Hám bűne és Éli bűne

Andrej Gyesznyickij

Hám bűne és Éli bűne

Sokat emlékeztetünk Hám bűnére, de ritkán Éli bűnére…

 

Noé és fiai

Noé és fiai

Az Ószövetségben két történetben két bűnösről olvashatunk: az elsőt folyamatosan, akár helyénvaló, akár nem, emlegetni szokták, de kevesen vannak, akik ismerik a második történetet. A két történetnek első pillantásra semmi közük nincs egymáshoz azon kívül, hogy a bűn mindkét történetben súlyos következményekhez vezet – igaz, nem erről szól a Biblia egy jelentős része is? Amennyiben azonban figyelmesen megvizsgáljuk őket, láthatjuk, hogy a két történet számos ponton kapcsolódik egymáshoz és aligha lehet az egyiket a másiktól elszigetelve megérteni…

Az első történetet mindenki ismeri: a Teremtés Könyvének 9. fejezetében olvashatunk [1] Hámról, Noé fiáról. Noé volt az első szőlőműves és borász. Megesett egyszer, hogy nem mérvén fel erejét a borkóstolás során (hiszen senki nem ismerte még az alkohol alattomos tulajdonságait!), úgy alakult, hogy eszméletét vesztve mezítelenül aludt a sátrában. Külön hangsúlyozom: a saját sátrában aludt. Noé senkit sem zavart, senkit nem zaklatott, és csupán annyit akartak tőle, hogy ébredjen fel.

Fiának, Hámnak mindez mulatságosnak tűnt: nemcsak, hogy kinevette apja szégyenét, de odahívta testvéreit, Sémet és Jáfetet is, hogy ők is mulassanak a látványon. Ők ezt nem akarták, ellenkezőleg, ruhát terítettek az apjukra, úgy, hogy eközben ők maguk véletlenül se láthassák meg apjuk mezítelenségét. Noé kemény sorsot jövendölt… Hám utódainak, azoknak, akik fiától, Kánaántól származnak majd. Figyeljük meg: maga Hám büntetlen maradt.

Egyes írásmagyarázók Noé ezen következetlenségét az ókori embereknek a társadalom nemzetségi struktúrája iránti bonyolult viszonyulásával magyarázzák, amelyben a gyermekeknek viselniük kellett apáik bűnös örökségét, mások pedig azt mondják, hogy a bibliai szerző kezdettől fogva rá akart mutatni a kánaániak leendő sorsára, akiket az izraeliek váltottak fel Szent Földön. Mindez helyes, leszámítva azt, hogy miféle logikát és következetességet lehetne elvárni Noétől, amikor súlyos másnaposság állapotában volt?

Hám neve azonban szitokszóvá vált. Ma e nevet a legkülönfélébb helyzetekben használják szidalmazásra. De mit is tett eredetileg Hám? Kivitte a nyilvános térbe apjának a magánéletében elkövetett bűnét és odahívta a testvéreit, hogy kigúnyolják őt.

A második történetet a Sámuel I. Könyvének elején [2] olvashatjuk, és főhőse Éli főpap. Az izráeli nép elöljárója, lényegében egyetlen vezetője volt abban az időben, amikor még nem voltak királyok, a karizmatikus bírák pedig csak néha jelentek meg, különleges alkalmakból (tulajdonképpen Éli maga volt abban az időben a bíró). Ő maga igen jámbor ember volt, ahogy az Annával, Sámuel, a leendő próféta anyjával folytatott beszélgetésből látszik.

Fiai és örökösei azonban egészen más úton indultak el, akik, ahogy a biblia történetben olvashatjuk: „elvetemült emberek voltak, nem törődtek az Úrral”. Persze szüntelen a szentélyben voltak, a Sátor körül, de főleg azért, hogy megszerezzék maguknak a legjobb húsdarabokat az áldozati adományokból, valamint hogy zülljenek a szentély közelében élő nőkkel.

Mindezek egyáltalán nem magánjellegű bűnök voltak, hanem a nép szeme láttára történtek és beszennyezték a szent helyet – a nép pedig elmondta mindezt Élinek. Éli megdorgálta a fiait, de… többet nem tett. Nem tiltotta el őket a szolgálattól, nem büntette meg őket, mégcsak meg sem próbálta ellenőrizni, hogy hogyan fognak viselkedni a dorgálás után. Ők pedig természetesen folytatták a korábbi életüket.

Éli és Sámuel

Éli és Sámuel

Ekkor azonban beavatkozott az Úr. A próféta szájával hirdette ki Élinek, hogy egész házára súlyos büntetés vár: fiai még az ő életében egy napon fognak meghalni, és ifjúként halnak meg az utódaik is, a legfőbb főpap pedig valaki más lesz, akit az Úr választ majd ki.

