A nagy bukás

4867914[1]

Prédikáció a Pünkösd utáni 3. szombaton.

Mondta az Úr: aki tehát hallja Tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult.” Amikor Jézus befejezte ezeket a beszédeket, a sokaság álmélkodott tanításán,  mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik.

Amikor lejött a hegyről, nagy sokaság követte Őt, és íme, odament egy leprás, leborult előtte, és ezt mondta: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz.” Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette őt, és ezt mondta: „Akarom. Tisztulj meg!” És a lepra azonnal letisztult róla. Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Vigyázz, senkinek se szólj, hanem menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel az áldozati ajándékot, amelyet Mózes elrendelt, bizonyságul nekik.” (Mt. 7, 24-8, 14)

A mai evangéliumi olvasmány két részből áll. Az első (a 7. fejezet vége) Üdvözítőnk Hegyi Beszédének befejező része; ez úgymond, az elmélet. Ezután Máté apostol a „gyakorlatról” is szól: a szeretet és irgalom azon cselekedeteiről, melyeket Krisztus nap mint nap véghez vitt és amelyeket, „ha mind megírnák egytől egyig, maga a világ sem tudná befogadni a megírt könyveket” (vö. Jn. 21, 25): látjuk a leprás meggyógyítását, majd – a jelen evangéliumi szakasz után – a százados szolgájának, Péter anyósának és sok más betegnek meggyógyítását. De térjünk vissza az első versekhez.

Képzeljük el: Krisztus fenn áll a hegyen, körülötte lejjebb pedig a nép sokasága. Tanító szavakkal fordul az emberek felé, akik mind megigézve hallgatják: óh, milyen jól beszél, milyen ritkán hallunk ilyen jó prédikátort! Telnek a percek, az órák, és a nép nem akar hazamenni. Mivel végződik mindez? A prédikátor elmondta azt, amit fontosnak tartott, mások meghallgatták, majd végül mind szétszéledtek, hogy visszatérjenek hétköznapi dolgaikhoz és szokásos életükhöz. Így van? Nem, természetesen Krisztus nem erre gondolt. Hogy ez ne történjen meg, így szól: kevés meghallgatni és meghatódni a szavakon. Úgy kellene élnünk, hogy az életünk összhangban legyen azzal, ami kimondatott, és amit, úgy tűnhetne, befogadott a hallgatóság.

A mai evangéliumi olvasmány jó ok arra, hogy újból végigolvassuk a teljes Hegyi Beszédet. Máté Evangéliumának 5., 6. és 7. fejezetei, ahogy mondani szokták, sokféle vonatkozású idézetek gyűjteménye. Másrészről bizonyos dolgok meglepőnek és furcsának tűnhetnek.

A Hegyi Beszédnek sok témája van. Válasszunk ki azt, ami az elmúlt hónapokban különösen népszerűvé vált: az ellenségeskedés, az ellenség témáját.

Jézus Krisztus, Isten Fia, a mi Teremtőnk, Tanítónk és Üdvözítőnk így beszél az ellenségekről:

“Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket,  hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt. 5, 43-48).

Hogyan lehet ezzel összeegyeztetni a vallási érzések védelméről szóló hírhedt törvényt, mely egyházi közegünkben is támogatásra talált? Krisztus nem azt parancsolta, hogy reflektáljunk saját érzéseinkre, hanem hogy legyünk hűek Őhozzá: nem csupán szavakban, de tettekkel és egész életünkkel. Az ellenségeinkről pedig azt mondta – igen, ez felfoghatatlan, de mégis így van – hogy szeressük őket, imádkozzunk értük, tegyünk velük jót és áldjuk őket. Tudjuk azt is, hogy így tett maga Krisztus is, és az Üdvözítőről és Örömhíréről saját vérükkel tanúságot tevő vértanúk, többek között a mi XX. századi újvértanúink is.

Ugyanezen fejezetben feljebb ezt olvashatjuk:

“Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre” (38-41).

