A Titkos Vacsora és a zsidó Pészah

Szédervacsora volt-e az Utolsó Vacsora?

Holy_Communion_iconMind a négy Evangélium részletesen szól a Szenvedés Hetéről, vagyis a Nagy Hétről, ezért a fő események idejével kapcsolatban nincsenek kétségeink. A Titkos Vacsora, az Utolsó Vacsora csütörtök este volt, a Keresztrefeszítés pénteken, a Feltámadás pedig szombatról vasárnapra virradó éjjel történt. Azonban a Nagyhét eseményeinek evangéliumi leírásával kapcsolatban felvetődik egy bonyolult kérdés is: melyik napra esett a zsidó Húsvét, a Pészah? Mind a négy Evangélium Krisztus Keresztrefeszítését és a Titkos Vacsora eseményét félreérthetetlenül ezzel az ószövetségi ünneppel hozza összefüggésbe. Bár a kérdés első pillantásra egyszerűnek tűnik, a válasz mégsem olyan egyszerű…

Eltérések az evangéliumi tanúságtételek között

A szinoptikus Evangéliumok (Máté, Márk és Lukács), úgy tűnik, egyértelműen azt állítják, hogy a Titkos Vacsora húsvéti vacsora volt. A kovásztalan kenyerek első napján, amikor a húsvéti bárányt szokták áldozni, így szóltak hozzá tanítványai: „Hol akarod megenni a húsvéti vacsorát, hol készítsük el?”  (Mk. 14, 12, ugyanez Mt. 26, 17 és Lk. 22, 7–8). A szinoptikusok leírása alapján valóban számos egybeesést látunk a húsvéti széderrel, vagyis a Pészah ünneplésének hagyományos rendjével (a héber széder szó annyit jelent: rend), amelyet a zsidók bizonyos módosítással még napjainkban is megtartanak Izráelnek az egyiptomi fogságból való kiszabadulása emlékére. Bár a széder részleteit csak jóval későbbi forrásokból ismerjük, mindenekelőtt a Pészahi Haggadából, de kétségtelen, hogy fő elemeiben megegyezik a Jézus korában tartott szokással.

Igaz, az Evangéliumok sehol nem tesznek említést a húsvéti bárány elfogyasztásáról, de a három szinoptikus Evangélium leírása alapján akár feltételezhetnénk is, hogy az is megtörtént. Mely részleteket említik az Evangéliumok?

Jézus a tanítványokkal együtt letelepszik, fekszenek az asztal körül (Lk. 22, 14) – szokás szerint éppen így helyezkedtek el a szabad emberek, a legnagyobb kényelemben. Az asztalon a központi helyet a kenyér és a bor foglalja el – ahogy a pészahi széderasztalon is a központi helyen a kovásztalan kenyér (macesz) és a bor áll. Sőt, az étkezés áldással kezdődik (Lk. 22, 17, ez még nem az a zárókehely, amely az „Új Szövetség Vérét” tartalmazza, hanem másik) – a Pészah-vacsora is áldással kezdődik, amelyet a bor felett mondanak el. Még annak a jelentéktelen epizódnak is, mint a kenyérdarab, amelyet Krisztus „bemártva átadott” Júdásnak (Jn. 13, 26), van analógiája a szédervacsorán: ez a keserű szósszal teli edény, amely az Egyiptomban ontott könnyeket szimbolizálja, és amelybe valóban bemártják a kenyeret. Végül a Vacsora „énekléssel” zárul (Mt. 26, 30) – ahogy a húsvéti vacsora is a hálaadó imák eléneklésével fejeződik be. Sőt még az a tény is, hogy Krisztus a tanítványaival Jeruzsálemben maradt, és nem ment el éjszakára Bethániába (ahogy a Mk. 11, 11–12-ben), arra utal, hogy ez különleges este volt, amelyet mindenképpen a Szent Városban kellett eltölteni – a húsvéti vacsorát ugyanis Jeruzsálemben tartották, és szokás volt, hogy a városlakók meghívták magukhoz a zarándokokat.

