Joann Sztyeblin-Kamenszkij atya, újvértanú

Joann Sztyeblin-Kamenszkij atya, Leningád, OGPU-börtön, 1924

Joann Sztyeblin-Kamenszkij atya, Leningád, OGPU-börtön, 1924

Augusztus 2-án (ónaptár szerinti július 20-án) az Orthodox Egyház Joan Sztyeblin-Kamenszkij papvértanúra emlékezik. Örökletes szentpétervári nemesi családból származott, tengerésztiszt volt, majd az egyházüldözés idején pappá szentelték, 1923-ban. Hét évvel később, 1930-ban, kivégezték

„Magas szolgálatot végző gyenge ember”

Halálának pillanatában 42 éves volt. Vékony, gyenge egészségű, szelíd arckifejezésű ember volt. Ki gondolhatta volna, hogy valaha nem reverendát, hanem tengerésztiszti egyenruhát viselt, és hadihajókon külföldi hadjáratokban vett részt?

A hívekkel való beszélgetések során soha nem engedett meg magának fennhéjazást és parancsoló hangsúlyt, hanem mindig hangsúlyozta saját méltatlanságát. Papságára mint valamilyen megelőlegezett kegyelemre tekintett, amit az Úrtól kapott: „Kérem, bocsássatok meg nekem, aki oly sok fájdalmat okoztam mindnyájatoknak és azokat figyelmetlenségemmel növeltem, és imáitokban ne mint Krisztus szolgájáról emlékezzetek meg, aminek tűnök a számotokra, hanem mint egy gyenge emberről, aki magas szolgálatot végez, minden lépésnél megbotlik és folyamatos segítségre van szüksége” – írta első letartóztatása idején a Szolovkiról leningrádi egyházközsége híveinek.

Joann atya, Ivan Georgijevics Sztyeblin-Kamenszkij, mindössze nyolc évet szolgálhatott papként. Halála előtti utolsó évben a Voronyezsi Egyházmegye esperese, az egyházkerület egyik legtekintélyesebb papja volt, de úgy tűnik, terhes volt a számára az a tisztelet, ami körülvette. „Voronyezsben egyáltalán nem érdemeim szerint tiszteltek. Gyakran éreztem magam aranyhintóba ültetett hamupipőkének” – írta nem sokkal a halála előtt, 1930-ban egyik hívőjének a szolovkai koncentrációs táborból.

Érzése valóban prófétikusnak bizonyultak. Az „aranyhintó” hamarosan szétesett. Joann atyát letartóztatták és az OGPU gépkocsijával szállították el. Augusztus 2-án tíz másik vértanúval együtt kivitték Voronyezs határába és kivégezték.

„A kommunisták – antikrisztusok”

1930. augusztus 2-án Voronyezs határában tizenegy orthodox papot és hívőt végeztek ki. Közülük tízet ma az oroszországi újvértanúk és hitvallók karában tisztelünk: Tyihon (Krecskov) archimandritát, Joan Sztyeblin-Kamenszkij és Alekszander Arhangelszkij protoijerejeket, Koszma (Vjaznyikov) és Georgij (Pozsarov) szerzetespapokat, Szergij Gortinszkij, Fjodor Jakovlev, Georgij Nyikitin papokat, Jevim Grebenscsikov és Pjotr Vjaznyikov világiakat.

Bármennyire is meglepő, ez a bűntett nem egyszerűen a bolsevikoknak az Isten és az Egyház iránti gyűlölete aktusa volt. Az 1920-1930-as években a szovjet rezsim számára az ilyen kollektív kivégzések az önfenntartás egyik formáját jelentették. A történtek mögött nem egyszerű rosszakarat, hanem konkrét politikai számítás húzódott meg.

Ebben a korszakban az Egyház elleni repressziók a Szovjetunióban kapcsolatban álltak a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásával. A kollektivizálással szembeni paraszti ellenállás a szovjethatalom elleni, a Polgárháború óta legsúlyosabb fellépésbe torkolltak. 1929-ben a hivatalos dokumentumok több mint 1300 falusi felkelést jegyeztek fel, 1930-ban pedig már több mint 13 ezret. A felkelésekben kb. 2 millió ember vett részt (vö. Виола Л. Крестьянский бунт в эпоху Сталина: Коллективизация и культура крестьянского сопротивления. М., 2010 [Viola, L. Parasztlázadás Sztálin korszakában: Kollektivizálás és a paraszti ellenállás kultúrája. Moszkva, 2010]). A csekisták keresték a vétkeseket, és gyakran a „monarchista-egyháziak” között találták meg (legtöbbször az ún. „nem kommemorálók” közül, [vagyis az Egyház azon tagjai közül, akik visszautasították a kánoni közösséget Szergij (Sztragorodszkij) metropolitával, „nem kommemorálták” őt a Liturgián. – ford. megj.]).

