Sztálin és a főpapok: találkozás a Kremlben

Szeptember elején volt Szergij metropolita patriarchává választásának 70. évfordulója. A szovjet korszak ellentmondásos főpapjáról Kirill patriarcha külön körlevélben emlékezett meg, Szerinte Szergij metropolita “patriarchai helytartóként hatalmas erőfeszítést tett azért, hogy megőrizze az Egyházat a megsemmisítéstől, komrpomisszum nélküli harcot folytatott az élőegyházas szakadással, amely széttépte Krisztus köntösét. Törekvése, hogy megőrizze az Orosz Egyház egységét és ne engedje meg az összes orthodox templom bezárását, vált az alapjává minden cselekedetének az üldöztetések idején. A Nagy Honvédő Háború idején a Szentséges Patriarcha mint tevékeny patrióta mutatkozott meg. Bölcs vezetése alatt Isten népe, reagálván a Főpásztor felhívására, nem csak imádságosan, de anyagilag is hozzájárult a hitszegő ellenség feletti Győzelem eléréséhez…

Szergij patriarcha a bátorság és kitartás, az Egyház és a felebarát szolgálatának való teljes önátadás példáját mutatja fel nekünk. E jelentős napon arra hívok mindenkit, hogy buzgó imádságban forduljon az Úrhoz az örök emlékű Szergij, Moszkva és egész Rusz patriarchája lelkének megnyugvásáért…”

A Moszkvai Patriarchátus magyarországi egyházszervezetének honlapja közlése szerint Kirill patriarcha áldásával a magyarországi orosz egyházmegye minden templomában és egyházközségében a Szent Liturgia után halotti emlékszertartást végeztek Szergij patriarcháért*

Az alábbiakban olvasóin figyelmébe ajánljuk Alekszander Mazirin atya, egyháztörténész, a Szent Tyihon Egyetem professzora összefoglalását Sztálin és a metropoliták találkozójáról, amelyet a “Pravoszlvie i Mir” internetes folyóirat nyomán a budapesti Radonyezsi Szent Szergij orosz egyházközség honlapja ajánlott megfontolásra:

Sztálin és a főpapok: találkozás a Kremlben

1943. szeptember 4-ről 5-re virradó éjjel az Orosz Orthodox Egyház három metropolitáját behívták a Kremlbe Joszif Sztálinhoz. E történelmi találkozás eredménye volt az új patriarcha megválasztása, a teológiai iskolák megnyitása szerte a Szovjetunióban és számos elítélt papi személy amnesztiában való részesítése. De valóban megváltozott 1943-ban Sztálin viszonyulása az Egyház iránt? A valóságban mi késztette őt az engedményekre?

Arról, hogy mi történt a főpapok és Sztálin között, Alekszander Mazirin atya, egyháztörténész, a Szent Tyihon Orthodox Egyetem professzora beszélt.

Szovjet pravoszláv mitológia: "Sztálin és az Egyház összhangja"

Szovjet pravoszláv mitológia: “Sztálin és az Egyház összhangja”

A találkozás előzményei

Sztálin és Szergij metropolitával az élen az Egyházi főpapjai közötti találkozást az Orosz Egyház elleni legkegyetlenebb terror több mint 20 éve előzte meg. Ennek során az Egyházat fizikailag majdnem teljesen megsemmisítették.

A második világháború kezdetén az egész Szovjetunió területén az orthodox püspöki karból csupán négy főpap maradt a székhelyén és csupán néhány száz működő templom volt. De kitört a háború, és az általános politikai helyzet kezdett megváltozni.

A németek által megszállt területeken tömegméretekben nyitották meg a templomokat, újjászülettek a monostorok, lelkipásztori iskolák kezdték meg működésüket. Az történt, amit a kortársak „a Rusz második megkeresztelésének” neveztek. Természetesen a nácizmus emberellenes lényege abszolút összeegyeztethetetlen a kereszténységgel, és Németország háborús győzelme esetén semmi jó nem várt volna az Orthodox Egyházra. De propaganda célokból a németek igyekeztek minden módon kihasználni a vallási tényezőt. A Szovjetunió elleni támadást majdhogynem „Keresztes Háborúként” próbálták beállítani.

Ezért a németek nem akadályozták a templomok tömeges megnyitását, csupán azok egységes egyházszervezetbe való szerveződését gátolták. Ebben politikájuk hasonlított a bolsevikok politikájára a húszas években: minden módon igyekeztek elősegíteni az Egyház felaprózódását. Ennek ellenére a külső propaganda hatás nagyon erőteljes volt. A megszállt területeken ezrével nyitották meg a templomokat. Sztálin kénytelen volt ezzel valamit szembeállítani: ha Hitler alatt megnyitják a templomokat, akkor meg kell nyitni azokat őalatta is.

