Palamasz Szent Gergely: Az Istenben való elmélyedés védelmében

Palamasz Szent Gergely IKON

Kérdés: Vannak, akik azt állítják, rossz úton járunk, mivel lelkünket testünkbe kívánjuk zárni. Testünkből – mondják – feltétlenül ki kellene szabadítanunk lelkünket. Írásaikban ezért kemény ítéletet mondanak rólunk, mert novíciusainknak azt tanácsoljuk: figyelmüket önmagukra irányítsák, lelküket pedig lélegzetükön uralkodva, önmagukba vezessék vissza. A lélek, vélik, nem válik el a bensőnktől. Hogyan vezethetünk vissza magunkba valamit, kérdik, ami nem különálló, hanem belsőleg hozzánk tartozik. Azt is hozzáfűzik, hogy némelyek közülünk állítólag azt beszélik, a kegyelem légzés útján volna befogadható. Jól tudom, hogy ez rágalom, s nem is hallottam ilyesmit soha a mi köreinkben. Alávalóság, amely nem különbözik a többi alávalóságtól. Aki eltorzítja a tényeket, annak nem esik nehezére újakat kitalálni.

Magyarázd meg hát, Atyám, mire való a sok fáradság, hogy lelkünket önmagunkba vezessük; s rosszul cselekszünk-e, midőn testünkbe kívánjuk zárni?

Felelet: Testünk önmagában korántsem rossz, természeténél fogva jó. Csak a hús-vér vágyat s a bűn által megszentségtelenített testet ítélhetjük el. A rossz nem a testből ered, hanem attól, aki a testben lakik. A rossz nem onnan ered, hogy a lélek a testben lakik, hanem abból, hogy tagjainkban a lélek törvényével ellentétes törvény hat. Azért küzdünk a bűn törvénye ellen, azért űzzük el a testből, hogy kiterjesszük benne a lélek hatalmát. Ettől az uralomtól reméljük, hogy a szellem minden ereje lelkünk képességeiben megszilárdul, sőt, a test tagjaiban is. Adjuk meg mindennek, ami megilleti. Az érzékeknek adjuk meg a rendezett természetüket, de tevékenységük határát is. A szellem törvényének ezt a működését nevezzük önmérsékletnek. Belső világunk szenvedélyével nagyszerű magatartásra törekszünk: a szeretetre. S figyelembe kell még vennünk az értelem oldalát is. Ennek megnemesítésére úgy igyekszünk, hogy mindentől eltávolodunk, ami megakadályozza az értelem Istenhez emelkedését. A lelki törvénynek ezt a részét nevezzük lelki józanságnak.

Aki az önmérséklet által ura testének, felindulásra való hajlamát és bírvágyát pedig a szeretet által erény-gyakorlássá alakítja, vagyis aki imádsága által uralkodó lelket ajánl fel Istennek, az befogadja és önmagában szemlélheti a tiszta szíveknek ígért kegyelmet. Az Apostol ezt mondja: „’Sötétségből világosság ragyogjon fel’, Ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (II. Korinthusiakhoz 4, 6–7). Ha tehát lelkünket megtartjuk testünk bensőjében, vétkezünk-e a Szent Lélek emelkedett igéi ellen? Bensőnk különféle erőkkel rendelkezik, a test pedig e benső éltető eszköze. Az a lelki erő, amelyet értelemnek nevezünk, különböző eszközök által hat.

Gondolta-e valaha is bárki, hogy a lélek székhelye a körmökben, a szempillákban, az orrban vagy az ajkakon van? Hiszen mindenki tudja, hogy a lélek bennünk lakik. A felfogások csak attól kezdve mutatnak eltérést, amikor arról van szó, hogy megnevezzük a belső szervet, amelyben a lélek lakik. Némelyek úgy vélik, hogy a székhelye az agy, amelyben úgy lakozik, mint vár a hegytetőn. Mások a test középpontjában nyugvó szívet jelölik meg. Nekünk az a szilárd meggyőződésünk, hogy benső voltunk nem úgy lakik bennünk, mint valami edényben, hiszen testetlen, de nem is rajtunk kívül található, hanem úgy egyesül a testtel, hogy a szív és a tagok számára szüntelenül jelen van.

