Alekszander Szaltikov atya: A “pravoszláv” sztalinizmusról

Volga-parton, megfeszítve
ökölbe zárt két kezét,
áll sötéten Lenin, nézve
a bolondok menetét.

Ismeretlen pap, a XX. század 70-es éveiben*

Az Egyházba jövő emberek különféle meggyőződéseket és nézeteket vallanak, többek között olyanokat is, melyek nagyon messze vannak az Egyház tanításától. Az egyik ilyen meggyőződést nevezhetjük „pravoszláv sztalinizmusnak”. Mi köze lehet az Egyháznak a sztalinizmushoz, amely mind elméletben, mind pedig a gyakorlatban a kereszténység ellen harcolt? Honnan ez a jelenség és hogyan lehet legyőzni? A kérdésről Alekszander Szaltikov atyával, a kadasi Krisztus Feltámadása templom elöljárójával, a Szent Tyihon Orthodox Egyetem Egyházművészeti Karának dékánjával beszélgettünk.

1

A kommunisták azt állítják, hogy az Orosz Orthodox Egyházban vannak sztalinisták. Ön hogyan kommentálná ezt a véleményt?

Úgy gondolom, hogy az Egyházban valóban vannak olyan emberek, akik magukat Sztálin követőinek tekintik, de szeretném remélni, hogy ilyenekből egyre kevesebb lesz.

Kik ezek az emberek?

Közöttük sokan vannak az idősebb nemzedékből, akik országunkra mint nagyhatalomra emlékeznek. Vannak közöttük közép- és fiatalkorúak is, akik elégedetlenek az állam kaotikus állapotaival, azzal, hogy a hatalomból hiányzik a politikai akarat és az erkölcsi alapok. Mindnyájukat általában a haza – az Orosz Birodalom és a Szovjetunió – nagyságának emlékei töltik el.

Természetesen a haza nagyságára mindig emlékezni kell. De nekik úgy tetszik, a legfontosabb feltétele annak, hogy Oroszország újból visszaszerezze az elveszítetteket, hogy újból valódi nagyhatalom és virágzó ország lehessen, az uralkodó „vaskeze”. Ennek a „kéznek” a legközelebbi példája pedig Sztálin. Sajnos azonban ezekből az emberekből hiányzik a szellemi érzékenység, hogy megérthessék: a „vaskéz” egyáltalán nem minden.

Ráadásul türelmetlenek is. Szeretnének mindent azonnal elrendezni. Ez azonban lehetetlen, hiszen az alapok lerombolása majdnem egy évszázadig tartott. Meg kell érteni, hogy Oroszország a legjobb időkben elsősorban nem a „vaskezek”, hanem a hvő, keresztény szívek által épült. Amikor pedig a szívek megkeményedtek, a hatalmas állam elkezdett szétesni.

A legérdekesebb a pravoszláv sztalinistákban az, hogy egyáltalán nem kommunisták. Őket nem a kommunizmus, hanem a vezér személye érdekli. Sztálint mint valamilyen „hős cárt” képzelik el, aki megmenti a népet.

A pravoszláv sztalinizmus meglehetősen érdekes jelenség abban az értelemben, hogy benne láthatjuk azt, hogy hogyan reagálnak a kortárs emberek környezetünk történéseire. Azt mutatja, hogy a nemrég orthodoxxá lett emberek tudatában milyen rétegződések vannak, fogalmi káosz uralkodik: együtt van az orthodoxia és a szovjet kor, az orosz cár, a kommunizmus és a kapitalizmus…

Szaltikov1

 Ki volt Sztálin a valóságban és milyennek képzelik el őt a sztalinisták?

Sztálin szegény családból származott, anyja pedig mélyen vallásos volt, aki azt szerette volna, ha fia pap lesz. Elvégezte a szeminárium első négy évfolyamát, majd papi személy elleni támadás (ez már nem volt ritkaság) miatt kizárták, de olyan bizonyítványt kapott, ami feljogosította, hogy alapiskolában taníthasson. Úgy tűnik, a szeminárium vezetőségét nem nyugtalanította, hogy milyen lesz egy ilyen tanító pedagógiai tevékenysége.

Ezzel az áldással kezdte meg „tanítói” tevékenységét, helyet találva a bolsevikok pártjában: „Az első sólyom Lenin, a második sólyom Sztálin”. Hamarosan hivatásos forradalmár lett. Harci csoportokat szervez, propagandával foglalkozik, részt vesz bankok „kisajátításában” – a párt számára, hiszen szükség volt a pénzre. Ezt követeli meg a „forradalmi igazságosság”.