Abban, hogy a falusi papokat és az egyházközségek aktív tagjait a kolhozok elleni agitációval vádolták, nem csak a szovjet vezetők zsarnoksága volt, hanem konkrét szociológiai megfigyelés is. Az olyan jelszavak, mint „a kommunisták – antikrisztusok”, valóban széles körben közszájon jártak. Bár az Istenbe vetett hit és a kolhozba való belépés visszautasítása közötti kapcsolat nem volt egyértelmű, azonban a falusi egyházi intézmények fennállása de facto akadályozta a kollektivizálást. Az orthodox egyházközségek egészen az 1928-1929-es évekig a falusi lakosság önszerveződésének aktív központjai maradtak. Gyengítették a kommunisták politikai és adminisztratív hatalmát a falu felett és ezáltal fékezték a kolhozrendszer létrejöttét.

Az Orthodoxia és a falusi szovjetellenes fellépések közötti összefonódás különösen ott volt érzékelhető, ahol a kollektivizálás (pontosabban a falu anyagi javainak és emberi erőforrásainak féktelen kiszipolyozása) különösen fontos volt a bolsevikok számára: az ország „legzsírosabb”, központi-feketeföldes területein. A bolsevikokkal szembeni legaktívabb ellenállást a Voronyezsi Terület hívői tanúsították.

Szent Pjotr (Péter) Zverev érsek, újvértanú

A hívők érzékelhető jelenléte Voronyezsben és környékén sok mindenben azzal állt kapcsolatban, hogy a régióba az 1920-as évektől elsősorban Moszkvából és Leningrádból nagy számban száműztek „ellenzéki” papokat. A száműzöttek között sok „karizmatikus” személyiség volt. Az 1920-as évek közepétől jelentős hatással volt a voronyezsi vallási ébredésre Szent Péter (Zverev) voronyezsi érsek újvértanú [A 2000-es moszkvai Főpapi Zsinat kanonizálta], az élőegyházas szakadással és az Egyház „szovjetizálásásval”  való szembenállás megfélemlíthetetlen és kibékíthetetlen harcosa.

1926. november 28-án Péter érseket a papok és a hívek egy csoportjával együtt letartóztatták, majd 1927. március 27-én a Szolovkira szállították. Azonban a bolsevikok arra vonatkozó reményei, hogy a vidéken ezután meg fog gyengülni az Egyház befolyása, nem igazolódtak: Pjtor érseket a voronyezsi székben [Szent] Alekszij (Buj) kozlovi püspök [a Szergij metropolitával a kánoni közösséget megszakító ún. „joszifljánus” mozgalom egyik vezetője, 1981-ben a Külföldi Orosz Orthodox Egyház kanonizálta – ford. megj.] váltotta fel. Az új püspök, bár csak 35 éves volt és nem rég szentelték püspökké, nem kevésbé határozottnak bizonyult az Egyház szabadságát illető kérdésekben.

Szergij (Sztragorodszkij) metropolitának a szovjethatalom iránti lojalitásáról kiadott hírhedt Deklarációja után Alekszij püspök készségét fejezte ki, hogy aktívan szembeszálljon az ateistáknak az Egyház feletti ellenőrzésre irányuló törekvésével. 1928. január 22-én a Voronyezsi Egyházmegye egyházközségeiben felolvasták Alekszij püspök körlevelét, melyben a főpap visszautasította Szergij törvénytelen Deklarációjának elismerését. „Teljes mértékben osztva a hű orthodox főpapok és nyájam véleményét és hangulatát, mostantól elhatárolódok Szergij metropolitától, kánonellenes szinódusától és tevékenységüktől” – állt a körlevélben.

1928. tavaszán Alekszij püspököt követte a Voronyezsi Egyházmegye klérusának és nyájának többsége (kb. 80 egyházközség), akik kinyilvánították, hogy kilépnek a Szergij metropolitával való közösségből és Joszif (Petrovih) metropolita [a Szergij metropolita ellen fellépő legjelentősebb „ellenzéki” irányzat vezetője, leningrádi metropolita. A Külföldi Orosz Orthodox Egyház 1981-ben kanonizálta. – ford. megj. ] joghatóságát fogadják el. Az Alekszij püspökkel való kánoni egységüket kinyilvánították a Don-vidék, a Kubany, a Harkov-vidék és az Észak-Kaukázus egyházközségei. Ezért mindezen területek egyházi emberei a szovjet nyomozóhatóság által indított ügyekben mint „bujevecek” [“bujisták”, Buj-követői] jelentek meg. A voronyezsi Alekszejevszkij-monostor, ahol Alekszij püspök székhelye volt, a „nem kommemorálók” dél-oroszországi központjává vált. M. V. Skarovszkij egyháztörténész adatai szerint a „bujista” papság összlétszáma elérte a 400 főt.

Alekszij püspök letartóztatása (1929. március 7.) és a Szolovkiba történt száműzése (1929. június) után a nyáj szellemi vezetése teljesen az egyházközségi papságra hárult. Közöttük az egyik legtekintélyesebb Joann Sztyeblin-Kamenszkij atya volt. Alekszij püspök nem sokkal a letartóztatása előtt az egyházmegye esperesévé nevezte ki. 1929. tavaszától gyakorlatilag ő vezette a Voronyezsi Egyházmegyét.