Szívünk tehát a gondolkodó lélek székhelye s legelőkelőbb testi eszköze. Ha éberen, feszült lelki figyelemmel szeretnénk uralkodni lelkünk felett, adódnék-e helyesebb út, mint lelkünk befelé kormányzása? Összeszedetté tesszük, hiszen külső érzéki benyomásai révén kifelé csapongana el; s befelé, a szívhez vezetjük: a gondolatok lakhelyéhez. Makáriosz is ezt az utat mutatja nekünk, midőn azt mondja, hogy oda kell irányítani pillantásunkat, oda kell néznünk, ahová a kegyelem bevési a Szent Lélek törvényét. Hova tehát? A kegyelem trónjához, a szívhez, mert itt található lelkünk és annak minden gondolata. Ebből megismerheted, hogyan kell annak, aki elszánta magát az éberségre és az Istenben való elmerülésre, lelkét visszavezetnie testébe, s főként teste középpontjába, amelyet szívnek nevezünk.

Ha Isten Igéje érvényes, hallgasd hát meg: „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: ‘Abbá, Atya!’” (Galatákhoz 4, 6). A másik ige pedig így hangzik: „Isten Országa bennetek van.” (Lukács 17, 21). Nem zárja-e ki tehát magát Isten Országából az, aki tudatosan igyekszik megengedni lelkének, hogy kifelé törekedjék? Ismerd fel továbbá, hogy ha valaki harcolni akar a bűnök ellen, el akarja érni az erényt s annak jutalmát, valamint a lelki értelmet, annak el kell vezetnie lelkét testének bensőjébe, önmagába. Ha a léleknek szabad utat engedünk – nemcsak érzéki gondolatok által, hanem magával a testtel is, mégpedig úgy, hogy az csupán külső szemlélőként, mint színházat nézi a lélek küzdelmét –, az azt jelenti, hogy behódolunk a tévedésnek. Lelkünket azonban nemcsak a testre és a szívre irányítjuk, hanem önmagunkra is. Természetesen állíthatjuk azt is, hogy a lélek nem megosztott, hanem egységes. Akik ezt mondják, nem akarják belátni, hogy a lélek lényege és működésének módja két különböző dolog. Azt azonban nem hisszük, hogy ilyen ostobák lennének – inkább kétszínűek, nyíltan kimondva: rágalmazók. Azt válaszolom nekik: a lélek nem cserélhető össze a szemmel, amely minden más tárgyat lát, önmagát kivéve. A lélek ezzel szemben – Dionysios kifejezését használva – önmagát átfogó mozdulattal viszi véghez a külső tetteket. Megragadja önmagát, önmagán keresztül hajtja végre a cselekedetet, mely által önmagát ismeri meg. Ez pedig az értelem legelőkelőbb, leglényegesebb tevékenysége, amelyben bizonyos pillanatokban túllép önmagán, hogy Istennel egyesüljön.

Szent Vazul szerint az a lélek, amely nem ömlik kifelé, végül önmagához jut, és biztos úton emelkedik Istenhez. A tévedés és a hazugság atyja azonban, aki nem szűnik eltántorítani az embert a helyes útról, társakat keres. Sajnos igaz, hogy vannak olyanok is, akik hasonló vonásokat mutatnak, és más embereket – kiváltképp a lelki élet magasabb fokán állókat, az Istenben elmerülteket – arról akarnak meggyőzni, hogy jobb, ha az imádság alatt a testen kívül időzik a lélek. Mindezt azonban úgy cselekszik, hogy közben megvetik Lépcsős Szent János világos tanítását. Ő azt mondja, hogy az Istenben elmerült ember olyan lény, aki igyekszik a testetlent befogadni a testbe. Lelki atyáink, akik előttünk éltek, mind ugyanígy tanítottak.

Láthatod, kedves testvérem, hogy értelmes lelki megfontolások győznek meg bennünket róla: ha csakugyan belső emberek, igazi szerzetesek szeretnénk lenni, szükségképpen testünk bensőjében összegyűjtve kell megtartanunk lelkünket. Semmiképp sem helytelen tehát figyelmeztetni a novíciusokat, hogy önmagukra ügyeljenek, s közben lélegzetükkel lelküket maguk fölé irányítsák. Melyik értelmes ember akarná lebeszélni bizonyos lelki összeszedettségre vezető gyakorlatok alkalmazásáról azt, aki még nem jutott el az elmélyedésre önmagában? Mégis tény, hogy azoknál, akik első ízben lépnek a lelki harcmezőre, a lélek kevésbé összeszedett, inkább szétszórt, s óriási erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy megtörjük ellenállását. Ezért ajánlják nekik, hogy legyenek úrrá lélegzetük fölött, azaz a belélegzett levegőt tartsák vissza egy kevéssé, s ezalatt kössék meg lelküket. Ha ezt megtartják, Isten segítségével előrehaladnak, és megtisztítják lelküket, elzárják ugyanis tőle a külvilágot, és belső összeszedettségükkel birtokukban tartják [lelküket].