A sztálini vaskéz utáni „pravoszláv” sirámok közvetlenül a vörös birodalom összeomlása után kezdődtek az 1990-es években, amikor az ország teljes káoszba fulladt. Tehát a Sztálinról szóló álmok az állam belső megszervezésében erőtlennek bizonyult hatalommal való meglehetősen széleskörű elégedetlenséget fejezik ki. Azonban Sztálin képét emelve a magasba, ezek az emberek egyáltalán nem akarják meglátni, hogy Sztálin hatalmának teljes ideje alatt példátlan erőszakot alkalmazott.

Amikor erre emlékeztetik őket, azt felelik – néha őszinte naivitással – hogy „Sztálin nem tudott a repressziókról”, amiket a valóságban a parancsára követtek el. „A környezetében lévő gonosz emberek a hibásak, de ő nem tudott erről”. Bármilyen furcsa, de ez a jó királyba vetett régi paraszti hit mai megnyilvánulása.

Napjainkban egyes emberek fejében e paradigma furcsa módosuláson ment keresztül. Ez a „pravoszláv” sztalinizmus. Ők természetesen a „jó” Sztálint akarják. De félek, hogy Sztálin csak az eszteleneknek tűnhet „jó cárnak”. Az ő patrióta, hazafias, de nem igazán következetes képzeletvilágukban az „ideális” cár képe jelenik meg, aki hatalmas és félelmetes, egyúttal pedig nagylelkű, igazságos…

Valóban, a régi orosz himnuszban így énekelték: „Erős, hatalmas, orthodox cár! Uralkodj az ellenség félelmére, a mi javunkra”. De mi köze van a monarcha e gyönyörű himnuszban megjelenő képének az orosz nép legszélesebb rétegei csontjaira épült ateista birodalom uralkodójához?

Annak az embernek, akit idealizálnak, nem sok köze van az orosz monarchia eszméjéhez. Diktátor és tirannus volt, ez pedig nem csakhogy más, hanem teljesen ellentétes a monarcha eszméjével. Sztálin és társai tevékenységének köszönhetően Oroszország orthodox birodalomból ázsiai despotiává vált, amit csak kicsit álcázott a kommunizmusról szóló tanítás. Ami a jó cárba vetett hitet illeti: ez a gyermekded, infantilis tudat jele. Voltak szent uralkodók, de ez teljesen más.

Sztálin fiatal korában a szemináriumban tanulván ateista lett, és barátaival együtt gúnyolta a szent ikonokat.

Ez visszataszító és bizonyos szélsőséges szekták viselkedésére emlékeztet. Sajnos azonban a forradalom előtti szemináriumokban (többek között a tiflisziben is) jellemző volt, hogy a diákok elcsábultak a marxizmus által. A szemináriumokból nem kevés forradalmár került ki. Gondoljuk végig, hogy ez hogyan történhetett meg és ki ebben a hibás?

Itt azonban egy furcsa jelenséggel találkozunk a „pravoszláv” sztalinizmus kapcsán: nem akarják megismerni Oroszország és az Orosz Orthodox Egyház XX. századi valóadi történelmét. Vagy csak részleges megismerésre törekszenek. Néha eszükbe jut az egyházüldözés. De amikor fel akarják magasztalni romantikus eszményüket, igyekeznek nem beszélni róla.

szaltikov2

Mihail Bogorodszkij: Kivégezni

Miért van szükségük erre az eszményre?

A „pravoszláv” sztalinisták el vannak telve az orosz hatalom újjászületéséről szóló gőgös vágyálmokkal. Nem nehéz ezt megérteni. Ha azonban ez a koncepció az Egyház nagy üldözőjére alapul, akkor az teljes mértékben irreális. Sztálin idealizálása egészségtelen kényszerképzet, káros álmodozás.

Létezik bennük bizonyos elképzelés az ideális uralkodóról, aki „kemény az ellenségek iránt és irgalmas a barátai iránt”. Mindez azonban egyáltalán nem létezett és nem is létezhetett a szovjet valóságban. A hatalomért folytatott kegyetlen küzdelemben Sztálin egész élete során elárulta és meggyilkoltatta a barátait, harcostársait, pártbeli kollégáit. A nép ezt nagyon jól értette és a maga módján ki is fejezte. Létezett például egy csasztuska arról, hogy „Sztálin meggyilkolta Kirovot a folyosón”. A nép felfogása így tükrözte a „fenti” történéseket.

Sztálin kétség kívül tehetséges személyiség volt. Kiemelkedő tehetségességének köszönhetően elbánt a legfelsőbb hatalomra törő többi vetélytárságval, Trockijjal és a többiekkel. Kegyetlenül és köntörfalazás nélkül bánt el velük. Mivel azonban mindenben ott van az isteni Gondviselés, gondolhatjuk, hogy a többiek még rettenetesebbek lettek volna, mint ő volt. Az Úr bizonyára a kisebbik rosszat engedte ránk. Azonban a rosszabb lehetőségek még nem igazolhatják Sztálint.