Hasonlít a Titkos Vacsora ezen leírása a húsvéti széderre? Kétségkívül, nagyon hasonlít. Ugyanakkor ellene lehet vetni, hogy annak leírásában még sincs egyetlen olyan részlet sem, amely teljes bizonyossággal utalna a széderre (ilyen részlet lehetne a Templomban feláldozott húsvéti bárány megemlítése). Mindezek: a bor, a kenyér, az asztal mellett fekvés, sőt még a keserűfüves tálka, a kezdő áldás és a záró hálaadás is – elvileg bármelyik más ünnepi vacsorán is előfordulhattak. Krisztus és az Apostolok pedig más okokból is maradhattak Jeruzsálemben.

A legkomolyabb érv: ennek az eseménynek a „Kovásztalan Kenyér Ünnepe első napjához” kapcsolása (Húsvétkor tilos kovászos kenyeret fogyasztani, csak kovásztalant szabad, az Egyiptomból való sietős távozás emlékére), valamint Krisztus azon kívánsága, hogy „elfogyassza a Pászkát” ezen a vacsorán. Ha csak az első három Evangéliummal rendelkeznénk, akkor semmi kétség nem lenne, hogy a Húsvét abban az évben péntekre esett, ezért azt csütörtök este ünnepelték (hiszen a zsidók számára a nap naplementével, nem pedig napfelkeltével kezdődött).

De János evangélista leírása eltér a szinoptikusok szövegétől: világosan elmondja, hogy a Keresztrefeszítés a Húsvétot megelőzően történt. Előbb leírja, hogy a zsidó szellemi vezetők kerülni akarják a beszennyeződést, mivel ezen az estén vesznek majd részt a húsvéti vacsorán (18, 28), majd pedig közvetlenül is utal rá, hogy a Húsvét szombaton volt. János szerint tehát a Titkos Vacsorának nincs közvetlen köze a húsvéti széderhez. Ebben az Evangéliumban nem találjuk meg még az „ez az Én Vérem” és az „ez az Én Testem” szavakat sem, sőt, János lényegében csak Jézus búcsúszavait idézi, nem pedig magának a Vacsorának a részleteit. Nem mond semmi olyat, ami arra késztethetne minket, hogy a Titkos Vacsorát a húsvéti széderrel azonosítsuk.

Ez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy János valamilyen más eseményt ír le, még kevésbé azt, hogy tagadná a szinoptikusok által leírtakat. Evangéliuma jóval a szinoptikusok után íródott, és általában nem ismétli meg azt, amit már azok elég részletesen leírtak. Mégis, szemmel látható az ellentmondás. Fel lehet ezt oldani? Ha pedig nem, akkor hogyan magyarázható?

Mit mond a naptár?

Az Ószövetség megmutatja nekünk a pontos dátumot: „Az első hónapban, a hó tizennegyedik napján, estefelé, az Úr pászkája van; ennek a hónapnak tizenötödik napján pedig az Úr kovásztalan ünnepe van. Hét napon át kovásztalant egyetek. Az első nap nagy és szent legyen számotokra, semmiféle szolgai munkát ne végezzetek rajta. Mind a hét napon tűzáldozatot mutassatok be az Úrnak. A hetedik nap ismét nagy és szent legyen: semmiféle szolgai munkát ne végezzetek rajta.” (Lev. 23, 5–8) A niszan hónapról van szó, amely akkor az év első hónapja volt. Meg kell jegyezni, hogy a húsvéti vacsora nyitja a Kovásztalan Kenyér egy hétig tartó ünnepkörét, amelynek elején és végén tilos a munka (hogy tilos-e a többi napon is, arról a Leviták könyve nem szól világosan, de ez számunkra most nem is lényeges). Azonban az ünnepre való felkészülés már korábban elkezdődött: „Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt! Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. A bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen! Ugyanezen szabály szerint kecskegidát is vehettek. Aztán tartsátok őrizet alatt ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig! Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész sokasága! Vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a szemöldökfát azokban a házakban, amelyekben elfogyasztják. A húsát pedig egyék meg azon az éjszakán, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, keserű salátával!” (Kiv. 12, 3–8).

