Igazolható-e Szergij metropolita kompromisszuma a szovjethatalommal?

A Moszkvai Patriarchátus templomaiban Kirill patriarcha utasítására szeptember elején emlékeztek meg Szergij (Sztragorodszkij) metropolitáról patriarchává választásának 70. évfordulója alkalmából. A patriarcha áldásával Halotti Emlékszertartást végeztek a magyarországi orosz egyházmegye templomaiban és egyházközségeiben is. Szergij metropolita tevékenységével kapcsolatban közöljük az alábbi elgondolkodtató beszélgetést Alekszander Mazirin atyával.

Igazolható-e Szergij metropolita kompromisszuma a szovjethatalommal?
Beszélgetés A. Mazirin egyháztörténésszel
 
A második-harmadik században élt keresztény apologéta, Tertullianus kimondta: a vértanúk vére – a kereszténység magvetése. Végső soron éppen a vértanúk lettek a győztesek.  
 

Szergij (Sztragorodszkij) metropolita

Sokan úgy vélik, hogy az Egyháznak rendelkeznie kell politikai készségekkel. De a keresztény lelkiismeret számára mennyire fogadhatók el a hatalommal kötött politikai kompromisszumok? A témáról való elgondolkodás érdekében a közelmúltbeli, bolsevik egyházüldözések korszakához fordulunk. Az a kompromisszum, amit a hatalommal Szergij (Sztragorodszkij) metropolita, későbbi patriarcha kötött, egyházi szakadásokat váltott ki. Miben volt igazuk és miben tévedtek Szergij metropolita opponensei?

A kérdésről Alekszander Mazirin atyával, a moszkvai Szent Tyihon Orthodox Egyetem legújabb kori orosz egyháztörténeti részlegének vezetőjével, a „Felső hierarchia a hatalom folytonosságáról az Orosz Orthodox Egyházban 1920-1930 között” c. könyv szerzőjével beszélgetett Julia Danyilova.

Alekszander atya! Mennyire nehéz e téma kutatása?

Természetesen a Szergij metopolita 1920-1930-as években folytatott politikáját és az egyházi körök rá adott válaszát érintő téma egyáltalán nem egyszerű. Az azóta eltelt évek során egy sor leküzdendő sztereotípia alakult ki. Egy egész hagyomány jött létre, amely az 1920-1930-as évek egyházi életét kizárólag a szovjethatalom iránti lojalitás szemszögéből vizsgálta: úgymond, az Egyházban sokan nem értették meg az államban történő változásokat, és az első, aki ezt teljes mértékben tudatosította, az Szergij metropolita (később patriarcha) volt. Szergij metropolitát azonban sokan nem értették meg, mivel, először is, „ellenforradalmárok”, másodszor pedig „hatalomvágyók” voltak. Ennek következtében egy sor „jobbos szakadás” jött létre.

Ezt a nézetet a nyolcvanas évek végén – kilencvenes évek elején kezdték felülvizsgálni, azután, hogy megszűnt az Egyház állami elnyomása. A kérdésre végleges választ az Oroszországi Újvértanúk és Hitvallók kanonizálása adott.

El kellett dönteni, hogy hogyan viszonyuljunk azokhoz, akik Krisztusért szenvedtek, miközben nem álltak kánoni közösségben Szergij metropolitával. Tekintsük őket szakadároknak, vagy pedig a Szergij metropolitával való szakítást nem lehet szakadásnak tekinteni, hanem valami más? Hiszen Szergij metropolita Deklarációját elutasítók között voltak kiemelkedő főpapok is. A legkiemelkedőbb Kirill (Szmirnov) kazanyi metropolita volt, akit Tyihon patriarcha az elsőnek nevezett meg a lehetséges patriarchai helytartók közül, és az 1926-os titkos patriarcha-választási kísérlet során elnyerte a szavazatok döntő többségét.