A hajóról az oltárba

Joann Sztyeblin-Kamenszkij atya a voronyezsi egyházi közegben nem tűnt tipikus embernek. A helyi papoktól eltérően nem papi közegből származott. Származása szerint szentpétervári arisztokrata volt. Apja, Georgij Georgijevics jelentős hivatalnok volt, a forradalom előtt szenátorként szolgált. Apai nagyapja, Georgij Pavlovics életének utolsó éveiben Vilnius kormányzója volt. Anyja, Olga Alekszandrovna, született Zsandra, egy vice-admirális lánya volt.

A pétervári Szent Háromság templom, ahol Joann atya szolgált

Ivan Georgijevics pappá szentelése előtt a flotta tisztje volt. A szentpétervári Tengerész-kadét iskolában tanult, majd a Balti Flottában szolgált, több kitüntetést és érdemrendet kapott (Szent Anna rend III. fokozat, Szent Sztaniszló rend III. fokozat).

Nem sokkal a forradalom előtt, 1917. júniusában szerelt le a flottától egészségi okokból. A Polgárháború éveiben Péterváron élt, a parti szolgálatban dolgozott (1919-21-ben a Balti Flotta világítótorony-szolgálata vezetőjének segédje volt). Ekkor ért meg benne az elhatározás, hogy életét Istennek szentelje, ezért felolvasói szolgálatot vállalt a Sztremjannaja utcai Szent Háromság templomban, Péterváron. Akkor szentelték pappá, amikor Oroszországban sok ember, vele ellentétben, arra törekedett, hogy leplezze az Egyházhoz fűződő kapcsolatait: 1923-ban.

Joann atyának nem volt családja, ezért minden idejét és erejét a hívőknek szentelte. Már 1924-ben letartóztatták. Az „Orthodox testvériségek” ügyben ítélték el (a kihallgatáson Joann atya beismerte, hogy Könyörgő Istentiszteleteket végzett egyházközsége híveinek lakásán, amelyek után teáztak és vallási témákról beszélgettek). Három év lágerre ítélték, amit Joann atya a Szolovec-monostorban kialakított koncentrációs táborban töltött le.

1927. novemberében, büntetése lejárta után a hatóságok nem engedélyezték a számára, hogy visszatérhessen Leningrádba, hanem adminisztratív úton Voronyezsbe száműzték. Alekszij voronyezsi püspök befogadta és kinevezte a volt (a bolsevikok által felszámolt) Istenszülő Oltalma női monostor Szent Alekszij templomának papjává.

„A harangszó – az ellenforradalom zenéje”

Az Istenszülő Oltalma monostort 1623-ban alapították Filaret (Romanov) patriarcha, a Romanov dinasztia első uralkodójának apja áldásával. A monostor kezdetben a folyóparton volt, majd a hajódokkok kiépülése és a helyi flotta létrehozása után a város határába helyezték át. A forradalom előtt itt egy egész női városrész jött létre, kőtemplomokkal, lakóépületekkel, jól működő gazdasággal…

Istenszülő Oltalma monostor, Voronyezs, XX. század eleje

A bolsevikok fokozatosan semmisítették meg ezt az életet. 1922-ben a nővérektől elkobozták a monostor vagyonának nagy részét, beleértve az Istenszülő Kazanyi-ikonjának értékes borítóját. 1924. őszén bezárták a monostor Barlangtemplomát, amelyben létrehozták a „Kalinyin klubbot”. A „Kommuna” újság így írt akkoriban: „Belépve nem tudod elhinni, hogy itt valaha templom volt. Az ikonok helyén a vezérek portréi, magasan-magasan pedig, a kupola alatt, ahol valaha a kereszt állt, most az ötágú vörös csillag világít fényesen…”. A papok és az apácák Kalinyinnak [a korabeli formális szovjet „államfőnek” – ford. megj.] írt panaszlevelei válasz nélkül maradtak…

A következő évben, 1925-ben a monostorra további „sorvadás” várt. Joann atya idejére a monostorkomplexum már sajátos lakótelepként működött. A szerzetesi épületekben 275 lakást alakítottak ki, amelyekbe proletárokat költöztettek. A celláikban maradt nővérek mellett most tehát több mint 800 ember élt a monostorban.

Mindennek ellenére a monostor Szent Alekszij temploma továbbra is működött, és a Voronyezsi templomok egymás utáni bezárásának mértékében a templomot látogató hívők, köztük a letartóztatott Pjotr (Zverev) érsek követői, száma egyre nőtt. Az egyházi életnek a volt monostor falai közötti maradványai és a „Zverev-követők” látható koncentrációja a monostorban, ingerelték a bolsevikokat. 1928-ban a hatóságok úgy döntöttek, hogy felszámolják az „ellenforradalmi fészket” és megtisztítják a volt monostort az „ellenforradalmi elemektől” és a „Zverevistáktól”.