Minden világos és egyszerű, és nem alakulhat ki semmiféle eltérés… ha mindenki ugyanazt a naptárat használja. Felmerül azonban a kérdés, hogy Jézus és tanítványai ugyanazt a naptárat használták-e, mint a zsidó vezetők. Tudjuk, hogy napjainkban nálunk is van ó- és újnaptár az Egyházban, saját naptáruk van a zsidóknak és a muzulmánoknak, és más vallási csoportoknak is, ezért egyáltalán nem olyan könnyű megválaszolni azt a kérdést, hogy milyen nap is van ma. Ugyanilyen bizonytalanságok léteztek korábban is.

Annál is inkább, mivel az ókori Izráel a holdnaptárat használta, amely 29 vagy 30 napos hónapokat tartalmaz. Nem nehéz kiszámolni, hogy 12 ilyen hónap nem tesz ki egy teljes napévet, ezért bizonyos években kiegészítő hónapot (ez így van ma a zsidóknál), vagy kiegészítő napokat (ilyen előfordult annak idején) kell beilleszteni. Ha ezt nem teszik meg, akkor a hónapok fokozatosan hátracsúsznak, és a Húsvét előbb tavasszal van, majd télre, őszre, végül nyárra csúszik, majd újra tavaszra kerül (éppen így működik napjainkban a muzulmán naptár).

Akkoriban Júdea a Római Birodalomhoz tartozott, amely rendelkezett saját naptárral, ezért elképzelhető, hogy a zsidó naptárat valamilyen módon egyeztették a görög-római naptárral – hiszen valami ilyesmire utal Josephus Flavius is a Zsidó régiségek c. művében (3.10.5.), amikor azonosítja a niszan hónapot a görög xantikosz hónappal, ami nagyjából a mi áprilisunknak felel meg. A bizonyos változásokkal napjainkig fennmaradt görög-római naptár már nem a holdfázisokhoz kapcsolódott, ezért az eredeti szigorúan megtartott zsidó naptár niszan hónapjának 15. napja egyáltalán nem mindig esett xantikosz-április hónap 15. vagy valamelyik más konkrét napjára… Tehát, ha történt ilyen összehangolás, az azt jelentené, hogy a zsidó vallási-szellemi vezetők bizonyos kompromisszumot kötöttek, és ezáltal lemondtak a hagyományos naptárukról. Ebben az esetben viszont lehetséges, hogy voltak olyanok, akik nem értettek egyet egy ilyen reformmal, és továbbra is „ónaptár” szerint számolták a napokat. Azonban Flavius híradása túlságosan rövid ahhoz, hogy e tekintetben valamit is bizonyossággal állíthassunk, hiszen ugyanúgy elképzelhető, hogy közlését egyszerűen csak úgy értette: a niszan hónap nagyjából arra az időre esik, amikor a xantikosz-április hónap van a görög naptár szerint, nem pedig úgy, hogy a két naptári rendszer teljesen egybeesik, és pontosan össze van hangolva.

A legfontosabb tényező azonban az, hogy minden naptári rendszernek szüksége van valamilyen tekintély jóváhagyására: valakinek ki kell hirdetnie a hónap kezdetét, az ünnep napját, meg kell határoznia, hogy mikor toldják be a kiegészítő hónapot. Természetesen Jeruzsálemben ezekről a dolgokról mindenek előtt a Szinedrion, a zsidók legfőbb tanácsa határozott. Azonban ott nem volt teljes egyetértés: tudunk a számtalan szabályt megtartó farizeusok és a csak a Szent Írás betűjét megtartó, minden mást elvető szadduceusok közötti ellentétekről. Nem beszélve az esszénusokról és a hozzájuk hasonló csoportokról, akik nem ismerték el sem a farizeusok, sem a szadduceusok, sem pedig a Szinedrion tekintélyét! Nincs semmi meglepő abban, hogy a holt-tengeri tekercsek között például egy sajátos, külön naptárat találtak, amely nem esett egybe a jeruzsálemivel, és valószínűleg a qumráni vagy valamelyik másik közösség használta, vagy ha nem is használták, mindenesetre a naptár készítői nem értettek egyet a jeruzsálemi időszámítással. Természetesen a Húsvétot is a Szinedrionétól eltérő időpontban ünnepelték.

