“Térjetek észhez”

Dimitrij Klimov protoijerej

Február 21-én a Kalacs-na-Donu városban tartott kozák gyűlésen a kozákok előtt felszólalt a helyi pap, Dimitrij Klimov protoijerej. Beszédét felvették és kirakták a világhálóra, ahol azonnal elterjedt a közösségi hálókon. Az alábbiakban közöljük a beszéd fordítását.

Mint pap, nagyon érdekes helyzetet figyelek meg a társadalmunkban. Kerülöm a TV nézést, már rég igyekszem tartani magam ehhez a szabályhoz, de néha, havonta néhány alkalommal, mégis kénytelen vagyok bekapcsolni a TV-t, és így megfigyeltem néhány kérdést a társadalmunkban, különféle politikai mozgalmakat országunkban. Amikor az utóbbi időben bekapcsoltam a televíziót, azt láttam, hogy sok ember milyen könnyedén kezdett beszélni a háborúról, többek között az atomháború lehetőségéről. Meg vagyok döbbenve.

Szeretném ezeknek az embereknek elmondani: „Gyerekek, megőrültetek? Miről beszéltek? Mivel békéltetek meg, miről társalogtok?”

Ez az agresszivitás, ez a nem igazán világos, hogy kire irányuló gyűlölet hónapról hónapra növekszik és növekszik. Valakikben az utóbbi időben nagyon felébredt a vágy a háborúzásra.

Nem csak mint pap, de mint felsőfokú végzettségű történész is megfogalmazhatom azt a történelmi törvényszerűséget: – amikor a nép többsége megbékél a háború valószínűségével, lehetőségével, akkor a háború bekövetkezik. Amíg az emberek elvetik ennek a lehetőségét, addig nincs. Amint azonban megengedik az agitációt, a propagandáját, akkor a háború ki is alakul. Most úgy érezzük, hogy ezen össznépi gyűlölethullám felfelé lendít minket. Most a hazafiságról, patriotizmusról, valamiféle különleges népi egységről beszélnek.

Mint pap mondom önöknek, hogy a gyűlölet, ha képes is egyesíteni a népet, akkor csak nagyon rövid időre, de utána a nép még megosztottabb lesz. Hát csak nem azért leszünk hazafiak, mert gyűlölünk valakiket? Történelmünk különböző szakaszaiban különféle embereket gyűlöltünk: a 90-es években gyűlöltük az oligarchákat, majd megtanultuk gyűlölni a más nemzetiségűeket, most gyűlöljük Amerikát, Európát, stb. Sokaknak úgy tűnik, hogy ez produktív. Én úgy vélem, hogy ez kontraproduktív.

A patriotizmusnak, a Haza, a kultúra iránti szeretetnek a szeretetre kell alapulnia, értik? A saját történelem iránti szeretetre, tiszteletre és annak ismeretére. Ezért amikor mindenféle mítoszokkal etetjük egymást, pl. hogy Oroszország soha nem veszített háborúban, és soha nem kezdett háborút, ez egyszerűen csak arról tanúskodik, hogy nem ismerjük a történelmet.

Amikor úgy véljük, hogy elég csak beszélni arról, hogy oroszok vagyunk, miközben még helyesen beszélni sem tudunk oroszul: ugyan miféle kultúráról lehet itt szó? Amikor szitkozódás nélkül már beszélni sem tudunk. Ha valamiféle egységről, patriotizmusról beszélünk, akkor nézzük meg a mostani családokat. Szeretném néha ezeket az álpatriótákat lerántani a mennyből a földbe és így szólni hozzájuk: „Nézzék már meg a valóságunkat”.

Most mindannyian geopolitikusokká váltunk. Emberek, akik nem tudják, hogy hol van Banglades, Chile és Ausztrália, nem képesek megtalálni a térképen, úgy vélik, hogy tudják, hogy stratégiai szempontból mi Oroszország érdeke és mi nem. Mindenki geopolitikussá vált. Kiderül, hogy országunk minden problémája most külpolitikai. Az elmúlt évben egyáltalán nincs semmilyen belpolitikai problémánk. Hát én meg vagyok győződve arról, hogy legalapvetőbb problémáink és legfőbb ellenségeink belpolitikaiak. Mi önmagunk ellenségévé váltunk.

