GEORGIJ MITROFÁNOV ATYA: SZENT TYIHON PATRIARCHA, 12. RÉSZ

Ami magát Tyihon patriarchát illeti, mivel fogságban volt, csak a nyomozóktól vagy a szovjet újságokból szerezhetett információkat. A szovjet újságok pedig létrehozták annak döbbenetes érzését, hogy azon körülmények közepette, amikor az egyik patriarchai helytartót kivégezték (Benjámin pétervári metropolitát), a másikat pedig – Agafangel metropolitát – három évre száműzték Szibériába, hogy e körülmények közepette az önjelölt „élőegyházasok” egyik győzelmet aratják a másik után és saját élőegyházas zsinatukat készítik elő. Annál is inkább, mivel már 1922. június 16. óta az oldalukra állt és támogatta őket a főpapok egy csoportja, élükön az Orosz Orthodox Egyház egyik legtekintélyesebb főpapjával, a Szergij (Sztragorodszkij) vlagyimíri metropolitával, a leendő patriarchával.  Arra hívták fel a főpapokat, hogy engedelmeskedjenek az önjelölt „élőegyházas” Legfelsőbb Egyházi Hivatalnak.

A helyzet valóban súlyos volt. Megszokván, hogy szigorúan engedelmeskedjenek a központosított legfelsőbb egyházi hivatalnak, sok püspök, azzal áltatta magát, hogy az élőegyházasok elismerése csak átmeneti időre szól, hogy meg kell várni a Helyi Zsinat összehívását, és majd ott, a Helyi Zsinaton elzavarják az élőegyházasokat, így 1923-ig a püspököknek majdnem a fele elismerte az „élőegyházasokat”, vagyis lényegében megtagadták Tyihon patriarchát. Vagyis teljes mértékben érezhető volt az egyházi élet fokozatos szétesésének folyamata. Annál is inkább, mivel az élőegyházasok, létrehozván a saját antikanonikus püspöki karukat, az Egyházat lényegében abba az irányba vezették, hogy az csupán az Egyházra kívülről emlékeztető kegyelem nélküli és a kánoniságot nélkülöző chimérává változzon.

Ugyanakkor folytatódtak a repressziók és sok pap csak azzal tudta megmenteni az életét és szabadságát, hogy elismerte az élőegyházas püspökök hatalmát, ami emberileg nagyon érthető volt, különösen vidéken. Tyihon patriarchának, úgymond, nem sikerült normalizálnia a kapcsolatot a hatalommal. ‘Hiszen ő szerzetes, letartóztatták, kivégzik, egy ember feje nem olyan nagy csapás, de nekünk családunk van, egyházközségünk, miért veszítsünk el mindent? Azért, mert egy ember nem tudta megtalálni a helyes viszonyt a bolsevikok iránt? De lám, itt vannak az élőegyházasok, itt van Szergij (Sztragorodszkij) metropolita, aki láthatóan megtalálja a közös nyelvet a hatalommal, miért ne őket ismerjük el igazi egyházi hatóságként? Aztán majd összeül a zsinat és minden rendben lesz és úgy élünk majd, sőt talán jobban is, mint a forradalom előtt, az új oroszországi hatalom védelmében’, amely – a bolsevikok – egyébként a valóságban nem bírta elviselni sem az Oroszország nevet. Ez nagyon sokak számára kísértés volt.

Ekkoriban tartják Moszkvában az egyháziak elleni második pert. Hatalmas eljárás volt, amelyben 118 vádlott szerepelt, többek között a Megváltó Krisztus székesegyház teljes klérusa. Ők már enyhébb ítéletet kapnak, nem végeznek ki senkit, de ez a per még egy figyelmeztetés volt azoknak, akik őrizték a Tyihon patriarcha iránti hűségüket. Egyébként éppen ekkor, 1922 után, szűnt meg a Megváltó Krisztus székesegyház orthodox templomnak lenni, hanem élőegyházas lett, és az is maradt, egészen a bezárásáig. Ezért amikor Alekszandrov „örökéletű himnuszának” [vagyis a szovjet himnusz, melynek dallamát Putyin újra orosz állami himnusznak tette meg, a szövegét pedig ugyanaz a Mihalkov írta meg, aki az előző – Sztálint és a kommunizmust magasztaló – himnuszszövegeket is írta – ford. megj.] egyes hódolói arról beszélnek, hogy ez a himnusz legalább azért csodálatos, mert zenéjét a Megváltó Krisztus székesegyház kórusvezetője szerezte, nem szabad elfelejteni, hogy ez a kórusvezető az élőegyházas Megváltó Krisztus templomban szolgált, vagyis Krisztustagadása még akkor elkezdődött, amikor kórusvezető volt, majd ezután, megírván a bolsevikok pártja himnuszát [vagyis a későbbi szovjet és mai orosz himnuszt – ford. megj.], a rezsim zenei tábornoka lett. Milyen hajlékony embernek kellett lennie ahhoz, hogy templomi kórusvezetőből a bolsevikok pártja himnuszának szerzőjévé, majd a Vörös Hadsereg zene- és tánckarának [Az ún. „Alekszandrovci”, Alekszandrov-kórus – ford. megj.] megalapítójává válhasson… Lehet, hogy a himnusz dallama nem rossz, de nem lehet elszakítani a történelmi kontextusától…

