A szent háború és a kereszt igazsága

A vallást újra megpróbálják a különféle csoportok saját politikai motivációjuk igazolására felhasználni. Alkalmas-e erre a kereszténység?

Töltsük a Nagyhét e napjait a Kereszt lábánál, amelyre már felfeszíttetett e világ minden fájdalma, szégyene, tökéletlensége. Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz: “Ők rosszabbak nálunk, hiszen náluk…” – ezzel csak eltaszítjuk magunktól a Keresztet, saját igazságunk, pontosabban a másik “nem igazsága” elzárja előttünk a menekülés lehetőségét.

Andrej Gyesznyickij gondolatai

empire-earth-2-wallpapers_18707_1600x1200-600x450Az idei böjt a legkevésbé szólt az ételról, és az idei Nagy Hét is különbözni fog az évente ismétlődö megszokott rendtől. Mert vannak fontosabb dolgok… vagy nincsenek? Ha vannak, mik ezek a dolgok?

Előre szólok, hogy nem a politikáról fogok beszélni. Arról már amúgy is sokat beszélnek és túlságosan gyakran keverik bele a magasabbrendű értékeket: itt és most éri el tetőpontját a jó és a rossz örök harca. Mi vagyunk a jó és a világosság lovagjai, ezért kötelesek vagyunk… aki nincs velünk, az áruló…

Micsoda kínos provincializmus azt gondolni, hogy éppen a mi korunk a fordulópont. Hogy valamilyen barrikád bevétele Donbaszban olyan mértékű esemény, ami összevethető Salamon Templomának lerombolásával vagy Konstantinápoly bukásával, hogy egy tüntetésen való részvétel majdhogynem az Úr Jeruzsálembe való bevonulásának tűnik. Számtalan ilyen esemény volt a történelem során, és bizonyára lesznek is még…

Eszembe jut azonban egy sajátos párhuzam az 1914-es évvel. Majdnem száz évvel ezelőtt Európa minden országában Könyörgő Istentiszteleteket tartottak az “ellenség feletti győzelemért”: csak a front egyik oldalán az orthodox papok az orthodox orosz seregekért, a másik oldalán pedig a katolikusok és a lutheránusok az osztrák és német seregek győzelméért imádkoztak. Évekig imádkoztak, majd összeomlott az orthodox birodalom Oroszországban. Egy évre rá pedig a katolikus és lutheránus is Ausztriában és Németországban.

A kortársak tanúságtétele szerint az orosz frontkatonák, egyházi élethez szokott egyszerű falusi muzsikok, nap mint nap szembekerülve a halállal, amint megszünt a kényszer, tömegesen hagytak fel a templombajárással. Gyenyikin tábornok egy évtizeddel később felháborodva emlékezett vissza, hogy a forradalmi 1917-es évben a katonák a frontvonalon egy templomromot használtak mellékhelyiségnek és ez ellen senki, senki nem tiltakozott! Hogy történhetett ez meg?

E jelenségnek sok oka volt, de egy nyilvánvaló. A különféle nemzetiségű keresztények túlságosan hosszú ideig imádkoztak éppen a saját fegyverük győzelméért, miközben mindenki számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy a front túloldalán ugyanilyen imákat mondanak Krisztushoz más nyelveken más keresztények. Túlságosan hosszú ideig használták fel a keresztény rítusokat, a keresztény frazeológiát, sőt magát a valódi hitet is a politikai hatalom támogatására, a nép és önmaguk arról való meggyőzésére, hogy minden igazság mindig csak a mi oldalunkon lehet. Úgy tűnt, a hitre épp csak azért van szükség, mert létezik a birodalom.

Azonban ezen ideológiai igazsággal szemben a katona minden nap, minden órában szembesült a lövészárok igazságával: nyílt sebek, a haldoklók agóniája, mindenütt mocsok, fájdalom, a korai, erőszakos halál minden szégyenteljessége.

A katonák a Kereszt mezítelenségét látták, miközben a birodalom nagyságáról beszéltek nekik, amit Krisztus felmagasztal, Aki a minisztereket jobbjára és baljára ülteti, elosztja a zsákmányt és elítéli a legyőzötteket. De összeomlott a birodalom és vele együtt eltűnt a tradicionális Európa is, területén pedig feszülten keresni kezdték az új ideológiákat, melyek jobban megfelelhetnének a földi nagyság és az engedetlenek megbüntetése eszméinek. Hogy ez mivel végződött, arra mind emlékszünk.

Mennyit beszélnek ma minden oldalról szent ügyünk felsőbb, végső igazságáról, annak a keresztény eszményekkel való teljes összhangjáról, ha azonban mi magunk nem vesszük észre az összhang hiányát, ha nem vagyunk képesek elválasztani az örököt a múlandótól, akkor bukásunk hatalmas lesz. Miért feszítették keresztre Krisztust? Pontosan ezért: nem volt összhangban magasztos eszméinkkel, akadályozta a nagy missziónkat. A Heródes pártiak a politikai stabilitás közvetlen fenyegetését látták Őbenne. A farizeusok döbbenten látták, hogy nem engedelmeskedik az ő leghelyesebb tanításuknak és kétségbe vonja a gondosan kidolgozott rituáléikat. A szadduceusok nem bírták elviselni a templomi istentisztelet iránti szabados viszonyulását, az elit pedig természetesen nem bírta elviselni közösködését az egyszerű néppel.

