Illés próféta temploma az Obigyenszkij-közben

IMG_2241_Egy fejezet Alekszej Petrovics Arcibusev “A könyörületesség kapuját” c. könyvéből.

Egyszer betegségemről beszélgettem egy fogolytársammal, a pszichiáter Ványa Szuhovval. Búcsúzkodás után, már a küszöbön mondott egy mondatot, ami felfordította egész életemet: „Tudod, Aljosa, azért félünk a haláltól, mert nem vagyunk rá felkészülve”.

Közvetlenül ezután az Obigyenszkij-közi Illés próféta templomba mentem. Tudtam, hogy ott található az Istenszülő „Váratlan Öröm” ikonja. Tudtam, hogy ott, a templomban találom meg a menekülést. Letérdeltem, mint az ikonon ábrázolt bűnös és teljes szívemből felkiáltottam: „Segíts!” Életemben ezután fordulat következett be. Ez 1963-ban történt. Az Illés templomba kezdtem járni. Itt minden hétfőn Akathisztoszt olvastak Szent Szerafimhoz, így újra közel kerültem Gyivejevóhoz. Az akathisztoszt Alekszander atya olvasta, aki később bevezetett az oltárba. A templomban találkoztam egy csodálatos pappal, Vlagyimir Szmirnov atyával, aki tizennyolc éven át, egészen haláláig, a lelkiatyám lett… Meggyógyultam, a halál kísértése eltávozott tőlem.

Az Istenszülő "Váratlan öröm" nevezetű ikonja

Az Istenszülő “Váratlan öröm” nevezetű ikonja

Akkoriban az Obigyenszkij-kozi templom az egyik legkülönlegesebb templom volt a városban. Hívei közé tartoztak az arbati öregurak és öregasszonyok, világos, jóindulatú, szelíd, mély belső kultúrát hordozó emberek. A régi nemesi nemzetségekhez tartoztak és mintegy az összetört régi világ szilánkjai voltak. Emlékszem, hogyan mentek a mirováláshoz, ujjaikkal felemelvén vízözön előtti kalapjuk fátylát. Arcukon szeretet tükröződött és nyoma sem volt a képmutatásnak.

Templomunk volt a szellemi menedéke a Zacsatyjev monostor néhány életben maradt apácájának és a gyivejevói nővéreknek. Itt megőrződtek Gyivejevó hagyományai.

A 60-as években, a hruscsovi egyházüldözés idején már nem volt olyan sok szellemileg bátor lelkipásztor. Vlagyimir atya nem félt semmitől. Titokban keresztelt, esketett, áldoztatott. Az Egyház azokban az években rabságban volt. Most, amikor szabad lett, gyakran nem tudjuk, mihez kezdjünk. Ez napjaink Egyházának tragédiája. Átmeneti korszakban élünk és ma nagyon fontos, hogy ne a gyűlöletet ébresszük, hanem szeretetet mutassunk fel. Most valahogy a külsőségekre helyeződik a hangsúly. A szekeret kötötték a ló elé. De hol van a szeretet?

A 30-as években csak evangéliumi témákról volt szabad prédikálni, a templomgondnokot kinevezték, a parochusnak nem volt szava, a templom minden személyzetét a gondnok alkalmazta, minden magánszertartást jegyzőkönyvezni kellett. A papoknak pedig, általában, sok gyerekük volt, és mindnyájuk feje felett Damoklész kardja függött. A bátyuskák féltek… Egy kis epizód: Vlagyimir atya szabadságon van, az oltárban gyónok egy másik papnál, Alekszander atyánál. Már jó ideje ismerjük egymást. Megkérdem: „Kell-e harcolni a szovjethatalom ellen?” Így válaszol: „Természetesen”. Aztán megértettem, hogy nem lett volna jogom így kérdezni, a kérdés emocionális volt, és provokációnak tűnhetett. A gyónás végén Alekszander atya hirtelen így szólt: „Alekszej Petrovics! Legyen kíméletes! Sok gyerekem van…” Lehet, hogy azt gondolta: talán provokátor vagyok?