Milyen elemek alkotják napjaink sztalinizmusának alapjait?

A pravoszláv sztalinisták koncepciójában kifordított formában megtalálhatók az Egyház tanításának bizonyos eszkatologikus elemei.

Ezen összetevő lényege az Oroszországnak a világtörténelem végső szakaszában betöltött eszkatologikus szerepéről szóló tanítás. Létezik egy elterjedt képzet, aminek spirituális-történelmi alapjai vannak, miszerint a világ sorsa szorosan összefonódik Oroszországgal, amelynek, természetesen, hatalmasnak és orthodoxnak kell lennie. Oroszországnak kell egy bizonyos időre visszatartania az uralomra törő antikrisztust.

E koncepcióban Oroszország az az erő, amely szembeszállhat vele. Ehhez Oroszországnak bűnbánatot kell tartania és akkor, mint tiszta erő, képes lesz megakadályozni a sötét és tisztátlan erők előretörését. Le kell győznie az ateizmust, a korrupciót, a romlottságot. Ehhez kétség kívül erős hatalomra van szükség, ami az egyik feltétele e próféciák megvalósulásának. A hatalom szilárdsága azonban elválaszthatatlan a nép vallási és erkölcsi szintjétől. Ugyanakkor egyáltalán nem ismert, hogy lehetséges-e a mai korban össztársadalmi méretekben egy ilyen vallási-erkölcsi felemelkedés.

Tehát a pravoszláv cárnak kell szembeszállnia az antikrisztussal. Ennek a „hős cárnak” egy erős pravoszláv államot kell létrehoznia. De annak milyennek kell lennie? Sztálin hívei nem rendelkeznek semmilyen pozitív elképzeléssel a „hős cár” „büntető vaskezének” képzetén kívül. Ez tisztán mitológiai jelenség, amely a mai Oroszországra vetíti a hatalom bizonyosfajta idealisztikus képét, egyúttal azonban megmutatja a történelmi realitás ismeretének teljes hiányát, napjaink valósága megértésének hiányát és a jövő realitásáról szóló elképzelések hiányát.

Sztálin a történelmi realitás szempontjából követői meggyőződésével ellentétben inkább romboló volt, mint sem építő. Hiszen éppen az ő idején, a 30-as évek folyamán „találták fel” a harcos ateisták tömeges démoni tombolását, a „komszomol-húsvétokat” és ehhez hasonló orgiákat, a templomok elleni támadásokat, azok tömeges bezárását és a papság fizikai megsemmisítését. Sztálin az Egyház üldözőjeként maga is az antikrisztus történelemben megjelenő „soros” képmása.

El lehet ítélni a kommunizmust?

Úgy tűnik, elszalasztottuk erre az időt. Egy ítélet természetesen lehetett volna látványos akció, de aligha lehet most ilyet előkészíteni. Ki foglalkozna ezzel? Most már felnőtt az emberek egy új nemzedéke, akik nem tudják valóságosan elképzelni, hogy mi volt a szovjet időkben. A fiatalok számára a XX. század – távoli történelem. Ráadásul a hatalom most sok mindenben igyekszik elfedni a valóságos történelmet vagy megpróbálja azt átmagyarázni.

Az iskolákban alig tanítanak a szovjet korszak történelméről, az ifjúság pedig nemcsak az orosz nyelv és irodalom rossz ismeretével hagyja el az iskolát, de alig tud valamit saját történelméről is. A teljes igazságot nem mondják el, nem foglalkoznak megfelelő mértékben a legújabbkori történelem kutatásával, számos levéltári anyagot nem adnak ki. Hatalmas mennyiségű anyag van még mindig titkosítva. Részben ezt hamisan felfogott presztizsokokból teszik.

Mi a logikája ezen okoknak?

Ennek lényege, hogy ha elfedik, vagy ha legalább csökkentik a XX. század e bűntetteit, akkor Oroszország sok ember szemében jobb színben fog feltűnni, akiknek csak az ország nagyságát kellene látniuk, de azok szemében is, akiknek rokonai megszenvedték a repressziókat. Azonban attól, hogy elfedjük a bűntetteket, azok még nem tűnnek el, és továbbra is hatni fognak a társadalom szellemiségére. Nem beszélve arról, hogy felelni kell érte Isten előtt a Félelmetes Ítélőszéken.

Az egyetlen út, amivel jóvá lehet tenni a bűntettet, az a bűnbánat, ahhoz pedig, hogy a bűnbánat megtörténhessen, világosan kell látni a bűnt. Ez a becsületes, a keresztényhez méltó út. Most azonban alapvetően eltitkolják az igazságot és egyszerűen azért nem nyitják meg a levéltárakat, mert így könnyebb manipulálni az emberek tudatát.