A nép pedig nem tudta neki megbocsájtani, hogy Jeruzsálembe való bevonulása nem lett a nemzeti-felszabadító forradalom kezdete és nem vált a római pogányok feletti győzelemmé, hogy nem lakatta jól az összes éhezőt, nem gyógyította meg az összes beteget, nem szórakoztatta az összes unatkozót. Még Pilátus római helytartó is, aki érzett valamiféle szimpátiát Jézus iránt, kénytelen volt feláldozni Őt: túlságosan terhes és kellemetlen volt ez az egész helyzet a haladó, egyedül helyes és dicsőséges birodalom számára, amit ő Júdeában képviselt.

Egyszóval, bárhonnan is nézzük, mégiscsak jobb volt egy Embernek meghalnia a népért… És nem is mondhatjuk, hogy mind rosszat akartak, vagy kizárólag rossz, haszonleső célt követtek. Meg volt a helye, a maga igazsága a heródesi politikai stabilitásnak, a farizeusi hétköznapi jámborságnak és a szadduceusi templomi istentiszteletnek, valamint a római birodalmi projectnek és a zelóták lángoló hazafiságának is. Mindenkinek meg volt a maga igazsága, de a keresztre mindannyiukért az Igazság feszült.

Nem telt el sok idő és az egész igazság összeomlott: Róma leváltotta Pilátust, a Templomot lerombolták, az élet egész rendje Júdeában és környékén egyszer és mindenkorra megváltozott. A kényelmetlen Galileai halála azonban a világtörténelem fordulópontjává vált. “Miérettünk emberekért és a mi üdvösségünkért” – így szólunk erről a Hitvallásban. Nem a birodalmainkért, nem a forradalmainkért és stabilitásunkért, nemzeteinkért és pártjainkért, hanem az egyes, bűnös és gyenge emberekért, beleérve saját magamat is. Nem megcáfolhatatlan igazságomért, politikai eszményeimért, kétségtelen eredményeimért és leghelyesebb ideológiámért, hanem üdvözülésemért, megmenekülésemért önmagamtól, mindazon hordalékoktól, melyek nem az örökkévalóságra teremtettek és amelyek oly gyakran akadályoznak ezen örökkévaló megtalálásában.

cross21-600x197

Sokat lehetne beszélni itt arról, hogy saját nagyságunk eszméi hogyan tanítanak minket arra, hogy hazudjunk és gyűlöljünk, hogy milyen könnyen igazolják Isten teljesen nyilvánvaló parancsolatainak megsértését, de ez amúgy is teljesen világos.

Másról szólok: minden kísérlet arra, hogy a kereszténységet ideológiánk, államiságunk, nemzeti büszkeségünk és minden más egyéb támaszává tegyük, lényegében annak egyfajta törzsi-nemzetségi sámánizmussá való degradálását jelenti, amely során a bálványtól sikereket kérnek a folyó ügyekben, eredményeket a vadászaton és különösen a szomszéd törzs ellen folytatott háborúban. Mindez nem múlik el nyomtalanul.

Töltsük a Nagyhét e napjait a Kereszt lábánál, amelyre már felfeszíttetett e világ minden fájdalma, szégyene, tökéletlensége. Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz: “Ők rosszabbak nálunk, hiszen náluk…” – ezzel csak eltaszítjuk magunktól a Keresztet, saját igazságunk, pontosabban a másik “nem igazsága” elzárja előttünk a menekülés lehetőségét. Ezzel azt mondjuk Krisztusnak, hogy bennünket már nincs miért megmentenie, hiszen mindent jól elrendeztünk, különösen azokhoz képest, akik…

Minden ismétlődik és még többször megismétlődik majd a világ végezetéig. De mindenki lehetőséget kap arra, hogy megérezze a Keresztet, mintha először találkozna vele. Ne váltsuk fel a Keresztet képzelt nagyságunk és képzelt igazságunk mítoszára.

Forrás 

Andrej Gyesznyickij filológus, bibliafordító, publicista. A Moszkvai Állami Egyetemen végzett, az Orosz Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetének munkatársa, a filológiai tudományok doktora, Biblia-fordító szakember. Több Bibliával foglalkozó könyv szerzője. Meggyőződése szerint napjainkban nincs aktuálisabb és érdekesebb szöveg a Bibliánál, csak meg kell tanulni megfelelően olvasni azt.

A szerző orosz nyelvű bibliográfiája:

http://www.bogoslov.ru/persons/28290/index.html

Magyarul megjelent cikkei:

Andrej Gyesznyickij: Az egyházmegyéjét perlő pap. Pavel Adelheim atya ügye Pszkovban
Kik is nálunk az Egyház ellenségei?
A Tűz és a generalisszimusz
Hám bűne és Éli bűne
Alázat, csak az alázat – a „spiritualitásnak” nevezett új orosz állami ideológa alapjairól

Írásai a Moszkvai Patriarchátus Magyarországi Egyházmegyéjének honlapján:

„EGYSZERŰ VÁLASZOK ÖRÖK KÉRDÉSEKRE”
A demokráciáról
A konfliktus

 

Reklámok