Szeptember 2-án a volt monostor épületeibe költöztetett munkásokat lakógyűlésre hívták össze. A proletariátus képviselői előre megírt beszédeket olvastak fel arról, hogy milyen veszélyes az „egyháziak” szomszédságában élni:

„Az ötszáz munkásnak kulturált körülmények között kell élnie és nevelnie a gyerekeit, ehelyett azt látjuk, hogy a szovjetellenes elemek itt a monostorban befolyásuk alá vonják a felnövekvő nemzedéket…”

„…Ez itt munkástelep vagy monostor!? Ha fontos számunkra a szovjethatalom, akkor harcolnunk kell az ellenforradalommal. A monostorban van pópa, Zverev kinevezettje. A Zverevizmus sokat elpusztított munkás elvtársaink közül is. Még most is vannak olyanok, akik a zverevizmus szekértolói. Végezni kell a zverevizmussal”.

„…Most már mindenki számára világos, hogy a harangszó: az ellenforradalom zenéje. Addig, amíg itt létezni fog ez az ellenforradalmi fészek, a valóságban nem fog létrejönni a munkástelep…”

Az egyik felszólaló Joann atyát is megemlítette: „A 31-es cellában él Joann pópa, Zverev kinevezettje. Én a 89. cellában lakom, és látom, hogy ezt a pópát Nyecsajev és Puskin (a Tyernovaja-templom volt támogatója) ellenforradalmárok feleségei látogatják. Az apácák arra tanítják a munkások gyerekeit, hogy menjenek oda ehhez a paphoz és kérjenek tőle áldást…”

A voronyezsi Istenszülő Oltalma női monostor temploma harangjának leverése

Ettől fogva a kommunista sajtó rendszeresen mint a szovjethatalom ellenségéről tett említést Joann atyáról. A csekisták pedig figyeltetni kezdték. 1929. március 4-én a helyi rendőrség vezetőjének segédje a következőket jelentette az OGPU-nak: „Nem ellenőrzött hírek szerint a Vvegyenszkaja utca 4. alatti házban az ott lakó Iván pap, Zverev főpap kinevezettje megátalkodott agitációt folytat a szovjethatalom ellen és ebben a házban valamilyen csoport figyelhető meg, amiről tájékoztatást küldünk”.

1929. tavaszán a hatóság elrendelte, hogy a monostori templomok kupolájáról verjék le a kereszteket. „Május 2-án ünnepélyesen levették e keresztet a volt női monostor templomáról” – adta hírül a „Kommuna” újság. „Annak ellenére, hogy az apácák és a pópák értelmetlen pletykákat terjesztettek és „isten haragjával” fenyegettek, a keresztlevételre többezres tömeg gyűlt össze. A vörös csillag felhelyezése a kupola fölé lelkes tapsot váltott ki”.

Reggel 5 órakor, éppen akkor, amikor megjelentek a munkások, hogy leverjék a templom keresztjét, a női monostor apátnője meghalt. Temetését május 4-én tartották, a szertartást Joann atya végezte. A temetés után áldást adott a jelenlévőknek, a megmaradt apácáknak és a monostor hívőinek pedig azt tanácsolta, hogy tartsanak össze. Később, letartóztatása után többek között azzal is megvádolták, hogy az apátnő halálát „a vallási fanatizmus kiélezésére használta fel”.

Joann Sztyeblin-Kamenszkij atya, fénykép az 1924-es nyomozati anyagból

„Szovjetellenes elem”

Joann atyát 1929. május 19-én tartóztatták le. Az ügyében keletkezett vádirat (№ 1678) állítása szerint a pap „önmaga köré gyűjtötte az apácákat és Voronyezs város szovjetellenes elemeit, követői által a lakosság körében pánikot keltő és a Szovjethatalom tekintélyét és erejét aláásó különféle szovjetellenes provokatív híreszteléseket terjesztett”. Az ügyiratban négy tanúvallomást olvashatunk, amelyek megerősítik, hogy a pap szovjetellenes tevékenységet folytatott: „különféle próféciákat terjesztett a Szovjethatalom közeli bukásáról, valamint arról, hogy hamarosan éhínség lesz”, „szoros kapcsolatot tart fenn a száműzött pópákkal és a volt aktív zverevistákkal”…

1929. május 21-i első kihallgatása során Joann atyának engedélyezték, hogy saját kezűleg írja le a válaszait a nyomozó kérdéseire. Többek között a következőket írta: „Lojális vagyok a szovjethatalom iránt, de nem érzek együtt azokkal az intézkedésekkel, amelyek a vallás ellen irányulnak. Helytelennek tartom, hogy az iskolákban vallásellenes irányban tanítják a gyermekeket és ehhez hasonlókat. Mivel nem ismerek más fegyvert a kereszten kívül, ezért mint a múltban, úgy a jelenben is azt tartom egyedül helyes cselekvésnek, ha békítőleg hatok a tömegekre”.

A pap nyíltan megvallotta hitét és elítélte a hitetlenséget: „Számomra nem kétséges, hogy a megfeszített Krisztusba vetett hit legyőzhetetlen, hogy a materializmus látszólagos győzelme csak átmeneti jelenség”.