Bárki beláthatja, hogy alapvető gyakorlatról van itt szó, mégpedig annak számára, aki el akar jutni a lelke fölötti uralomra. A be- és kilégzés lassacskán elvezet a lélek önmagába téréséhez. Meg fogják tapasztalni ezt mindazok, akik gyakorolják a test nyugalmát és a lélek elmélyedését. Valóban a lélek szombati nyugalmának ünnepe lesz ez számukra. Tartózkodnak minden testi tevékenységtől, és lehetőség szerint minden mozdulatot és váltakozó cselekvést kiküszöbölnek. Az emberi benső megismerő képességei az összes érzék-tevékenységgel együtt uralkodnak rajtuk, röviden szólva: az egész testi tevékenységen, amennyiben ez akaratunktól függ. Viszont amelyek nem függnek tökéletes mértékben akaratunktól – ilyen például a légzés –, azokon olyan mértékben uralkodnak, amilyen mértékben lehetséges. E hatások azután mintegy maguktól következnek be, anélkül hogy gondolnának rájuk azok, akik az Istenben elmerülés gyakorlatában előrehaladtak. Így szükségképpen belső összeszedettségre jutnak lelkükben.

Kezdők esetében ez nem megy minden fáradság nélkül. Hallgassunk a szóra: A türelem a lélek gyümölcse (Galatákhoz 5, 22). A szeretet mindent eltűr (I. Korinthusiakhoz 13, 7). Nem azt tanítja-e az Apostol, hogy minden eszközt fel kell használnunk, ha el akarunk jutni a szeretetre? Nem így van-e a mi esetünkben? Akik tapasztalatot szereztek, mosolyognak azok ellenvetésein, akiknek e tapasztalatuk hiányzik. Mesteretek nem szavakra hivatkozik, tapasztalat indítja szóra. A tapasztalat ugyanis hasznos gyümölcsöt terem, és megcáfolja azok üres fecsegését, akik maguknak adnak igazat.

Egy nagy tanítás szerint az ősbűn óta külső minták szerint alakul a belső ember. Ne lenne hát a lelküket befelé irányítóknak nagy hasznára, ha tekintetüket mellkasukra irányoznák ahelyett, hogy hagynák ide-oda kószálni? Ha az ember egész külső tartásában uralkodik magán, akkor lelke belső mozgását utánozza, s e testi uralom a lélek erejét a szívbe vonja. Ez az erő a kívülre vetett tekintet miatt szétszóródott volna.

Ügyelj önmagadra (Deuteronomion 15, 9)*, mondja Mózes, azaz egész személyiségedre ügyelj, ne csak erre vagy arra a részére. Hogyan tegyük ezt? Azt felelem: a lélek által. Hiszen annak nincs más eszköze, mint önmaga éber figyelése. Mint pajzsos őrszemet állítsd az éberséget lelked és tested elé, s az könnyűszerrel megszabadít majd a test és a lélek szenvedéseitől. Ne hagyd felügyelet nélkül lelked vagy tested egyetlen részét sem! Így kilépsz a belső kísértések területéről, és biztosan állsz meg majd Az előtt, Aki a veséket és a szíveket vizsgálja, hiszen előzőleg már megvizsgáltad tenmagad.

Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá” – mondja az Apostol (I. Korinthusiakhoz 11, 31). Neked is részed lesz a zsoltáros boldog tapasztalatában: „És az éjszaka világossággá lett az én gyönyörűségemre; mert a sötétség Tőled nem sötétlik, s az éjszaka mint a nappal világít; amilyen annak sötétje, olyan ennek világossága. Mert Te alkottad veséimet, Te karoltál fel engem anyám méhéből” (138. zsoltár)**. Azt is mondhatjuk továbbá: nemcsak bensőmet alkottad, hanem összes vágyaim a Te kezedben vannak. Ha testemben e vágyakozásnak egyetlen szikrája is benne maradt, Te visszavezetted eredetéhez, Hozzád szállt, Téged keresett. Mindenki, aki érzéki élvezetekben romlásra adja magát, tettével lelki vágyódásának minden erejét eltékozolja, teste hús-testté lesz: a Szent Lélek nem lakhat benne. Aki azonban Istenhez emeli lelkét, az Isten szeretetében alapozza meg benső világát. Hús-teste a lélek felszállása által átváltozik, és az Istennel való kapcsolatban szellemi testté lesz: Isten szántóföldjévé, lakhelyévé válik, védelmet lel az Istennel való ellenségeskedéstől, és nem törekszik többé a lélek ellenére.