Előfordulhatott-e, hogy Krisztus és az Apostolok a Húsvétot egy másik naptár szerint ünnepelték, mint a farizeusok, elhatárolva ezáltal tőlük magukat? Ez elvileg lehetséges. De mégis nagyon sok kétség merül fel: Krisztus különféle okokból gyakran került konfliktusba a farizeusokkal, de soha nem tiltakozott a templomi Istentisztelet ellen, ahogy úgy tűnik, tiltakoztak a qumráni közösség tagjai, akik épp ezért menekültek a pusztába, hogy minél messzebb kerüljenek „a Templomot elfoglaló gazemberektől”. Nem, Krisztus megtartotta a hagyományos rítusokat, ugyanabban az időben járt fel Jeruzsálembe az ünnepekre, mint a nép. Most is a templomi ünnep idején, a zarándokok sokaságával együtt érkezett Jeruzsálembe. Nem úgy tűnik, mintha igyekezett volna hangsúlyozni a templomi naptár és egy másik, helyesebb naptár közötti különbséget. Egész tanításának lényege arról szólt, hogy elközelgett a Mennyeknek Országa, nem pedig arról, hogy a niszan hónap 14. vagy 15. napjának kell-e tekinteni azt a pénteket. Ez, a dolgok külső formája iránti szőrszálhasogató viszonyulás inkább a farizeusokra volt jellemző.

Félreértések azonban kialakulhatnak a kifejezésekkel kapcsolatban. Hasonlítsuk össze még egyszer az idézeteket: „Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt!” (Kiv. 12, 3); „Az első hónapban, a hó tizennegyedik napján, estefelé, az Úr pászkája van; ennek a hónapnak tizenötödik napján pedig az Úr kovásztalan ünnepe van. Hét napon át kovásztalant egyetek.” (Lev. 23, 5–8); és: „A kovásztalan kenyerek első napján, amikor a húsvéti bárányt szokták áldozni, így szóltak hozzá tanítványai: „Hol akarod megenni a húsvéti vacsorát, hol készítsük el?” (Mk. 14, 12). Az ószövetségi szövegekből az látszik, hogy a „kovásztalan kenyerek első napja” a niszan 14-én tartott húsvéti vacsora után, niszan 15-én következik. Márk pedig arról beszél, hogy ez a bárányok feláldozásának napja, vagyis niszan 14. Lehetséges, hogy Márk arra a napra gondol, amikor a zsidók, ahogy ma is teszik, a Húsvét előtt megszabadulnak a kovászos kenyértől? Akkor ez a nap lehet 13. is! Igaz, a húsvéti bárányt közvetlenül 14-én kell levágni, de lehetséges, hogy amikor Jeruzsálemet ellepték a zarándokok és a helyi lakosok tömegei a báránykáikkal, mind a Templomba igyekezvén (hiszen még fel is kell darabolniuk, és el kell készíteniük a húst), hogy mindenki elvégezhesse az áldozatát, nem 14-én reggel, hanem már korábban elkezdték azokat levágni? Ugyanaz a Josephus Flavius leírja, hogy Kr.u. 70-ben Húsvétkor több mint negyedmillió állatot áldoztak fel (A zsidó háború, 6.9.3)! Még ha ezt a számot erőteljes túlzásnak is tekintjük, el tudjuk képzelni, hogy milyen sor alakulhatott ki már jóval a kijelölt időpont előtt a Templomnál, ott, ahol az állatokat levágták.

Nem tudhatjuk pontosan, de teljes joggal feltételezhetjük, hogy az Írás parancsolatainak betartását nem vették olyan rendkívül szigorúan. Mai „orthodox nyelven” szólva, van a Tipikon, és van a gyakorlat, amely alapján a Hajnali Istentiszteletet néha este végezzük, az Estit pedig reggel. Az Evangéliumban pl. két főpapról olvashatunk (Annásról és Kaifásról, Lk. 3, 2), bár ez a tisztség nem cserélődhetett, és az egyik főpap életében nem lehetett még egy főpap. Más szóval, a Tóra egy ideális helyzetet ír le, azt, hogy hogyan kell ünnepelni a Húsvétot, az Evangéliumok pedig a valóságos helyzetet, azt, ahogy abban az évben ünnepeltek. Nincs semmi meglepő abban, ha az ideális és a reális között van bizonyos eltérés.