A fiúgyermekek halála rettenetes csapás minden apa számára (különösen ott, ahol senki sem vár a halál után semmi jót a maga számára, ahogy az az ókori Izráelben volt), de e csapást még egy másik is követte. A főpap tisztsége örökletes volt, most azonban Éli utódaira a tisztséggel együtt átszáll az átok is. Megmaradnak korábbi helyükön, de maguk sem találnak benne örömet…

Később az Úr megismételte leleplezését a gyermek Sámuel által is, aki a szentély mellett nevelkedett. Éli válasza furcsán passzív volt: „Ő az Úr. Tegye azt, amit jónak lát”. Még lett volna idő a bűnbánatra és a változásra, az Úr nem sietett teljesíteni a fenyegetést, de… Éli teljesen megkövült, öreg volt, úgy élte az életet, ahogy az alakult, nem pedig ahogy kellett volna és bár tudott a rettenetes jövendőről, meg sem próbálta azt elhárítani. A Teremtő mindenhatóságáról mondott szavak: csupán saját passzivitásának önigazolása.

Ezután kitört a filiszteusokkal folytatott újabb háború. Éli fiai megszokták, hogy a szentély melletti szolgálatot a gazdagság és az élvezetek megszerzésének eszközeként használják, és ugyanilyen eszközzé teszik a csoda-fegyvert, az izraeliek legfőbb relikviáját, a Frigyládát. Ez adott nekik húst és szerelmi örömöket, most pedig győzelmet kell adnia az ellenségek felett. A Frigyládát a csatatérre viszik.

Mindez katonai katasztrófával végződik. A Frigyládát megszerzi az ellenség, Éli mindkét fia elesik a csatában, maga a főpap eközben a szentély kapujában ül és várja a híreket… „öreg és elnehezedett ember volt”, „révedező szemeivel alig látott”, olvashatjuk az elbeszélésben, és ez nem csak az egészségi állapotáról szól: mindenek előtt lélekben nehezedett el és vakult meg, amikor elhárította, hogy észrevegye a kellemetlent és visszautasította, hogy bármit is tegyen annak megjavítása érdekében. Értesítették a beteljesedett jóslatról, arról, hogy Izráelt soha nem látott szégyen érte, elveszítette legfőbb relikviáját, és e szégyen részeseként mindkét fia meghalt. Ekkor Éli holtan esett össze.

Ezután minden nagyon váratlanul alakult: a filiszteusok hamarosan kénytelenek voltak visszaadni a Frigyládát, Izráel népének élére pedig Sámuel próféta állt, az, aki még gyermekként megjövendölte Éli házának bukását. Szigorúan szólva ő nem lett főpap, erre nem is lett volna joga. De a formális tisztség még az Ószövetségben sem esett mindig egybe a szolgálat lényegével, Éli házának története pedig éppen ennek a legjobb példája.

Teljesen nyilvánvaló, hogy miben különbözik Éli fiainak bűne attól a kellemetlenségtől, amiben Noénak volt része. Ők nem saját otthonukban adták át magukat a bűnnek, zárt ajtók mögött, hanem ezt nyíltan folytatták, ráadásul a szent helyen. A Biblia egyetlen szemrehányó szóval sem illeti azokat, akik a fiak viselkedéséről tájékoztatták az apát, ellenkezőleg, kötelességük volt így eljárni, hogy véget vessenek a gyalázatnak. Ez azonban nem sikerült.

Van még egy érdekes momentum… Bűnösök voltak Éli fiai, de bűnös volt maga Éli is. Az Úr azonban csak Élihez szólt, hiszen mi értelme lett volna azokkal az elvetemültekkel beszélni, akik Istenre még csak nem is gondolnak? Az Úr a leleplezéssel tehát a hívő embert, az apjukat szólítja meg. De kiderül, hogy nem elég önmagában a hit, ha az ember nem talál magában elég határozottságot és bátorságot ahhoz, hogy szembeszálljon a bűnnel, még ha az tulajdon házában is gyökeresedett meg…

A Biblia oldalain számos tanító és aktuális példát találhatunk, de fontos, hogy azokat ne ragadjuk ki a szövegkörnyezetből, és ne csak azokat idézzük fel, amelyek a számunkra kényelmesek. A Szent Írás egy sokrétegű, de egységes elbeszélés, és így is kell vizsgálni: összességében, a különféle történetek, képek és személyek összefüggésében. Így sok minden világosabban tárul fel.