Tagadta, hogy közvetlen kapcsolat lenne a monostori templom keresztjének eltávolítása és a monostor igumeniája halála között: „Az igumenia halála után sem személyesen, sem pedig mások által semmilyen híreket nem terjesztettem a városban. Azt, hogy az igumenia halálát, ami a volt női monostor temploma keresztjének levétele után történt, e keresztlevétel okozta, nem mondhattam, mivel, ha nem tévedek, két nappal a halála előtt érte a harmadik agyvérzés és attól fogva nem tért magához, úgyhogy meg sem tudtam áldoztatni a halála előtt. […] Az igumenia sírjától még annak lezárása előtt távoztam, de valóban áldást adtam azoknak, akik odajöttek hozzám…”

Május 29-én, a második kihallgatás idején Joann atyának felolvasták a szovjetellenes tevékenységet megfogalmazó vádat. A pap így felelt: „Az elém tárt vádakban nem ismerem el vétkességemet a legkisebb mértékben sem. Voronyezsi tartózkodásom minden ideje alatt mind az ambonról, mind pedig magánbeszélgetésekben, nem a büntetéstől való félelem miatt, hanem mert világnézetemből következik, mindig a szelídségre, a türelemre és a polgári törvényeknek való engedelmességre tanítottam. Senkit nem csoportosítottam magam körül, és véletlenül kerülvén ideiglenesen az egyházmegyei esperes tisztségébe, ez év márciusától az egyházmegye papságával csupán hivatalos kapcsolatot tartottam fenn. Mindenféle hiresztelések terjesztését a szellemi szolgálójaként méltóságon alulinak tartom…”. A pap vallomását nem vették figyelembe.

Joann atya ügyét, ahogy a korban ártatlanul szenvedettek többségének ügyét bírósági eljáráson kívül folytatták le. 1929. augusztus 16-án az OGPU Kollégiuma melletti Különleges Tanács Joann atyát három év szoloveci lágerben letöltendő büntetésre ítélte. Így került Joann atya másodszor is a Szolovkira. De nem maradt ott sokáig, mert 1930. májusában újból letartóztatták és a már ismerős voronyezsi börtönbe szállították át, hogy a „bujisták” [Alekszij Buj püspök követői – ford. megj.] ügyében megvádolják.

Szent Alekszij (Buj) püspök, újvértanú

A „bujisták”

„A Központi-Feketeföldi területen működő (1930. február – július) ‘bujisták’ egyházi-monarchista szervezete” elleni 24705. sz. levéltári-nyomozati anyag, melynek Joann papvértanú az egyik főszereplője volt – hét kötetet tesz ki. Az ügy összesen 492 embert érintett, akik közül 134 főt letartóztattak. 38 embert vádoltak meg, akik közül 12 embert (köztük Alekszij Buj püspököt) halálra (magát a püspököt azonban később, 1937-ben végezték ki), 14 főt – 10 év lágerre, 10 főt – 5 év lágerre, egyet pedig 5 év Északi-Területre irányuló száműzetésre, egy főt pedig 3 év feltételes lágerbüntetésre ítéltek.

A nyomozók verziója szerint a „bujisták”, vagyis Alekszij (Buj) kozlovi püspök, a voronyezsi egyházmegye kormányzójának környezete, „vallási propaganda álcája alatt” a „monarchia visszaállítását” készítették elő a „parasztoknak a Szovjethatalom elleni fegyveres felkelése által”. A „bujisták” elleni fő vád a kolhozok létrehozása és a hatalom egyházellenes politikája elleni agitáció és az ennek megfelelő felhívások terjesztése volt.

A nyomozati anyag állítása szerint Joann Sztyeblin-Kamenszkij atya az „Igaz Orthodox Egyház Voronyezsi Egyházmegyei Központja” öt emberből álló testületének vezetőjeként a „bujisták” voronyezsi mozgalmának vezetője volt. Rajta kívül a „kollégium” tagjaként nevezték meg Szergij Gortinszkij, Jevgenyij Marcsevszkij, Joann Zsityjajev atyát és az egyházmegye lelkiatyját, Ignatyij (Birjukov) archimandritát.

Azt, hogy Sztyeblin-Kamenszkij tagja a „bujisták” csoportjának, az OGPU a papság soraiból toborzott besúgók segítségével bizonyította. Joann atyával együtt tartóztatták le és szállították a Szolovkira Nyikoláj Dulov papot, a cári hadsereg Vezérkarának volt alezredesét, akit 1920-ban szenteltek pappá. Nyikoláj atyát, úgy tűnik, kínzásokkal megtörték, és beleegyezett a nyomozóhatósággal való együttműködésbe. Megadta a kért vallomásokat Joann atya „szovjetellenes tevékenységéről”.

Joann atya tagadta, hogy Dulovot közelebbről ismerte volna. „Két alkalommal láttuk egymást a templomban, méghozzá első alkalommal a volt női monostor papságával együtt szolgált a székesegyházban, másodszor pedig csupán jelen volt a szertartáson. Az első szolgálat után meghívtam, hogy ebédeljen velem. Semmiféle tanácskozáson nem vettem részt Dulovval. Dulov pap nem hozott nekem semmilyen brosúrákat…”. A nyomozat azonban figyelmen kívül hagyta ezt a vallomást. Így tehát Joann atya a „bujisták” ügyének vádlottja lett.

