Natália Gorbanyevszkaja: Senkit sem szabad üldözni a véleményéért

gorbanevska-580x372Az alábbi, Natália Gorbanyevszkával folytatott beszélgetés 2011-ben készült. Natália Gorbanyevszkajával Késznia Lucsenko beszélgetett.

Natália Jevgenyjevna, abban a pillanatban, amikor ön a hét bátor ember között kiment a Vörös térre a „ti szabadságotokért és a mi szabadságunkért”, Önnek már két gyermeke volt. Hogyan fogadták az Ön életének sorsfordulóit és hogyan viszonyulnak most sajátos gyermekkoruk iránt?

Idősebb fiamnak Jásziknak a tüntetés után mindent elmondtam. Olyan gyerek volt, akivel lehetett beszélni. Emlékszem, azt mondtam neki: „Csak tudod, Jászik, az iskolában erről ne beszélj semmit”. Ő így válaszolt: „Az iskolában minderről elfelejtkezem”.

Oszja más volt. Amikor kiengedtek a pszichiátriáról, már négy éves volt. Egyszer mondtam neki véletlenül valamit és azonnal elmondta a nagymamának. Persze érthető, hiszen a nagymama mellett nőtt fel. Anyám meg ezt mondta: „Tudod, hogy van ez? Amikor te kicsi voltál, nem kényszerítettelek sem az úttörőkhöz, sem a komszomolba, te igyekeztél mindenhová. A gyerekek is majd felnőnek, és akkor elrendezik magukban”. Ezután Oszjával nem beszéltem ezekről többet és ő semmit sem tudott egészen Bécsig, ahová emigrációnk során jutottunk. Ott egy nagy interjút kértek tőlem a „Szabadság” rádió számára. Amikor ezt az interjút leadták, mindannyian együtt hallgattuk meg. Oszja hirtelen kitárta a szemét: „Anya! Ez a gyerek én vagyok? Aki veled volt a téren a babakocsiban?” Attól fogva nagyon büszke lett erre. [… ] A gyerekek számára…  úgy vélem ez nagyon fontosnak bizonyult.

Önök polgári aktivistáknak, politikusoknak tartották magukat?

Nem, egyáltalán senki nem tartotta magát közülünk politikusnak.

Minek tartották magukat?

Önmagunknak. Embereknek, személyeknek, állampolgároknak. Megnézheti ötünk felszólalását, akiket nyílt tárgyalásra vittek és akik itt szót kaptak. Állampolgárként beszélnek, ezt hangsúlyozzák. Mi a Szovjetunió állampolgárainak tartottuk magunkat, egy országénak, ami talán nem tetszett nekünk, de úgy gondoltuk, hogy nem sértjük meg a törvényeit, hogy a társadalmi rend durva megsértését a Vörös-téren nem mi követtük el, hanem azok, akik megverték a tüntetőket. Azok, akik később nem maradtak a rendőrőrsön, ahová bevittek minket, hogy tanúskodjanak. Később tanúként feltűntek a bíróságon.

 Natalia Gorbanyevszkaja a fiaival

Natalia Gorbanyevszkaja a fiaival

Azok iránt, aki az Önök körébe tartozott, de ingadozott, nem írt alá semmit, normálisan viszonyultak?

Igen, teljesen normálisan. Én soha senkit semmiről nem beszéltem le. Én soha senkit semmire nem beszéltem rá. 1968 elején szobát béreltem, és ott volt a levél szövege. Ha valaki eljött, aláírhatta. Ha nem akarta aláírni, nem írta alá. Soha nem volt olyan, hogy „na, írd alá!”.

A tüntetés előtt feljött hozzám Alik Jeszenyin-Volpin [1] és hosszasan magyarázta, hogy miért nem jön ki a térre. Már nem emlékszem, hogy miért nem. Azt mondtam neki: „Alik, ehhez jogod van”.

Amikor azt írom, hogy „kimehetsz a térre”, és néha emlékeztetek „megteheted” – ez nem jelenti azt, hogy „meg kell”, nem jelenti azt, hogy „köteles vagy”. Ez nem jelenti azt, hogy „meg kell tenned, bármibe is kerüljön”. Innen az ablakból látom, hogy hogyan mennek az emberek egy gyűlésre, én azonban nem mentem. Ha szabad választásokat akarunk, akkor minden embernek meg kell adnunk a szabad választás lehetőségét. Nem kényszeríteni senkit semmire.

Voltak tekintélyek a disszidens körön belül?

