Alázat, csak az alázat – a „spiritualitásnak” nevezett új orosz állami ideológa alapjairól

Andrej Gyesznyickij

Az olvasók-nézők az Orosz Orthodox Egyház életéről néhány reflektorfénybe került ismert média személyiség alapján alkotnak képet. Csaplin, Szmirnov, Ohlobüsztin vagy Kurajev atyák valóban sok feltünő és érdekes dolgot mondanak, de mindezek mégiscsak határpontok. Nem lehet velük unatkozni, de nem lehet adekvát képet alkotni az egyházi mainstreamról sem. Akkor kire figyeljünk oda?

„Oroszország nagyon kitartónak és hatékonynak bizonyult a külső agresszióval szemben, ezt mutatja egész történelme, és abszolút tehetetlen a belső agresszióval szemben” – e mondatot az „Árulás biokémiája” új tévéműsorban egy jóképű jellegzetesen orosz arcú és kellemes hangú papi személy mondta, Tyihon Sevkunov archimandrita, a moszkvai Szretyenyije-monostor elöljárója és megjelenése a televízió képernyőjén nem véletlen.

Tulajdonképpen a „mi lesz a hazánkkal és velünk” műfajban készített történelmi-dokumentum-filmek sorában éppen Tyihon atya „A Birodalom pusztulása. A bizánci lecke” c. film volt az első.

A film 2008 elején jelent meg, nem voltak benne rejtett kamerák, sem torzítások, viszont sok érdekes történelmi ismeretet tartalmazott. Megnézése után az ember nem arra észlelt késztetést, hogy megmossa a kezét, mint a „Biokémia” készítőinek műve után, hanem, hogy beiratkozzon a könyvtárba. Elmondhatjuk, hogy Tyihon atya e filmében polgári alapfoglalkozásában alkotott: annak idején forgatókönyvíró szakon végzett.

Éppen ez a film adta meg a későbbi filmek irányvonalát, és már hat évvel ezelőtt teljes határozottsággal felvázolta a kialakulófélben lévő állami-pravoszláv ideológiát. A film természetesen nem Bizáncról szólt, hanem a mai Oroszországról, tartalmát pedig az alábbi formulában fogalmazhatnánk meg röviden: üdvösségünk az államiságtól és a pravoszlávságtól, pusztulásunk pedig a pénzéhes dühödt Nyugattól és saját belső „egyet nem értőinktől” jön”.

Tyihon atya élete teljesen összhangban van a nézeteivel, mindez nélkülözi az erőltetettséget, a magamutogató publicitást. Már vagy húsz éve elöljárója a főváros központjában található legfontosabb monostornak, de még mindig nem lett püspök: talán nem azért, mert számára nem igazán lenne érdekes elutazni egy távoli, újonnan létesített kis egyházmegyébe? A Lubljanka monostorkomplexumának irányítása során sokkal többet el lehet érni, mégpedig összoroszországi szinten.

Ezt a monostort egyébként annak idején botrányos módon vették el Georgij Kocsetkov atya közösségétől, akit akkoriban a legfőbb egyházi reformátornak tartottak. Ő most a Novogyevicsi monostorban szolgál messze nem első papként, de ez már egy másik történet.

Tyihon atya azonban igazi hatékony menedzsernek bizonyult, ahogy ma mondani szokás. Vezetése idején a monostort felújították, szeminárium és könyvkiadó létesült, amely talán Oroszország legnagyobb és legsikeresebb orthodox könyvkiadójává nőtte ki magát. A monostor már szűkösen van mostani falai között, átépítését tervezik néhány, ahogy mondják, történelmileg nem túl jelentős épület lebontásával – itt a városi hatóságok Tyihon atya segítségére siettek. A legfőbb pedig az oroszországi újvértanúk és hitvallók vérre, vagyis a Lubljankán épült hatalmas temploma lesz.

Az azon épületekhez való közelség* nem csak az elhunytakra való emlékezést, de az állam szolgái „egyháziasítására” irányuló jövőbeni feladatot is jelenti. Éppen így a legkényelmesebb az egyház és az állam azon bizánci szimfóniájának építése, amelynek szükségességéről Tyihon atya oly hosszú ideje beszél.

De míg az államisággal kapcsolatban többé-kevésbé minden világos, mi szükség van a pravoszlávságra? 2011-ben jelent meg Tyihon atya « „Nem szent szentek” és más elbeszélések» c. könyve. Nem egyszeen megjelent, hanem egyből bestseller lett, az eladott példányszám már az első évben elérte az egymilliót. Mindez napjainkban, amikor a „vallási” tárgyú könyveknél a tízezres példányszám már sikernek számít!

Nincs értelme annak, hogy itt részletes recenziót adjak a könyvről, de néhány szót mondok róla. A könyv sikere, véleményem szerint, abban áll, hogy egyházi ember írta, az egyházról szól, ugyanakkor nem a Szent Kityezs város nyálas-nyájas képét rajzolja fel, hanem egyedi jellemű és hiányosságokkal rendelkező élő emberek képét. Ráadásul nagyon tehetségesen lett megírva.