Kezdetben a Szent Szinódus Kanonizációs Bizottsága szintjén, majd pedig a Főpapi Zsinat szintjén került megerősítésre egy általános alapelv: ha a szakadás nem anyagi érdekekből, hanem az Igazságért való hitvalló kiállás okából történt, akkor a Szergij metropolitát elutasítókat nem lehet szakadároknak tekinteni. Annál is inkább, mivel Szergij metropolitát elutasítván, nem utasították el Péter (Poljanszkij) metropolitát, aki azokban az időkben Patriarchai Helytartóként az Orosz Egyház feje volt, bár tisztségét nem tudta ténylegesen ellátni, mivel letartózattásban volt (Szergij metropolita csupán Péter metropolita helyettese volt). Ennek köszönhetően 2000 augusztusában az Oroszországi Újvértanúk és Hitvallók egész karát kanonizálták, köztük a „jobboldali” egyházi ellenzék majdnem minden jelentős képviselőjét. Az Egyház, mint mindannyian tudjuk, nem kanonizál szakadárokat.

* * *

1. Kirill (Szmirnov) kazanyi metropolita (1863-1937)
2. Agafangel (Preobrazsenszkij) jaroszlavi metropolita (1854-1928)
3. Péter (Poljanszkij) krutyicai metropolita (1862-1937)

Normális körülmények között a Patriarchai Helytartó tisztsége választás útján kerül betöltésre. Az 1917-1918-as Összoroszországi Helyi Zsinat határozata szerint a patriarchai trón megüresedése esetén a Szent Szinódus választja meg a Helytartót, akinek legfőbb kötelezettsége, hogy három hónapon belül zsinatot hívjon össze az új patriarcha megválasztására. Azonban már 1918 januárjában világossá vált, hogy az elkövetkező időkben ily módon nem lesz lehetőség egyházi választást tartani. Ezért a Zsinat rendkívüli jogosultságot adott Tyihon patriarchának, hogy saját maga nevezze meg lehetséges helyetteseit. 1924/25 karácsonyán Tyihon patriarcha végrendeletet írt, amelyben halála esetén három főpapot javasolt a Helytartó tisztségébe. Az első jelölt Kirill (Szmirnov) kazanyi metropolita, a második Agafangel (Preobrazsenszkij) metropolita, a harmadik Péter (Poljanszkij) metropolita volt.

Tyihon patriarcha 1925 április 7-én hunyt el. Kirill és Agafangel metropoliták ekkor száműzetésben voltak. (1933-ban Kirill metropolita rövid időre szabadult, de alig egy év múlva újra letartóztatták és száműzték. 1937-ben kivégezték. Agafangel metropolita 1926-ban szabadult, amikor az egyházi vezetés már Szergij metropolita kezében volt). Ezért a Patriarchai Helytartó tisztségét 1925 áprilisában Péter metropolita vette magára, de ugyanezen év decemberében letartóztatták és kezdetben három évre Tobolszk vidékére (Abalak faluba az Irtis folyó partján), majd Északra, a tundrába, He településre (az Obi folyó torkolatához) száműzték. A száműzetését többször meghosszabbították, fogvatartásának körülményei egyre szigorodtak, végül 1937-ben főbelőtték. Szergij metropolita kezdetben a Patriarchai Helytartó Helyettese címen vette át az Egyház vezetését, majd Péter metropolita vélelmezett halála után felvette a Patriarchai Helytartó címet.

Az Egyház elleni harc eszmei ötletadója Lev Trockij volt. Úgy vélte, hogy az Egyházat belülről kell felbomlasztani, majd a szétszakadt részeket egymás után megsemmisíteni. E politika gyakorlati megvalósításával az OGPU VI. részlege foglalkozott (a fényképen)

* * *

Ön a könyvében leginkább a Szergij metropolitával szembeforduló főpapok álláspontját vizsgálja, nem pedig azokat a motívumokat, amelyek Szergij metropolitát a hatalommal való kompromisszumra késztették…