Visszatérve tehát a „két naptár” hipotézisre, meglehetősen nehéz elképzelni, hogy ugyanabban a Jeruzsálemben két különböző naptárat követtek (farizeust és szadduceust? szigorúan zsidót és a görög-rómaival egyeztetettet?), amelyek között ráadásul a különbség csak egy nap lett volna. Azt azonban nyugodtan feltételezhetjük, hogy a húsvéti rítusokat nem mindig végezték a Tóra előírásaival szigorú összhangban, de azt is, hogy az evangélisták történetük leírása során nem törekedtek terminológiai pontosságra, hanem csak utalásszerűen szóltak („éppen elkezdődött a Húsvét, vagyis a Kovásztalan Kenyér Ünnepe…”).

Azonban még ez sem ad választ a kérdésre: ki adja vissza pontosabban az események kronológiáját, a szinoptikusok vagy János?

Mikor volt hát a zsidó Húsvét?

Előbb feltételezzük, hogy a szinoptikusok voltak pontosak: a Titkos Vacsora niszan hónap 14-én este történt (a templomi naptárral összhangban), és kimondottan szédervacsora volt. Másnap péntek volt, tehát niszan 15., a Kovásztalan Kenyér egy hétig tartó ünnepkörének kezdete. Ebben az esetben feltételeznünk kell, hogy János egyszerűen egy napot tévedett, pontatlanul emlékezett vissza az eseményekre.

De nem ez a legnagyobb ellentmondás, amellyel ez az elmélet találkozik. Ez ugyanis azt jelentené, hogy Jézus letartóztatásához és gyors bírósági tárgyalásához a zsidó szellemi vezetők magát a Húsvét éjjelét választották volna, amikor minden zsidó a legfontosabb ünnepi szertartást végezte. Ráadásul ebben az esetben a Pilátus már a húsvéti vacsora befejeződése után engedte volna szabadon a foglyot, Krisztus Keresztrefeszítése pedig a Kovásztalan Kenyér Ünnepének első, legünnepélyesebb napján történt volna. Sőt maga a cirenei Simon, aki ezen a napon a „mezőről” jött vissza (Mk. 15, 21, vö. Mt. 27, 32 és Lk. 23, 26), az ünnepet teljesen figyelmen kívül hagyván végezte a megszokott földművelési munkákat.

Őszintén szólva ezt nehéz lenne elhinni. Ezek szerint a Szinedrion tagjai és Pilátus a Jézussal való leszámoláshoz az év legfényesebb ünnepnapját választották ki?! Igen, ők kegyetlen és közömbös politikusok voltak, de nem voltak idióták. Tudták, hogy az év legnagyobb ünnepének beszennyezésével járó gyorsított bírósági eljárás és kegyetlen kivégzés inkább kiprovokálná, mintsem, amire ők törekedtek, elkerülhetővé tenné a nép zavargását. Végül pedig, minek kellett úgy sietniük? Miért nem várták meg, míg elmúlik az ünnep, vagy legalább annak első napja, hogy utána rendezzék meg a tárgyalást és a kivégzést?

A sietség azonban kiválóan magyarázható, ha feltételezzük, hogy a kivégzés éppenhogy Húsvétot megelőzően történt, ahogy János apostol állítja. Így érthetővé válik, hogy Pilátus is épp akkor engedi szabadon a foglyot, amikor az még képes feláldozni a báránykáját, és teljes értékűen részt venni az ünnepben, a cirenei Simon is az ünnep előtt fejezi be munkáját a mezőn, hogy még legyen ideje elvégezni az előkészületeket (miért jött a mezőről éppen reggel?), a Szinedrion tagjai is azért sietnek az éjszakai tárgyalásra, hogy mielőbb befejezzék ezt a piszkos munkát, és „nyugodt lélekkel” dőlhessenek le az ünnepi asztal mellé.

Ezek szerint Jánosnak van igaza? De akkor mi legyen a szinoptikus evangélisták tanúságtételével?