1930. május 20-án Joann atyát megvádolták, hogy „egyházi-monarchista brosúrákat és különféle szovjetellenes provokatív híreszteléseket terjesztett; agitált a szovjethatalom kollektivizálásra, a Szovjetunió iparosítására vonatkozó minden intézkedése ellen. Végső célja az volt, hogy a hívő tömegeket felkészítse a szovjethatalom elleni fellépésre, annak megdöntésére és a monarchia visszaállítására. A fentiek következtében a Központi Feketeföldes Területek számos járásában a lakosság tömegesen fellépett a szovjethatalom és annak intézkedései ellen”.

A pap követelte, hogy lehetőséget kapjon a vádak megválaszolására. Két nappal később a nyomozó engedélyezte, hogy magyarázó feljegyzést írjon. Joann aty így írt: „Az ellenem felhozott vádakban vétkességemet kategorikusan tagadom. Nem vettem részt monarchista egyházi szervezetben… Egyházi ügyekben kerestek fel a parasztok, az egyházközségek tagjai és papjai… Senkivel nem folytattam szervezői, politikai beszélgetéseket”.

Bírósági tárgyalás nem volt, az ügyben megint csak az OPGU Kollégiuma döntött. 1930. augusztus 2-án Joann atyának kihirdették az ítéletet: halál. Este tíz órakor Voronyezs határában kivégezték. Vele együtt még tíz papot és világit gyilkoltak meg.

Az „Igaz Orthodoxia”

Az ország különböző területein, többek között a Voronyezsi Területen élő „nem kommemorálók” szétverése, melynek áldozata lett Joann atya is, előjáték volt a Szergij metropolitával az egyházi közösséget megszakító egyházi csoportok elleni össz-szövetségi fellépésnek. A hatalom 1930-31-ben újabb ügyet kezdeményezett: az „Igaz-Orthodox Egyház” összövetségi szervezete (vagy az ügy más megnevezésével: „Az Igaz Orthodoxia Össz-szövetségi Központja”) ellen. Ezen üggyel kapcsolatban a Joszif metropolitát követő egyházi vezetőket szerte az országban letartóztatták és Moszkvába, a Butirka-börtönbe szállították.

Nyikoláj Dulov papot, aki a „bujisták” ügyében tanúskodott Voronyezsben, 1930-ban a voronyezsi börtönből a Butirkába vitték, ahol részt vett az „Igaz Orthodoxia Össz-szövetségi Központja” perben. A nyomozás nyomán feltételes büntetést kapott és később a Moszkva-megyei Kuncevói járás Fedoszjina falvának Örömhírvétel templomában szolgált a templom 1941-es bezárásáig. További sorsa ismeretlen.

Alekszij (Buj) kozlovi püspök 1929 júniusa és 1930. februárja között a Szolovec-lágerben raboskodott. Ott tartóztatták le, és vitték Voronyezsbe a „bujisták” ügyével kapcsolatban. A voronyezsi börtönből (1930. május-július) a moszkvai Butirka börtönbe került. Ott 1930. szeptember – 1931. szeptembere között az „Igaz Orthodoxia Össz-szövetségi Központja” per vádlottja volt és tíz év Javító-Munkatáborban letöltő büntetésre ítélték. A Szvirlágban [Leningrádi Terület – ford. megj.] tartották fogva (1931. októberétől), majd 1932-ben Voronyezsbe vitték a „bujisták” elleni második perrel kapcsolatban.

A nyomozók nyomásának következtében Alekszij püspök bűnbánó levelet írt J. V. Sztálinnak („A javító-munkatáborban eltöltött idő és a helytelen álláspontomon való szüntelen gondolkodás oda vezettek, hogy megváltozott a viszonyulásom a Szovjethatalom iránt és most, ettől a perctől kezdve, határozottan elvetek magamból minden ellenforradalmiságot és elhatárolódom minden ellenforradalomtól…”). Később azonban cellatársának (aki a valóságban Martov fedőnéven az OGPU ügynöke volt) beismerte, hogy bűnbánata nem volt őszinte. A továbbiakban Alekszij püspököt visszavitték a Szolovkira (1933. áprilisától). 1937-ben a lágerből börtönbe szállították át. 1937. december 8-án végezték ki a Szandormohi erdőben, Medvezsjegorszk mellett. A Külföldi Orosz Orthodox Egyház az oroszországi újvértanúk és hitvallók karában kanonizálta.

„Ne távolodjatok el a Kereszttől”.

Joann Sztyeblin-Kamenszkij papvértanú senkit nem vádolt az őt ért csapásokért. Sőt, a Szolovkán és a börtönökben töltött éveit egyáltalán nem tartotta élete elveszített éveinek. Ártatlanul elítéltként mindenért hálát adott Istennek, ami vele történt. A fájdalmakat a „keresztény természetes kísérőjének” nevezte. Minden lehetséges alkalommal levelet küldött a kintieknek, hogy támogassa „juhait”, akiket szüntelenül arra buzdított, hogy „ne távolodjatok el a Kereszttől”.