Hol van hát az alvilág lelkének bennünk felbukkanó sajátos lakhelye? Lelkünkben vagy testünkben? Abban a testben van, amely – az Apostol szavai szerint – semmi jót nem szül, ha nem uralja az élet törvénye. Ez épp elég ok arra, hogy sose hagyjuk őrizetlenül. Hogyan is juthatna másként birtokunkba, mint ezen éberség gyakorlása által, külső magatartásunkkal összekapcsolva? Ezzel megóvjuk az ellenség közeledéseitől, és elűzzük a gonosz lelkeket, főként akkor, amikor nincs még birtokunkban a lelki tudomány. Miért is ne tanácsolnánk tehát mindenkinek, aki a lelki harcnak szeretné szentelni magát – különösképpen ha azt látjuk, hogy elegendő képessége van rá –, hogy e tartást haszonnal alkalmazza az imádságban, és így Isten jóindulatát ébressze fel irányunkban? Ez nemcsak azokkal történt meg, akik Krisztus földre szállása után éltek, hanem azokkal is, akik azelőtt. Illés, aki tökéletes volt Isten szemlélésében, térdére hajtotta fejét, lelkét erőteljesen összegyűjtötte magában, s így véget vetett a sok évig tartó szárazságnak (Királyok III. 18, 42)***.

Úgy tűnik, kedves testvérem, hogy azok az emberek, akikről te beszéltél, a farizeusok hibájában szenvednek. Megvetik a vámos imádságos testtartását, jóllehet az megigazulására szolgált. Sőt, másokat is befolyásolnak, nehogy a vámost utánozzák, aki „még szemét sem akarta az égre emelni” (Lukács 18, 13). Te ellenben csak kövesd azok példáját, akik imádság közben önmagukra irányozzák tekintetüket. Akik a „köldöknéző” gúnynevet szájukra veszik, megrágalmazzák ellenfeleiket. Megvetik a kipróbált gyakorlatokat, s nem úgy viselkednek, mint akik jóvá akarnák tenni helytelen cselekedeteiket. Nem az Istenben elmélyült élet, de nem is a igazság ösztönzi őket írásra, hanem a hiúság. Nincs bennük vágy, hogy a lelki józanságra jussanak, hanem inkább attól eltávolodnának. Tanácsaik révén csak azt érik el, hogy lerombolják, ami életre szóló feladat, s megsemmisítik azokat, akik őszinte hittel közelednek hozzájuk.

Ismered Új Teológus Simeonnak és Remete Nikephorosz szerzetesnek életét és írásait! De miért is fordulnánk a múlt szentségeihez? Hiszen saját szájukkal tanították nekünk ugyanezt olyan férfiak, akiknek a Szent Lélek megengedte a tanúságtétel lelkét: például Theoleptosz philadelphiai püspök, Athanasziosz patriarcha és még sokan, akik előtte és utána éltek, arra bátorítanak bennünket, hogy ehhez a hagyományhoz ragaszkodjunk. A mai tanítók ellenben megvetik az Istenben való elmélyedést, arra törekszenek, hogy eltorzítsák, sőt megsemmisítsék azt. Mi azonban együtt élhettünk még néhánnyal a fent említett férfiak közül: ők voltak a tanítómestereink. Miért becsülnénk le hát őket s tapasztalataikat, amelyeket a kegyelem és az imádság eredményezett számukra? Azokra hallgassunk talán, akiknek nincs egyéb jogcímük kioktatásunkra, mint büszkeségük? Ez lehetetlen, s nem is szabad, hogy megtörténjék.

Forrás: Kis filokália. A szívbéli imádság könyve. Válogatta: P. Mathias Dietz SJ. Filosz Kiadó, Budapest 2004.

* A Deuteronomion a legtöbb hazai katolikus és protestáns Biblia-kiadásban Második Törvénykönyv néven szerepel. Az orthodox istentiszteleti könyvek gyakorlatának megfelelően az Ószövetség esetében a Szeptuaginta elnevezéseit és számozását követtük; továbbá, ahol létezik orthodox fordítás, azt használtuk. Egyéb helyeken az Ószövetséget a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat Káldi-Neovulgáta kiadásából, az Újszövetséget pedig a Magyar Bibliatársulat revideált újfordítású Bibliájából idéztük. Ahol a szöveg értelme megkívánta, vagy az idézet nem szó szerinti, meghagytuk az eredeti vagy a fordító által használt változatot; ez esetekben elhagytuk az idézőjelet.

** Katolikus és protestáns Biblia-kiadásokban a 139. zsoltárról van szó.

*** Katolikus és protestáns Biblia-kiadásokban: Királyok I. könyve.

Advertisements