Feltételezhetjük, hogy az evangélisták nem kimondottan a húsvéti vacsora kezdetéről, mintsem általában a Húsvétra való előkészületekről beszéltek. Már sütik a kovásztalan kenyeret, már vannak, akik elmentek a Templomba, hogy időben levágassák a báránykájukat… A kovásztalan kenyerek első napján, amikor a húsvéti bárányt szokták áldozni, így szóltak hozzá tanítványai: „Hol akarod megenni a húsvéti vacsorát, hol készítsük el?” (Mk. 14, 12, vö. Lk. 22, 7–9). Ahogy már tisztáztuk, a „Kovásztalan Kenyér első napján”, ha azt szigorú terminológiai értelemben vesszük, már késő elvégezni az előkészületeket, hiszen a húsvéti bárányt már meg kellett enni addigra. Azonban az ünnep előtt feltenni egy ilyen kérdést nagyon is helyénvaló! Annál is inkább, mivel a bárányt még bizonyára meg kell venni, ahogy az ünnephez szükséges többi élelmiszert is… Olvassuk, igaz nem a szinoptikusoknál, hanem Jánosnál, hogy Krisztus elküldi Júdást: Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, a Simon fiának; és akkor a falat után belement a Sátán. Jézus pedig így szólt hozzá: „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!” Az ott ülők közül senki sem értette, hogy miért mondja ezt neki. Egyesek ugyanis azt gondolták, hogy mivel az erszény Júdásnál volt, azt mondja neki Jézus: „Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre”, vagy azt, hogy a szegényeknek adjon valamit. (Jn. 13, 26–29). Világos utalás ez arra, hogy azon az éjjelen az emberek még csak készülődtek az ünnepre.

Tehát, elképzelhetjük magunk előtt a jelenetet: az ünnep előtt a tanítványok kérdik Jézust, hogy hol ünnepeljék az ünnepet. Hiszen annyi mindent elő kell készíteni! Részükről rendkívül nagy gondatlanság lett volna ezt a kérdést akkor feltenni, amikor már eljött az ideje az ünnepnek. Jézus váratlanul abba a házba küldi őket, ahol, mint kiderül, már minden elő van készítve. Szokatlan maga a tájékozódási pont: egy vizet vivő férfi (Mk. 14, 13, vö. Lk. 22, 10), hiszen ezt mindig női kötelességnek tartották. Ugyanilyen váratlannak bizonyult az „előkészített felsőterem” (Mk. 14, 15): kiderült, hogy nem kell semmit megvenni, semmiről gondoskodni, csak ledőlni, és élvezni az ünnepséget! Méghozzá most azonnal.

Lk. 22, 15–16-ban Krisztus azt mondja a tanítványoknak: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát. Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a húsvéti vacsorából, amíg csak be nem teljesedik ez az Isten országában.”. Lehet, hogy ez a válasz a ki nem mondott kérdésre: hogy miért sietett annyira a húsvéti vacsorával? Miért hívta el erre a tanítványait még azelőtt, hogy Jeruzsálem többi lakója megkezdte volna a szédert? Így érthetővé válik, hogy miért nem tesznek említést a szinoptikusok a báránykáról. Azért, mert ezen az éjszakán maga a Bárány a tanítványai között volt. A Bárány Testévé a kenyér vált, amit Ő maga tört meg. A szédervacsorán elfogyasztandó húsvéti báránykák pedig még valahol a Templom körül legelésztek.

Az ószövetségi Húsvét a bárány feláldozásával kezdődött, és a vacsorával folytatódott. Az újszövetségi Húsvét rendje azonban fordított volt. A szinoptikus evangéliumok hangsúlyozzák e vacsora húsvéti jellegét, János pedig (aki bizonyára ismerte ezeket az Evangéliumokat, és éppen a kiegészítésükre törekedett) hangsúlyozza, hogy Krisztus Keresztrefeszítése és Eltemetése éppen akkor történt, amikor húsvéti bárányok ezreit áldozták fel a Templom körül. Kereszthalála éppen az az Áldozat volt, amely egyszer és mindenkorra feleslegessé tett minden más rituális áldozatot.

Az evangéliumok elbeszélésének ilyen értelmezése szerint tehát a valóságban nincs semmilyen ellentmondás, hanem csupán egy és ugyanazon Titok különböző szempontból történt leírásáról van szó.

A. Sz. Gyesznyickij – bogoslov.ru – Ford.: K. M.

Reklámok