metropolitát sem. A börtönparancsnok egyik munkatársa jelentést nyújtott be a börtön ideiglenes parancsnokának, amelyben “a 114. számú fogoly [Pjotr metropolita] hangulatáról” jelentett: “… elmondta nekem, hogy még most is a patriarchai szentszék helytartójának tekinti magát, és hogy éppen ezért kell ülnie, vagyis mert kategorikusan visszautasította az OGPU javaslatát, hogy tisztségéből ‘különféle, az egyházból általam kiközösített kalandorok’ javára lemondjon – így fogalmazta meg visszautasításának okait. Ezután, igyekezvén visszatartani magát a dühödt kirohanásoktól, amelyek a fogolyból – ez látható volt – amúgy is próbáltak a felszínre törni, kijelentette, hogy ‘az egyházüldözés ilyen körülményei közt’ lemondana a szentszék helytartójának kötelezettségéről, de kötelezi az összoroszországi zsinaton tett esküje, ezért ezt nem teheti meg. A fogoly egyúttal kifejezte azt a gondolatát, hogy a Szovjethatalom igazságtalan, amikor “ártatlanul börtönben tartja őt, a halálát akarván”, de ebből nem lesz semmi, mert még életében három helyettest nevezett meg a végrendeletében, és mindegyik helyettes szintén három helyettest nevez meg, ily módon a helyettesek, ahogy kifejezte magát, “ezer évre elegendőek lesznek”. Ezt, úgy vélem, kizárólag abban az értelemben mondta, hogy az általa adott utasítás végtelen időre biztosítja a Szovjethatalom elleni aktív harcot és az ellenforradalmi tevékenységet.” A jelentés szerzője úgy vélte, hogy “a 114. számú fogoly a fennálló rend kibékíthetetlen ellenségének benyomását kelti”. A jelentés címzettje (a börtön ideiglenes parancsnoka) az alábbiakat írta hozzá: “hasonló gondolatokat és a fennálló rend iránti viszonyulását előttem is nem egyszer kifejezte a szemlék során” (28).

E jelentés és megjegyzés alapján állították össze Poljanszkij Pjotr Fjodorovics aktáját, miszerint “a F(első) Uráli Börtönben töltvén büntetését, a Szovjet Állam kibékíthetetlen ellenségének mutatja magát. Rágalmazza a fennálló államrendet, mintha az alkotmányellenesen tevékenykedne, ‘az egyház és annak képviselői üldözésével’ vádolja azt. Rágalmazó vádakkal illeti az NKVD szerveit, miszerint azok elfogultan viszonyulnak hozzá, és úgymond ennek köszönhető a bebörtönzése, mivel nem fogadta el az NKVD azon követelését, hogy mondjon le a patriarchai helytartó tisztségéről” (29). A jelentés szerzői, az állambiztonság két hadnagya, láthatólag nem voltak tudatában a vád abszurditásának: “Rágalmazza a fennálló államrendet, ‘az egyház és annak képviselői üldözésével’ vádolja azt”. Az Egyház és képviselői üldözésének legmeggyőzőbb bizonyítéka éppen az előttük álló Pjotr metropolita volt, aki már tizenkettedik éve volt fogságban, számukra azonban az, hogy az orosz egyházfő az ő börtönükben van, láthatólag “rágalomnak” tűnt. A börtönparancsnokság jelentése szolgált a Patriarchai Helytartó elleni legutolsó ítélet alapjául (ebben az ügyben őt már már ki se hallgatták): “Poljanszkij Pjotr Fjodorovicsot, a krutyicai metropolitát, kivégezni (30). Szent Pjotr főpap vértanút október 10-én végezték ki (valószínűleg a Felső Uráli Börtön területén).

Szergij metropolita, aki ekkorra már Patriarchai Helytartónak hirdette ki önmagát, a hatalomnak tett minden engedménye ellenére 1937-ben ugyanúgy osztozhatott volna Pjotr metropolita sorsában (az NKVD-vel való együttműködés a “Nagy Terror” idején nem segített, ezrével végezték ki a hivatásos állományú csekistákat is ekkoriban). A Szergij metropolita elleni anyagokat 1937-ben önálló nyomozati üggyé vonták össze, melyben vádlottként szerepelt Alekszij (Szimanszkij) leningrádi metropolita is, aki akkor a Moszkvai Patriarchátus hierarchiájában a második személy volt. Szergij metropolita más munkatársai majdnem mind represszió áldozataivá váltak (31). Ő maga azonban, valamint vele együtt Alekszij metropolita és még két, hamarosan metropolitává kinevezett vikárius végül megmenekültek. [1943-ra ez a négy főpap maradt szabadlábon a Szovjetunió területén – ford. megj.] Sztálin nem tette meg a végső lépést az Egyház megsemmisítésére. A Nagy Honvédő Háború idején a hatalom politikája megváltozott és a Moszkvai Patriarchátus hierarchiája újjáalakult.