Forrás 

[1] Ezek voltak Nóé fiai, akik kijöttek a bárkából: Sém, Hám és Jáfet. Hám Kánaán ősatyja. Ezek hárman Nóé fiai, és ezek népesítették be az egész földet. Nóé elkezdte a földet művelni, és szőlőt ültetett. Egyszer bort ivott, megrészegedett, és mezítelenre vetkőzött a sátrában. Hám, Kánaán ősatyja, meglátta apja szemérmét, és elmondta kintlevő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet fogták a ruháját, a vállukra terítették, s háttal bemenve, betakarták apjuk szemérmét, de elfordították arcukat, és így nem látták apjuk szemérmét. Amikor Nóé kijózanodott mámorából, és megtudta, hogy mit tett vele a kisebbik fia, ezt mondta: Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája lesz testvérei közt! Ezután ezt mondta: Áldott az ÚR, Sémnek Istene! Legyen Kánaán a szolgája! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakjék Sém sátraiban, legyen Kánaán a szolgája! (Ter. 9, 18-28) 

[2] Éli fiai azonban elvetemült emberek voltak, nem törődtek az ÚRral. A papok szokása a néppel szemben az volt, hogy ha valaki áldozatot mutatott be, odament a pap szolgája, amikor a húst főzték, kezében a háromágú villával, és beleütötte az üstbe vagy fazékba, bográcsba vagy lábosba, és elvette a pap mindazt, ami a villára akadt. Így bántak egész Izráellel, amikor odajártak Silóba. Sőt mielőtt elfüstölögtették a kövérjét, odament a pap szolgája, és ezt mondta az áldozó embernek: Adj a papnak sütni való húst, mert nem fogad el tőled főtt húst, csak nyerset! És ha azt felelte neki az az ember, hogy előbb el kell füstölögtetni a kövérjét, és csak azután veheti el, amit megkíván, akkor ezt mondta neki: Most add ide, mert ha nem, erőszakkal is elveszem! Igen nagy volt tehát az ifjak vétke az ÚR előtt, mert megutálták az emberek az ÚRnak szóló áldozatot… A gyermek Sámuel pedig az ÚRnál növekedett. Éli igen öreg volt. Meghallotta, hogy mi mindent tesznek fiai egész Izráellel, és hogy azokkal az asszonyokkal hálnak, akik a kijelentés sátrának a bejáratánál teljesítenek szolgálatot. Ezt mondta nekik: Miért csináltok ilyeneket? Mert hallom gonosz dolgaitokat az egész néptől. Ne tegyétek, fiaim, mert hallom, hogy nem jó hírt terjesztenek rólatok az ÚR népe előtt. Ha ember vétkezik ember ellen, akkor Isten a döntőbíró, de ha az ÚR ellen vétkezik valaki, ki merne ott döntőbíró lenni? De nem hallgattak apjuk szavára, mert úgy tetszett az ÚRnak, hogy megöli őket. A gyermek Sámuel pedig nőttön-nőtt, és kedves volt mind az ÚR előtt, mind az emberek előtt. És eljött Istennek egy embere Élihez, és így szólt hozzá: Ezt mondta az ÚR: Világosan kijelentettem magamat atyád háza népének, amikor Egyiptomban, a fáraó házában voltak. Izráel valamennyi törzse közül őt választottam ki a papi tisztségre, hogy feljárjon oltáromhoz, illatáldozatot mutasson be, és viselje az éfódot színem előtt. Atyád háza népének adtam Izráel fiainak minden tűzáldozatát. Miért tapossátok lábbal véresáldozatomat és ételáldozatomat, amelyeket e hajlék számára parancsoltam? Miért becsülöd fiaidat többre, mint engem, és miért hizlaljátok magatokat népem, Izráel minden áldozatának a legjavával? Ezért így szól az ÚR, Izráel Istene: Bár határozottan megmondtam, hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az ÚR: Nem így lesz! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak. Eljön az idő, amikor összetöröm erődet és családod erejét, és nem lesz öreg ember a házadban. Majd meglátod e hajlék romlását a sok jó helyett, amit tettem volna Izráellel. Bizony nem lesz öreg ember soha a házadban. De valakit nem irtok ki oltárom mellől, hogy epesszem a szemed és gyötörjem a lelked, de házad többsége közönséges emberként hal meg. Ez a jel fog bekövetkezni két fiadon, Hofnin és Fineáson: egy napon halnak meg mindketten. De támasztok majd magamnak hűséges papot, aki szívem és lelkem szerint cselekszik. Építek neki maradandó házat, és az én fölkentem előtt jár minden időben. 36És aki megmarad házad népéből, eljön majd és leborul előtte egy kis pénzért és egy karéj kenyérért, és ezt mondja: Fogadj fel engem bármilyen papi tisztségre, hogy ehessem egy falat kenyeret!…