Dehát elítélték Hitlert és a náci pártot is, és ma egyetlen egészséges embernek sem jut eszébe, hogy Hitler követője legyen, Sztálinnak azonban nyílt követői vannak, még az Egyházban is.

Objektivitásra kell törekedni. Hitlert és követőit azonnal elítélték még forró nyomon az általa kirobbantott kemény háború után. A sztalinizmussal teljesen más a helyzet. Megszoktuk, hogy ezeket a személyeket összehasonlítsuk a publicisztika szintjén, de mégiscsak mások voltak.

Ne felejtsük el, hogy Hitler igazi pogány volt. A náciknál létezett bizonyos „hatalmak” – sötét misztikus erők – kultusza, amik előtt hódoltak. Jelen volt bennük a legsötétebb miszticizmus. Sztálinnál és a bolsevikoknál ez nem volt. Ők tagadtak bármiféle vallási kultuszt és a hatalmat nagyobb mértékben alapozták arra a spontán materializmusra, ami akkorra már elterjedt egész Oroszországban.

Ráadásul Hitler rasszista elméletet vallott, vagyis az embereket és egész népeket alacsonyabb és magasabb rendűekre osztott. Minden ilyen rasszizmus emberellenes. A kommunisták megelégedtek az „igazságosság” jelszavával hirdetett „osztályharc” kereteivel. Ez persze demagógia volt, de jóval egyszerűbb, érthetőbb, vonzóbb a rasszizmusnál. Sok tisztességes ember fogadta el ezt a tanítást, gondolván, hogy annak alapján valóban fel lehet majd építeni az igazságos társadalmat. Természetesen minél vonzóbb a hazugság, annál veszélyesebb.

De éppen Ön említette Sztálin kultuszát.

Igen. És ne felejtsük el, hogy Sztálin életében az orthodox emberek az antikrisztushoz hasonlították őt, mivel világuralomra tört, a keresztények álnok és gonosz üldözője volt és saját kultuszát építette, amelyben láthatóak voltak az emberistenítés nyilvánvaló jelei.

Az újságok, a plakátok, az intézmények faliújságjai tele voltak jelszavakkal: „Sztálin – minden idők és népek legnagyobb géniusza”, „Sztálin – minden tudományok korifeusa”, „Az egész világ üdvözli Sztálin elvtársat” stb. „Köszönjük Sztálin elvtársnak a boldog gyermekkort!” – ez különösen cinikusan hangzott abban a rezsimben, ahol a gyermekeknek felelniük kellett szüleik (legtöbbször koholt vádakra alapuló) bűneiért. Ezek nagyon súlyos dolgok. Ma ezt nehéz elhinni. Egyszerre nevetséges és rettenetes.

Az egész népnek énekelnie kellett a Sztálinról (és természetesen Leninről) szóló énekeket. Most már, érthető, senki nem emlékszik ezekre. Például: „Sztálin a mi harci dicsőségünk, Sztálin a mi fiatalságunk szárnyalása, énekekkel küzdve és győzedelmeskedve, népünk Sztálint követi”. „A bölcs, kedves és szeretett Sztálinról gyönyörű éneket költ a nép”.

De nézzük! Az állami himnuszban, amelynek szavait már elfelejtették, de a dallama megmaradt, az egész világnak hirdette: „…A nagy Lenin mutatta meg nekünk az utat, Sztálin nevelt fel minket a nép hűségére, lelkesített minket a munkára és a küzdelemre” – ez igazi kultusz még az életében, de nem egy szent aszkétáról van szó, hanem teljesen másról. Mindent Sztálinnak tulajdonítottak. Érdekes furcsaság: a kortárs orthodox hívők az antikrisztust látták benne, most pedig sokan a mai orthodoxok közül a haza orthodox megváltójaként rakják ki a képét az ikonok közé.

A Honvédő Háború eseményei számos legendát szültek Sztálin bűnbánatáról, sőt újjáéledt vallásosságáról is. Hitlerrel ellentétben Sztálin rendelkezett bizonyos keresztény alapokkal. Ez egyszerűen tény. Egyébként az újból létrehozott önálló Grúz Egyház első patriarchájának szemináriumi tanítóját tette meg (úgy emlékszem, Kallisztrátnak hívták). De hát Heródes is szerette hallgatni Keresztelő Szent Jánost…

Ismert, hogy 1937-ben zajlott az „ateista ötéves terv”, amely során az utolsó templomokat 1942-re be kellett volna zárni. Isten azonban ezt nem engedte meg. Sztálin képes volt hirtelen változtatni az álláspontján, és a háború elején első beszédét a „Fivéreim és nővéreim!” megszólítással kezdi. De nem ő volt az első: a németek támadásának napján megszólalt Szergij metropolita, a leendő patriarcha. Megengedték neki, mert nagyon megijedtek.

