A szentek tiszteletéről és életírásaik olvasásának fontosságáról

All_saints

Dicsérjétek az Urat az Ő szentjeiben (Zsolt. 150, 1)

A Lélekben Istennek az idők végezetén minden teremtmény feletti ítélet számára előkészített Trónusa elé emelkedvén, Szent János apostol arról tanúskodik: És hallottam valami nagy sokaság hangját, mely mintha nagy vizek zúgása és erős mennydörgés hangja volna: „Halleluja! Mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható!  Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük Őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba. Ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti” (Jel. 19, 6-8). E szavak nem csak a feltámadás fényében valósulnak meg: a Szent Egyház, Krisztus Menyasszonya, már most is – a szent vértanúk vérével, a hit aszkétáinak könnyeivel, a szüzek tisztaságával, az apostolok igehirdetésével, az Egyház tanítóinak írásaival, az igazak irgalmasságával –, mintha bíborba és tiszta bisszusba [finom kelmefajta – ford. megj.] öltözködne.

Díszítik a Szent Lélek által Isten szentjeiben mindenkor és mindenütt megmutatkozott minden erények és minden adományok. Ki lenne képes összeszámlálni a bizonyságtevők fellegét (Zsid. 12, 1), akik körülvesznek minket? Ki nevezhetné néven mindazokat az élőket, akik Krisztussal, Krisztus által és Krisztusban legyőzték a halált, megközelítették Isten Trónusát, azokat, akiknek örül az Isten (vö. Iz. 62, 5) és akikkel kapcsolatban megerősítette, hogy közösségben van velük (vö. Iz. 57, 15)?

Mindannyian az Angyalok polgártársaivá és testvéreivé váltak magának Krisztusnak, Aki a vizek tükrében tükröződő naphoz hasonlóan egyetlenként, egyúttal pedig sokféleként mutatja meg Önmagát őbennük. A most a Mennyei Jeruzsálemben, az Élők Földjén, a Nagy Király városában lakó szentek hasonlítanak a szellemi égbolt számtalan csillagához, melyeket Krisztus, az Igazság Napjának (Mal. 4, 2) világossága világít meg. Dávid, a próféta király, ilyen szavakkal énekelt az Úrnak: Milyen tiszteletreméltók előttem barátaid, Istenem, nagyon megerősödött az uralmuk: megszámlálnám őket, de számosabbak a homokszemeknél, milyen hatalmas a számuk (Zsolt. 138, 17-18) [1].

A Kelet és Nyugat szynaxárionjai és martirológiumai által megemlített szentek csupán kicsiny részét alkotják e nagy gyülekezetnek (vö. Zsolt. 39, 10), ők azok, akik nyilvános egyházi tiszteletben részesülnek. De jóval több azok száma, akik szívük rejtekében hordozták az Urat, egész életükben szerény, ismeretlen emberek maradtak, akiket a Gondviselés megőrzött az emberek tiszteletének üres dicsőségétől! Voltak ilyen emberek minden rendűek és rangúak között, minden időkben és a világ minden részén: patriarchák, próféták, apostolok, vértanúk, hitvallók, püspökök, papok, diakónusok, szerzetesek és apácák, férfiak és nők, gyermekek és öregek, gazdagok és szegények, uralkodók, paráznák és rablók… Mindazok, akik Isten iránti szeretetükből és önkéntes szenvedéseik árán felmutatták emberi természetünkben a Szent Lélek kegyelmének jóillatú sokszínű virágait: Mert némelyik a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által; Egyik ugyanattól a Lélektől a hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait. Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken való szólást, vagy pedig a nyelveken való szólás magyarázását kapta. De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja (1Kor. 12, 8-11).