069[1]

Szergij patriarcha intronizációja

Feltehetjük a kérdést, hogy melyik két elöljáró járult hozzá jobban az Orosz Egyház megmaradásához az üldöztetések idején: Szergij metropolita és kompromisszumos politikája vagy Pjotr metropolita, aki a hatalomban “a fennálló államrend kibékíthetetlen ellensége benyomását” keltette. Első pillantásra a válasz nyilvánvalónak tűnhet. Szergij metropolita, bár hatalmas reputációs veszteségek árán is, de képes volt valamiféle modus vivendit találni az ateista hatalommal való viszonyában, és ezáltal biztosította az Egyház túlélését, maga pedig elnyerte a patriarchai méltóságot. Azonban, ahogy az az 1937-1938-as eseményekből látszik, a hatalom teljes kiszolgálásával határos feltétlen lojalitás nem mentette meg az “egyháziakat” a terrortól (különösen sokatmondó e tekintetben a “vörös” “élőegyházasok” sorsa, akiket ekkor tömegesen vetettek alá kegyetlen represszióknak). Az Egyháznak a hatalomhoz való alkalmazkodás útján történő megmentése nem működött.

Megnyilvánult azonban egy másik mechanizmus. Amint azt az 1937 januárjában tartott összszövetségi népszámlálás megmutatta, Oroszország az ateisták minden igyekezete ellenére sem vált ateista országgá. Sztálin kezdeményezésére a felmérésben rákérdeztek a valláshoz való viszonyra is. Azonban azon híresztelések ellenére, hogy “mindenkit, aki hívőnek vallja magát, elvisznek”, vallástalannak csak a megkérdezettek 42%-a vallotta magát. Kb. ugyanennyien vallották magukat orthodoxnak. A többi 16% más felekezetekhez tartozónak vallotta magát, vagy kikerülte a választ (32). A hívők valóságos száma azonban kétség kívül jóval nagyobb volt, mint ami ebből az összeírásból látszott, hiszen messze nem mindenki merte nyíltan megvallani a hitét. E helyzetben a legálisan működő egyházi struktúrák teljes megsemmisítése a hívő szovjet állampolgárok millióit szorította volna egyházi illegalitásba, amelynek ellenőrzése a hatalom számára sokkal bonyolultabb feladat lett volna, mint a Moszkvai Patriarchátus megmaradt egyházközségeinek ellenőrzése. Az Egyház mint szervezet tehát nem amiatt maradt fenn, mert a hatalom jól viszonyult Szergij metropolita személyében az egyházi vezetéshez: a kommunisták szemében ő szintén ellenség volt. A hatalomnak azonban számolnia kellett a lakosság tömeges vallásosságával és emiatt kénytelen volt továbbra is fenntartani a Patriarchátust.

sschmch._petr__poljanskij__mitr._krutickij[1]

Szent Péter metropolita, újvértanú

Hogy miért maradt Oroszország népének többsége az 1930-as évek végén is hívő? Helytelen lenne ebben csupán a korábbi évszázados hagyományok nehézkedési erejét látni. Az egyszerű hívő emberek szeme előtt ebben az időben a lélekben meg nem tört vértanúk és hitvallók többezres kara jelent meg, akik hívők millióit erősítették meg az orthodox hit iránti hűségükben. A szentek ezen karának élén szent elődjével, Tyihon patriarchával együtt állt Szent Péter metropolita, a Patriarchai Helytartó is. Személyének jelentőségét ezért az Orosz Egyháznak a megsemmisüléstől való megőrzésében lehetetlen alulértékelni.

Jegyzetek:

(1) Az előadás az “Egyház. Teológia. Történelem: a III. Nemzetközi Tudományos-Teológiai Konferencia anyagai (Jekatyerinburg, 2015. február 6-7). Jekatyerinburgi Teológiai Szeminárium, 2015. 342-361. A Konferenciát 2015. február 6-7-én tartották Jekatyerinburgban a Jekatyerinburgi Egyházmegye fennállásának 130. évfordulója és az Oroszországi Újvértanúk és Hitvallók Főünnepe alkalmából.