Szergij metropolita tetteinek értékelése jóval bonyolultabb, mint az egyházi ellenzéké. A „jobboldali” ellenzék motívumait nem nehéz megérteni. Ezek a főpapok abból indultak ki, hogy az Egyházat nem az emberek mentik meg, még akkor sem, ha a legmagasabb hierarchikus jogosítványokkal rendelkeznek, hanem maga Krisztus. Az embereknek pedig ahhoz, hogy Krisztus megmenthesse az Egyházat, elsősorban az Őiránta való hűségüket kell megőrizniük, bárhogy is alakuljanak a külső körülmények. Vagyis nem arra kell elsősorban odafigyelni, hogy cselekedeteinknek milyen politikai következményei vannak, hanem arra, hogy e cselekedeteink mennyire felelnek meg Krisztus Igazságának. Tehát a legfontosabb: kitartani az Igazságban és Istenre hagyatkozni. Ha az Úr elfogadja ezt a kitartást, akkor meg fogja találni a módjait, hogy megmentse az Egyházat.

Szergij metropolitát jóval nehezebb megérteni. Nagy formátumú és ellentmondásos személyiség volt (metropolitának, nem pedig patriarchának nevezem, mivel az 1920-1930-as években metropolita volt). Szergij metropolita úgy vélte, hogy keresni kell a kiutat a zsákutcának bizonyult helyzetből. Szűk körben mondta: „Az én viszonyom a szovjethatalom iránt a manőverezésre alapul”. Úgy vélte, hogy abban a helyzetben, amikor a hatalom nem titkolja, hogy mi a végső célja – a vallás teljes megsemmisítése – meg kell találni a szervezett visszavonulás útjait, hogy legalább az Egyház egyes életképes részei megmaradhassanak. E cél érdekében pedig szabad imitálni még az istentelen, vallásüldöző hatalommal való együttműködést is. Ez természetesen sokak számára botrány és kísértés volt.

És voltak szerinte határai ennek a manőverezésnek, amelyeket nem szabad átlépni?

Természetesen. A kutató számára a nehézséget az okozza, hogy Szergij metropolitának nem csak a hatalom előtt kellett eltitkolnia valódi álláspontját, hanem gyakran azon emberek előtt is, akik körülötte voltak. A történész számára a legkönnyebb a külső cselekedeteiről beszélni, például a rosszemlékű 1927-es Deklarációjáról – ezt napjainkban nem nehéz megfelelően értékelni. De megérteni, hogy mi állt Szergij metropolita e cselekedetei mögött, az jóval nehezebb feladat. Bizonyos értelemben ő a legújabb kori orosz egyháztörténelem legnagyobb talánya.

Munkámban Szergij metropolitáról majdnem minden oldalon említést teszek, de a könyv mégsem róla szól. A könyv azon három kiemelkedő főpapról szól, akiket Szent Tyihon patriarcha a leginkább méltóknak tartott a patriarchai tisztségre. Három jelöltet nevezett meg: Kirill kazanyi, Agafangel jaroszlavi és Péter krutyicai metropolitát. Őbennük bízott a leginkább. Nagyon fontos, hogy a lehető legteljesebben feltárjuk e három főpap egyházi álláspontját, összegyűjtsük és kielemezzük az összes lehetséges dokumentumot, amelyek cselekedeteiket, meggyőződésüket, környezetüket jellemzik.

Az egyházi-adminisztrációs küzdelemben Szent Kirill, Agafangel és Péter metropolita, akik nem mentek bele a hatalommal való kompromisszumba, vereséget szenvedtek. A mai Orosz Orthodox Egyház adminisztratív tekintetben továbbra is Szergij metropolita örököse. Ezzel kapcsolatban számtalan kérdés vetül fel. Az első: miben tévednek a Külföldi Orosz Egyház megbékélést elutasító képviselői, akik úgy gondolják, hogy Szergij metropolita Deklarációja – az egész általa vezetett egyházszervezetet Krisztustól való elszakadását jelentette?