A főpapok Kremlbe történő berendelésének másik előzménye (pontosabban előfeltétele) azzal kapcsolatos, hogy a Moszkvai Patriarchátus és személyesen Szergij metropolita, aki akkoriban azt irányította, szó szerint a háború első óráitól kezdve a legaktívabban demonstrálta hazafias álláspontját. 1943-ban Sztálinnak már nem volt semmi alapja arra, hogy ebben kételkedjen. Ez egy fontos tényező a sztálini kurzus megváltozásában, de nem lehet mindent erre visszavezetni, ahogy azt a szovjet történetírás tette. A Moszkvai Patriarchátus Szergij metropolita személyében még 1927-ben áttért szovjethatalom iránti hangsúlyozottan lojális viszonyulás irányvonalára. Ez azonban nem akadályozta meg a szovjethatalmat abban, hogy az elkövetkező években egyre növekvő kegyetlenséggel folytassa a megsemmisítését.

Még egy fontos tényező volt a nyugati szövetségesekkel fennálló kapcsolat kérdése, többek között a Szovjetunió számára életfontosságú második front megnyitásának kérdése. Nyugaton a közvélemény meglehetősen szkeptikusan viszonyult kormányaiknak a Szovjetunióval való szövetségre irányuló politikája iránt. A nyugati közvéleményt ingerlő egyik legfontosabb tényező az volt, hogy a Szovjetunióban nem létezik a lelkiismereti szabadság. A sztálini kormányzatnak be kellett bizonyítania az ellenkezőjét. Ehhez nem volt elég propagandista könyvek kiadása – ilyen volt például a [Nyikoláj (Jarusevics) kijevi metropolita szerkesztésében megjelent– ford. megj.] „Igazság a vallásról Oroszországban” c. 1942-ben Moszkvában megjelent könyv. Ebben és más hasonló könyvekben arról írtak, hogy a hívők a Szovjetunióban teljes vallásszabadsággal rendelkeznek, és az Egyházat a megszállt területeken üldözik.

Más szavakkal, igazság ezekben a könyvekben nem volt sok és állításaik nem voltak meggyőzőek. Tárgyi bizonyítékokra volt szükség. Különösen a teheráni konferencia előestéjén, ahol Sztálin azt remélte, hogy garanciát kap a második front megnyitására. Ekkor, a konferencia előtt kellett Moszkvába érkeznie az Anglikán Egyház magas rangú küldöttségének. Sztálin azt akarta, hogy a Moszkvai Patriarchátus részéről az anglikán küldöttséget a legmagasabb, „patriarchai” szinten fogadják. Arra volt szüksége, hogy a delegáció a lehető legjobb benyomásokkal térjen vissza hazájába. Ez volt a közvetlen indítéka annak, hogy felgyorsult az szovjet egyházpolitika már érlelődő külső [az államnak az Egyház iránti belső, tartalmi viszonyulását nem érintő – ford. megj.] fordulata.

A találkozó

A yorki érsek által vezetett anglikán delegációt szeptember közepére várták Moszkvába. Augusztus végén Szergij patriarchai helytartó, aki már két éve kényszerevakuációban élt Uljanovszkban, engedélyt kapott, hogy visszatérhessen a fővárosba. Tudtára adták, hogy fontos eseményekre kell felkészülnie.

Moszkvába rendelték Alekszij (Szimanszkij) metropolitát Leningrádból. A harmadik metropolita, Nyikoláj (Jarusevics) – formálisan Kijev és Galícia metropolitája – gyakorlatilag az háború egész idejét Moszkvában töltötte és ő állt a legszorosabb kapcsolatban a hatalommal. E három főpapot hívták meg Sztálinhoz.

