Lépcsős Szent János: Az Istenben elmerült ember imája

 

Lepcsos Szent Janos IKON

Az igazi szerzetes olyan, mint a lélek mozdulatlan tekintete és a test megrendíthetetlen érzéke. A szerzetes láng, amelyet szívének izzása szüntelenül táplál. A test nyugalma a bölcs életmód és az érzéki élet rendjének következménye. A lélek nyugalma a bölcs gondolkodásban és a lélek tisztaságában mutatkozik meg. A csend barátja az éberség, amely lelkiismeretesen őrt áll a lélek kapujánál, nem gondol alvásra, és kész hogy mindent megsemmisítsen és eltiporjon, ami közelít hozzá. Aki ezt a csendet lelke mélyén átéli, megérti szavaimat. Isten fiatal harcosa ezt még nem tapasztalta meg, és ezért nem is képes engem megérteni. A hallgatag embernek nincs szüksége szavakra, mert gyakorlati megtapasztalás révén szerezte meg a fényt.

A hallgatag, vagyis az Istenben elmerült ember testben szeretné befogadni a Testetlent. Ahogy macska az egér után, úgy leselkedik az Istenben elmerült ember a láthatatlan után. Ne botránkozzatok meg a hasonlaton, mert ezzel csak elárulnátok, milyen járatlanok vagytok az Istenben való elmélyedés terén. A közösségben élő szerzetes helyzete más, mint a remetéé. A remeteszerzetesnek nagy éberségre és olyan lélekre van szüksége, amely minden kötöttségtől szabad. A koinobita szerzetes a szerzetes testvérben talál támaszra, míg a remeteszerzetest angyal segíti. Az angyalok szeretik az igazi remeték lakhelyét, és részt vesznek Isten-dicséretükben. Az Istenben elmélyedt ember így beszél: „Készséges az én szívem” (56. zsoltár). Vagy: „Aludtam, de szívem ébren volt” (Énekek 5, 2). Zárjátok rá cellátok ajtaját testetekre, szájatokat szavaitokra, a belső kapukat pedig lelketekre.

Akik valóban megtanultak lélekben imádkozni, azok szemtől szemben beszélnek az Úrral, mint ahogy a császári kihallgatáson. Akik szájukkal imádkoznak, hasonlítanak azokra, akik a császár előtt az egész udvar jelenlétében földre vetik magukat. Mindenkinek, aki a világban él, a nép zajongó tömegében kell a császárhoz intéznie kérését. Ha megtanultok helyesen imádkozni, akkor már semmi mást nem kell tanulnotok.

Az elmerülés Istenben teljes megszabadulást jelent mindenféle értelmes és értelmetlen dolgok miatti gondtól. Aki az elsőnek kaput nyit, a másodiknak is meg fogja tenni.

A második lépés az állandó imádság, a harmadik pedig a belső világ makulátlan tisztasága. Nem helyes, hogy a harmadikkal kezdjük, ha előbb az első két lépést nem tettük meg.

Amint egy pici porszem a szemünkben elég ahhoz, hogy elhomályosítsa tekintetünket, úgy egy kicsi gond is elég ahhoz, hogy megzavarja elmélyedésünket Istenben. Ez minden gondolatnak és gondnak megszüntetését jelenti. A zavartalan lélek égboltja a legkisebb gondfelhőt sem ismeri, még saját testéért sem aggódik. Aki Isten Lelkének felhőtlen égboltját akarja látni, s közben engedi, hogy azt a gondnak bármilyen kis felhője beárnyékolja, az hasonlít ahhoz az emberhez, aki szorosan megbéklyózott lábbal akar futni.

Többre kell becsülni az egyszerű, engedelmes szerzetest, mint a szórakozottat, aki hasztalanul igyekszik Istenben elmerülni. Aki úgy érzi, hogy remeteéletre kapott meghívást, és nincs minden pillanatban ennek a magasztos feladatnak tudatában, az nem igazi remete, hanem saját önhittségének áldozata. Az igazi remete feladata a szüntelen Isten-dicséret és Isten-szolgálat. Ha minden lélegzetvételetekkel Jézusra gondoltok, megtanuljátok majd, mit nyerhettek, ha elmerültök Istenben.

