„Leviatán”: Hol vezet az út a templomhoz?

Alekszander Sramko atya (Minszk)

Alekszander Sramko atya (Minszk)

 – Mondja, ez az út vezet a templomhoz?

– Ez a Varlaam utca. Nem ez az út vezet a templomhoz.

– Akkor mi szükség van rá? Minek az az út, ami nem a templomhoz vezet?

(Tengiz Abuladze: „Vezeklés”)

Azon út végén pedig: farönk baltával…

(V. Viszockij)

Nehéz kritizálni egy olyan filmet, amit a betiltás fenyeget. Isten ne adja, hogy kritikámmal önkéntelenül az üldözők táborába kerüljek. Szeretném ezért azonnal leszögezni, hogy a mű kritikai értékelése egyáltalán nem jelenti a betiltása melletti felszólalást.

Kritikámat tekintsük úgy, hogy az a szabad véleményalkotás ugyanolyan megvalósulása, mint ahogy a film is az alkotói önkifejezési szabadságához való jogának megvalósulása.

Előbb szólok néhány szót a film készítésének történetéről.

Ismert, hogy a film alapelgondolásában Marvin John Heemeyer nem oroszországi eredetű, hanem amerikai története áll, amit nem egyszerűen orosz talajba ültettek át, hanem a felismerhetetlenségig megváltoztatták: a filmben nem található meg az a lázadás, ami az amerikai tragédia lényegét alkotja.

A rendező elmondása szerint csak ezután jutott eszébe a gondolat a főhős és a bibliai Jób szenvedéseinek hasonlóságáról. Ahogy egyik interjújában elmondta: „Jób története árnyékot vagy fényt vet a mi hősünkre, ennyi, és nem több”. A bibliai történet végéből vették át a Leviatán, azon cethez hasonló tengeri szörny képét, amely Istennek az ember számára még megközelítőleg sem elérhető és összemérhetetlen erejét és nagyságát szimbolizálja.

A rendező elmondása szerint Hobbes „Leviatánjának” létezéséről, ahol ez a szörnyeteg az állam mindenhatóságának és az ember elnyomásának szimbólumaként jelenik meg, csak a cím jóváhagyása után szerzett tudomást. Ezért úgy tűnik, ő maga nem rendelkezik pontos elképzeléssel arról, hogy mit is jelent az ő Leviatánja: „mindez a nézőtől függ, úgy van, ahogy ő látja, ahogy ő magyarázza”.

Ez ugyanakkor felment minket azon találgatások alól, hogy „mit is akart mondani a szerző?”. Ez egyébként a művészeti alkotás általános törvénye: minden egy kicsit is komoly alkotás jóval többet hordoz magában, néha pedig teljesen mást is, mint amit kezdetben az alkotó elgondolt. Jelen esetben az alkotó nem korlátoz minket a mű értelmezésében, és ezzel élni is fogunk.

Mi az, ami személyesen arra késztet, hogy megszólaljak a film kapcsán? Véleményem szerint nem egy egyszerű hétköznapi filmről van szó. Hogy remekmű, vagy sem, erről nem akarok ítéletet mondani. De egyre inkább megerősödök abban a meggyőződésemben, hogy ez a film fordulópont. Egy sajátos prófécia.

Eszembe jut itt egy hasonló fordulópontot jelző film, Tengiz Abuladze „Vezeklése”. Mindenkinek ajánlom e kétséget kizáróan remekmű megnézését, hogy meggyőződhessen a párhuzam valóságosságáról. Nem tudom, hogy az alkotók így gondolták-e, vagy csak ösztönösen cselekedtek, de a „Leviatán” a „Vezeklés” valamiféle fordított tükörképének tűnik a számomra.

Mindkét filmben megjelenő kulcsfontosságú kép: a templom. Mindkét filmben emberek halnak meg és szenvednek. De az egyikben a templomért, a másikban a templom miatt. Minden hasonlít, csak fordított perspektívában.

Az egyik filmben a templom a szabadság és a megmenekülés szimbóluma, a másikban az elnyomásé és a kilátástalanságé. Sőt: a győzedelmeskedő egyetemes Gonosz szimbóluma, a rettenetes Leviatán, akivel szemben az embernek nincs ereje az ellentmondásra.

Hol van e Gonosz forrása? A filmben két „leviatán” jelenik meg: az egyik a halott bálna csontvázaként, a másik pedig a tengeri vizekben játszó bálnaként. Az egyik veszélytelen, a másiknak pedig a főhősnő feláldozza az életét. Ugyanígy két templom is van: az egyik a romokban álló régi templom, ahol a fiatalok szórakoznak, a másik: az új, a világ felett uralkodó, a világot legyőző.

A régi templom és azon hely között, ahol az új templom lesz (egyelőre ott Ház áll), a halott „leviatán” csontváza található. A múlt, a jelen és a jövő. Valaha, a múltban – mondják -, a „leviatán” erős volt, majd megölték, a templomait pedig lerombolták. Erőtlenségében és halálában még kedves látványt is mutat. „Kulturális emlék”, „a mi örökségünk” stbstb.