A voronyezsi Istenszülő Oltalma monostor épületkomplexumának maradványai, 1980-as évek

Részletek Joann papvértanúnak a hívekhez írt leveleiből (Стеблин-Каменский Иоанн, священномученик. Не отходите от Креста. Письма с Соловков близким и пастве.  Под ред. игум. Дамаскина (Орловского). М., 2009 [Joann Sztyeblin-Kamenszkij papvértanú: Ne távolodjatok el a Kereszttől. Levelek a Szolovkiról a rokonoknak és a nyájnak. M. 2009.]):

„Kérem, bocsássatok meg nekem, aki oly sok fájdalmat okoztam mindnyájatoknak és azokat figyelmetlenségemmel növeltem, és imáitokban ne mint Krisztus szolgájáról emlékezzetek meg, aminek tűnök a számotokra, hanem mint egy gyenge emberről, aki magas szolgálatot végez, minden lépésnél megbotlik és folyamatos segítségre van szüksége, amit imáitok által bőséggel megkaphatok”.

„Úgy vélem, hogy az egész emberiség összességében, de az egyes népek, közösségek vagy családok, másképp szólva, az egyes emberekből álló mindenféle közösségek is nem másképp fogadják be vagy árasztják magukból a jót és a rosszat, mint az azokat alkotó emberek által. Minden ember, aki nem volt képes szívét elzárni attól, hogy belé hatoljon a rosszindulat, ezáltal ezt a mérget kiengedi a családjába, közösségébe, népébe, az egész emberiségbe; és ellenkezőleg, az a keresztény, aki szívében felszítja a szeretetet, aki szívét megnyitja az Úr előtt, az mintegy beengedi Őt a családjába, közösségébe, népébe, az emberiségbe. Ne engedd meg, hogy a világ rosszasága és a benne lévő szeretet elégtelensége miatti fájdalom téged is beszennyezzen ezzel a rosszal és visszaszorítsa a szeretetet a te szívedben is. Mindenki ügyeljen arra az ajtóra, amely rábízatott”.

„Jaj annak az embernek, aki saját sorsát más emberek rosszindulatától vagy véletlen hibájától függőnek tartja. A valóban hívő embernek minden a javára válik. A sikeres körülmények felébresztik benne az Úr iránti határtalan hálát, Aki nekünk, bűnösöknek, megadja az irgalmát, miközben Ő maga magára vette a mi sebeinket és terheinket; a megpróbáltatások pedig, minden súlyosságuk mellett is, az azokat elviselők számára forrásává válnak annak az örömteli felismerésnek, hogy Krisztus munkatársai és hű katonái lehettek. Ellenkezőleg, a hitetlenek számára mind a siker, mind a megpróbáltatás pusztító hatású: az első megrontja, a másik a kétségbeesésbe vezeti őket”.

„Érdekes, hogy az ember, bűnös gyengesége folytán túlságosan átadja magát az átélt pillanat benyomásainak, egyúttal pedig érzi azok kielégíthetetlen csökevényességét, ösztönösen megérezve azok ideiglenességét. Gyermekkorunkban mind úgy beszélünk, hogy „amikor nagy leszek”, felnőtt korunkban pedig szintén semmit sem érzünk teljesnek és úgy szólunk: „ha majd befejezem ezt vagy azt a dolgot” vagy ha „elérem ezt vagy azt a helyzetet”, „majd ha megházasodom”, „majd ha kiszabadulok” és így tovább. De hiszen ez szintén hiba. Életünk földi testünkben (hasonlóan a magzat méhbeli életéhez a test szerinti élet iránti viszonyában) csak előkészítő folyamat az örök életre, de ezen előkészítő élet minden szakasza egyformán teljes értékű az egész folyamat részeként. Nincs igaza annak, aki életének egyes szakaszait ki akarja törölni: a betegséget, a súlyos munkát, a fogságot… Azért akarod kitörölni, hogy igazolhasd a lustaságod: ki akarod törölni, és nem tudatosítod magadban, hogy életed minden egyes szakasza a spirituális növekedés különleges lehetőségét tárja fel a számodra és hogy az általad várt körülményeknek nem szabad azt okoznia, hogy semmibe veszed a többé már meg nem ismételhető átélt pillanat lehetőségeit…”

“Szent János papvértanú, könyörögj értünk az Úrhoz” (A Szoloveci Monostor moszkvai metochionja templomának oltárfreskója)

„Szolovkai tartózkodásom idején alig olvastam valamit, semmit sem tanultam, sok mindent elfelejtettem, sok mindenben lesüllyedtem, de az Úr megvigasztalt engem azzal, amire, talán éppen most, különösen nagy szükségem van. Megtaláltam az Ő akarata iránti alázatot és azt a szilárd bizonyosságot, hogy mindennek, ami velünk történik, létezik egy jó célszerűsége. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék hazatérni és hogy kevésbé érzem a szeretteimtől való hosszan tartó elszakítottság fájdalmát, nem, egyszerűen csak megértettem, hogy a fájdalmak nem egyszerűen csak kísérhetik a keresztényt a földi élete során, hanem kimondottan természetes kísérői”.