Számomra a legnagyobb tekintély – ezt mindig mindenkinek elmondom – Tatyjána Velikánova [2] volt. Ő egy rendkívül különleges, nagyszerű, nagyon csendes, nagyon visszafogott ember. Őt vitték be először kihallgatásra, amikor augusztus 26-án elment a Petrovkába, hogy megkeresse férjét, Konsztantyin Babickijt [3], akikt a tüntetésen letartóztattak. A Petrovkába ment, mert nem tudta, hogy átvitték őket a Lefortovóba. Engem épp ekkor rendeltek be kihallgatásra a Petrovkába. Szembesítettek minket. Kiderült, hogy láttam őt, a babakocsim előtt állt, és amikor elvittek a Vörös-térről, kivette Oszkát a babakocsiból és a kezembe adta. Tudtam, hogy ezt valaki ismerős tette. Olyan arca, olyan szép arca volt, bizonyosan közülünk volt, de személyesen nem ismertem. Ott ismerkedtünk meg.

Tatyjána Velikánova

Tatyjána Velikánova

A bírósági ítéletben az állt: „Babickij bűnét bizonyítják ennek és annak, és Velikánovának a tanúvallomásai”, bár ő csak azt erősítette meg, hogy jelen volt a téren. Ezután pedig egyetlen kihallgatáson sem tett semmilyen más vallomást. Rögtön az elején elmondta, hogy semmiről nem fog beszélni. Én intenzíven beszélek erről, ilyen a temperamentumom. Tánya, gondolom, nagyon nyugodtan beszélne.

Amikor Gorbacsov idején megkezdődött a politikai foglyok kegyelem útján történő szabadon engedése, kezdetben csak azoknak adtak kegyelmet, akikből sikerült kicsikarni a kegyelmi kérvényt. Csak később engedték ki azokat, akik visszautasították, hogy kegyelmi kérvényt írjanak, többek között Tányát is, aki a láger után már a száműzetést töltötte. Végig letöltötte a száműzetést, nem ment el, amíg nem fejeződött be a száműzetés, amíg kegyelmet nem adtak neki.

Tyána nővérének, aki súlyos beteg volt, mindenki azt mondta, hogy emigrálni kell. Egyszer így szólt hozzám: „Mindenki azt mondja, hogy… emigrálnom kell”. Így feleltem: „Ászja, hát hogyan mondhatják ezt? Nem akarsz? – „Nem.” – „És Tánya is ezt mondja?” – „Nem, Tánya természetesen nem. Tánya azt mondja: döntsd el magad”.

Amikor eljött a szabadság, Tánya matematikatanár lett az 57. iskola alsóbb osztályában. Tanítványai, akik azóta már felnőttek, még most is emlékeznek rá. Egyszer a „Folyó események krónikája” jubileumára utaztunk Litvániába. Tánya a tanulók füzeteivel jött a vonatba, azokat javította, számára ez volt a legérdekesebb az életben. Ilyen emberek, mint Tánya, többé nem lesznek nálunk.

Szeretném elmondani, hogy az emberekre nem tekintek úgy mint hősökre – nem hősökre, vértanúkra – nem vértanúkra. De Tánya kétszáz százalékosan szabad ember volt, érti? Hozzá képest belőlünk mindnyájunkból hiányzik valami. Nagyon szeretném, ha a Tányáról mondottaknak legalább egy része megmaradna, mert ez fontosabb számomra, mint ami rólam szól.

Az Ön élete hosszú éveken át a KGB folyamatos jelenlétében zajlott. Nem alakult ki Önben paranoia? Hogyan zajlott ez az „együttlét”?

Egyáltalán nem volt észlelhető, hogy követnek, azon eseteken kívül, ha kimondottan úgy jöttek, hogy az ember észrevegye őket. Ilyen a tüntetés után volt. Ha valamit úgy kellett tennem, hogy ők ne tudjanak róla, akkor azt nem mondom el minden helyiségben, ennyi. De hogy állandóan rájuk gondoltam volna, nem, így természetesen, nem lehetett volna élni.

A tüntetés után követtek és azon a szakaszon kellett megfordulniuk, ami Jászik iskolájától azon tejcsarnok között volt, ahol Oszkának vettem a tápszert. A babakocsival át tudtam menni a kis utcán, nekik pedig a Csapajev köznél valahová el kellett kanyarodniuk. Ez még mulatságos is volt, néha direkt úgy mentem, hogy nehezebben tudjanak megfordulni.