Az Úr Jézus Krisztus a Megtestesülésében egy Személyben [Hüposztaszisz] egyesítette halandó és a bűnnek alávetett emberi természetünket saját isteni természetével és megnyitotta számunkra a Mennyeket, elhívva minket, hogy kövessük Őt oda, ha képesek vagyunk felmutatni Istenségének dicsőségét földi életünkben, azon körülmények között élve, amelyeket Ő maga rendelt el a számunkra. Minden keresztény a Krisztusban és a Krisztussal való szentségre hivatott: „Legyetek szentek, mert Én szent vagyok” – mondja az Úr még az Ószövetségben (Lev. 11, 44; vö. 1Pét. 1, 16). Minden keresztény, aki a keresztség által megszületett az új életre, arra hivatott, hogy teljesítse Ádám hivatását: Isten dicsőségének felmutatását a világban. Ezért nincs olyan része a földnek, amely mentes maradhatna a vértanúk vérétől, amelyet ne mosnának az aszkéták könnyei és amelyen nem hirdetnék az evangéliumi örömhírt. Minden időkben és minden helyen hirdették, hirdetik és hirdetni fogják a szentek a világ üdvösségét, mivel, az Egyház atyáinak tanítása szerint, a világ a szentek imái által marad fenn. [2]

Az egész világ megszentelődik, üdvözül és megváltatik a szentek jelenléte által, akik az egész tésztát felemelő kovászhoz hasonlóan (vö. Mt. 13, 33) készítik fel az emberiséget az Úr Jézus Krisztus utolsó megjelenésére, Aki dicsőségben jő el, hogy istenségének világossága senki által el nem homályosítva tündököljön fel az Ő Testében, vagyis az Egyházban. Akkor a maga teljességében fog feltárulni a szentek kara, azok, akiket Isten a földön megjelenített és akiknek nevei felírattak a Bárány életkönyvébe (vö. Jel. 21, 27). Egyedül Ő ismeri őket, és egy ideig titokban tartja a neveiket. A fentről való világ tökéletes lesz [3], minden idők szentjei pedig Krisztus egyetlen Testében egyesülnek. A Mennyei Vőlegény szövetsége a Menyasszony-Egyházával eléri a teljességet, az emberiség pedig örökre az Úr lakóhelyévé, Mennyei Jeruzsálemmé válik (vö. Jel. 22). Akkor Krisztus, Aki most rejtetten él az Ő szentjeiben, abban a teljes dicsőségében tündököl fel, mellyel az idők kezdete óta rendelkezik az Atyával és Szent Lélekkel együtt. Hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan Te, Atyám, Énbennem, és Én Tebenned, hogy ők is bennünk legyenek – mondta maga Krisztus, amikor feláldozta Önmagát a mi üdvösségünkért.

Most még azonban épül Isten Háza, az Úr pedig hosszan tűrve várja, hogy minden szent, teljes létszámban, részt vegyen annak építésében, hogy mint élő kövek (1Pét. 2, 5), illeszkedjenek Krisztushoz, a sarokkőhöz (vö. Iz. 28, 15), mindegyik a maga sorában, a kegyelem szerint elnyert méltóságuk és képességeik mértékében. Minden szent egyidőben mutatja fel az egységet és a sokszínűséget, és mindegyik annak többi tagjával együtt egyedien és megismételhetetlenül járul hozzá Krisztus Testének építéséhez. Hasonlíthatjuk őket az Úr jobbján arannyal átszőtt ruhába öltözött (Zsolt. 44, 10) Királynő ruháját díszítő drágakövekhez. A gyémántokhoz és drágakövekhez hasonlóan sokszínű tündökléssel tükrözik a Háromságos Nap egyetlen fényét. Mielőtt azonban átjárhatták őket a dicsőség sugarai, át kellett esniük a felvágattatáson, a feldaraboltatáson, meg kellett szabadulniuk a testi anyag alkalmatlan részeitől a szenvedések, üldöztetések és különféle fájdalmak vésője és kalapácsa által. A még meg nem tisztított aranyhoz hasonlóan át kellett menniük a megpróbáltatások tüzén, hogy tökéletesen megtisztulva feltündökölhessenek a Menyasszony-Egyház nászruhája teljes szépségében.

A szentek Isten világosságával tündökölnek, istenné válva maguk a Szent Lélek kegyelme által abban a mértékben, amelyben, Krisztusban megkeresztelkedvén, képesek voltak Krisztusba öltözködni (vö. Gal. 3, 27). Amennyire Krisztust követve vitték a maguk keresztjét (vö. Mt. 16, 24), hogy megfeszítsék rajta a szenvedélyekkel, bűnökkel és törvénytelenségekkel eltelt óembert, olyannyira válnak részesévé az Ő Feltámadása dicsőségének is. Vértanúságuk, aszkézisük, könnyeik és minden evangéliumi erények elnyerése által részesévé válva Krisztus Szenvedéseinek, a szentek Krisztus erejével legyőzték a halált. Most pedig Krisztusban élnek, mivel Ő jött el, hogy bennük éljen, és az apostol szavaival szólnak hozzánk: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem (Gal. 2, 20).

