“A nagyböjti tavasz hívása” – A vámos és farizeus példabeszéde

Alexander Schmemann atya

Alexander Schmemann atya

Alexander Schmemann atya több mint 30 éven keresztül – 1953-tól 1983-ban bekövetkezett haláláig tartott rendszeres beszélgetéseket a „Szabadság Rádióban”, a Szabad Európa Rádió orosz adásában. Beszélgetései a keresztény hit legfontosabb, központi kérdéséről: az Isten és az ember, a világ és az Egyház, valamint a hit és a kultúra, szabadság és felelősség témáiról szóltak.

„A nagyböjti tavasz hívása” c. beszélgetés a vámos és a farizeus példabeszédéről szól, amellyel az Egyház a Nagyböjtre való felkészülés megkezdésére hív bennünket.

Az Evangélium egyik legfontosabb, a maga nemében egyedülálló sajátosságát alkotják azok a rövid elbeszélések-példabeszédek, amelyeket Krisztus a népnek mondott beszédeiben használ. E példabeszédekben az a döbbenetes, hogy bár több mint kétezer évvel ezelőtt, teljesen más körülmények között, egy másik civilizációban, egy teljesen más nyelven hangzottak el, ezen történetek mégis aktuálisak maradnak, ugyanúgy elérik céljukat, vagyis szívünkbe találnak.

Hiszen elévülnek, elfelejtődnek, semmibe vesznek még a közelmúltban, tegnap, tegnapelőtt, írt könyvek és szavak is. Már nem mondanak nekünk semmit, halottak. Azonban ezek a látszólag egyszerű, keresetlen szavakkal elmondott történetek továbbra is teljes életet élnek. Ezeket hallgatva nem csak, hogy valami újat tudunk meg önmagunkról, világunkról, életünkről, de ezeket hallgatva, mintha történne velünk valami, mintha valaki életünk legmélyébe tekintett és olyan szavakat mondott volna, amelyek csak hozzánk, kimondottan ránk, rám vonatkoznak.

Hallgassuk ma meg azt az elbeszélést, amelyet az Egyház a Nagyböjt közeledtével évszázadok óta szellemi figyelmünkbe ajánl. A Nagyböjt a bűnbánat ideje, mintegy gondolataink és tetteink átértékelésének, az önmagunkban való elmélyedésnek ideje, az erőfeszítés ideje, hogy valamit megváltoztassunk, megjavítsunk, megtisztítsunk saját életünkben.

Példabeszéd a vámosról és farizeusról

Példabeszéd a vámosról és farizeusról

A vámosról és farizeusról szóló példabeszédben két emberről van szó. A vámos szó adóbeszedőt jelöl, egy olyan foglalkozást, amit az ókori világban általános megvetés övezett, mivel átjárta a megvesztegetés, a becstelenség és a mindenféle korrupció. A farizeus, a korabeli társadalom és állam uralkodó pártjának, elitjének megnevezése. Mai nyelvünkön úgy fogalmaznánk, hogy a vámos és farizeus példabeszéde szimbolikus elbeszélés egyrészről a társadalom felső rétegének fontos képviselőjéről, másrészről pedig a kicsiny és megvetett aparatcsikról, kishivatalnokról.

Krisztus azt mondja: “Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek”, fejezi be Krisztus a példabeszédet, hogy a vámos megigazultabban ment haza, mint amaz, „mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk. 18, 10-14).

Csupán három sor az Evangéliumban, de mégis valami örökkévalót közvetít, valami olyat, ami valóban vonatkozik minden időkre és helyzetre. Vegyük csak a mi időnket, vegyük csak önmagunkat.

Ha van valami, ami állami és társadalmi életünk, de végső soron magánéletünk alapját is alkotja, akkor az, ugyebár, éppen ez a megszakítás nélküli önfelmagasztalás, önérvényesítés, vagy egy ősibb, de inkább örök nyelven szólva, a gőg. Érezzük meg korunk pulzusát! Hát nem döbbent-e meg bennünket ez a rettenetes önreklámozás, dicsekvés, szégyentelen önfelmagasztalás, ami már olyannyira életünk részévé vált, hogy alig vesszük észre azt?

Nem vált-e már minden kritika, átgondolás, átértékelés, az alázat bármilyen megnyilvánulása, hiányossággá, bűnné, vagy még rosszabbá: társadalmi, sőt állami bűncselekménnyé? Kiderül, hogy a hazát szeretni azt jelenti, hogy folyamatosan, szégyentelenül dicsőítjük azt, hogy mások hazájának megalázásával magasztaljuk azt fel. Kiderül, hogy lojálisnak lenni azt jelenti, hogy folyamatosan a hatalom tévedhetetlenségét hirdetjük. Kiderül, hogy embernek lenni mások megalázását, eltiprását jelenti, önmagunk felmagasztalását az ő megalázásuk útján.

Elemezzük végig az életünket, társadalmunk életét, berendezkedésének alapjait, és akkor be kell ismernünk, hogy éppen ez a valóság. Hogy azt a világot, amiben élünk, olyannyira átjárja ez a süketítő és durva dicsekvés, hogy már maga sem veszi észre többé, természetének részévé vált. Korunk egyik legnagyobb és legkifinomultabb költője, Paszternák, ezt így fogalmazta meg: „Minden elmerül a farizeusságban”. A legfélelmetesebb természetesen az, hogy mindezt a farizeusságot erénynek ismerik el. Talán itt az ideje, hogy visszarettenjünk ettől, hogy eszünkbe jussanak az Evangélium szavai: „mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik”.

Ma azon keveseket, akik félve, suttogva beszélnek erről, emlékeztetnek erre, a bíróságokra viszik vagy pszichiátriai intézetekbe zárják. Másokat pedig ellenük uszítanak, mondván: nézzétek ezeket az árulókat, ők ellenzik a hazájuk nagyságát és erejét, ellene vannak a vívmányainak, kételkednek abban, hogy az a legjobb, legerősebb, legszabadabb, legboldogabb stb. ország. Ti azonban adjatok hálát, hogy nem vagytok olyanok, mint ezek a szerencsétlen renegátok.

De értsük meg, hogy ez a harc, ez a vita, amit ma elenyésző kisebbség folytat, magának az életnek a szellemi forrásaiért folytatott harc és vita. Mert a farizeusi gőg nem csak szavakat jelent, hanem előbb vagy utóbb gyűlöletbe fordul azok ellen, akik nem hajlandók elismerni az én nagyságomat, az én tökéletességemet. Üldöztetésbe és terrorba fordul. A halálba vezet.

Krisztus ezen oly távoli, egyszerű, homályos példabeszéde sebészkésként hatol be a mai világ rákos daganatába, a farizeusi gőg daganatába. Amíg ez a daganat növekedik, addig a világban a gyűlölet, a félelem és a vér fog uralkodni. Így van ez napjainkban is. Csak akkor tisztulhat meg a világ, ha visszatérünk a mindenki által elfelejtett, megvetett és elutasított erőhöz, az alázathoz. Mert az alázat mindenek előtt a másik elismerése, a másik iránti tisztelet, valamint ezeken túl, saját tökéletlenségünk beismerése, annak megbánása és ezáltal visszatérés a megjavulás útjára.

Visszatérés a hencegés, a hazugság és a farizeusság sötétségéből a valóban emberi fény és egészség, az igazság, alázat és szeretet felé. Ez Krisztus e példabeszédének üzenete, ez az elhívása, a közelgő nagyböjti tavasz első elhívása.

Forrás. Alexander atya beszédének felvétele orosz nyelven itt meghallgatható.

Advertisements