Bármennyire is paradox, azt mondhatjuk, hogy Szergij metropolita (patriarcha) legszélsőségesebb kritikusai ugyanabban tévednek, mint a legszélsőségesebb tisztelői. Mégpedig abban, hogy mindannyian összekeverik a politikájának értékelését az általa vezetett Egyház kegyelemiségével [«благодатность» – egyházi fogalom, amelynek értelme: az adott egyházi közösség Egyháznak tekinthető-e, vagyis közvetíti-e a Kegyelmet a híveknek – ford. megj.] Az előbbiek élesen kritizálják Szergij metropolita egyházpolitikai tevékenységét (és van is miért kritizálni) és ez alapján vonnak le (téves) következtetést a Moszkvai Patriarchátus egyház voltáról. A másik fél abból a meggyőződésből indul ki, hogy az Orosz Orthodox Egyház valódi Egyház (kegyelemmel telt), és így arra a meggyőződésre jutnak, hogy Szergij metropolita tevékenységének értékelésekor semmiféle kritikai megközelítés nem engedhető meg.

El kell mondani, hogy ez a tévedés nem újdonság az Egyház történelmében. Már az első évszázadokban voltak olyan mozgalmak, amelyek azt hirdették, hogy a hierarchia keresztény erkölcsiség szempontjából kétes cselekedetei automatikusan érvénytelenné teszik szentségi cselekményeiket is. Körülbelül ilyen álláspontjuk volt a harmadik században a novatiánus, a negyedikben pedig a donatista szakadároknak.

Ezeket az ókori szakadásokat is üldöztetések provokálták ki?

Igen, ezek a szakadások szintén az üldöztetések idején jelentek meg, szintén a püspökök méltatlan viselkedésének vádja alapján: hogy átadták az üldözőknek a szent könyveket, hogy túlzott kompromisszumokat kötöttek. Ezért a donatisták kegyelem nélkülieknek nevezték őket. E tévedésre a választ az Egyház még akkor megadta: az adott főpap (hacsak nem hirdet eretnekséget) cselekedeteinek értékelését nem szabad összekeverni az általa végzett szentségek kegyelmiségének kérdésével. A XX. században ez azt jelenti: nem lehet az 1927-es Deklaráció – kétség kívül negatív – értékelését átvinni azon kérdésre, hogy Szergij patriarcha, mint egyházfő, kegyelemmel telt volt-e vagy sem. Ezek teljesen eltérő kérdések. Az Orosz Egyház ezeréves történelme során a szentség nagy megnyilvánulása mellett számtalan rossz momentum is volt. Bizonyára mindenki hallott már Feofán (Prokopovics) érsek – Nagy Péter korabeli főpap – személyéről. Kiemelkedő értelmű és szervező képességű ember volt, ugyanakkor arról várt rossz értelemben híressé, hogy Anna Joannovna idején opponenseivel politikai feljelentések útján számolt le, és ily módon gyakorlatilag mindenkit kiiktatott. Teljesen nyilvánvaló, hogy e cselekedetek milyen erkölcsi értékelést érdemelnek. Azonban az orosz főpapság azon főpapok örököse, akiket Feofán érsek szentelt fel, és senkinek nem jut az eszébe, hogy ezen az alapon kegyelmet nélkülözőnek tartsa azt.


A papokat gyakran közvetlen kötelességeik teljesítéséért tartoztatták le: Liturgia végzéséért, gyóntatásért, keresztelésért, temetésért, a hívőkkel folytatott beszélgetésekért. Nyikoláj Vinogradov atyát 1937-ben azért végezték ki, mert körmenetet szervezett. Kép: Ivan Vlagyimirov. Forradalmi akvarellek. 1919.

Szeretnék még beszélgetni azon kompromisszum lényegéről, amelyet Szergij metropolita kötött. Én úgy értem, hogy ez abból állt, hogy az egyház irányítása de facto az OGPU ellenőrzése alá került. De Szergij metropolita Deklarációja nem szól arról, hogy az egyházi döntések alárendelődnek a Lubjanka előírásainak. Ami a Szergij metropolitát elvető főpapokat és egyházi népet leginkább zavarta, az a deklaráció azon része, amely azt mondja: „az önök öröme – a mi örömünk”… De ezt a mondatot sokféleképpen lehet magyarázni. Mi a rossz a hatalom iránti polgári lojalitásban?