Azonban a templomokat a háború idején csak azért kezdték megnyitni, mert ezt Sztálinnál korábban elkezdte Hitler a megszállt területeken, hogy ezáltal a maga oldalára csábítsa a lakosságot. Bár csak a templomok egy részét nyitották meg és a korábban majdnem teljesen lerombolt egyházi struktúra visszaállítását csak részlegesen engedélyezték, ezt tekinthetjük a sötét erők előtt nyíltan leboruló ellenség feletti 1945-ös győzelem spirituális okának. De az Egyház ezen „kis újjászületése”, amit Sztálin engedélyezett, csupán politikai reakció volt az ideiglenesen megszállt orosz területeken lévő templomok megnyitásának hitleri akciójára.

Sokan várták a további lépéseket a szellemi újjászületés felé, de ez nem következett be. Sztálin nem sietett, és a háború idején háromszor kevesebb templomot nyitott meg, mint a hitleristák az általuk megszállt orosz földeken. Kifinomultan értette, hogy csak néhány templom megnyitása is lelkesedést fog kiváltani és erősíteni fogja a „vezérbe” vetett hitet. Sztálin ugyanakkor rájött arra, hogy az Egyházat felhasználhatja politikai céljaira a Nyugattal való szembenállás eszközeként. Ennyi. Képmutatóan részlegesen felfüggesztette az üldöztetéseket, de a Szent Egyházat továbbra is láncokban tartotta és nem adott neki semmilyen szabadságot. A hívők üldözése folytatódott.

Ezért amikor arról beszélnek, hogy Sztálin élete végén úgymond „bűnbánatot” tartott és „újjáélesztette az Egyházat”, akkor ez teljesen bizonyíthatatlan. Sztálin kultuszát életének utolsó napjaiig táplálták. Sztálin életének utolsó éveiben üldözési mániában szenvedett és lehet, hogy megmérgezték. De míg Hitler halálával véget ért a hitlerizmus mint politikai mozgalom, Sztálin kettős személyisége nyomán a rezsim még további fél évszázadig fennmaradt. Nem szabad elfelejteni, hogy az állami ateizmus és a népünkre – valamint a többi népre! – erőszakkal rákényszerített kommunista ideológia mindig és a legutolsó időkig a szovjethatalom hivatalos doktrínája maradt.

Soroljuk fel Sztálin bűntetteit.

Nem annyira bűntettekről, mint gonosztettekről szeretnék beszélni. Hiszen mi nem bíróság vagyunk, hanem csupán gondolkodunk. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy bármilyen rettenetesek is legyenek ezek a gonosztettek, nekünk, keresztényeknek úgy kell rájuk tekintenünk, mint Isten büntetésére. Miért büntetett meg minket az Isten? A hitehagyásunkért. Erre emlékezvén próbáljuk meg megnevezni Sztálin legalapvetőbb tetteit, amelyekkel az Úr megvert bennünket.

A legfontosabb, hogy a bolsevik párt egyik vezéreként, majd pedig fejeként egyike volt a vallásüldözés és az orosz nép elleni genocídium megszervezésének. Az Orosz Birodalom megtörésére irányuló tevékenységét Leninnel együtt és őt követve, Trockijjal, Kamenyevvel, Zinovjevvel, Rikovval és a „vasgárda” többi tagjával együtt végezte és velük együtt osztozik a felelősségben is.

Eltávolítván vetélytársait, teljesen magára vette a felelősséget e gonosztettek folytatásáért és továbbfejlesztéséért. Sztálin és társai voltak azok a „véres kormányzók”, akikre Kronstadti Szent János, Makarij (Nyevszkij) metropolita és más igazak figyelmeztettek a forradalom előtt. Nem hallgattak rájuk. Ő bizonyos értelemben Isten ostoraként lett elküldve a nép bűneiért. Sajnos mindezt megszolgáltuk, mivel már korábban elveszítettük a Megváltóba vetett hitet.

Sztálin hatalmas csapást mért a nép erkölcsiségére, amit az ateizmus terjesztésével és a kommunizmusba vetett hittel megrontott, és nem meggyőző semmilyen hivatkozás a szolgáira és segítőire, akik úgymond „mindenben hibásak”, miközben Sztálin „tiszta és üde” volt. Nem csak azért, mert a bűntettek és a visszataszító gonosztettek mértéke oly hatalmas volt, hanem azért is, mivel a genocídiumot tervszerűen és szisztematikusan végezték. Arról beszélni, hogy „fent” úgymond nem tudtak róla, ez vagy csalás, vagy szélsőséges naivitás.

