Miért élünk még mindig szovjet Oroszországban?

 A szovjet ember sajátosságairól, arról, hogy miért maradt az oroszok többsége napjainkban is szovjet ember és hogy ez hogyan akadályozza meg az ország fejlődését. Jurij Pivovarov akadémikus, az Orosz Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Tudományos Információs Intézet igazgatója.

ctVfIspFNLcoA[1]A szovjet témája – napjaink egyik legfontosabb kérdése önmagunk megértése, az ember önismerete szempontjából. Ízléstelen, ha az ember önmaga idézésével kezdi a beszélgetést, ezért bocsássanak meg nekem. Van egy cikkem, aminek az a címe: „A szovjet posztkommunista Oroszország”. Mire gondolok? Arra, hogy továbbra is szovjet Oroszországban élünk. Ma, 2013-ban.

Természetesen nem a „tanácsokra” (oroszul: „szovjetek”) mint a néphatalom formájára gondolok: ez soha sem működött és soha nem alkotta a szovjet rend lényegét. Másról, egy jóval mélyebb és virulensebb jelenségről van szó. A kommunista eszme és a kommunista gyakorlat rövid életűnek, ingatagnak bizonyult. A kommunizmust fokozatosan leküzdjük. Oroszország is leküzdötte, Kína is leküzdi, sőt fokozatosan még Kuba is leküzdi. Megvalósulnak Joszif Brodszkij szavai: „Világ proletárjai étterembe járnak”.

A kommunizmus eltűnik, de a szovjet megmarad, állítom én. Tehát meg kell határozni a szovjet fogalmát: mit jelent? A szovjet: nem politika, nem gazdaság, de még csak nem is ideológia. Ez egy világméretű jelenség, ami a XX. században Oroszország számára sorszerűvé vált. Mivel kezdődött az, amit én szovjetnek nevezek? Az emberiség által létrehozott fundamentális értékek megtagadásával. Le a vallással („Isten nincs, a papok ellenségek”), le az állammal, nincs szükségünk jogra – forradalmi jogtudat, nincs szükség a családra („új viszonyok a nemek között”, teljes „szabadság” – jelen esetben kimondottan idézőjelek között). Nem kell sem a vallás, sem a család, sem a tulajdon, sem a jog, sem az állam. Semmi!

Hatalomra kerülvén a bolsevikok mindezt dokumentumokban rögzítették és elkezdték megvalósítani. Ez nem sikerült nekik teljesen, menet közben kénytelenek voltak visszatérni az államhoz, a családhoz, a tulajdonhoz, a joghoz, de az eszme éppen ez volt. Teljesen soha nem mondtak le róla. A kommunisták az utolsó pillanatig arról beszéltek, hogy a kommunizmust építik, amelynek felépülésekor mindez nem fog létezni. Természetesen már jóval csendesebben, lágyabb hangon mondták, de soha nem vetették el az eszmét.

A szovjet a fundamentális értékekről való lemondás következménye és valami más legfőbb értékként való elfogadása. Elvetése nem csak a világtörténelemnek, a kultúrának, hanem a keresztény civilizáció alapelvének, az áteredő bűn eszméjének is. Az összes totalitarizmus, beleértve a szovjetet is, lemond erről az eszméről. A bűnt másnak tulajdonítják: a kapitalisták, a földbirtokosok, a papok, a fehérgárdisták, a nyugati imperialisták, a cionisták, a disszidensek, a munkakerülők, a köztörvényesek a hibásak. Joszif Visszarionovics Sztálin idején egész népeket bélyegeztek meg ellenségként.

A másik hibáztatása: az alapvető személyes felelősség alól való kibújás. A szovjet világfelfogás ellentétes a kereszténnyel. Ezt nagyon jól megfogalmazta egy nem orosz, hanem francia filozófus, az egzisztencializmus egyik alapítója, Jean-Paul Sartre. Neki tulajdonítják a mondást: „A pokol: az a többiek”. Vagyis a rossz nem bennem van.