Az Úr felment a Mennybe, de nem hagyta el földi Egyházát. Felment a Mennybe, de leküldte nekünk az Ő Lelkét, Aki a kegyelem szerinti krisztusokká és istenekké teszi Isten szentjeit. A mi Urunk Jézus Krisztus munkássága, sőt az Ő isteni Személye [Hüposztaszisza] a Szent Lélek által szüntelen megújul és folytatódik az Ő szentjeinek életében és Egyházában.

Azok az emberek, akiknek szíve és lelke érzéketlen a szellemi élet iránt, a szentek életírásait unalmasnak találják. „Mindegyikben ugyanarról van szó” – panaszkodnak. Igen, a kereszténység első századaiban és a közelmúltban, Ázsiában, Palesztinában, Egyiptomban, Itáliában, Afrikában vagy Amerikában élt szent vértanúk, hitvallók, aszkéták, szerzetesek és világiak életírásai valóságosan mindig egy és ugyanarról szólnak. Ezen emberek szívei lángoltak az Úr iránti szeretettől, mindannyian részeseivé váltak az Őáltala hozott áldozatnak, önként halálra adták önmagukat azért, hogy később részesüljenek az Ő Feltámadásából. A víz általi keresztség, a vér általi keresztség és a könnyek keresztsége által a halálba keresztelkedtek meg, hogy feltáruljon bennük a Lélekben való új élet és hogy Istennek Krisztus arcán feltündökölt dicsősége beköltözzön a szívükbe és eltöltse testeiket.

A szentek a Jézus Krisztusban élnek és bennük Ő él. A szentekben változatlanul megmutatja, újra és újra megmutatja, amíg áll a világ, halálának és Feltámadásának, Megtestesülésének és az ember átistenítésének kimondhatatlan titkát. A freskókon, a vértanúk és szent katonák képmásain világosan látjuk, hogy bármennyire is különbözzenek alakjaik, ruházatuk és más attribútumaik, arcuk mindnyájuknak majdnem azonos, és mindegyikük arcában Krisztus képmását láthatjuk meg. Valóban ilyenek a szentek: hasonlítanak egymásra Krisztusban és végtelenül különbözőek emberi sokféleségükben és azon életkörülmények sokféleségében, amelyben Üdvözítőnk minden szent számára a maga sajátosságában megjelenő küzdelmét követve saját küzdelmüket folytatták.

Krisztus Szenvedéseinek a szentek általi követése azonban nem egyszerű utánzás. Minden alkalommal más, minden alkalommal mélyen személyes és megismételhetetlen, és egyedi, sajátos hozzájárulást jelent az elsőszülöttek Egyházának építéséhez. Az Úr Jézus a saját testében ölve meg a halált, feltárta előttünk az utat, megváltotta az emberi természetet, most azonban minden embernek szabad akaratából kifolyólag kell részt vennie a megváltás ügyében. Szent Pál apostol írja: Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus győzelmeiből még hátravan, az Ő testéért, amely az Egyház (Kol. 1, 12).

A szeretet és a kegyelem által egyesülvén Krisztussal, a szentek az Ő művét végzik (vö. Jn. 14, 12). Maga a Szent Lélek által bennük élő Krisztus végzi általuk csodáit: megtéríti a pogányokat, feltárja a szellemi tanítás bölcsességét, megbékélteti az ellenségeskedőket és erőt ad a testeknek ahhoz, hogy örömmel viseljék el a legkifejezhetetlenebb kínokat – az Evangélium tehát így napjainkban is kiegészül a szentek evangéliumi munkálkodásának és küzdelmének leírásával [4]. Éppen ezért a szentek – a közeliek és távoliak, a régiek és az újak – továbbra is reményteljes vezetők, akik a bennük élő Krisztus felé vezetnek minket. Pál apostol szavaival fordulnak hozzánk: Legyetek a követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak (1Kor. 11, 1).