Levelek a leningrádi nyájhoz a Szoloveci lágerből (1924 és 1927)

„Ha voronyezsi szolgálatom idején és míg köztetek voltam, ti, akiket az Úr rám bízott, nem éreztétek, hogy az Őriánta való hűségetek fontosabb számomra a saját életemnél is, akkor sajnos sem ez a levél, sem semmi más ezt nem lesz képes feltárni a számotokra… Most utoljára könnyek között kérlek titeket… Ne távolodjatok el a Kereszttől és akkor közel leszünk egymáshoz elszakítottságunk idején is, bármilyen hosszúra húzódjon is az…”

Levél a nyájhoz, amit titokban juttatott ki a Voronyezsi börtönből (1929. szeptember 11.)

„Voronyezsben egyáltalán nem érdemeim szerint tiszteltek. Gyakran éreztem magam aranyhintóba ültetett hamupipőkének. Ki tudhatná, ha nem én, hogy mi az, amit valóban tudok, mi az, amit valóban olvastam, hogy a valóságban hogyan cselekedtem, hogy a valóságban mennyire érdemlem meg azt, amit a Mindenható szolgájaként adtak meg nekem. Önmagamban én valóban hamupipőke vagyok, de Isten erejéből valóságosan, bármennyire is meglepő ez a magam számára is, nem csak a ruhával rendelkezem, de a Lélek szolgájának belső képmásával is.”

„Nem a keresztút ijeszt meg engem, hanem ellenkezőleg, amikor túlságosan jól élek, akkor mindig attól félek, nem tértem-e le a szűk, az Élethez vezető ösvényről, és nem léptem-e a csupán ideig-óráig csábító széles útra”.

„Kész vagyok többet is elviselni, csak árassza ki az Ő bőséges irgalmát azokra, akiket ideiglenesen rám bízott”.

Levél egy hívőnek a szoloveci koncentrációs táborból (1930. január 23.)

* * *

A pétervári-leningrádi Szent Háromság templom, ahol Joann papvértanú szolgált, nem maradt fenn napjainkig. 1938-ban Nyikonov építész tervei alapján vörös téglából emelt épületben a kerületi testnevelési tanácsot helyezték el. 1966-ban a templomot lebontották. 1977-2007. között a templom helyén a „Névai fürdők” épülete állt. 2007-ben ezt is lebontották, majd 2010-ben helyére egy új bevásárlóközpontot építettek.

Bevásárlóközpont a Szent Háromság templom helyén, Szentpétervár, 2010

A voronyezsi Istenszülő Oltalma női monostort, Joann atya utolsó szolgálati helyét, 1930-ben megsemmisítették. Most helyén a „munkásváros” áll. Az épületek egy része a monostori épületekből lett kialakítva.

A voronyezsi Istenszülő Oltalma monostor megmaradt, átépített épülete, Voronyezs, Munkásváros utca 30.

Bibliográfia:

  • Акиньшин А. Н. Церковь и власть в Воронеже в 1920-1930-е годы (процессы Петра Зверева и Алексия Буя). Церковь и ее деятели в истории России. Воронеж, 1993.
  • Виола Л. Крестьянский бунт в эпоху Сталина: Коллективизация и культура крестьянского сопротивления. М., 2010.
  • Дамаскин (Орловский), игумен. Мученики, исповедники и подвижники благочестия Российской Православной Церкви ХХ столетия: Жизнеописания и материалы к ним. Тверь, 2000. Кн. 4. С. 221-274.
  • Коротенко В.В., Стеблин-Каменский И.М., Шумков А.А. Стеблин-Каменские (Стеблинские, Стеблин-Каминские): опыт историко-генеалогического исследования. СПб, 2005.
  • Санкт-Петербургский мартиролог. СПб,  2002.  С. 13.
  • Сапелкин Н.С. Буевский раскол в Воронежской епархии в 1927-1937 гг // Из истории Воронежского края. Вып.17/ Отв. редактор А. Н. Акиньшин. Воронеж, 2002. С. 170-192.
  • Cапелкин Н. С. Несокрушимая твердыня. Воронежская епархия в 1917-1942 гг // Подъем, 2000, № 8. С. 201-222.
  • Стеблин-Каменский Иоанн, священномученик. Не отходите от Креста. Письма с Соловков близким и пастве.  Под ред. игум. Дамаскина (Орловского). М., 2009.
  • Шкаровский М.В. Иосифлянство: течение в Русской Православной Церкви. СПб, 1999. С. 331-332.
  • Шкаровский М.В. Истинно православные в Воронежской епархии. СПб, 1996. Вып. 19. С. 320-356.

Forrás: Pravoslavie i mir (Ford. KM)

Advertisements