Az engedelmesség a szabad akarat elhatározása által szűnik meg, a remeteélet az imádság abbahagyásával. Az éjszaka nagyobb részét szenteljétek az Istenben való elmélyedésnek, a többit zsoltáréneklésnek. Amikor hajnalodik, készüljetek fel határozottan a további kötelességeitekre.

Aki imádság alatt érzelmei mélyén elmerül Istenben, elmozdíthatatlan oszlophoz fog hasonlítani. Gyakran előfordul, hogy aki őszintén engedelmes, azt hirtelen fény és öröm tölti el az imádkozás során. Isten harcosát a tökéletes szolgálat teszi képessé és bensőleg felkészültté erre. Kevésbé hasznos, ha tömegben imádkozunk; a legtöbb embernek jobb az, ha egy hasonló lelki beállítottságú társával együtt imádkozik. A tökéletes elmerülés Istenben rendkívül ritka kegyelmi ajándék. A közös zsoltáréneklés közben szellemileg imádkozni lehetetlen.

A túl sok alvás feledékenységet okoz, a virrasztás tisztítja az emlékezetet. A földművest az éghajlat és a szőlőprés teszi gazdaggá, a szerzetes a lélek esti és éjszakai tevékenységével szerzi meg gazdagságát és bölcseségét. Amikor az est beálltával elkezdődik a virrasztás, némelyek gondoktól szabadon emelik imára kezüket, mások olvasmányokkal foglalkoznak, és vannak, akik gyengeségükben hősiesen harcolnak az álom ellen, miközben kétkezi munkával foglalkoznak. Vannak olyanok is, akik a halálra gondolnak, hogy így ápolják a szív töredelmét. A harmadik osztály alacsonyabb fokon áll, de Isten mindenki áldozatát lelkiismerete és képessége szerint fogadja el.

Kerüljétek imádságotokban a sok szót. Egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy a vámos és a tékozló fiú elnyerje Isten bocsánatát. Ne iktassatok imádságtokba hosszú elmélkedéseket. Mily gyakran meghatja az édesapát kisgyermekének egyszerű, újra és újra ismételt gagyogása! Ne bocsátkozzatok ezért hosszú gondolatmenetekbe, hogy lelketek a szavak keresésében szét ne szóródjon. A hit egyetlen szava üdvözítette a kereszten függő latort. Az imádkozó gondolatbősége a képek özönét idézi fel, szétzilálja a lelket – míg egy folyton ismételt szó sokszor összeszedetté teszi azt.

Ha az imádságban egy szó megvigasztalt és szíven talált benneteket, maradjatok annál, mert az őrzőangyalotok veletek akar imádkozni. Ne bízzatok magatokban még akkor sem, ha a megtisztulás útja már mögöttetek van. Gyakoroljátok inkább mély alázatosságot, így annál nagyobb reménység tölt el benneteket. Csak ha már ti is felemelkedtetek az erények lépcsőfokain, akkor kérjétek igazán, Szent Pál szavainak megfelelően, a bűnök bocsánatát: a bűnösök között az első én vagyok (Timóteushoz I. 1, 15). Az olaj és a só adják a savát és borsát az ételnek, a tisztaság és a bánat könnyei pedig az imádság szárnyai. Ha megszereztétek a szelídséget és elhagytátok a haragot, akkor már nincs szükségetek sokra, hogy lelketek megszabaduljon a rabságból. Amíg nem jutottunk el az igazi imádságra, hasonlítunk azokhoz a kisgyermekekhez, akik első lépéseiket próbálgatják. Törekedjetek az egyszerű imádságra!