A találkozás a Kremlben történt, 1943. szeptember 4-ről 5-re virradó éjjelen, és majdnem két órát tartott. A kormány részéről jelen volt Sztálin, Molotov és Karpov állambiztonsági ezredes, az az ember, aki az egyházellenes harc részleget vezette. Ez egy rettenetes ember volt: a „Nagy Terror” idején Karpov az egyik legádázabb kihallgatótiszt volt, aki munkája során a legembertelenebb módszereket alkalmazta. Ezzel akkor természetesen nem dicsekedtek, de napjainkban már ismertté vált. Később Karpov meglehetősen jó viszonyt ápolt I. Alekszij patriarchával. Ez az átalakulás azzal magyarázható, hogy Karpov kizárólag funkcionárius volt és azon utasítások mentén tevékenykedett, amelyeket felülről kapott. Amikor az irány az Egyház megsemmisítése volt, akkor annak megsemmisítésén dolgozott. 1943-ban más lett az irányvonal: létre kell hozni a virágzó vallási élet dekorációját, Karpov pedig ezen irányvonal elvárásai szerint cselekedett. Tulajdonképpen ez a sztálini fordulat lényege: abban a pillanatban Sztálinnak előnyt jelentett a Moszkvai Patriarchátus felhasználása saját politikája érdekében. Ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy megszűnt volna az egyházüldözés.

A találkozó azzal kezdődött, hogy Sztálin megdicsérte a metropoliták hazafias tevékenységét és érdeklődött az iránt, hogy milyen szükségletei vannak az Egyháznak. Ezután egy sor gyakorlati kérdést érintettek.

Az első közülük a normálisan működő legfelsőbb egyházi központ visszaállításának és a patriarcha megválasztásának kérdése volt. Sztálin megkérdezte, hogy mi lesz a patriarcha címe. A moszkvai patriarchák történelmi titulusa, beleértve Tyihon patriarchát is, így hangzott: „Moszkva és egész Oroszország patriarchája” (néha ehhez hozzátették: „és minden északi országok”). Az „egész Oroszország” szókapcsolat azonban nem tetszett Sztálinnak, ezért a főpapok azt javasolták, hogy a címet változtassák meg „Moszkva és egész Rusz patriarchája” formára (ennek alternatívája lehetett volna az „egész Szovjetunió patriarchája” cím, amit a 20-as években a hatalom megpróbált Tyihon patriarchára kényszeríteni és ami a templomi amvonról teljesen vadul hatott volna).

A továbbiakban felmerült a kérdés, hogy mikor válasszák meg a patriarchát. Sztálin követelte, hogy ezt „bolsevik tempóval” döntsék el, vagyis hogy szó szerint három napon belül hívják össze és tartsák meg a Zsinatot. És valóban, a feladatot megoldották: az állami eszközök és a légierő bevonásával. A találkozó a szeptember 5-re virradó éjjel volt, szeptember 8-án pedig már összeült a Zsinat. Mindössze 19 főpap vett részt rajta, azok, akiket abban a pillanatban össze tudtak szedni. Egyes népszerűsítő könyvekben azt olvashatjuk, hogy többségüket a lágerekből vitték a zsinatra. Ez nem igaz. Ekkorra már majdnem mindegyikük a székhelyén volt és megkezdte a szolgálatát. Csupán egy főpap szabadult közvetlenül a Zsinat megnyitása előtt a lágerből. Mint tudjuk, a Zsinat fő határozata az volt, hogy Szergij metropolitát patriarchává választotta. Szintén nagyon gyorsan. A Zsinat döntött a patriarcha melletti Szinódus megválasztásáról is.

A találkozó következő kérdése a papság új kádereinek képzése volt. Sztálin megkérdezte: „Miért van maguknál káderhiány?” – bár nagyon jól tudta az okát. A kádereket éppen az ő parancsára semmisítették meg a „Nagy Terror” éveiben. Szergij metropolita azonban így válaszolt: „Ennek egyik oka az, hogy mi papokat képzünk, ők pedig a Szovjetunió marsalljai lesznek” – felelte, utalva Sztálin-Dzsugasvili fiatalkori szemináriumi tanulmányaira. A válasz tetszett Sztálinnak, az Egyház pedig engedélyt kapott arra, hogy teológiai főiskolát nyisson Moszkvában, valamint lelkipásztori kurzusokat szervezzen más városokban.

I. Alekszij patriarcha és a kemény csekista múltú Karpov, az Egyházat felügyelő hivatal vezetője

I. Alekszij patriarcha és a kemény csekista múltú Karpov, az Egyházat felügyelő hivatal vezetője

A felbátorodott főpapok felvetették az elítélt papok amnesztiában való részesítésének kérdését. Sztálin így felelt: „Nyújtsák be a névsort. Megvizsgáljuk”. Később valóban benyújtottak egy névsort, amely 26 nevet tartalmazott, elsősorban főpapokét. A vizsgálata azonban elhúzódott, úgymond azért, mert a Patriarchátus a főpapok szerzetesi neveit írta fel, miközben a világi nevekre lett volna szükség. A valóságban azonban az volt a probléma, hogy a listán szereplő személyek közül már csupán egy volt életben. Szergij patriarcha, amikor benyújtotta az amnesztiakérelmet, nem tudta, hogy azok döntő többségét, akikért közbenjárt, már kivégezték.