Amikor Oszkát vittem megkeresztelni, akkor úgy tűnik, a nyomunkban voltak, és végül nem engedték, hogy a templomban megkereszteltessem. „Szükség van az apja engedélyére” – én így szóltam: „Látja a bejegyzést az anyakönyvben?” – „Na igen, de majd később megjelenik…” – ezt az ún. egyházi gondnok mondta, akivel, úgy tűnt, előtte [a KGB-sek – ford. megj.] beszélgetést folytattak. Egyszóval, elzavartak. De Vera Laskova [4], aki ekkoriban már volt politikai fogoly, megbeszélte egy pappal estére. Ide már úgy mentünk, hogy nem húztunk semmilyen farkat magunk mögött [vagyis nem követték őket – ford. megj.]

Ki volt ez a bátor pap?

Az akkori korszakhoz képest bátor volt: Dimitrij Dudkó [5] atya. Egy idős asszony házában volt a keresztelő.

Ön hogyan lett vallásos?

Gyermekkoromban olvastam a „Bezbozsnyik” [„Istentelen” – ford. megj.] 20-as évekbeli régi számait. És természetesen ateistának nevelkedtem. De később, felnőtt koromban, kezdtem valamit felfogni, megérezni. Tavaly az „Orosz Gulliver” kiadóban jelent meg egy könyvem, amelybe azokat a verseimet gyűjtöttem össze, amelyek – feltételesen mondva – vallási motívumokkal rendelkeznek. 1967-ben keresztelkedtem meg, e versek pedig 1956-tól születtek.

Talán e versek fokozatosan vezettek el ehhez. Amikor fokozatosan megértem, találkoztam leendő keresztanyámmal. Keresztanyám nem volt más mint Natasa Trauberg [6]. Nagyon sokat beszélgettünk, beszélgettünk egymással. E tekintetben sok minden megvilágosodott bennem. Vagyis a hit, ami már szunnyadt bennem, kezdett a felszínre törni. Ezután, ugyanebben az évben ősszel Vilniusba mentem, és a vilniusi Zarercsjében az orthodox templomban egy idős papnál, aki a keresztapám lett, megkereszteltek. Akkor már állapotos voltam Oszkával, Natasa mindent elmagyarázott a papnak.

Megtudtam, hogy a keresztség minden korábban elkövetett bűnömet eltörli. De van egy bűn, ami alól nem mentettem fel magam. 1957 tavaszán egyetemi bölcsészkari barátaimat leültették, engem pedig három napra bevittek a Lubljankára és én ellenük vallottam. De ha csak egyszerűen vallottam volna, én azonban másfél napot hallgattam, rejtőzködtem magam előtt, majd hirtelen felébredt bennem a komszomolista tudat és elkezdtem vallani. Ez volt életem történetének legsötétebb pillanata, amit nem bocsátottam meg magamnak.

Vagyis a Vörös-térre már keresztényként ment ki?

Igen, a térre már keresztényként mentem ki.

Hogyan tudta a hitét összeegyeztetni baloldali meggyőződésével? Vagy a nézetei mégsem egészen baloldaliak?

Nem voltak semmilyen baloldali meggyőződéseim. Baloldaliak azon értelemben voltak, ahogy akkor Moszkvában a „baloldali”-t használták. Tudja, amikor Vlagyimir Makszimov [7] Párizsba jött, azt mondta: „Hát ez micsoda dolog! Moszkvában engem mindenki baloldalinak tartott, itt meg mindenki jobbosnak tekint”. Vagyis ha meglehetősen ironikusan viszonyultunk az ún. liberális moszkvai közeg iránt, akkor minket Moszkvában náluk balosabbaknak tekintettek. A valóságban azonban a liberális kör balliberális volt, mi pedig inkább jobboldali-radikális-liberálisok. De mindez nagyon viszonylagos, nem akarok semmilyen címkét magamra ragasztani.

Legutolsó, 2013. szeptemberi látogatása során Natália Gorbanyevszkaja Pszkovban felkereste a meggyilkolt Pavel Adelheim atya özvegyét

Legutolsó, 2013. szeptemberi látogatása során Natália Gorbanyevszkaja Pszkovban felkereste a meggyilkolt Pavel Adelheim atya özvegyét