Ha azt szeretnénk, hogy bennünk is feltündököljön Krisztus képmása, akkor tekintetünket emeljük az Ő szentjeire, hogy megláthassuk azon út élő és hatékony példáit, amelyen szeretnénk előre jutni. A művész, amikor olyan ember portréját akarja megfesteni, akit nem lát maga előtt, annak képmásait használja fel, amiket figyelmesen tanulmányozva és vizsgálva ihletet merít belőlük. Ugyanígy kell nekünk is a szentek képmásaira tekintenünk, olvasva és tanulmányozva az életüket, hogy megtanuljuk belőlük a Krisztusban való életet.

De hogyan követhetnénk azokat a vértanúkat, kérdezhetné valaki, amikor a keresztényeket többé nem üldözik és nem kínozzák meg? Hogyan haladjunk azon aszkéták útján, akik elvonultak a puszták mélyére és olyan nélkülözéseknek tették ki testeiket, amelyeket ma már senki nem lenne képes elviselni? Lehetséges ez? Természetesen azon természeti, társadalmi és más történelmi körülmények, melyekben ma élünk, nagyon különböznek azoktól, amelyekben azon szentek sokasága élt, akiknek küzdelméről az életírásaikból tudomást szerezhetünk. De indokolhatja-e ez azt az állítást, hogy a szentség többé elérhetetlen, és hogy emiatt nemtörődömmé váljunk, vagy hogy az Evangéliumot valamiféle egyszerű erkölcsi törvénytárrá alacsonyítsuk? Nem mondta-e maga az Üdvözítő, hogy a Mennyek Országát erővel kell bevenni, és aki erőfeszítést tesz, elnyeri azt (Mt. 11, 12) [5]? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét (1Kor. 1, 20) a Kereszt erejével? Nem akarják-e az ilyen érvek, bármennyire is meggyőzőnek tűnjenek, Krisztus keresztjét semmissé tenni (vö.: 1Kor. 1, 17), igazolást keresve lustaságunkra és szenvedélyeinkre?

A vértanúk és az aszkéták küzdelme a történelem része, az Egyház dicsősége és dísze és csak azért tűnik számunkra elérhetetlennek vagy túlóznak, mivel saját magunkban kevés a hit és az Isten iránti szeretet. Nem esik nehezünkre, hogy hallgassuk az evangéliumi olvasmányokat és igehirdetéseket, hogy részt vegyünk a Szent Liturgián, imádkozzunk a szobánkban. De hiszünk-e még valójában abban, hogy Isten Országa nem beszédben áll, hanem erőben (1Kor. 4, 20), és hogy Isten kegyelméből emberi természetünk képes önmaga fölé emelkedni és olyan tetteket véghezvinni, melyek valószínűtlennek tűnnek azok számára, akik evilág fogságában élnek?

A szentek életírásainak olvasása azokat a gőgösöket csüggeszthetik el, akik csak saját erejükre akarnak támaszkodni, azonban az alázatosaknak lehetőséget ad arra, hogy felismerjék saját gyengeségüket és siratván erőtlenségüket, Istentől kérjenek segítséget [6]. Olvassuk tehát a szentek életírásait, ismételgetvén önmagunkban a zsoltáros Dávid szavait: Csodálatos az Isten az Ő szentjei között (Zsolt. 67, 36). Ahogy ők tették, úgy kell nekünk is gyengeségünket elvinni az Úr elé (vö.: 2Kor. 11, 30), mivel Ő maga cselekszik bennünk és Ő adja meg nekünk a győzelmet. Az evilági hiúság fogságában lévők csak arról ábrándoznak, hogy, Aranyszájú Szent János szavaival [7], lakóhelyeiket freskókkal, képekkel és drága dolgokkal díszítsék. Hasonlóan nekünk is, a Feltámadás fiainak, olvasván a szentek életírásait, a szenvedéseikre és küzdelmeikre való emlékezésekkel így kell díszítenünk lelkünk lakóhelyét, felkészítve önmagunkat Krisztus befogadására és arra, hogy örökre a Mennyei Király lakóhelyévé válhassunk.