A part menti városka lakói közömbösen járnak a halott óriáscet csontváza mellett, ahogy mi is a történelmi emlékek – a hit volt nagyságának csontvázai mellett. E hit templomaiba raktárak és hangversenytermek formájában a pusztulás költözött.

A lerombolt templomban a fiatalok sajátos „kulturális programban” vesznek részt: a tábortűz mellett gitároznak, söröznek és cigarettáznak. A tábortűz fényeiben a sötétben fel-fel villannak a freskómaradványok, de nem ikonok itt, nincs tartalmuk, egyszerűen csak „kulturális emlékek”.

A főhős tekintete felemelkedik az üres, beomlott kupolához. Itt kapcsolat van a leendő templommal, amelynek új és tündöklő kupolájára ugyanígy emeli fel tekintetét a bandita polgármester fia.

A példabeszédszerű tartalom kedvéért a film többször is feláldozza az élet realitását és a történet logikáját. Ezen nem érdemes értetlenkedni, ahogy Dmitrij Bikov teszi, aki szerint a rendező úgymond néhány évtizedre elmaradt az élettől, hiszen hol vannak már a romok közötti tábortűz mellett összegyűlő fiatalok? Ma mind otthon ülnek az internet előtt vagy számítógépes klubokban játszanak.

Ugyanígy merül fel a kérdés, hogy miért kellett az új templomot éppen a ház helyén, nem pedig a régi mellett felépíteni? Mindezen az „ellentmondások” oka és előfeltétele az, hogy a filmben egy példabeszédet látunk, nem pedig „szociográfiát”, melyben a realizmus fontosabb.

Ahogy egy példabeszédben lenni szokott, a szereplők meglehetősen egysíkúak és erőltetettek. Mindegyikük valamilyen eszmét testesít meg és szerepük tartalma ebben merül ki. Nem minden néző érti ezt meg, mivel egyesek nehezen tudják elképzelni, hogy mi van a „falakon kívül”, mások pedig, hogy mi van a „palotában”. A valóságban a film realizmusa összefoglalható V. Viszockij énekének néhány szavával:

…vagy éhgyomorra gyújtasz rá,

vagy másnaposan iszol,

…a templomban bűz és félhomály,

…a szerpap tömjént füstöl…

Nem, a templomban sincs semmi úgy,

semmi úgy, ahogy lennie kellene.

A nézőt megvezeti a „művészi meggyőzőerő” és úgy véli, hogy így van ez az életben is. Valóban, mintha így is lenne, de mégsincs így. Az egyházi valóság bemutatásának látszólag meggyőző módja még egyházi embereket is félre vezet. Az ábrázolás azonban helyenként egyáltalán nem felel meg a valóságnak.

A filmbeli metropolita, a Gonosz legfőbb hirdetője, éppen abban nem hasonlít egy igazi metropolitára, amiben a legmeggyőzőbbnek tűnik: a polgármester által megszemélyesített maffiasztikus vezetéssel való kapcsolatában. Találkozásaik során a világi vezető nyomorult kérelmezőnek tűnik, a metropolita pedig úrnak, legfőbb tekintélynek.

Az életben ez általában csak fordítva lehetséges. Általában a főpap a kérelmező, a világi vezető pedig joviálisan leereszkedik hozzá. Az Orosz Orthodox Egyház mindig a cezaropapizmustól szenvedett és szenved, nem pedig a papocezarizmustól.

Tehát egyáltalán nem a „Moszkvai Patriarchátus klasszikus főpapja” jelenik meg előttünk, hanem egy teljesen absztrakt személy, valamiféle példabeszédbeli „nagy inkvizítor”, de ismert ruhákban és ismert gesztusokkal, ami ily módon félrevezető.

Ugyanígy a többiek is, akik folyamatosan isszák a vodkát: inkább tartoznak valamiféle groteszk példabeszédbeli világhoz, mintsem egy konkrét országhoz, akár Oroszországhoz.

A példabeszédben azonban a többi szereplő közül kiemelkedik valaki: az ügyvéd, a főhős barátja, Dmitrij. Éppen az ő képében tárul fel számunkra a film legfőbb mondanivalója. Hiszen ő az egyedüli, nem pedig a „főhős”, Nyikoláj, aki megpróbálja útját állni az életre kelő Leviatánnak.

Nyikoláj már beletörődött, hogy alárendelődik, és nem csak ő, hanem mindenki más is a városkában, hasonlóan a halüzem szortírozójában látható néma és fejetlen halakhoz, amiket nem véletlenül mutatnak ilyen hosszasan. A halak teljesen alá vannak rendelve a szortírozó gépnek: mindegyiknek meg van a maga helye, ahogy az embereknek is a Leviatán országában.

Egyúttal felhívnám a figyelmet a hal képmására való utalásra, amit az a kereszténységben jelent… Tehát egyedül Dmitrij próbálkozik meg a „leviatán megzabolázásával”, azon szortírozó békés mozgásának megállításával, ahol már mindent előre eldöntöttek és ahol mindenkinek csak meg kell alázkodnia és alá kell rendelődnie.