Például a néhai Jura Galanszkov [8] mindig mindenben valami ideológiát keresett. Például megtalálta a pacifizmust, de nem mint valamilyen homályos békevágyat, hanem mint ideológiát. Később hirtelen megtalálta a Népi Munkaszövetséget és azok „szolidarizmusát” [9]. Közülünk azonban, ahogy visszatekintek, gyakorlatilag senki nem vallott valamilyen határozott ideológiát. Vagyis ehhez a mozgalomhoz különféle irányokból csatlakoztak bizonyos ideológiai csoportok. Különösen amikor leültették az embereket, akkor védtük őket. Voltak még, bár a 60-as évek végére, a 70-es évek elejére már kezdtek eltűnni, a tisztán marxista-leninisták csoportjai. Megjelentek ugyanakkor a nacionalista irányultságú csoportok. Nézeteinkben nem egyeztünk velük, de amikor arra volt szükség, hogy tájékoztassuk egymást az üldöztetésekről, akkor átadtuk azt, amit sikerült megszereznünk. Az üldözöttek – üldözöttek. Nézeteikért, meggyőződésükért, szavaikért üldözöttek.

Most például a 282. cikkely, amiről azt mondják, hogy a jogvédők javasolták, hogy üldözze a fasisztákat. De mint tudjuk, nem csak a fasisztákat üldözik. A nézetekért, véleményért, legyen az bármilyen ellenszenves is a számunkra, nem lehet üldözni senkit.

 * * *

Natália Gorbanyevszkaja költő 77 éves korában november 29-én hunyt el Párizsban. A Szovjetunióbeli disszidens mozgalom egyik vezető személyisége volt. 1968. augusztus 25-én hat társával együtt részt vett a Csehszlovákia lerohanása elleni „a ti szabadságotokért és a mi szabadságunkért” jelszóval tartott tüntetésen a moszkvai Vörös-téren. Bátorságáért több mint két éven keresztül pszichiátriai kényszergyógykezelést kellett elszenvednie. 1975 óta élt Párizsban, ahol az orosz emigráció főbb sajtóorgánumaiban dolgozott, a „Szabadság” rádióban, a „Kontyinent” folyóiratban és a „Russzkaja Miszl” újságban. Filológus végzettségű volt, francia, lengyel és cseh nyelvből készített műfordításokat. Több verseskötete jelent meg.

Temetése december 5-én volt Párizsban. Temetésére nagyon sokan jöttek el , a párizsi orosz emigráció tagjai, franciák, más nemzetiségűek. Lengyelország és Csehország hivatalos képviselői felszólaltak a temetésen és országuk, kormányuk és elnökük nevében mondtak köszönetet Gorbanyevszkaja életéért. Felszólalásukat mindketten a „Mi Atyánk” ima elmondásával zárták. A lengyelek posztumusz „Lengyelország újjászületéséért” díjjal tüntették ki. Az Oroszországi Föderáció részéről hivatalos személy, de még sajtóképviselő sem jelent meg a temetésen.

Forrás

Jegyzetek:

[1] Alekszandr Szergejevics Jeszenyin-Volpin (1924. május 12.) orosz költő, matematikus, Szergej Jeszenyin költő fia. A szovjet disszidens mozgalom tagja, „szovjetellenes” versei és szamizdat-irodalom terjesztése miatt többször vetették alá pszichiátriai kényszergyógykezelésnek.

[2] Tatyjána Mihajlovna Velikánova (1932-2002) – szovjet disszidens, a jogvédő mozgalom tagja, egyik kezdeményezője és létrehozója az emberi jogok védelmére alakult jogvédő szervezetnek a Szovjetunióban.

[3] Konsztantyin Joszifovics Babickij (1929-1993) orosz nyelvész, jogvédő. Egyik résztvevője volt a Csehszlovákia megszállása ellen tiltakozó vörös-téri tüntetésnek. 1968-ban „a szovjet rendszer rágalmazása” és a „társadalmi rend durva megsértése” vádjában bűnösnek ítélték és 3 év száműzetésre ítélték, amit egy Komi Autonóm Köztársaságban fekvő lágerben töltött le. Szabadulása után nyelvészként nem dolgozhatott. Asztalosként és segédmunkásként dolgozott. Emellett román nyelvből verseket fordított.

[4] Vera Joszifovna Laskova (1945) – A szovjet disszidens mozgalom résztvevője. 1966-ban szamizdat kiadványok sokszorosítása miatt letartóztatták és egy év börtönbüntetésre ítélték. Kiszabadulása után a “Folyó események krónikája” szamizdat kiadvány terjesztésével foglalkozott. Részt vett a “Remény” keresztény almanach és más szamizdat anyagok szerkesztésében. 1983-ban száműzték Moszkvából. A Politikai Foglyok Segítése Alapítvány résztvevője (1974-1982). 1990 óta újra Moszkvában él, nyugdíjas.