Figyelmesen olvasván a szentek életírásait, életünket pedig minden szenttel együtt (Ef. 3, 18) élve, napról napra sétálva a „Szynaxárion” szellemi kertjében, lassan-lassacskán felfedezzük magunknak azokat a szenteket, akik a legjobban vonzanak bennünket, akik különleges szimpátiát, különleges lelki felindulást, különleges szeretetet váltanak ki bennünk. Ezek a szentek mintegy közeli barátainkká fognak válni, akikkel szeretnénk megosztani örömeinket és bánatainkat, és akikhez elsőnek fordulunk majd imádságos közbenjárásért, akiknek életírását újra és újra elolvassuk, megtanuljuk a tropárionjukat, és akiknek ikonjait különös tisztelettel fogjuk tisztelni. E közeli barátok reményteljes vigasztalássá és különleges vezetőkké válnak számunkra a Krisztushoz vezető szűk ösvényen (vö. Mt. 7, 14). Nem vagyunk magányosak ezen az úton: velünk van Mennyei Királynőnk, a Szentséges Istenszülő, Őrzőangyalunk, védőszentünk, akinek nevét viseljük és azon szeretett barátaink, akiket magunk választottunk ki a Bárányt szolgálók nagy karából. Amikor pedig a bűn hatására megbotlunk, kinyújtják felénk a kezüket; ha kísért bennünket a csüggedés, emlékeztetnek majd minket, hogy ők már előttünk és nálunk jóval inkább szenvedtek Krisztusért, most pedig részesülnek a soha el nem múló örömből. Tövises utunkon tehát szent barátaink megnyitják előttünk a jövendő feltámadás világosságát. Igyekezzünk tehát arra, hogy a szentek életírásaiban felfedezzük e néhány közeli barátot, és hogy a szentekkel együtt haladjunk azon az úton, amelynek végén Krisztus vár ránk.

Egyszer egy szelíd és egyszerű szívű áthoszi szerzetes – azok közül, akiknek Krisztus örökségül ígérte a földet (vö. Mt. 5,5) – arra készült, hogy mint szokta, imádkozzon ahhoz a szenthez, akire azon a napon emlékeztek, imáját pedig sok könny és sok leborulás kísérte. Amikor meg akarta nézni a naptárát, észrevette, hogy elveszítette azt, másképp pedig nem tudta megállapítani, hogy aznap melyik szentről emlékeznek meg. Ekkor így kezdett imádkozni: „A mai nap szentje, könyörögj értünk az Úrhoz!” Néhány pillanattal később a szent megjelent előtte és feltárta neki a nevét: Szent Lukillianosz (június 3.). A jámbor sztarec nem csodálkozott, hanem folytatta imáját, csak most már néven nevezte a szentet. Azonban az idős szerzetes már nem hallott jól, és nem értette pontosan a nevet, ezért így mondta: „Szent Lukiánosz, könyörögj értünk az Úrhoz!” Ekkor a szent újból megjelent előtte és korholóan rászólt: „Nem Lukiánosz vagyok, hanem Lukillianosz” – majd eltűnt, hagyván, hogy a szerzetes békében befejezze imáját [8].

Egy áthoszi szerzetes megkérdezte Avraamiosz atyát az Új Szkítiből (+1989): „Atya, te tényleg nem fáradsz bele abba, hogy ugyanolyan odaadással olvasd minden nap a Szynaxáriont?” A sztarec mosolyogva válaszolt: „Fiam, minden szent, különösen pedig a vértanúk, méltók a szeretetünkre és tiszteletünkre, mivel «a szenteknek iránt tanúsított tisztelet a szentek követését jelenti» [9]. Mivel gyengék és bűnösök vagyunk, és magunk nem vagyunk képesek követni az ő példájukat, legalább olvassuk az életírásaikat, hogy ne töltsük az időnket üres fecsegéssel. Emellett, olvasván az életírásaikat, valamilyen módon magunkhoz hívjuk őket, hogy védelmezőink és segítőink legyenek ebben az életben, valamint az Úrhoz való távozásunk napján. Ráadásul, tanulmányozván a szentek életét, látjuk szívünkben a saját szenvedélyeinket és lehetőséget kapunk arra, hogy felvegyük velük a harcot, élve azokkal az eszközökkel, amelyekhez az előttünk élt szentek fordultak.” [10]

A két fenti történet megmutatja, hogy a szentekkel való kapcsolatunkban legyünk egyszerűek, és hogy milyen közel állnak hozzánk, részt vesznek a hétköznapi életünkben, figyelnek az imáinkra, támogatnak bennünket a bukásaink idején és számtalan jellel utalnak a jelenlétükre, arra, hogy életünk valóban nem evilágból való, hogy a föld és a menny közötti életünket végezve úgy élünk, mint a vándorok.