A főpapok ezután azt kérték, hogy nyissanak meg templomokat azon helyeken, ahol már alig maradtak vagy egyáltalán nincsenek működő templomok, engedélyezzék egy egyházi folyóirat kiadását és gyertyakészítő műhelyek felállítását. A „Népek Atyja” nagylelkűen válaszolt. Az 1935-ben bezárt „Moszkvai Patriarchátus Folyóirata” [«Журнал Московской Патриархии» ] hamarosan újból megjelent, és templomokat is megnyitottak vidéken, bár számuk messze alulmaradt a németek által megnyitott templomok számánál.

Ezután Sztálin hétköznapi életre vonatkozó kérdéseket vetett fel. A Patriarchátus megkapta a volt német követség épületét a Csisztij Pereulok-ban. A Patriarchátus részére személygépkocsikat és élelmiszer-ellátást biztosítottak. Végül, miután mindezt megoldották, Sztálin így szólt: „Ha most nincs több kérdésük a Kormányhoz, akkor talán majd később lesznek”. E kapcsolattartás, pontosabban az Egyház feletti ellenőrzés érdekében egy külön szervet hoztak létre: az Orosz Orthodox Egyház ügyeinek Tanácsát a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett. Ennek élére a fent említett csekista, Karpov került.

A Tanács kezdetben kis létszámú volt: maga Karpov, a helyettese és még néhány ember. De a hivatalnokok száma egyre nőtt. Karpov NKGB-s kollégáiból verbuválta a munkatársakat, úgyhogy végül a Tanács az állambiztonság egyik fiókszervévé vált.

Az Orthodox Egyház életét érintő minden fontos döntést egyeztetni kellett a Tanáccsal, amely kiépítette vidéken az egyházügyi megbízottak hálózatát. A főpapok kötelesek voltak egyeztetni velük minden döntésüket: az esperesek, parókusok kinevezését. Végül az Orosz Orthodox Egyház e Tanács által de facto beépült az állami szervek rendszerébe, bár természetesen formálisan senki nem helyezte hatályon kívül az Egyház és az állam elválasztásának lenini dekrétumát.

I. Alekszij patriarcha és Nyikoláj (Jarusevics) metropolita

I. Alekszij patriarcha és Nyikoláj (Jarusevics) metropolita

A következmények

Sztálin és a főpapok találkozója kétség kívül külső fordulatot jelentett az állam egyházpolitikájában. Az ellenőrzés továbbra is nagyon szigorú maradt, de a Moszkvai Patriarchátus bizonyos mértékben szabadabbnak érezhette magát: már nem a teljes megsemmisítése volt napirenden, lehetőség nyílt arra, hogy megpróbálják újjáéleszteni az egyházi struktúrákat, amit meg is kezdtek.

Ugyanakkor a papság elleni repressziók ezekben az években is folytatódtak. Az egyik látványos ügy Afanaszij (Szaharov) érsek, valamint a papok és világiak egy csoportjának letartóztatása 1943 novemberében. A Vörös Hadsereg előretörésével egyre kiterjedtebbek lettek a megszállt területeken működő papok elleni repressziók. Gyakorlatilag mindenki, aki akkor egyházi szolgálatban aktivitást mutatott (pl. az ismert Pszkovi Misszió), represszió áldozata lett, bár nem mind egy időben.

Az üldöztetés különösen 1948 után erősödött fel. Sztálin utolsó éveiben újra szorosabbá vált az Egyház elleni nyomás. De a háború előtti sztálini represszióktól eltérően a háború utáni elnyomás rejtettebben zajlott. Ráadásul már nem érintették magát a Patriarchátust, mint egyházi központot. I. Alekszij patriarcha megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendet, Nyikoláj (Jarusevics) metropolita bejárta az egész világot és fellépett a szovjet politika védelmében. A „Moszkvai Patriarchátus Folyóirata” tele volt Sztálin köszöntéseivel. A külső megfigyelő majdhogynem idillikus képet láthatott. Azonban a tények, melyek ma rendelkezésünkre állnak, azt mutatják: Sztálin egyházpolitikájában nem történt kardinális változás. Sztálin, ahogy egyházüldöző volt, úgy az is maradt élete végéig.

* ez nem történik meg Magyarországon sem a Szergij patriarcha által kiközösített, de az Egyház által szentté avatott újvértanúk és hitvallók, sem a kommunizmus áldozatainak emléknapján (szerk.)

Reklámok