Éppen erre alapul a szovjet. Mindig a nyugati imperialisták vagy a kártevők, szabotőrök a hibásak, de sohasem én magam. Ez az alapja az erőszaknak, a terrornak, annak, hogy olyan elvek kerültek bele a köztörvényesek világából az ideológiába, a világnézetbe, az emberi pszichológiába, mint az „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Ez az elv a társadalmi életbe a bűnözők világából került be, míg a normális társadalmi együttélés az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elvre épül. Bennünk azonban a bűnözői világ lelkülete uralkodott el. Aki nincs velünk, az ellenünk van, következésképpen az veszélyes, meg kell semmisíteni.

Létrejött egy új embertípus, a homo sovieticus. Az ilyen ember lehet orosz, üzbég, ukrán, zsidó, vagy bármilyen származású, de lényege szerint szovjet ember. Olyan ember, aki nem ismeri a saját gyökereit, történelmét, ha pedig ismeri, akkor nagyon töredékesen, egyoldalúan. Olyan ember, aki elveszítette a kapcsolatot a vallás világával, még akkor is, ha a szovjet időkben suttyomban járt templomba, de nem kapott vallási műveltséget, neveltetést.

Soviet Citizens Holding Small Flags

Láttam ilyen embereket az NDK-ban is. Miben különbözik az NDK-s ember az NSZK-ban felnőttől? „Barbárok”, a világhoz való keresztény viszonyulást nélkülöző, kulturális-szellemi hagyománnyal nem rendelkező emberek. Vagyis az ilyen ember nem kapcsolódik a világ kulturális, tudományos, művelődési fejlődéséhez sem. „Kispolgári”, zárt, ugyanakkor felfokozott gőggel, magabiztossággal eltelt ember, aki úgy véli, hogy rendelkezik az igazságra való monopóliummal, mivel gyermekkorától kezdve a marxista-leninista közhelyeket súlykolták az agyába, amelyeknek semmi közük nem volt az élethez, de mégis abszolút értékként állították be őket. Az ilyen ember valamiféle hamis magaslatról ítélkezik a világról, amelyre – úgy tűnik a számára – rajta kívül senki más nem tudott felemelkedni.

A szovjet emberre jellemző az utopisztikus tudat. Leromboljuk a régi világot és felépítjük saját szép új világunkat. „5-10 év alatt új ipart, új gazdaságot teremtünk”; „Néhány év alatt kulturális forradalmat hajtunk végre”; „Néhány év alatt megvalósítjuk a társadalmi igazságosság eszméjét”. Ezt így nem lehet. Lehetetlen az évszázadok szorgos munkája, a reális önértékelés, a valóság önkritikus felfogása nélkül előre haladni. Voltak egyedi sikerek, amikor az összes erőforrást az atombomba kifejlesztésére, az űrrepülésre stb. fordították, de összességében a normális fejlődés lehetetlen volt.

Mi még a szovjet ember? Utopisztikus a tudata, az idő iránti felelőtlen viszonyulás, abszolút futurizmus jellemzi: most szenvedünk, de gyermekeink már biztosan a kommunizmusban fognak élni. Ez a futurisztikus tudat nem csupán a múlt, de ami még rosszabb, a saját jelen iránt is nihilista hozzáálláshoz vezet. Azt jelenti, hogy megszűnik a jelen iránti felelősség. Igen, dúl a terror, tisztogatások vannak, igazságtalanság, de mindez az ügy, az igazságos társadalom felépítése érdekében történik. Ez tehát az Isten által földi életünk idejére elrendelt jelenben történő rosszért viselt felelősség alól való kibújás.

A szovjet teljes mértékben sajátunkká vált, abban nevelkedtünk. A mai Oroszország sikertelenségei éppen azzal állnak összefüggésben, hogy mindannyian: a hatalom, az alárendeltek, az egyháziak és az egyházon kívüliek mind szovjet emberek, akik hordozzák magukban ezen eszmék összességét. A saját történelem nem ismerete, a másfajta orrú, szemű emberek iránti gyűlölet, egyúttal az elfogult, mindent megengedő és elnéző viszonyulás önmagunk mint nép, mint személy stb. iránt…

Joszif Brodszkij nagy orosz költő mondta, hogy a XX. században antropológiai katasztrófa következett be Oroszországban. A milliók megsemmisítésére, egyúttal pedig az emberi minőség degradációjára gondolt. Egyetértek vele. E katasztrófa kifejeződése lett a szovjet embertípus megjelenése.