Természetesen sem maga a Deklaráció, sem pedig az azt követően kiadott hivatalos dokumentumok nem szólnak az egyházi adminisztráció OGPU-nak történő alárendeléséről. Ez az ellenőrzés nem volt nyilvános. Azonban az 1927-es Deklarációt nagyon kétértelmű kifejezésekkel fogalmazták meg. Fel lehetett fogni úgy is mint egyszerűen a polgári lojalitás demonstrálását: a szovjethatalom már tíz éve létezik, nincs semmilyen reális alternatívája, ezért a hívők elfogadják a törvényeit, amennyiben ezek a törvények nem követelik meg a hit megtagadását (formálisan a Szovjetunióban senki soha nem törölte el a vallásszabadságot). Sokan mondták (és mondják napjainkban is): Szergij metropolita politikájában nem volt semmi új, Tyihon patriarcha még a polgárháború idején felhívott a szovjethatalom iránti polgári lojalitásra, Szergij metropolita csak az ő útját követte. Az a hírhedt mondat, amit Ön idézett, eredetileg kicsit másképp hangzott: „Mi szeretnénk orthodoxok lenni, ugyanakkor a Szovjetuniót polgári hazánknak tudni, amelynek örömei és sikerei, a mi örömeink és sikereink, kudarcai pedig a mi kudarcaink”. Ezt a mondatot lehetne az Egyház számára természetes hazafiságnak is tekinteni, és önmagában ez a magyarázat teljesen elfogadható lenne az egyházi tudat számára. Azonban ezt a következő szavak követték: „Minden, az Unió ellen irányuló csapásra – legyen szó háborúról, bojkottról, valamilyen társadalmi csapásról vagy egyszerűen olyan gyilkosságról, mint amilyen a varsói volt -, mint ellenünk irányuló csapásra tekintünk”. Itt már felsorolja az örömök és kudarcok azon példáit, amelyek iránt szolidaritásra hív. Ma már sokaknak nem világos, hogy milyen gyilkosságról van szó, ezért e szavakat figyelmen kívül szokták hagyni, pedig nem kellene. A varsói gyilkosság Vojkov lengyelországi szovjet politikai képviselő 1927 nyarán történt meggyilkolása volt. Ez a Vojkov az egyik szervezője volt a cári család 1918-as meggyilkolásának. Természetesen az Egyház nem adhat áldást a terrorcselekményekre, bárki ellen is irányuljanak azok. Azonban az a követelés, hogy a cárgyilkos elleni bosszút az Egyház ismerje el önmaga elleni csapásnak – ez már nyilvánvaló erőszaktétel volt az egyházi tudaton. Itt még csak árnyéka sem volt annak, amit Tyihon patriarcha, Péter metropolita, de maga Szergij is követett helytartóhelyettesi szolgálata kezdetén: az Egyház apolitikussága. Igen, Tyihon patriarcha kijelentette, hogy az Egyház lojális a hatalom iránt, „mostantól nem vagyok a szovjethatalom ellensége” – írta 1923-ban. De ugyanakkor nem mondta, hogy „a szovjethatalom barátja vagyok”. Ugyanabban az évben írta: „Az Oroszországi Orthodox Egyház [Az „Orosz Orthodox Egyház” megnevezést Sztálin javaslatára vezették be 1943-ban. Addig hivatalosan Oroszországi Egyházról beszéltek – ford. megj.] apolitikus és nem kíván mostantól sem ‘fehér’, sem ‘vörös’ lenni”. Különösen fontos ez az utóbbi pontosítás. Ez azt jelentette, hogy az Egyház a lojalitás ellenére sem kíván a politikai harc eszközévé válni, és a bolsevik hatalom politikai ellenségei nem ellenségei automatikusan az Egyháznak. Ugyanakkor Szergij metropolita Deklariációjából éppen ilyen azonosítás következett.

Részlet az Oroszországi Újvértanúk és Hitvallók ikonjáról. Az 1918-as asztrahanyi körmenet szétlövése. 1918-1919-ben sok körmenetek tartásával tiltakoztak az egyházüldözés ellen.