Szellemi életünkben háromféle módon fordulhatunk minden nap a szentekhez: himnuszok éneklésével és Liturgiák szolgálatával, ikonjaik tiszteletével és a Szynaxárionban található életírásuk olvasásával. Még ha a világban élők nehezen is tudnák minden nap felkeresni a templomot, hogy megdicsőítsék a szenteket, minden keresztény képes arra, hogy otthon, egymaga vagy családja körében, elmondja az aznapi szent tropárionját, mindenki képes arra, hogy imádkozzon a szentek ikonjai előtt és néhány percet áldozzon a Szynaxárionban található életírásuk elolvasására.

A Szynaxárion rövid életírásainak mindennapos olvasása nem hoz számunkra valódi hasznot, ha nem ugyanazzal a lelki viszonyulással fordulunk hozzájuk, mint az ikonokhoz. Minden tökéletlenségük ellenére a Szynaxárion fejezetei ugyanarról beszélnek, mint amiről az ikonok képek formájában: megmutatják nekünk a szent képmását és olyan kegyelmet hordoznak magukban, mint a szent ikonok. Mindennek lényege a mi szívünk egyszerűsége. Ezért bárhol is legyünk, legyen bármilyen a szellemi szintünk és vágyunk aziránt, hogy életünket Istennek szenteljük, a Szynaxárionban mindig új erő forrására találunk, és mintegy előérzetét kaphatjuk annak az örök életnek, amelyben a szentek az angyalokkal együtt az Úr Trónusa előtt táncolnak, kiáltván:

Szent,szent, szent az Úr,
a mindenható Isten,
Aki volt, Aki van és Aki eljövendő!
(Jel. 4, 8).

Szimonoszpetraszi Makariosz atya

Forrás: Синаксарь, жития святых Православной Церкви, Автор-составитель иеромонах Макарий Симоноспетрский, адаптированный перевод с французского. Том 1-й, сентябрь-октябрь // Издательство Сретенского монастыря – Москва, 2011. 11-20 o.

Jegyzetek:

[1] Zsolt. 138, 17-18.: «Мне же зело честни быша друзи Твои, Боже, зело утвердишася владычествия их: изочту их, и паче песка умножатся»

[2] „A lélek ugyan a testbe van zárva, de a lélek tartja össze a testet; így vannak a keresztények is, a világba vannak zárva, mint börtönbe, de mégis ők tartják össze a világot.” (Levél Diognétoszhoz 6, 7, SC 33 bis).

[3] Nazianzoszi Szent Gergely. 38. beszéd az Úrjelenése ünnepére, 2; SC 358, 107.

[4] Justin Popovitch [Szentéletű Jusztin Popovics]. Avec tous les saint (prologue da son Synaxaire) dans L’homme et le Dieu-Homme. Trad. J-L. Palierne. Lausanne, 1989. P. 96sv.

[5] Mt. 11,12: „Царство Небесное силою берется, и употребляющие усилие восхищают его”.

[6] „Rendkívül értelmetlen az, aki hallván a szent férfiúk természetfeletti erényeiről, kétségbe esik. Ellenkezőleg, a két tanítás egyikét adják neked: vagy buzgalomra késztet a szent bátorságukon által, vagy pedig a legszentebb alázaton keresztül elvezetnek gyengeséged mély felismeréséhez.” Lajtorjás Szent János. 26. beszéd. 125.; vö. Varszanúfiosz és János. 697. kérdés.

[7] Aranyszájú Szent János. Beszéd minden szent vértanúkról. 3. PG 50, 712.

[8] Ezt az esetet Paisziosz atya (+1994) mesélte el, név említése nélkül, de valószínűleg őróla van szó (vö. Izsák szerzetes. Szenthegyi Paisziosz sztarec élete).

[9] Aranyszájú Szent János. Beszéd a szent vértanúkról. PG 50, 663.

[10] Ezt a dialógust Avraamiosz atya nekrológja tartalmazta, amit az áthoszi Grigoriu monostor folyóiratában jelentettek meg (Hosios Grégorios 14 (1989). P. 86).

(Ford. KM)

Advertisements