Ahhoz, hogy értékelhessük egyházunk ezen kollektív képét, el kell olvasni a könyvet. Két vonást azonban külön kiemelek. A valóban hívő embert útját a könyv a mindennapos csodák útjának állítja be: az Úr közvetlenül beavatkozik az életébe, megmenti, tanítja és védelmezi őt. De csak egy ismert feltétellel. A szerző ezt így fogalmazza meg: „Az elöljáró iránti fegyelmi engedelmesség a monostorban számunkra feltétlen és magától értetődő volt. Kimondottan, ezt hangsúlyozom, feltétlen, bármennyire is furcsának, butának és ostobának tűnik ez a világi emberek számára… Ők egyszerűen nem értik, hogy a monostoroknak saját életük van, különleges törvényeknek vannak alárendelve. E törvények célját és értelmét messze nem mindenki képes megérezni”.

Lényegében ez a könyv legfontosabb eszméje. A „nem szent szentek” címet érthetjük a keresztények személyes bűnösségére is, akik összegyűlvén, a szentek közösségévé válnak, ahogy ezt mind az Új Szövetség, mind az orthodox liturgia leírja. De érthetjük egy kicsit másképp is, átfogalmazván az ismert kijelentést: „Nincsenek más szentjeim a számotokra”**.

Lehetnek hatalmaskodók és agressziv zsarnokok, de a nekik való feltétel nélküli engedelmesség az egyetlen módja a kegyelem elnyerésének, ami csak a hierarchikus lépcsőn keresztül és meghatározott séma szerint adódik tovább.

És úgy tűnik, nagyon sok olvasó vonta le a könyvből éppen ezt a következtetést. Mi is történik itt: az állam egyháziasítása vagy inkább az egyház államosítása, szigorú hatalmi vertikál [hatalmi alá-fölérendeltség] felállítása Isten nevében? Vagy még: mennyire van szüksége ennek a spiritualitásnak, ennek a vallásosságnak Krisztusra? Ha a cselekményt egy orthodox monostorból áthelyezzük egy muszlim szufi közösségbe, egy buddhista dacanba, egy hinduista ashramba vagy egy haszid jesivába, talán sok mindent meg kellene változtatnunk a nevek és néhány külső rituális részlet kivételével?

Nemrég kemény recenziót írt*** Tyihon atya könyvéről egy másik pap, Georgij Edelstejn atya. Az ő következtetése: „Nem találok példát az ilyen „alázatra” az Evangéliumban, ilyet csak a keleti despotizmusokban és a sztálini Szovjetunióban látok”. De ki ismeri manapság Edelstejn atya nevét, aki valaha a lelkismeret szabadságáért küzdött a Szovjetunióban, most pedig egyszerű falusi papként szolgál? Kit érdekelnek az ő nézetei?

Tyihon atya elbeszélései óriási példányszámban jelennek meg, lefordítják más nyelvekre, így alakítják általuk a XXI. századi orosz orthodoxia képét. Hasznosnak bizonyultak a hatalom számára és igény van rájuk a széles olvasóközönségben. „Nővéremnek két gyereke van, Tyihon atya könyve számukra sokkal érdekesebbnek tűnik, mint az Evangélium” – Georgij atya szavai szerint így reagált a könyvre egy egyszerű asszony. Én még hozzátenném: jóval kényelmesebb és gyakorlatiasabb is az Evangéliumnál.

Hiszen itt minden kérdésre egyetlen válasz létezik: alázat, alázat, alázat… És a fentről jövő csodára való passzív várakozás, lehetőleg az államnak a spirituális életben való joviális és éber részvéte mellett.

Ahhoz, hogy véleményt alkothassunk napjaink orosz orthodoxiájáról, nem beszélve arról, hogy élni is tudjuk azt, adekvát, megfelelő képet kell alkotnunk róla – de nem az eszményről, hanem a realitásáról. Valamint a „spiritualitásnak” nevezett új állami ideológia alapjairól. Tyihon atya munkássága és élete sokat segít ebben.

* A Lubljanka-téren volt a Cseka/NKVD/KGB és ebben az épületben van napjainkban az orosz titkosrendőrség, az FSZB székháza.

** Utalás arra az elterjedt, Sztálinnak tulajdonított mondatra, amit állítólag a szovjet írókra panaszkodó pártvezetőknek mondott: „Nincsenek más íróim a számotokra”.

*** Edelstejn atya írása orosz nyelven itt olvasható

Forrás

A szerzőről: Andrej Gyesznyickij filológus, bibliafordító, publicista. A Moszkvai Állami Egyetemen végzett, az Orosz Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetének munkatársa, a filológiai tudományok doktora, Biblia-fordító szakember. Több Bibliával foglalkozó könyv szerzője. Meggyőződése szerint napjainkban nincs aktuálisabb és érdekesebb szöveg a Bibliánál, csak meg kell tanulni megfelelően olvasni azt.

Magyarul megjelent cikkei:

Andrej Gyesznyickij: Az egyházmegyéjét perlő pap. Pavel Adelheim atya ügye Pszkovban
Kik is nálunk az Egyház ellenségei?
A Tűz és a generalisszimusz
Hám bűne és Éli bűne

Írásai a Moszkvai Patriarchátus Magyarországi Egyházmegyéjének honlapján:

„EGYSZERŰ VÁLASZOK ÖRÖK KÉRDÉSEKRE”
A demokráciáról
A konfliktus

Advertisements