Vlagyimir atya nem osztotta az embereket „sajátra” és „idegenre”, nem kereste az Egyház sem belső, sem külső ellenségeit, ahogy azt napjainkban sokan teszik. „Keresd önmagadban az ellenséget” – mondta. Mindenkit szeretett, mindenkit, aki belépett a templomba, és mindenkivel együtt érzett, együtt szenvedett. Sokat segítettem neki a magánszertartások végzésekor, és mindig megdöbbentett, hogy milyen türelemmel és hittel végezte azokat. A szertartásokat gyakran titokban kellett végezni: emlékszem, civil ruhában mentünk a kórházba, hogy „meglátogassuk a rokonunkat”. Én fedeztem a bátyuskát, míg ő megáldoztatta a beteget. Ugyanakkor ezen mindenki felé irányuló szeretet mellett is Vlagyimir atya személyválogatás nélkül mindig kimondta az igazságot. Ez oda vezetett, hogy végül megtiltották neki, hogy prédikáljon a templomban. Közös gyónást* azonban tarthatott, ettől fogva ennek keretében beszélt.

Az Obigyenszkij-közi Szent Illés templom, Moszkva

Az Obigyenszkij-közi Szent Illés templom, Moszkva

Vlagyimir atya esketett meg minket Várjával. A hosszú évek lágertapasztalata bizonyos rámenősséggel segített abban, hogy sok családi és munkahelyi problémát meg tudjak oldani. Hirtelen mindenkinek nagy szüksége lett rám, hívott a bátyuska: „Aljosa, segítségre van szükségem egy idős asszony temetésénél; valaki komolyan lebetegedett, segítségre van szüksége…” „Óh, Alekszej Petrovics, mit csinálnánk Ön nélkül!…” Akkor még nem voltam tisztában ezen „óh!”-ok veszélyességével.

A 60-as évek végétől évente kétszer – Nagyböjtben és ősszel – néhány hétre Szamarkandba repültem: ott, a Szent György nagyvértanú templom mellett élt nagynéném, Jevdokija apáca, és ebben a templomban szolgált Szerafim Szutorihin archimandrita, a nagyszerű sztarec. Segítettem a templom körül. Szerafim atya mindig teljes szolgálatot végzett: öt órán át reggel, öt órán át este… A templomban nem volt egy ember sem – miközben végezte a szertartást. Ezt nevezte ő nevetve „embertelen szolgálatnak”…

Szívemben fokozatosan eluralkodott a hiúság amiatt, hogy Vlagyimir atyának segítettem, hogy olyan „szükséges” voltam. És ekkor – mint elengedhetetlen észheztérítés – rettenetes bukás történt, olyannak láttam meg önmagam, amilyen a valóságban voltam. Hogy mi lett volna velem, ha nem kísérnek Vlagyimir atya imái, elképzelnem is nehéz. Így van rád szükségem: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mt. 9, 12). Hosszasan és nagyon lassan sikerült kijutnom ebből. Egyszer, már Vlagyimir atya halála után, elkerültem Viktor Sipovalnyikov atya házába. Ugyanaz a csodatévő „Umilenije” [talán: „meghatottság” – ford. megj.] ikon volt a házában, amely előtt Szent Szerafim meghalt. Az Istenszülő pedig feltárta előttem a „könyörületesség kapuját”. Fokozatosan talpra tudtam állni. 1990-ben pedig lehetőséget adott nekem, hogy visszatérjek Gyivejevóba, hogy ott szolgáljam Őt.

* Közös gyónás: a szovjet időkben a paphiány és az általános bizalmatlanság miatt elterjedt szokás, ami részben felváltotta a “fülbegyónást”. A pap rövid tanítóbeszéd után felolvasta a különféle bűnök listáját, vagy bűnbánati prédikációt tartott, amely során mindenki önmagában bánta a felismert bűnöket, majd egyenként vagy az epitrachiliont a tömeg fölé tartva a pap felolvasta a feloldozó imát. A szovjet korszak végével ez a szokás visszaszorult.

Advertisements