…Akkor az ÚR ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül a két füle. 12Azon a napon beteljesítem Élin mindazt, amit megmondtam háza népéről. Elkezdem, és bevégzem. 13Mert megjelentettem neki, hogy minden időkre szóló ítéletet tartok háza népén azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak magukra, és mégsem fenyítette meg őket. 14Ezért megesküdtem Éli háza népének, hogy sohasem lehet kiengesztelni Éli háza népének a bűnét sem véres-, sem ételáldozattal. 15Sámuel pedig feküdt egész reggelig, és akkor kitárta az ÚR házának az ajtóit. De Sámuel nem merte megmondani Élinek a látomást. 16Éli azonban hívta Sámuelt és ezt mondta: Fiam! Sámuel! Ő pedig felelt: Itt vagyok. 17Éli megkérdezte: Mit jelentett ki neked? Ne titkold el előttem! Úgy segítsen meg téged Isten most és ezután is, ahogyan eltitkolsz előttem csak egy szót is mindabból, amit kijelentett neked! 18Elmondott azért neki Sámuel mindent, semmit sem titkolt el előtte. Éli pedig ezt mondta: Ő az ÚR. Tegye azt, amit jónak lát…

Sámuel beszéde eljutott egész Izráelhez. Izráel azután hadba vonult a filiszteusok ellen, és tábort ütöttek Eben-Háézer mellett, mert a filiszteusok már Afékban táboroztak. A filiszteusok csatarendbe álltak Izráellel szemben, heves harc kezdődött, és vereséget szenvedett Izráel a filiszteusoktól, akik levágtak a harcmezőn mintegy négyezer embert. A hadinép visszavonult a táborba, és Izráel vénei ezt mondták: Miért veretett meg ma bennünket az ÚR a filiszteusokkal? Hozzuk el ide Silóból az ÚR szövetségládáját, jöjjön közénk, és szabadítson meg bennünket ellenségeink kezéből! Ekkor a nép követeket küldött Silóba, és elhozták onnan a kerúbokon ülő Seregek URának a szövetségládáját. Éli két fia, Hofni és Fineás is ott volt az Isten szövetségládájával. Amikor az ÚR szövetségládája megérkezett a táborba, egész Izráel olyan nagy ujjongásba tört ki, hogy még a föld is megrendült bele. Meghallották a filiszteusok is a hangos ujjongást, és ezt mondták: Miféle nagy ujjongás hallatszik a héberek táborából? És megtudták, hogy az ÚR ládája érkezett meg a táborba. Ekkor félelem fogta el a filiszteusokat, és ezt mondták: Isten jött a táborba! Jaj nekünk – mondták -, mert ilyen még nem volt sohasem! Jaj nekünk! Ki ment meg bennünket ennek a hatalmas Istennek a kezéből? Ez az az Isten, aki mindenféle csapással sújtotta Egyiptomot a pusztában! Filiszteusok! Legyetek erősek, legyetek férfiak, különben szolgái lesztek a hébereknek, ahogyan ők szolgáltak nektek. Legyetek férfiak, harcoljatok! Harcoltak is a filiszteusok, és vereséget szenvedett Izráel. Mindenki hazafelé menekült, mert a vereség igen nagy volt. Elesett Izráelből harmincezer gyalogos. Elvették az Isten ládáját is. Éli két fia, Hofni és Fineás is meghalt. Egy benjámini férfi elfutott a csatatérről, és még aznap megérkezett Silóba megszaggatott ruhában és porral a fején. Amikor megérkezett, Éli ott ült székén az út mentén figyelve, mert szíve remegett az Isten ládája miatt. Amikor megérkezett az az ember a városba és megmondta a hírt, jajgatott az egész város. Meghallva a hangos jajgatást, ezt kérdezte Éli: Mi ez a nagy lárma? Akkor az az ember gyorsan odament, és megmondta Élinek. Éli akkor már kilencvennyolc éves volt, révedező szemeivel alig látott. Az az ember ezt mondta Élinek: A csatatérről jövök, a csatatérről futottam el ma! Éli ezt kérdezte: Mi történt, fiam? A hírnök így felelt: Megfutamodott Izráel a filiszteusok előtt, és igen nagy vereség érte a népet. Meghalt két fiad, Hofni és Fineás is, sőt az Isten ládáját is elvették! Amikor az Isten ládáját említette, Éli leesett a székről, háttal a kapufélfának, és a nyakát szegve meghalt, mert már öreg és elnehezedett ember volt. Negyven évig volt Izráel bírája. (Sámuel I. könyve, 1-4. fejezet)

Advertisements