(2) Сергий (Страгородский), митр. Православная Русская Церковь и советская власть (к созыву Поместного Собора Православной Церкви) / Публ. Ю. Л. Ореханова, Т. Х. Терентьевой, А. В. Постернака // Богословский сборник ПСТБИ. Вып. 1. М., 1997.С. 241, 246, 248.

(3) Акты Святейшего Тихона, Патриарха Московского и всея России, позднейшие документы и переписка о каноническом преемстве высшей церковной власти, 1917–1943 / Сост. М. Е. Губонин. М., 1994. С. 287.

(4) [Сергий (Страгородский), митр.]Православная Русская Церковь и советская власть… С. 249–250.

(5) Известия ЦИК. 1925. 15 апр.

(6) Сафонов Д. В.К вопросу о подлинности «Завещательного послания» св. Патриарха Тихона // Богословский вестник. Сергиев Посад, 2004. № 4. С. 297.

(7) Vö.: Мазырин А., свящ.Вопрос о замещении Киевской кафедры в 1920-е годы // Вестник ПСТГУ. II: История. История Русской Православной Церкви. 2007. Вып. 3 (24). С. 118–131.

(8) Кифа – Патриарший Местоблюститель священномученик Петр, митрополит Крутицкий (1862–1937) / Отв. ред. прот. В. Воробьев. М., 2012. С. 792.

(9) «Совершается суд Божий над Церковью и народом русским…»: Архивные материалы к житию священномученика Дамаскина, епископа Стародубского (1877–1937) / Публ., предисл. и примеч. О. В. Косик // Богословский сборник. 2002. Вып. 9. С. 362.

(10) См.: Церковная жизнь в России: К правительству СССР. (Обращение православных епископов с Соловецких островов) // Вестник РСХД. 1927. № 7. С. 19–26.

(11) Акты Святейшего Тихона… С. 474.

(12) ЦА ФСБ РФ. Д. Р-31639. Л. 69.

(13) Известия ЦИК. 1927. 19 авг.

(14) ГА РФ. Ф. Р-5919. Оп. 1. Д. 1. Л. 55.

(15) О Церкви и государстве: Материалы полемики конца 1920-х годов / Публ., вступл. и примеч. А. Мазырина // Богословский сборник ПСТБИ. 2002. Вып. 10. С. 359–360.

(16) Акты Святейшего Тихона… С. 599.

(17) Известия ЦИК. 1927. 19 авг.

(18) Шкаровский М. В. Иосифлянство: течение в Русской Православной Церкви. СПб., 1999. С. 209.

(19) Ugyanott, 205. o.

(20) Воробьев В., прот., Косик О. В.Слово Местоблюстителя: Письма Местоблюстителя священномученика митрополита Петра (Полянского) к митрополиту Сергию (Страгородскому) из Тобольской ссылки и люди, послужившие появлению этих документов // Вестник ПСТГУ. II: История. История Русской Православной Церкви. 2009. Вып. 3 (32). С. 61.

(21) Сафонов Д. В.«Завещательное послание» Патриарха Тихона и «Декларация» Заместителя Патриаршего Местоблюстителя митрополита Сергия // http://www.pravoslavie.ru/archiv/patrtikhon-zaveschanie3.htm

(22) Архив Санкт-Петербургской митрополии. Ф. 3. Оп. 3 а. Д. 90. Л. 2.

(23) ЦА ФСБ РФ. Д. Р-49429. Л. 151–152.

(24) Воробьев В., прот., Косик О. В.Слово Местоблюстителя… С. 62.

(25) «Совершенно секретно»: Лубянка – Сталину о положении в стране (1922–1934 гг.) М., 2008. Т. 8: 1930 г. Ч. 2. С. 1426.

(26) Акты Святейшего Тихона… С. 881.

(27) Там же. С. 883.

(28) Кифа – Патриарший Местоблюститель священномученик Петр, митрополит Крутицкий. С. 834–835.

(29) Ugyanott, 835–836. o.

(30) Ugyanott, 836. o.

(31) Vö.: Мазырин А., свящ.Большой террор и Московская Патриархия: репрессии против ближайших сотрудников митрополита Сергия (Страгородского) // XХIII Ежегодная Богословская конференция ПСТГУ. М., 2013. С. 28–35.

(32) Всесоюзная перепись населения 1937 года: Общие итоги. Сборник документов и материалов / Сост. В. Б. Жиромская, Ю. А. Поляков. М., 2007. С. 16, 118–119.

Forrás

Szerző: Mazirin Alekszander, pap, egyháztörténész /Ford. K.M.

Advertisements