[5] Dimitrij Dudkó atya (1922-2004), orosz pap, egyházi író, költő, igehirdető. 1948-ban tíz év lágerbüntetésre ítélték, de 1956-ban szabadult. 1960-ban pappá szentelték, a moszkvai Színeváltozás templomban szolgált egészen 1964-ig, amikor a templomot bezárták, majd felrobbantották. 1973-ban „az egyházfegyelem” megsértéséért, pontosabban igehirdetéséért eltiltották a szolgálattól. Négy hónap múlva papi szolgálatát újból engedélyezték. Prédikációi megjelentek meg külföldi emigráns újságokban ezért Dimitrij atyát 1980-ban „szovjetellenes tevékenység” vádjával letartóztatják. A börtönben megtörték, ennek következtében  1980. június 5-én „bűnbánó nyílt levet” írt Pimen patriarchának, a moszkvai Olimpia idején pedig „bűnbánó” beszédet tartott a szovjet televízióban, ami után sokan elfordultak tőle. Büntetőügyét 1981-ben lezárták. Az „Izvesztyija” hivatalos szovjet kormánylapban megjelent „Nyugat szenzációkat hajhász” c. cikkében kijelentette, hogy soha nem lépett fel a szovjethatalom ellen és papként csak az ateizmus ellen szólalt fel.

[6] Natalja Leonyidovna Trauberg (1928-2009) – szovjet és orosz fordító, esszéista. Leonyid Trauberg filmrendező leánya. Filológiát végzett, tagja volt a Szovjet Írószövetségnek. Chesterton, C. S. Lewis, Graham Greene orosz fordítója. Angol, spanyol, portugál szerzőket fordított. Több fordítása az “íróasztalnak” készült, mivel ezeket az írókat a Szovjetunióban nem lehetett kiadni. 1959-től foglalkozott e szerzőkkel. Első fordítása J. Borhes négy elbeszélése és Ionesco egyik műve volt. E fordításai elvesztek. 1960-tól fordította Chesterton esszéit, melyek vallási irányultságuk miatt nem jelenhettek meg. Chesterton-fordításainak egy része fennmaradt, ezeket 1988-ban adták ki. 1965-től ismerte Alekszander Meny atyát, a szovjet korszak végének egyik jelentős orthodox papját és igehirdetőjét.

[7] Vlagyimir Jemeljánovics Makszimov (1930-1995, Párizs) – szovjet író, publicista, szerkesztő. Nehéz gyermekkora volt, megjárta a fiatalkorúak lágerét, később többször elítélték. 1956-tól foglalkozott irodalommal, felvették a Szovjet Írószövetségbe is. 1973-ban két szamizdatban terjesztett műve miatt kizárták, majd pszichiátriai kényszergyógykezelésre ítélték. 1974-ben emigrált. Párizsban élt. 1974-ben alapította a “Kontyinyent” irodalmi, politikai és vallási folyóiratot, amelynek 1992-ig a főszerkesztője volt. Az “Ellenállás Internacionáléja” nemzetközi antikommunista szervezet ügyvezető igazgatója volt. 

[8] Jurij Tyimofejevics Galanszkov, orosz-szovjet költő, disszidens.

[9] Népi Munkaszövetség – “Az Orosz Szolidaristák Népi Munkaszövetsége”, az orosz emigráció egyik politikai szervezete. Az Orosz Nemzeti Ifjúsági Szövetségből nőtt ki, elsősorban jugoszláviai, bulgáriai, franciaországi és hollandiai orosz fiatalok csoportjai alkották. Ideológiáját kezdetben az ún. “korporatív állameszme” alkotta, majd a világháború éveiben a kifejezést a “szolidaritás” fogalommal cserélték fel. A szervezet célja a kommunista szovjet rendszer megdöntése volt, de a Szovjetunióba küldött ügynökeit az orosz emigrációba beépült NKVD-s titkosügynökök segítségével hamar leleplezték. 1938-ban a németországi szervezet feloszlatta önmagát, hogy ne kelljen együttműködnie a nácikkal. Tagjait a Gestapo különféle zaklatásoknak tette ki, 1943-tól egyre keményebben üldözi őket. A világháború után a szovjet titkosszolgálat erőteljes tevékenységet fejtett ki a szervezetbe való beépülés és különféle provokációk végrehajtása érdekében. A szervezet “Poszev” című folyóiratában több jelentős emigráns író, köztük Szolzsenyicin is publikált.

Reklámok