Első próbálkozásakor Dmitrij nem fenyegetést hall, hanem egy kérdést: „Te hiszel Istenben?”. Úgy tűnhetne, hogy egy ilyen kérdéshez ez a legkevésbé helyénvaló pillanat, és egy kétség kívül egyáltalán nem jámbor ember teszi fel azt, akit éppen szembesítenek az őt kompromittáló anyagokkal. De minden logikussá válik, ha mindezt „magától” a Leviatántól való figyelmeztetésként fogjuk fel még az elején, amikor az ügyvéd hozzákezd szándéka véghezviteléhez. „Hiábavaló a remény: nem omlasz-e össze pusztán a tekintetétől?”

A Leviatán, akinek minden alá van rendelve, az ügyvéd lába alól a talajt az asszony általi megkísértetéssel húzza ki, aki váratlanul, minden logikát nélkülözően, valamiféle belső irracionális hívást követve maga jelenik meg a szobájában. És amikor a „dolog megtörténik”, ugyanezt a kérdést teszi fel neki: „Te hiszel Istenben?” Mintha emlékeztetné arra, amire az előző kérdéssel figyelmeztették.

Dmitrij ingerült lesz és nem érti, hogy miért teszi fel neki mindenki ugyanazt a kérdést. „Én a tényekben hiszek!” A tényekben? Ezek azok az „Igazság nélküli igazságok”, amiről oly terjengősen prédikál, mintegy összefoglalásképpen, a Leviatán metropolitai ruhákba öltözött hirdetője?

Minket pedig, legyőzötteket, arra kényszerítenek, hogy a néma hívőkkel együtt hallgassuk végig prédikációját elejétől végéig. A polgármester fia nézi az ikont, apja pedig lehajol hozzá és suttogva mondja: „Ő a mi Urunk, Ő mindent lát”.

Ő mindent lát és nincs hová elrejtőzni előle, e világban pedig a hatalmat birtokló embereken keresztül működik. „Mi természetesen munkatársak vagyunk – egyazon ügyért küzdünk. De neked meg van a magad frontja, nekem pedig a magamé… Minden hatalom Istentől van, ahol pedig hatalom van, ott erő is van…” – tanítja a polgármestert a metropolita.

Összességében elmondhatjuk, hogy a film eszméje nem az igaztalan állam totális hatalmáról, sőt még csak nem is az egyház „negatívumairól” szól. Nevezhetnénk ezt az eszmét ateistának is, de ez nem lesz teljesen pontos, ez az Isten elleni, nem pedig a létét tagadó eszme: nem a keresztény Istennek mutatja Őt, hanem egy mindenható, a világot uraló Gonoszként láttatja, mint mindenható Leviatánt, aki számára az emberek csak bábúk vagy felhasználandó nyersanyag. Minden e szörnyeteget szolgálja, az ő akaratát teljesíti.

Nem lehet nem felfigyelni arra, hogy a maffiózó polgármester nagyon keveset tesz saját maga, csupán bizonyos szerepet teljesít. Sok minden más emberek, rokonok, barátok, szomszédok által történik… a látszatra egyszerű és jámbor, egészében „pozitív” papra is azért van szükség, hogy szájával kimondja a „leviatán” ítéletét.

Mindenki szerepe előre elrendeltetett, a világot egy gonosz sorsszerűség irányítja. De ez nem megszemélyesített sors. Arról akarnak meggyőzni minket, hogy ez a keresztény Isten. Hogy amíg Ő az Egyházával kiűzettetésben volt, amíg halott csontváz volt, addig az emberek nyugodtan éltek a Házukban a maguk kis örömeivel…

A filmben gyakran felhangzik egy nyomasztó zene, a felébredő vadállat zaja. Felébred és újra irányítani kezdi a világot, maga alá gyűrve az embereket. A film mintegy azt mondja: „Nem kell keresni a templomhoz vezető utat… Ez az út a rönkhöz és a baltához vezet… Inkább öljétek meg a Leviatánt, amíg még nem olyan erős, mint a filmben”

Azzal kezdtem, hogy vannak korszakjelző filmek, melyek egy új korszakot nyitnak meg és jeleznek előre. Valaha a „Vezeklés” c. film az Egyház keresését, az Istenhez való visszatérést hirdette meg. A „Leviatán” a csalódottságot hirdeti, nem csak a „rossz” egyházban, hanem általában a hitben és Istenben.

Ez egy aggasztó jel, de hasznos is lehet, ha az Egyházon belül képesek vagyunk ezt mielőbb tudatosítani.

Egyfajta felhívás ez a számunkra: „Térjetek észhez, ne legyetek önelégültek… Ez már volt korábban… Olyan állapotba vittétek az Egyházat, hogy félni kezdenek tőle, mint valamilyen féktelen Leviatántól… Egyre nagyobb és nagyobb ellenszenvet vált ki… Ma-holnap nyíltan harcolni fognak vele… Az amvonon látott tánc ennek fényében csak ártatlan mókának látszik majd… Ha nem változtok meg, elér benneteket a csapás”.

Alekszander Sramko atya (Minszk) írása

Forrás

Advertisements