Ha a kisgyermek gyengesége miatt elesik, akkor felemeljük. Természeténél fogva lelkünk is gyenge, de Ő, aki erejével a mindenséget megszilárdította, lelkünket is állhatatossá tudja tenni. Ha nem szűntök meg küzdeni, akkor meglátogat benneteket az, aki a tengernek határt szabott, és így szól: „Eddig jöhetsz, és nem terjedhetsz tovább” (Jób 38, 11). Lehetetlen a lelket bilincsbe verni, de ahol a lélek Alkotója tartózkodik, hatalma is ott nyilvánul meg. Ha még sohasem vetettetek egyetlen pillantást sem az örök Napra, akkor nem tudtok Istennel úgy beszélgetni, ahogy méltóságának megfelel. De aki még sohasem látta Őt, hogyan tudna csalódás nélkül közeledni Hozzá? Az imádság első foka a gonosz sugallatok leküzdése egy egyszerű és sokszor ismételt gondolat útján. A második fok a gondolkodás összpontosítása a gondolatunk, a bennünk lévő szó tárgyára. A közösségben élő szerzeteseknél egy újabb fok, amikor a lélek felsóhajt az imádságban. A remeteszerzeteseknek ezen a fokon más imádság-élményeik vannak. Az első fokot könnyen befolyásolhatják a képzelődések, a másodikat viszont betölti az alázat.

A magasabb rendű és tökéletesebb imádság nagy mestere mondja: „inkább akarok öt szót kimondani értelemmel” (Korinthusiakhoz I. 14, 19). A kiskorú gyermekek nem értik még ezt. Ha még nem vagyunk tökéletesek, akkor a tartalom mellett szükségünk van a szavak sokaságára is. Ha közösségben imádkozunk, alázatosan könyörgő belső magatartásra törekszünk. Ha Isten-dicséretünknek nincs látható tanúja, akkor is tiszteletből fakadó külső magatartást tanúsítunk, mert a tökéletleneknél a lélek gyakran alkalmazkodik a testhez. A világ szeretetéből kigyógyulva vessetek el minden gondot, szabaduljatok meg minden gondolattól, minthogy a látható világból kilépünk a láthatatlanba.

Különbség van a szív lelkiismeretes megvizsgálása és lelkivé alakítása között; a szív lélekkel való eltöltése azt jelenti, hogy észszerű áldozattal hódolunk Krisztusnak, a királynak és papnak. Az előbbiről azt mondja nekünk egy lelki tanító, hogy abban szent és mennyei tűz ereszkedik le áldozatunkra, és elemészti azt, amit meghagyott a még nem tökéletes tisztulás. Másodszor tökéletességének mértékében megvilágítja a szívet; ugyanaz a tűz ugyanis tisztít és világít. Ezért van az, hogy egyesek úgy fejezik be az imádságot, mintha tüzes kemencéből lépnének ki, mert megszabadulnak az anyag szennyétől és terhétől; másokat viszont fénnyel tölt el, és az alázat és ujjongás kettős ajándékával tesz gazdaggá. Akik az imádságot e két eredmény nélkül fejezik be, pusztán testileg imádkoztak, mondhatnánk: helytelenül – mindenesetre nem lelkileg.

A látást nem tudjuk megtanulni, mert az a természet működése. Az imádság szépségét sem tudjuk megtanulni egy másik ember oktatása révén. Az imádságnak saját mestere van – és ez az Isten.

* * *

Forrás: Kis filokália. A szívbéli imádság könyve. Válogatta: P. Mathias Dietz SJ. Filosz Kiadó, Budapest 2004.

(A szerkesztés során az orthodox istentiszteleti könyvek gyakorlatának megfelelően az Ószövetség esetében a Szeptuaginta elnevezéseit és számozását követtük, továbbá, ahol létezik orthodox fordítás, azt használtuk. Egyéb helyeken az Ószövetséget a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat Káldi-Neovulgáta kiadásából, az Újszövetséget pedig a Magyar Bibliatársulat revideált újfordítású Bibliájából idéztük. Ahol a szöveg értelme megkívánta, vagy az idézet nem szó szerinti, meghagytuk az eredeti vagy a fordító által használt változatot; ez esetekben elhagytuk az idézőjelet.)

 

Advertisements