Tehát készült a Tyihon patriarcha elleni per. Mielőtt azonban végigvitték volna ezt a pert, arra volt szükség, hogy a patriarchát egyházilag is megtagadják. Ez pedig meg is történt. 1923 tavaszán éppen a Megváltó Krisztus székesegyházban ülésezett az élőegyházas álzsinat, amely letaszítja Tyihon patriarchát. Tyihon patriarcha természetesen a „zsinati határozatra” válaszul azt írja: a zsinatot nem hívtam össze, annak kompetenciáit nem ismerem, ezért nem tudom törvényesnek elismerni. A patriarcha a Doni-monostorban van fogságban, a hatalom pedig folytatja az ellene irányuló per előkészítését. Ő most már úgymond senki, egyházi szempontból ő most már csupán egy világi, és ezért most már kommunikálhatják a hívek felé: ‘mi nem a patriarchátokat ítéljük el, hiszen a patriarchátokat a ti egyházi zsinatotok taszította le, mi a sok civil egyikeként ítéljük el őt, mint aki ellenforradalmárként nyilvánult meg’.

A zsinat valóban összeült és teljesen a szovjethatalom ellenőrzése alatt állt. Létrehozta az élőegyházas papságból álló a teljesen antikanonikus Legfelsőbb Egyházi Hatóságot, de sok hívő tudatában mégis egyházi zsinatként jelent meg, hiszen ‘összeülhet-e a Megváltó Krisztus székesegyházban valamilyen törvénytelen zsinat’? ‘Lehet-e bármilyen zsinat törvénytelen, amelyik nekünk, egyszerű papoknak, reménységet ad arra, hogy továbbra is békésen élhetünk?’ Annál is inkább, mivel a zsinaton a korábbi időkből ismert főpapok is jelen voltak. Végső soron ‘kiimádkozzuk majd ezt a bűnt, csak maradjon meg az egyházközségünk, ne széledjenek szét a híveink, csak valahogy fennmaradhassunk. Természetesen jobb lett volna, ha Tyihon patriarcha megtalálja a közös nyelvet a bolsevikokkal, de ha nem találta meg, hát bízzuk Isten akaratára. Mi pedig az új püspökeink vezetésével ’békés és nyugodt életet élünk majd’ (1Tim. 2, 2), ahogy az sokaknak akkoriban még lehetségesnek tűnhetett. Az események tehát a papságban sem a legjobb érzéseket váltják ki: az egyszerű túlélésre buzdítják magukat, nem pedig az életre, amely során esetleg fel kellene áldozni önmagukat. Így kezdődik meg a lelkek megrontása magukban a lelkipásztorokban.

Ahhoz pedig, hogy a történtek még mélyebb benyomást keltsenek, 1923 márciusában a bolsevikok kirakatpert rendeztek az oroszországi római katolikus egyház feje, Cipljak érsek és helyettese Butkevics kanonok és még 12 pap ellen. Cipljak érseket és Butkevics kanonokot halálra ítélték, annak ellenére, hogy nyugaton hatalmas vihar tört ki a katolikus főpap elleni bírósági leszámolás miatt, majd Cipljakot mint lengyel állampolgárt kiutasították, Butkevicset viszont demonstratívan kivégezték, minden nyugati tiltakozás ellenére. Ez a per sokak szemében a Tyihon patriarcha elleni per főpróbája volt. Ha nem átallottak leszámolni a római katolikus egyházi vezetéssel, akkor nem fogják restellni azt sem, hogy leszámoljanak az Orosz Orthodox Egyház vezetőivel.

(Folyt. köv.)

Advertisements