Sztálin idejében mindenféle ítélet vagy nyomozás nélkül, vagy koncepciós eljárásban előre elkészített ítéletekkel az ún. osztályelv alapján tömegesen semmisítették meg a nép feltételezett „ellenségeit”, méghozzá úgy, hogy széles körben alkalmaztak kínzásokat. Az emberek „bűne” az volt, hogy az „elnyomók” „rossz” osztályába születtek. Ilyen „rossz” osztálynak tekintették a nemességet, a papságot, a burzsoáziát, a gazdagparasztságot… Vagyis majdhogynem a teljes népre rámondták a hírhedt meghatározást: „a nép ellenségei”!

Az emberi élet nem ért semmit sem. „Jó” osztálynak csak a proletariátus és a vagyontalan parasztság számított. Létezett egy bevett formula: „megsemmisíteni mint osztályt”. Más szóval: a lakosság egész rétegeinek megsemmisítését tűzték ki célul. Lehet, hogy Sztálin hívei azt mondják, hogy ez nem így volt? Sajnos mindez így volt és a tervet teljes erővel teljesítették. Vagy azt mondják, hogy ő „nem tudott róla”? De ha az állam vezetője nem tud arról, hogy az országában ilyen méretű bűntetteket visznek véghez, akkor miféle vezető az ilyen? Akkor miért magasztaljátok fel annyira?

Nem, ő nagyon jól tudta, hogy mi folyik… és elégedett volt. Egyébként a szervezettség szintje nagyon magas volt. Az újságokban folyamatosan tudósítottak a nagy perekről, a trockisták, a „balos”, a „jobbos” elhajlók elleni perekről, a „sahtyini ügyről” – a műszaki értelmiség ellen –, a végtelen „kémek” elleni perekről – a híres 58. cikkely – és számtalan más ügyről. A perek folyamatosan zajlottak. Az akkori sajtó megállás nélkül heccelte a lakosságot az „ellenség” ellen. Voltak zárt perek és leszámolások is. A letartóztatások titokban, éjjel folytak.

szaltikov3

A gyerekeket arra tanították, hogy gyűlöljék az „osztályellenséget” és jelentsenek a saját szüleikről is. Az egész ország dicsőítette Pavlik Marozovot, a nagyszerű fiút, aki elárulta a tulajdon apját. Úgy vélem, hogy Sztálin orthodox hódolói erről egyszerűen semmit sem tudnak. Pedig tudniuk kell. Ez a történelmünk. Ezt a politikát a legmagasabb szinten fogadták el, a Politbüró ülésein. Ez a „vaskéz”, a „bajszos bácsi” által irányított politika volt és az orosz nép elleni genocídium volt.

Ez a koncentrációs táborok rendszerének megszervezése volt, amelyeknek Oroszország egész területére vonatkozó teljes térképét még napjainkban sem hozták nyilvánosságra, mert olyan rettenetes. Ezek élén mindenféle Jagodák, Beriják, Jezsovok álltak, akik saját népükből származó emberek tízmillióinak soha és sehol korábban nem látott hallatlan megsemmisítésén munkálkodtak. Butovó és Kommunárka Moszkva környékén: csupán pontok a megsemmisítés nagy pokoli térképén.

Tuhacsevszkij mérges gázokat vetett be saját népe ellen, majd őt magát is megsemmisítették. A papság és a vallási értékek megsemmisítése, templomok tízezreinek lerombolása, az Egyház és a nép által egy évezred alatt felhalmozott kulturális értékek – ikonok, képek, könyvtárak, építészeti emlékek – megsemmisítése. Senki nem számolta még össze a kulturális veszteséget. Mindezekhez tegyük még hozzá, hogy Sztálin rendkívül romlott ember volt.

Az éhínség kirobbantása Ukrajnában és másutt. Kubányban és más helyeken ugyanilyen éhínség dühöngött. Napjaink orosz hatalma okosabban cselekedne, ha szolidaritását fejezné ki az ukránokkal, akik a holodomorról [éhínségről] beszélnek, és nem bújnának el gyáván e törvényes vádak elől. Ez a presztízs teljesen hamis felfogása.

Azt mondják (és joggal), hogy Oroszországban virágzik a korrupció, de a Szovjetunióban az állami vagyon rablása még nagyobb mértékben folyt, általános volt a lopás. Minden a forradalom idején hirdetett jelszavakkal kezdődött: „rabold a rabolt vagyont!”, „sajátítsd ki a kisajátítók tulajdonát!” A nemzeti vagyon mai elrablóinak ott vannak a közvetlen elődei.