A hatalom például azt követelte Tyihon patriarchától, hogy alkalmazzon egyházi kánoni tiltásokat az emigráns „egyházi ellenforradalom” ellen, vagyis a Külföldi Orosz Egyház ellen. Tyihon patriarcha tett bizonyos engedményeket: 1922-ben például megszűntette a Külföldi Legfőbb Egyházi Hivatalt mivel az túlságosan bevonódott a politikába (természetesen szovjetellenesbe). De a patriarchától többet követeltek: mondjon anathémát a külföldi főpapokra, élükön Antonij (Hrapovickij) metropolitára. Tyihon patriarcha ezt nem tette meg, még abba sem ment bele, hogy formálisan felmentse Antonij metropolitát a kijevi székből, bár ő már rég nem élt Kijevben. Tyihon patriarcha után az Orosz Egyház élére kerülő Péter metropolita szintén nem hozott semmilyen intézkedést a külföldi főpapok ellen. Ő sem mentette fel Antonij metropolitát. Nagyrészt éppen ezért tartóztatták le őt 1925 decemberében.

Szergij metropolita, azután, hogy a Patriarchai Helytartó Helyettese lett, kezdetben kitért a hatalom politikai követeléseinek teljesítése elől. Érdekes e tekintetben az 1926-os deklaráció-tervezete. Ebben azt írja: „Az Unió minden állampolgára számára kötelező teljes lojalitást ígérve, mi, az egyházi hierarchia képviselői, nem vállalhatjuk magunkra e lojalitás semmiféle kötelezettségét vagy bizonyítását. Nem vállalhatjuk például magunkra hívőink politikai hangulatának megfigyelését, még ha ez a felügyelet csak arra korlátozódna, hogy egyesek megbízhatóságát garantáljuk, míg másokét nem. E cél elérésére a szovjethatalom sokkal megfelelőbb szervvel és sokkal hatékonyabb eszközökkel rendelkezik. Annál kevésbé vállalhatjuk magunkra a végreható funkcióját és nem alkalmazhatunk egyházi büntetéseket a megtorlásra”. Más szavakkal: ti magatok küzdjetek a politikai ellenfeleitekkel, saját OGPU-tok segítségével, de ne keverjétek bele az Egyházat. Ez volt az Orosz Egyház vezetőinek álláspontja egészen 1927-ig. 1927 után azonban ez az álláspont megváltozott. Elkezdődik a hatalomnak nem tetsző főpapok áthelyezése, felmentése, mindez pedig a törvényes egyházi főhatalom közreműködésével.

Elterjedt érv Szergij metropolita védelmében: megőrizte az Egyház külső struktúráját – templomokat, egyházközségeket, a legális istentiszteletek végzésének lehetőségét. Azok, akik a katakombákba mentek, nem élték túl. Sokszor hallottam: „Nem is tudnánk az Egyház létezéséről, ha nem lett volna Szergij metropolita kompromisszuma”.

Nem tudjuk, hogy az Úr hogyan rendezte volna el Egyháza sorsát Oroszországban. Emberileg tekintve a dolgokra, elmondhatjuk, hogy mindannyian nem tudtak volna elmenni a katakombákba és mindenki nem tudta volna elkerülni a kompromisszumokat. Szergij metropolita választás elé került, hogy ő maga személyesen melyik utat járja: a hatalommal való kiegyezés útját, vagy pedig azt az utat, amelyet elődje, Péter metropolita választott. Ez az út, kétség kívül, ugyanoda vezette volna őt is, mint Péter metropolitát: száműzetés, magánzárka, végül pedig kivégzés. De ez Szergij metropolita személyes választása volt. Abban a tekintetben, hogy végül az Orosz Egyház megmaradt vezetése milyen úton haladt volna, 1927-ben nem nagyon voltak alternatívák.

Ha Szergij metropolita a kompromisszum elvetésének útját választja, akkor a hatalom talált volna egy másik főpapot, aki elfogadja a feltételeit. Az OGPU megfeszítetten kereste azt a főpapot, többekkel tárgyalt, többek között Kirill metropolitával és Agafangel metropolitával is. Mindnyájuknak ugyanazt a feltételt kínálták: a belső egyházi élet alávetése az ateista állam titkos felügyeletének az egyházi hivatali struktúra legalizálásáért cserébe. Volt például egy főpap, Szerafim (Alekszandrov) tveri metropolita. Ő legalább 1922 óta a GPU titkosügynöke volt – ma már megjelentek a jelentései. Végül hozzá is eljutottak volna és ő is beleegyezett volna.