Felidézek önöknek néhány számot. Az abortuszok statisztikája. Oroszország első helyen áll az abortuszok számát tekintve. Gondolkozzanak el ezen: első helyen állunk az abortuszok mennyiségét tekintve. Csupán a hivatalos statisztikák szerint Oroszországban 100 születésre 60 abortusz esik. Ez hivatalos statisztika, nyilván kozmetikázott. Nézzék meg, hogy a Volgográdi Területen 100 születésre esik 100 abortusz. A Volgográdi Terület áll Oroszországban az első helyen az abortuszok számát nézve. Vagyis elsők vagyunk a világon. Miféle külpolitikai ellenségeket kell keresnünk, amikor mi írtjuk ki saját családjainkat?

Van értelme, hogy számokat hozzak az alkoholizmusról? Tudják, létezik egy olyan szám, egy index: az egy főre eső elfogyasztott literek száma évente. 8 liter még elfogadható, a megengedhető norma felső határa, 8 liter után azonban a népben megindulnak a degradálódás, a kipusztulás folyamatai, vagyis ez egy visszafordíthatatlan folyamat. Mi az, hogy visszafordíthatatlan folyamat? Egy bizonyos pillanatig a betegséget még ki lehet gyógyítani, utána az orvos így szól: „Ennyi, viszont látásra, nem tudunk neked segíteni, menj haza!” Hát ez a visszafordíthatatlan folyamat. Tudják, mennyit isznak nálunk Oroszországban? Mekkora ez a szám? 16 liter. Értik? Pontosan a kétszerese. Hát akkor kik a mi ellenségeink, ha nem mi magunk?

Egész szívemből gratulálok (idézőjelben) önöknek: február 1-től csökkentették a vodka árát. Gratulálok, ez kormányzatunk nagy jótéteménye a nép iránt.

A válásokról. Miután beszélgettem egy újabb fiatal családdal, amely fél évig létezett, majd szétesett, felháborodottan bementem az Anyakönyvi Hivatalba és így szóltam az ott dolgozó asszonyoknak: „Miért választják el a párokat ily könnyedén? Mutathatnának valamiféle szigorúságot, adhatnának valamiféle próbaidőt?” „Hát mit tehetnénk, bátyuska?” Így szóltam: „Gondolják meg, a házasságok 70%-a szétesik”. Összehasonlításképpen, a 90-es évek végén, amikor még Volgográdban szolgáltam, előfordult, hogy vasárnaponként 4-5 házaspárt eskettünk. Most pedig Húsvét óta ha öt párt megeskettünk, akkor az jó. Már nem hogy egyházi esküvő, de polgári házasság sincs, nem létezik a házasság intézménye.

Az egyik asszony az Anyakönyvi Hivatalban azt mondja nekem: „Bátyuska, az Ön adatai elavultak: nem a házasságok 70%-a, hanem 100%-a esik szét”. Vagyis pont ahány házasságkötés van, annyi a regisztrált válás is. Értik ezt? Ezt talán az amerikaiak, az európaiak okozzák? A homoszexuálisok kényszerítenek minket, miattuk esnek szét a házasságaink?

Ami a házasságtörést és a paráznaságot illeti. Mint pap mondom önöknek, hogy rettenetes a helyzet. Gyakorlatilag már nincs olyan család, ahol megőriznék a házastársi hűséget, szeretetet. Hogyan tekintsünk erre? Úgy vélem, hogy ezekről a problémákról beszélni kell. Ha most beleugrunk egy újabb háborúba, ha világméretű civakodást rendezünk, akkor nem vagyok biztos benne, hogy győzni fogunk.

Az első világháború idején, amit egyáltalán nem nyertünk meg, valóban hatalmas tartalékkal és emberi potenciállal rendelkeztünk. A második világháborúban is érvényesült még a forradalom előtti potenciál. De legalábbis számszerűségben hatalmasak voltunk, sokszorosan meghaladtuk az ellenfeleinket. Most azonban sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nem álljuk ki az összehasonlítást. Ezért, mielőtt még hadonásznánk a kardunkkal, mielőtt még meg akarnánk dobálni valakit a sapkánkkal, kritizálnánk, más országok bűneiről beszélnénk, nem tennénk-e jobban, ha „megnéznénk magunkat”?