A mai liberálisok felháborodnak, hogy tiltják nekik az államfő szidalmazását és azt mondják, hogy „ez 1937”. Bizonyára rosszul ismerik a történelmet. Sztálin idején, amikor valóban 1937 volt, egy viccért, a szomszéd feljelentése, a származás miatt börtönbe kerülhetett az ember. Rettenetes belegondolni, de tervezett normák léteztek a letartóztatásokra, a lágerekben pedig a kivégzésekre, amiket „felülről” küldtek le, a csekistáknak pedig végre kellett hajtaniuk, ezért szó szerint az utcán fogdosták az embereket.

Sokan azt mondják, hogy Sztálin megerősítette az államot, felemelte az oktatás szintjét, megszervezte a tudományt, fejlesztette a technikát…

El kell ismerni, hogy a forradalom azért következett be, mert a cári kormány nem kevés hibát követett el, amelyek előkészítették a forradalmat. A birodalom kétszáz év alatt nem volt képes (és nem is akarta) létrehozni a mindenki számára elérhető általános népoktatási rendszert. A jobbágyság kényelmesebb volt. A bolsevikok bevezették az általános oktatást és tíz év alatt nagyjából legyőzték a népi analfabetizmust.

Létrehozták a „Rabfak”-okat [Munkás Karokat], ahová betódult a fiatalság, akik hálásak voltak nekik, másról pedig nem tudtak és nem is akartak tudni. Itt formálódtak azok a káderek, akik felépítették a sztálini rezsim monolitját. Ez az új műszaki pártértelmiség nem akarta meglátni, hogy körülötte honfitársai milliói halnak meg – a nép semmiben sem vétkes „ellenségei”.

Az embertartalék kimeríthetetlennek tűnt. A „fényes jövő” jelszava és a „nagy vezér” dicsfénye kábítóan hatottak. Ugyan, kit érdekel néhány „fogaskerék” sorsa… Eddig a munkáskarok diákjai csak saját falujukat ismerték, most pedig az ő részvételükkel teremtik meg a vezér személyével azonosított Szovjetunió hatalmát. Ami természetesen hazugság volt, de a kommunisták kihasználták azt az energiát és tartalékot, amit korábban az Istenben hívő orosz nép munkájával felhalmozott, de tehetségtelenül és bűnösen szétszórták azt.

A XIX. század végi demográfiai számítások szerint Oroszországnak (a XX. század végére) 400 millió lakosa lett volna (erről egyszer már beszéltem valahol). Hatalmas műszaki tervek léteztek, Kazahsztán és Szibéria kiaknázásának tervei: mindezeket már jóval a forradalom előtt kigondolták. De Sztálin és utódai idején a művelődésben, a tudományban és a technikában csak azt fejlesztették, ami a katonai erőt segítette. Figyeljük meg, hogy az egész műszaki fejlesztés, amelyre elsőrendű figyelmet fordítottak, valamint a tudományos fejlődés – mindezeket hatalmas kommunista és ateista propaganda kísérte.

A „kommunizmus – a világ ifjúsága”, stb. A propaganda szüntelen magasztalta az „emberi értelem nagyságát”, aminek nincs szüksége Istenre és, úgymond, hamarosan létrejön az általános jólét világa, a kommunista földi paradicsom. A „kommunizmus nagy építkezései” a természet feletti „győzelmeket” testesítették meg a gazdaságban, a társadalom fejlődésében, mindenben. Mindenütt: a Fehér-tengeri csatornánál, a Moszkva-Volga csatornánál és az egész GULÁG rendszerben és az országban foglyok hadserege dolgozott, de ezt gondosan titkolták, és tulajdonképpen titkolják még napjainkban is.

Mit látunk most? Mindezek a kezdeményezések, amelyeket nem egyszerűen vallás nélkül, de kimondottan az Istenbe vetett hit ellenére, az Istennel való szüntelen és vakmerő szembenállás szellemében folytattak, mindezek összeomlottak: maga az állam is a korábbi rendszerében, a hadsereg, a magas technológiák, az ürtechnológia, és a lakosság is, a kultúra (nagy méretekben), az oktatás, a természet és minden más. Minden, amin nincs Isten áldása, kudarcra van ítélve. És ha most valamit elkezdenek helyreállítani, akkor az új alapokon történik, a vallásosságnak a társadalmunkban meglévő kétségtelen újjászületése mellett. Most mindent újból az alapoktól kell felépíteni.

Ami a humán tudományokat és művészeteket illeti, itt semmilyen vagy alig valamilyen fejlődés történt. Ellenkezőleg, a szigorú pártfelügyelet következtében összességében nagyon erőteljes visszafejlődés következett be, ami napjainkban még messze nincs leküzdve. Pedig éppen ezek az irányok formálják az emberi személyiséget. Éppen ezért állunk már 20 éve a széttört vályúnál és nem tudjuk, mit tegyünk.

pravoszláv sztalinista

A Sztálin követők között vannak, akik ikonokat festenek neki. Mit lehet erre mondani?