De miért volt szükség ilyen tárgyalásokra? A hatalom nem merte egyszerűen likvidálni az Egyházat?

Nemhogy nem merte, egyszerűen nem volt rá lehetősége. 1927-ben az Orosz Egyház még meglehetősen erős volt. Több tízezer egyházközség, pap, majdnem kétszáz püspök. Nem nagyon ismert tény: ezekben az években a szovjethatalom még az egyházi ünnepeket is tiszteletben tartotta. A tizenkét nagyünnep munkaszüneti nap volt! Ez arra utal, hogy az ateista hatalom képtelen volt leküzdeni az Egyházat, képtelenvolt arra, hogy egyszerűen fogja és likvidálja az Egyházat.

A hatalom feladata az volt, hogy meggyengítse az Egyházat, belülről bomlassza fel, szakadásokat, belső konfliktusokat provokáljon ki benne, és akkor a szétszakadt részeket likvidálja. Ezt a tervet még Trockij javasolta az 1920-as évek elején. 1927-ben Trockij már nem volt a Szovjetunió vezetői között, eszméi azonban éltek. Hogyan provokálhatott ki a hatalom zavarokat az Egyházban? Ha olyan politikát kényszerít az egyházi vezetésre, amely kiváltja a hívő tömegek elidegenedését.

Visszatérve Szergij metropolita ellenzékére, Szent Kirill és Péter újvértanúra és Szent Agafangel hitvallóra: ezek szerint a szentség vesztesnek bizonyul a gyakorlati életben? Mit mondhat erről a történettudomány?

Materialista, nem szellemi értelemben veszít. Valóban, az egyházüldözés éveiben általában azok lettek áldozatok, akik készek voltak a végsőkig követni Krisztust, és nem keresték a lehetőséget az üldözőikkel való megegyezésre. De ez nem jelenti azt, hogy vesztesek lennének. Már a második-harmadik században élt keresztény apologéta, Tertullianus kimondta: a vértanúk vére – a kereszténység magvetése. Végső soron éppen a vértanúk lettek a győztesek.

Részlet az Oroszországi Újvértanúk és Hitvallók ikonjáról. Andronik permi érsek és Germogén tobolszki püspök vértanúsága. Germogén püspököt 1918. június 16-én a Tobol folyóba fojtották. Andronik érseket június 20-án élve eltemették.

Ha a történelemtudományra mint pozitivista tudományra tekintünk, amely elveti az Isteni Gondviselést, akkor természetesen nem beszélhetünk a vértanúk győzelméről: őket meggyilkolták, a életben pedig a „hajlékonyabbak” maradtak. Az egyháztörténeti tudomány szerint, amely nem hagyja figyelmen kívül az isteni Gondviselést, ez azonban nincs így. Igen, 1937-1938-ban a bolsevik hatalom megsemmisítette az Egyház iránt odaadó emberek többségét, néhány kivételtől eltekintve minden papot meggyilkoltak. Úgy tűnhetett, hogy az ateizmus uralomra jutásának programja a befejezéshez közeleg. De mi történt? Kitört a második világháború, a bolsevik vezetés pedig, Sztálinnal az élen, most már politikai okokból kénytelen felülvizsgálni az egyházpolitikáját. Ezt hogyan értékeljük? Válaszul az újvértanúk küzdelmére, az Orosz Egyháznak a „Nagy Terror” éveiben hozott e hatalmas áldozatára az Úr úgy irányította a történelem menetét, hogy az üldöztetések elcsendesültek, az Egyház pedig nem tűnt el Oroszországból.

Нескучный Сад folyóirat

A szerzőről:
Alekszander Mazirin pap, teológus, a történettudományok kandidátusa, a Szent Tyihon Orthodox Egyetem professzora, a moszkvai Szent Miklós templom (Kuznyeci) papja

Advertisements