…Ellenvethetné valaki: minek kell folyamatosan hosszú idézeteket hozni, amiket amúgy is mindenki ismer? De éppen erről szól ma hozzánk Krisztus: nem elég ismerni, teljesíteni is kell azokat. Ahhoz pedig, hogy teljesíthessük, az Emberfia szavait újra és újra meg kell hallanunk, el kell mélyülnünk bennük, el kell gondolkodnunk rajtuk.

Hát nem bolondság az Ő tanítása? Hát nem defetizmus ez: lemondani a „szemet szemért” oly kipróbált és ésszerű törvényéről? De éppen ezen bolondságban és e defetizmusban van hitünk alapja. Krisztus, ahogy azt egyházi énekünkben énekeljük: önként, saját akaratából ment fel a keresztre. Ezt megjövendölte már Izajás is:

„Ki hitt annak, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel színe előtt, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből; nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük Őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk Őt. Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük Őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat Ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak. De Őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az Ő sebe által gyógyultunk meg. Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr Őrá rakta mindnyájunk bűnét. Megkínozták, és Ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Sanyargatás és ítélet után vitték el; és sorsával ki törődik? Mert kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra” (Iz. 53, 1-8).

Ami pedig a bolondságot illeti, erről nagyon világosan szólt Pál apostol, – természetesen szintén ismert – szavaiban:

„Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.  Mert meg van írva: „Elvesztem a bölcsek bölcsességét, és az értelmesek értelmét elvetem.” Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét?  Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek,  mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége. Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél” (1Kor. 1, 18-25).

Tudom, hogy banalitásokról beszélek, de úgy tűnik, napjainkban sok keresztény elfelejtkezik arról, hogy a kereszténység a megalázott, meggyalázott, leköpdösött, összevert és keresztre feszített Isten vallása. Éppen e végső megaláztatásban, „önkiüresítésben”, e gyengeségben van Krisztus ereje. És éppen ebben van a mi erőnk is.

Ha a keresztények uralomra törnek, ha másokat önmaguk alá akarnak rendelni, ha az Írás szavaival ellentétben a földi uralkodókban és előkelőkben reménykednek (vö. Zsolt. 145, 3), akkor ők már nem keresztények, hanem megtagadták Krisztust, megtagadták – annak kényelmetlensége miatt – az Ő keresztáldozatát.

Üdvözítőnk így szól:

„Boldogok vagytok, ha Énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.” (Mt. 5, 11). Orthodox keresztények – püspökök, papok, világiak – hallgatják e szavakat minden Szent Liturgián, néha naponta többször is. Hallgatják, de értik-e azokat? És ha értik, megvalósítják-e?

Az Úr mondta: Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult” (Mt. 7, 26-27).

Valódi nagyságot szeretnénk, vagy a nagy bukás felé haladunk? Földi uralkodókba helyezzük reménységünket, vagy pedig az Úrra vetjük gondjainkat és bánatainkat (vö. Zsolt. 54, 23)? Krisztushoz szeretnénk-e hasonlítani, vagy az Ő üldözőihez? Erőfeszítést teszünk-e, hogy megszeressük ellenségeinket, legalább annyit, hogy elkezdünk értük imádkozni, vagy pedig elvetjük Üdvözítőnk szavait és az Ő ellenségeivé válunk?

Választás előtt állunk. És lehet, hogy időnk már alig maradt.

Forrás: pravmir.ru 

o FeodorA szerzőről: Feodor Ljudogovszkij atya. A filológiai tudományok kandidátusa. A Moszkvai Teológiai Akadémia és Szeminárium oktatója. 1998-ban elvégezte a Moszkvai Lomonoszov Egyetem Bölcsészettudományi Karát.  2002-től az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetének tudományos munkatársa. 2008-ban szentelték diakónussá, majd pappá. 2002-óta a Moszkvai Teológiai Akadémia és Szemináriumban egyházi szláv nyelvet tanít. A Moszkvai Teológiai Akadémia Istenszülő Oltalma templomának papja.

Reklámok