Mi mindent nem csinálnak ostoba emberek. Ostobaság.

Bűn-e a Sztálin iránti hódolat, összeegyeztethető-e ez az Egyházban való tagsággal, a sztalinisták nem esnek-e Tyihon patriarchának a szovjethatalomra mondott anathémája alá?

Mit ért „hódolat” alatt? Úgy gondolom, hogy a tévképzetek nem olyan súlyos bűnök, hogy ezért anathémát mondjanak valakire. De természetesen harcolni kell az emberi tudatban lévő ezen káosszal.

Hogyan?

A fiatalság tanításával. A fiatalokkal lehet és kell is foglalkozni, hogy ne homályosítsák el a tudatukat hamis és esztelen tanítások. Ez csak a kereszténység fényében lehetséges. Folyamatos felvilágosító magyarázó munkára van szükség, fel kell tárni előttük a gonosz természetét és országunk történelmének eseményeit, különösen az elmúlt száz-százötven évre vonatkozóan.

Itt is alkalmazhatók Megváltónknak többször az írástudókhoz és farizeusokhoz intézett szavai az önhitt és önelégült emberekről, akik a tanítóságra is igényt tartanak: „Jaj nektek… bolondok és vakok”. Nem rendelkezvén semmilyen megértéssel a hatalom szellemi természetéről, egyesek arra törekednek, hogy a tirannus és diktátor képmását pozitív erőként állítsák be. Nem szabad Sztálint trónra emelni.

A Kaukázus egyik szép helyén, a Rica tó mellett építtetett magának Sztálin egy palotát. A gazda halála után senki sem élvezte a pompáját. Nincs ott sem gyermektábor, sem szanatórium. Még a hivatalnokoknak sincs ott dácsája. Csak állnak a benőtt romok, nem kellenek senkinek, nem hoznak hasznot senkinek. Senki nem mert élni a gonosz géniusz örökségével. Csak néha keresik fel a turisták ezt a baljós helyet. Ez szimbolikus.

Az az igazság, hogy bár még sok antikrisztus fog eljönni, hogy elcsábítsa még a hívőket is, vagyis a keresztényeket, de Krisztus létezik és Ő győz. Amikor az államunkra gondolunk, gondoljunk arra, hogy létezésének értelme kezdettől fogva, Szent Vlagyimir óta az, hogy elvezesse polgárait a Krisztusba vetett hithez.

Ez fejeződik ki a hitválasztásról szóló híres elbeszélésben is, amikor Szent Vlagyimir fejedelem megvizsgálván a fő vallásokat, az orthodoxiát választotta. Ez valóban egy évszázadokra kiható kegyelmi és sorsdöntő választás volt. Az Orthodoxia mély megértése és szívbéli befogadása nélkül semmiféle „vaskezek” nem tehetnek semmi jót. Erre kell emlékezni, elsősorban azoknak, akik az Egyház és Oroszország sorsáról gondolkodnak a földi történelem során. Itt csak Isten segíthet.

Elmesélek még egy történetet fiatal koromból. A szovjet időkben az Andrej Rubljov múzeum munkatársaként kiállítási tárgyakat gyűjtöttem a múzeum számára. Bejártuk egész Oroszországot és ikonokat kerestünk. Egyszer elmentünk egy településre, ahol egy idős pap fogadott minket, aki sok évet töltött egy koncentrációs táborban. Készséggel beszélgetett velünk, fiatalokkal. Megkérdeztük, hogy miért csukták le őt, egy ilyen jó embert?

A bátyuska elmesélte, hogy fiatal korában, amikor mindenkinek kötelező volt mozgalmi felvonulásokra járni, egyszer ő is kénytelen volt kimenni egy felvonulásra. Ez még a háború előtt volt. Amikor a „munkástömegekkel” a Lenin szobor előtt haladtak el, egy versikét költött: „Volga-parton, megfeszítve ökölbe zárt két kezét, áll sötéten Lenin, nézve a bolondok menetét”. A verset könnyű volt megjegyezni, és a vele haladó „munkástömegek” az unalmas menet során vidáman skandálni kezdték ezt a vicces és csípős mondókát. Alighogy hazatért, azonnal letartóztatták és lágerbe küldték.

www.pravmir.ru

(Ford. KM)

*Oroszul:

Повернувшись к Волге задом,
сжавши руки в кулаки,
смотрит Ленин злобным взглядом,
как шагают дураки.

(Mester Zsolt fordítása)

Advertisements