Talán a legfontosabb, amit meg kellene változtatnunk: ez belpolitikai, jobban mondva: a családi, szellemi, saját belső személyiségünk állapotát kellene megváltoztatnunk. Az a destabilizáció, amiről úgy véljük, hogy majdanisták, az ötödik hatoszlop stb. hozzák a társadalmunkba: ezek olyan emberek, akik rámutatnak társadalmunk hiányosságaira. Ahelyett, hogy erre figyelnénk, könnyedén lenácizzuk és lefasisztázzuk, a kapitalizmus prostituáltjainak stb. nevezzük őket.

Én személyesen úgy vélem (ezt mint állampolgár mondom, nem mint pap), hogy országunk helyzetét a leginkább a kormányzatunk destabilizálja, amikor patriotizmust hirdet, miközben képviselőink és hivatalnokaink a gyerekeiket külföldön, Amerikában és Európában taníttatják. A nép tudja ezt, az ilyet legfeljebb a 30-as években lehetett eltitkolni. Most ez ismert, ezek az információk megtalálhatók. Az egyik magasrangú hivatalnok hazafiasságról tanít a televízióban, felesége pedig Új Év előtt Párizsban vásárol kolbászt és sajtot és nem szégyelli kirakni a világhálóra, mutogatván a termékeket, amiket ott vett, és a 11 milliós „Bentley”-t, amit hű férjétől kapott.

Szeretném felidézni a klasszikus Szaltikov-Scsedrin szavait, aki még a XIX. században mondta: „Amikor Oroszországban a patriotizmusról kezdenek beszélni, akkor tudd: valahol valamit elloptak…” Olyan érzésem van, hogy most is ezek az emberek harsognak leginkább a hazafiságról, akik a néptől begyűjtött pénzek felét külföldre viszik.

Én nem vagyok a hazafiság ellen. Ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy az ország, a kultúra, a Haza, a hagyományok, a hit iránti szeretet: ez mindenkiben meg kell legyen, legfőképpen pedig a kozákokban. De a hazafiságnak megfelelő mederben kell maradnia. Minden egyes üveg elfogyasztott vodkára úgy kell tekintenünk, mint egy országunkra kilőtt rakétára, ami nálunk robban fel. Minden abortusz, amit megengedtek a családjaitokban (és biztos vagyok benne, hogy megengeditek, különben nem két vagy három gyereketek lenne, hanem jóval több) – népírtás. Nem Amerikából, nem Európából jönnek hozzánk népet irtani. Mi magunk kaszaboljuk le saját gyerekeinket.

Minden válás, ami családunkban történik, az ország szétverése, szeparatizmus, értik? Feleségeinkkel szembeni minden házasságtörés: a Haza elárulása. Ezért nehezen tudok elképzelni egy olyan hű embert, aki egy dologban az utolsó csepp véréig hű, közben pedig valamiért nem képes hű maradni a felesége iránt.

Ezekre a problémákra szeretnék rámutatni. Tegyünk meg valóban mindent, ami erőnktől függ. Kiabálni, köpködni, ahogy Szolovjov [ismert moszkvai bulvárújságíró – ford. megj.], Kiszeljov [az állami tévécsatorna Kirill patriarcha által nemrég magas egyházi érdemrenddel kitüntetett vezetője, aki saját maga vezet háborús uszító programokat a televízióban – ford. megj.] és társaik most megtanulták: ez nem vezet sehová. Ez kontraproduktív és teljesen értelmetlen.

Ne békéljetek meg a háború lehetőségével. Amivel tudunk, segítenünk kell kelet-ukrajnai testvéreinknek, anyagilag támogatva őket továbbra is, de ne engedjük meg a lehetőségét egy világháborúnak. Amint ennek lehetőségével megbékélünk, az be fog következni. Ezért ne békéljünk meg vele.

Mindig emlékezzünk, hogy a keresztény számára nagyon fontos a béke. Krisztus azt mondta: „Boldogok a békéltetők, mert Isten fiainak neveztetnek”. A keresztény számára nagyon fontos, hogy megtanuljon nem gyűlölni, hanem megbocsátani és szeretni még az ellenségeit is. Értik, a saját ellenségét. Nem a másét, a sajátjáét. A keresztény számára fontos, hogy imádkozzon az emberekért. Ha nem tudsz valamit megváltoztatni tettekkel, akkor is képes vagy imádkozni, ezt tesszük mi az Egyházban. A gyűlöletre, haragra, átkozódásra tanítás pedig – egyáltalán nem vezet sehová.

Advertisements