Alekszander Schmemann atya írta, hogy egyszer a fiával, Szergej Schmemann újságíróval az ENSZ székházban ebédeltek. Új vendégek érkeztek, nyilvánvalóan a szovjet delegáció tagjai. Alekszander atya „szovjetcsikoknak” nevezi őket, és egy teljesen új embertípusként, lélektelen gépként írja le őket: se nem oroszok, se nem amerikaiak, hanem valami új.

Ez bármennyire is fájdalmas, de igaz. Én nem egyszer beszéltem már erről a témáról előadásaimban, cikkeimben, a szovjetorosz emberek többször rámtámadtak, legazembereztek, hogy nem szeretem a hazám, stb. De sajnos én magam is szovjet ember, a rendszer terméke vagyok. A gyávaság, a szavahihetőség hiánya, a kettős gondolkodás, a bűnbakkeresés, miközben magunk követjük el a hibát – mindez annak a kísérletnek az eredménye, aminek elvégzését az orosz nép megengedett önmaga felett, amit a felette uralkodók rajta végrehajtottak. A szovjet embertípus – nem örökérvényű ítélet az orosz vagy az oroszországi ember felett, hanem feladat, amellyel meg kell küzdenie.

Ellenvethetik, hogy a szovjet emberek törték meg hősiesen a nácizmus gerincét, fejlesztették a tudományt, hogy mennyi jót tettek. Kétségtelen. Sem az egyént, sem a társadalmat nem lehet egyetlen fogalommal – szovjet, burzsoá, feudális – teljesen leírni. Az emberek különbözőek, a „szovjet” csupán az egyik dimenziója annak a társadalmi, emberi valóságnak, ami a XX. században létrejött és napjainkban is megőrződött. Én arról beszélek, ami akadályoz bennünket a továbblépésben, aminek leküzdésére szükség van.

Még egy olyan nagy emberben is, mint Alekszander Iszajevics Szolzsenyicin, látom a szovjet elemeit, ő maga pedig önmagát Antileninnek nevezte. Az antiszovjet – a szovjettel szembeni önmeghatározás. Nekünk azonban nem szovjetellenesre, hanem nem szovjetre van szükségünk: oroszra, orthodoxra, oroszországira, összeurópaira, eurázsiaira. Túl kell lépnünk az új társadalom, az új embertípus megteremtésére irányuló kudarcba fulladt kísérleten. A bolsevikok hozták látre az új társadalmi embertípust.

De úgy gondolom, hogy a szovjet végső győzelmét sok minden akadályozta, többek között a társadalom szellemi alapjai is. Emlékeztetnék, hogy a legdühödtebb sztálin terror idején – 1937. januárjában – a népszámlálás során, ami nem volt anonim, az emberek több mint 50 százaléka vállalta fel, hogy hívő. Nem féltek ezt nyíltan megmondani! Kétségtelen, hogy ez arról tanúskodik, hogy a szovjet nem volt képes teljesen elnyelni az embert.

Az orosz nép és a Szovjetunió más népeinek viselkedése a II. Világháború idején! Ez népi háború volt, nem pedig sztálini: a nép mentette meg Oroszországot! A XX. kongresszus azt mutatta meg, hogy még a kommunisták is képesek a bűntettek megbánására. Mindez arról tanúskodik, hogy az emberekben sok minden maradt, ami nem szovjet, és csak ennek köszönhetően sikerült a túlélés. A szovjetnek nem sikerült elnyelnie teljesen sem a társadalmat, sem Oroszországot.

De a szovjet továbbra is megmutatkozik a különféle megnyilvánulásokban. Például abban, hogy a hatalmat kizárólag erőszakként –  „én vagyok a vezető, te vagy a hülye, te vagy a vezető, én vagyok a hülye” –, nem pedig az emberek közötti közmegegyezésként fogja fel. A hétköznapi életben rettenetes társadalmi rétegződést látunk: néhány százalék hihetetlen gazdagságban él, míg a lakosság tömegei élnek rettenetes szociális viszonyok között, a felső réteg pedig köp erre [sic!]. Mindez, kétség kívül, a másik ember fájdalma iránti érzéketlenség és a saját bűnösség, felelősség tudatosításának képtelensége szovjet komplexumának megnyilvánulása. A szovjetet le kell küzdenünk magunkban ahhoz, hogy Oroszország egészéges lehessen.

Forrás

Advertisements